Egy olasz rádióműsorban elhangzott beszélgetés ismét felhívta a figyelmet arra, hogyan is tájékoztat minket a nyugati média a világban zajló eseményekről. Talán még emlékeznek a 2008-as pénzügyi válság kezdetére - mikor Izland bejelentette az államcsődöt. Az okokat csak futólag említették, és azóta az ország mondhatni feledésbe merült.

Mikor az európai országok sorra csődölnek be vagy felmerül a csőd kockázata és az eurózónából való kilépés, az utolsó dolog, amit a hatalom akar, az, hogy Izland követhető példává váljon.

Öt évnyi neoliberális rezsim ellég volt ahhoz, hogy tönkretegye Izlandot (lakosság 320000, hadsereg nincs), a világ egyik leggazdagabb országát. 2003-ban az ország összes bankját privatizálták, valamint annak érdekében, hogy vonzzák a külföldi befektetőket, elérhetővé tették számukra az online-bankingot, ami így minimális költségekkel viszonylag magas megtérülési rátát jelentett. Az úgynevezett IceSave számlák sok kisbefektetőt vonzott az Egyesült Királyságból és Hollandiából. De ahogy a beruházások gyarapodtak, úgy nőtt a bankok külföldi adóssága. 2003-ban az izlandi adósság a GNP 200%-ával volt egyenlő, 2007-ben pedig már 900%-al. A 2008-as pénzügyi válság volt a kegyelemdöfés. A három fő izlandi bank, a Landbanki, a Kapthing és a Glitnir csődbe ment és államosították, a korona pedig 85%-ot veszített az értékéből - euróban mérve. Az év végére Izland bejelentette a csődöt.

Ellentétben a vártakkal az izlandiaknak felmutattak egy részvételi demokrácia nevű rendszert, ami végül új alkotmányhoz vezetett. De csak rengeteg fájdalom után.

Geir Haarde, a szociáldemokrata koalíciós kormány miniszterelnöke tárgyalásokat folytatott egy 2100000 dolláros kölcsönről, amihez az északi országok még két és fél milliót adnának. A külföldi pénzügyi érdekeltségek drasztikus intézkedések bevezetésére kényszerítették Izlandot. Az Európai Unió és az IMF meg akarta venni az adósságot, mondván, hogy ez az egyetlen járható út a holland és brit kölcsönök visszafizetésére, amit majd ők törlesztenek nekik - Izland meg törlesszen az uniónak és az IMF-nek.

A tüntetések és zavargások a kormány lemondásáig folytatódtak. 2009. áprilisában már választásokat tartottak, ugyanis a neoliberális gazdasági rendszer ellenére a balliberális kormány bejelentette, hogy vissza kell fizetni a 3,5 millió eurós kölcsönt. Ez azt jelentette volna, hogy minden izlandi lakos havonta fizet 100-130 eurót 15 éven keresztül az 5,5%-os kamatra, annak a kölcsönnek a törlesztésére, amit magánérdekeltségek vettek fel. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Ami az azt követő nap történt, az Európában eddig példátlan volt. Az a tudat, hogy az állampolgároknak kell megfizetnie a pénzügyi monopólium hibáit, hogy a teljes nemzetet sarcolnák meg a magánérdekeltségek által felvett kölcsönökért, egyik pillanatról a másikra megváltoztatta a lakosok kormányhoz és hivatalokhoz való hozzáállását. Az államfő, Olafur Ragnar Grimsson elutasította a törvényt, ami az izlandi állampolgárokkal fizettette volna vissza a bankok hiteleit, és népszavazást írt ki.

Természetesen a nemzetközi érdekeltségek fokozott nyomást gyakoroltak Izlandra. Az Egyesült Királyság és Hollandia szörnyű megtorlással fenyegetőzött, ami elszigetelné az országot. Mikor az izlandiak szavazást tartottak, a külföldi bankárok azzal fenyegetőztek, hogy blokkolnak minden "segítséget" az IMF-től. A brit kormányzat azzal fenyegetőzött, hogy befagyasztja az izlandi megtakarításokat. Grimsson így fogalmazott: "meg lett mondva, hogy ha elutasítjuk a nemzetközi érdekeltségek feltételeit, olyanok lettünk volna, mint még egy Kuba északon. Ha elfogadjuk, úgy jártunk volna, mint Haiti."

2010. márciusában a népszavazáson 93% szavazott az adósság visszafizetése ellen. Az IMF azonnal befagyasztotta a kölcsönt, de ezzel nem tudták megfélemlíteni a lakosságot. A feldühödt polgárok kezdeményezésére a kormány nyomozást indított a pénzügyi válság felelőseinek azonosítására. Végül az Interpol nemzetközi elfogatóparancsot adott ki a korábbi elnök Kaupthingra, Sigurdur Einarssonra, az érintett bankárok elmenekültek az országból.

A folyamat eredményeként létrejött az új alkotmány azzal a céllal, hogy mentesítse az országot a nemzetközi tőke és a virtuális pénz túlzott befolyásától. Az új alkotmány megírásához 522 személy közül választottak meg 25 főt, akik közt feltétel volt 30 ajánlás összegyűjtése és csak olyan személyek indulhattak, akik nem tagjai egyik politikai pártnak sem. Az alkotmányozó gyűléseket az interneten tartották, és minden állampolgár közvetlenül hozzászólhatott a javaslatokhoz, megjegyzéseket tehetett, ameddig az alkotmány el nem nyerte végső formáját, hogy a teljes szöveget a következő választások után felálló kormány jóváhagyja.

Távol áll tőlünk, hogy az ehhez hasonló részvételi demokráciát járható útnak tekintsük. Ami az izlandi történéseket különlegessé teszi az, hogy Európában példaértékű eset abból a szempontból, hogy a lakosság döntő többsége nem a Magyarországon is tapasztalható bambasággal állt hozzá az államadósság törlesztéséhez, hanem kinyilvánították, hogy nem fizetik vissza, és erről nincs tovább vita. Az európai média hallgatása pedig annyit jelent, hogy Brüsszelben félnek, rettegnek attól, hogy ha elterjed az eset híre, Izland példaértékűvé válhat minden tagállam számára, ahol a kormány bejelenti az államcsődöt, vagy megszorító intézkedésekkel sarcolja a népet a válságra hivatkozva.

A magyar nép által törlesztett államadósságot sem a magyar nép vette fel, hanem az egymást vezető pozícióba juttató szabadkőműves vezetők - és a hungarista munkásállamnak semmi köze nem lesz az általuk felvett kölcsönökhöz!

Fenyvesi Áron - Jövőnk.info