Meg a kurva anyád! Te tetű tesem vagy a munkához szokva te majom!!

Te is csak becsmérelni tudsz minket. Vajon miért szerepelsz a magyar zsidó közéleti személyiségek listáján???? ( M - X -ig )??? ( Büdös Zsiráf ).

 Előtört az úri szájbűz Schmidt Máriából, aki nemes egyszerűséggel azt írta több millió magyar honfitársáról, az ún. munkavállalókról, hogy 'elkényelmesedett, nagyigényű, ellustult és főleg felelősséget vállalni nem akaró' emberek lennének.

A kínai kaszárnyakapitalizmus iránt sóvárogva heves huszonegyedikszázadozással körítve írta Reakciósnak lenni című cikkében a Terror Háza igazgatója, hogy "olcsó, kisigényű, jól képzett, szorgalmas munkaerő áll szemben a mi elkényelmesedett, nagyigényű, ellustult és főleg felelősséget vállalni nem akaró dolgozóinkkal." Azt most hagyjuk is, hogy Bokrost megszégyenítő neokonzervatív pamfletje tele van belső ellentmondásokkal, amikor például a kínai csereszabatos munkaerő hatékonyságának magasztalása után azt mondja, hogy nem szabad, hogy a "gazdasági hasznosság kizárólagosságát elfogadva gondolkodjunk". Jó reggelt, igazgató asszony! "Nagyigényű, ellustult, elkényelmesedett" - mi ez, ha nem a kaszárnyakapitalizmus hatékonyság-elvének emelt obszcén verbális oltár?  Teljesen igaza volt a Munkások Újságának, hogy lecsapott az idézetre, mint ahogy az Éhség Menetét szervező Komjáthi Imrével is csak egyetérteni tudok.

Még ha valaki meggyőződéses úri-jobboldali, akkor sem beszélhet így honfitársairól, sok millió magyarról. Még akkor sem, ha igaza lenne, akkor meg pláne nem, ha nincs igaza. Nem parasztozunk, nem prolizunk, nem cigányozunk, nem sajnáljuk le a munkavállalókat – ez ilyen egyszerű.

Ismerjük jól a mélyből időnként feltörő úri-jobboldali érzületet. Ezt böfögte fel Lázár János, amikor arról beszélt, hogy akinek nincsen semmije, az annyit is ér.

Ezt bizonyította az a KDNP-s képviselő is, aki egy parlamenti vitában a kérdésemre adott válaszában beismerte, hogy az egykulcsos adóval az áltagos keresetűektől és a szegényektől elvett pénzen a nemzeti felső-középosztályt kívánják feltőkésíteni.

Ez a magyar valósággal köszönőviszonyban sem lévő úri-jobboldali szemlélet tört felszínre szerencsétlen Zsiga Marcellből is, aki szerint 47.000 forintból biztosan meg lehet élni. A Horthy-reneszánsszal is szépen összefér a munkavállalók lesajnálása, nem véletlenül volt oly dühös a román szuronyok élén hatalmat szerző uraságra a népi íróktól kezdve a szocdemeken át mindenki, aki kicsit is kapcsolatban volt a külvárosok nyomorával és a falvak nélkülözésével. De a kisemmizetteket lesajnáló nézet húzódik meg amögött is, hogy egyes Fideszes politikusok a "vadbarmoktól" szeretnék megvonni a szavazati jogot, más Fideszes (vagy akár Jobbikos) politikusok pedig a saját földjeiken dolgoztatják a közmunkásokat.

Szintén ez a kiszolgáltatottaktól megszabadulni igyekvő kormányzati filozófia záratná tömegintézetbe a fogyatékosokat és torlaszolja el az egyetemek kapuját tandíjjal. 

Az ügyet még fölháborítóbbá teszi, hogy Schmidt asszony közvetlenül a létminimum adatok nyilvánosságra kerüléséhez időzítette mondatát, amihez külön gratulálok neki. Amikor 4 millió ember, azaz 5-ből 2 magyar a létminimum alatt él a KSH hétfőn közzétett számai szerint, amikor a családoknak egyre kevesebb marad a zsebében 2010 óta, miután kifizették a rezsit és megvették az élelmiszert, amikor az átlagos keresetűek és minimálbéresek havi jövedelme több ezer forinttal csökkent a Fidesz adórendszere miatt, akkor arról beszélni, hogy "nagyigényű, ellustult és elkényelmesedett" lenne a magyar munkavállaló, egészen méretes pofára esés.

Az is hazugság, hogy a magyarok ne dolgoznának kőkeményen. Az egy dolgozóra jutó, ténylegesen ledolgozott évi munkaórák száma alapján szinte Magyarországon dolgoznak a legtöbbet az egész OECD-ben. Nem igaz tehát, hogy a magyarok lusták lennének, aki képes munkához jutni, az annyit dolgozik, amennyit csak bír.

Schmidt idézett mondatai a 21. század kapitalizmusára adott versenyképességi szemlélet elemeiként jelennek meg. Ez a szemlélet azonban nem hogy a 21. századba, hanem a 19. századba visz bennünket vissza. Amikor Párizs utcáin a diákok gyorsított és kontroll nélküli kirúgásukat lehetővé tevő törvény ellen tüntettek 2006-ban, akkor írtam először arról, hogy mennyire téves a kínai kaszárnyakapitalizmus látszólagos hatékonyságát az európai modellel összevetni. Nem feledhetjük el ugyanis, hogy Kína a maga csereszabatos, olcsó munkaerő-kínálatával annak a folyamatnak az elején van, mely a 19. században lezajlott Európában, amikor különböző mozgalmak hosszú és izzadságos munkával létrehozták azt a társadalmi és politikai intézményrendszert, mely képes ellenőrizni és kordában tartani a piac működését. Éppen ezért akkora baj, hogy a kormány szétveri az amúgy is gyenge szakszervezeti mozgalom maradékát is, hisz, ahogy a 20. század elejének munkásmozgalmai küzdöttek a jólétért és demokráciáért, így ma is többek között a szakszervezetek feladata lenne a kormány középkori fordulatának megakadályozása. Mára ugyanis sajnos a napnál is világosabb, hogy minden multiellenes és antigloblalista, nemzethalált vizionáló kirohanása ellenére a magyar jobboldal nagyon is magáévá tette a legdurvább globalista programot, s épp azon dolgozik gőzerővel, hogy meghonosítsa Magyarországon a kiszolgáltatottságra épülő kaszárnyakapitalizmust. 

Amikor a népszavazást kezdeményeztük, amikor keményen tiltakoztunk a munka törvénykönyve ellen, amikor az új alkotmány bírálatakor az egyik leghangsúlyosabb elemként épp a szociális jogok lerombolását kezeltük, akkor ezt az úri-jobboldali szemléletet kritizáltuk. A Fidesz egyenes vonalat húz a Horthy-korszak feudalizmusa és a globalizált kapitalizmus kiszolgáltatottsága közé, és saját oligarcháinak helyzetbe hozásával építi a 19. századot megszégyenítő 21. századi új feudalizmust. A kormányprogram szintjére emelt Fideszes úri-jobboldali világnézet veleje, hogy csak azokra van szükség, akik saját erejükből sikeresek. Akik átlagos keresetűek, akik minimálbéren élnek túl, akik a gettók nincstelenjei vagy a falvak száműzöttjei, akik segítségre szorulnának, akiknek nincs elég vagyona nagyvállalkozóvá válni,  a devizahitelt előtörleszteni vagy az egyetemi tandíjat kifizetni, arra nincs szüksége a Nemzeti Oligarchák Rendszerének. Annak ott a Taigetosz.  

Magyarország válasz út előtt áll. Az egyik lehetőség a Kínából ismert kaszárnya-kapitalizmus, ahol a munkavállalói jogokat hírből sem ismerik, a cél éhbérért valamely alacsony hozzáadott értékű, összeszerelő munka elvégzése. Mikor Schmidt asszony epekedve beszél az „olcsó, kisigényű, jól képzett, szorgalmas munkaerőről ”, akkor valójában azt a 19. századi kapitalizmus modellt sírja vissza, amiben mindent meg lehetett tenni a munkavállalóval. A másik lehetőség egy észak-nyugat európai típusú, skandináv-modell követése, ahol a kitörést nem a csereszabatos, jogaitól megfosztott munkaerőben látjuk, hanem éppen hogy a kiszámítható életfeltételekben, az egészségügybe és az oktatásba, azaz az emberbe való befektetésben, a helyi kis és közepes vállalkozások megerősítésében és a munkavállalók képviseleteivel, a szakszervezetekkel folytatott folyamatos párbeszédben.

Van alternatíva a Fidesz újfeudalizmusával szemben.