Az ősi magyar kereszténység kialakulása



Dr. TÚRI GÁBOR írása

A Szent István-i térítés előtt létező, ma már sokak számára tudott ún. szkíta kereszténységünk kialakulása, gyökereinek feltárása hazánkban a Kárpát-medencében, az utóbbi évtizedek állhatatos kutatásai alapján egyre élesebben és egyre biztosabban, politikai torzításoktól és érdekektől mentesen mutathatja meg magát.
Ennek alapján készült ez az írás, dolgozat is.

A méd mágusok a Kr.e. V. sz. idején a perzsák előretörése és térhódítása miatt kénytelenek elhagyni az egykori Média területét.
Ennek oka az, hogy Dáriusz - győzelme után - országában a Zarathusztra-vallást ismerteti el, amelynek egyik sarkalatos különbsége a méd-magyar mágusvallással szemben, hogy a tűz kultusza áll vallásuk középpontjában.
Ezzel a mágus papság nagy többsége nemcsak hittételi, hanem világnézeti okokból sem tudott egyetérteni, ezért északra a Kaukázus és az Aral-tó köze felé, keletre az Indiai-félsziget területére és nyugatra Galilea, pontosabban a Tábor-hegy környékére (ahol a későbbi századokban éppen Jézus tevékenysége bontakozik ki ) húzódnak vissza.

A mágus-magyar vallást ekkor már a 4+1 elem tisztelete jellemezte. A víz, a tűz, a levegő, a föld és a szeretet fénylőfája.

A víz, - amely, mint ma már tudjuk- folyadék kristály és ezért információ-tároló szerepe is van, a tűz, amely ebben az esetben az égést, a perzselést jelképezi, oxidáció és energiát adó szerepe van, mint a Napnak, a levegő, mint lég, amit csodálatos nyelvünk meglátása alapján a lélegzéssel, a lélekkel is asszociálhatunk, és végül a föld, amit a Földdel, mint bolygóval is kapcsolatba hozhatunk, ez a mindent hordozó, és minden anyagot adó és visszafogadó elem, amiből ered anyagi életünk és létünk és ezekhez kapcsolódott az ötödik elem, a fa, amit a kínaiak és később az európaiak is átvettek a mágusoktól, de hibás fordítással “Holz” (élettelen)fa-ként és nem a valódi jelentésében, mint az nálunk volt: vagyis élőfa; “Baum” értelemben.

Ez volt a mi Életfánk, mint ötödik elem, az ezen látható „fénymagokkal“, ami a növekedést és ezen keresztül az élet folytonosságát szimbolizálta (ld. a gyügyei ref. templom kazettás mennyezetfreskóit és Velemért, Pap Gábor idevonatkozó tanulmányival). A Mag, amely mindig a szeretet termése, így egyben annak szimbóluma.
Így állt előttünk Jézus is, mint a Fény-fia, aki maga mondta:
“Én vagyok a világ világossága” és életével maga volt a megtestesült szeretet.

Így lett ez a mi ötödik elemünk a szeretet fája, az Életfa, amit táltosainknak kellett megmászniuk, ha spirituális közelségbe akartak a mindenség Urával, a TERAM-TU-val kerülni.
Ennek szimbolikája testesült meg a fenyőfában, ami népünk szemében a krisztusi “fény-fája” (a fénylő vagy FÉNYÖs-fa) és így ezt mászták meg táltosaink, mint vallásunk Életfáját, szellemi átlényegülésük transzában.

Így, és csakis így van értelme annak a rejtélyes ténynek, hogy az egész mai keresztény világban karácsonykor templomainkban, mint a szentély díszítő eleme megmaradt a fenyőfa.

Ennek az öt elemnek a tiszteletét képviselték templomaink is, ahol a Jézusi SZERETET mellett a másik 4 elem tiszteletét is megtaláljuk, úgymint
a VÍZ, mint szentelt víz,
a TŰZ, az örökmécses,
a LÉG, a levegő, amit lélegzünk (LÉLEK-zünk) és így a lélek, a szentlélek megfelelője (amin keresztül a Mindenség Urát tisztelték őseink).
és a templom talapzata a kő,
vagyis a FÖLD, amin keresztül a Földanya, a Babba Mária tisztelete vált lehetővé.
Ezért léphettek úgy a Zarathusztra templomaiba, mint kezdetben nálunk is a hívők csak mezítláb e szent helyre, hogy ezáltal megvalósulhasson a kapcsolat köztük és az Anyaföld, vagyis a FÖLDANYA között.
A Kárpát-medencei templomainkban, az ország alapítás éveire lassan szintén a TŰZ tisztelete lett meghatározó, de ez nem szüntette meg soha a többi 4 elem tiszteletét és jelenlétét.
Zarathusztra tanítása nyomán a tüzek közül, a legtiszteltebb volt vallásunkban a Behrám. Ennek fenntartása és ápolása a Nap, a villám és a földi tűzön keresztül a mágus papi kaszt vagyis nemzetség feladata volt a „Tűz házában“, ami a mai templomainknak felel meg.
A kisebb templomaink tüzét Ádaran-nak nevezték, de tüzeket találunk a házaknál is, aminek a neve Dágán volt.

A KEMENCE, ami a házi tűz leegyszerűsödött rudimentuma napjainkban, és a TEMPLOMOK között Pap Gábor megsejtése révén, félre nem ismerhető hasonlóságokat találunk Magyarhonban mind a mai napig:



A templomtorony a kemence kéményének felel meg,
a templomhajó a kemencetoroknak és a szentély az oltárral a kemence tűztere, ahol ugyanúgy égőáldozatot mutatunk be, mint ezer évvel ezelőtt a templomok oltárán.

Föláldozzuk ebben a kemencében az országban sok helyen még ma is Élet-nek nevezett búzából készült TéSzT – át, vagyis az ebből készült kenyeret, mint Jézus TeST-ét, a sütés, vagyis égő áldozat során. Utána elfogyasztjuk ezt a kenyeret, amit sok helyen még ma is, a búzához hasonlóan Élet-nek neveznek.
A hagyomány őrző családokban a kenyeret megvágása, vagyis feláldozása előtt a has részén kereszttel jelöljük, és ha ritkán, valami okból a levágott kenyérszeletet nem esszük meg, akkor ezt eldobása előtt csókkal illetjük.

A templomba lépésnek is megvolt a maga rítusa.
Arról, hogy mezítláb léptek be az Anya-FÖLD tiszteletére, arról már szóltunk.
A belépés után - ami különösen Indiában maradt fenn mind a mai napig - a homlokukat hamuval szórták meg, amit nálunk felváltott a szentelt VÍZ-zel megkenés.
A TŰZ-höz csak tiszta lélekkel, léleg-zettel , lég-gel vagyis LEVEGŐ-vel közeledhettünk.
A szent tűz mellett már csak a beavatott pap állhatott, aki ugyan a rituálét vezette, de közös imára már nem szólította fel híveit, mert mindenki saját gondolatával, egyedi módon közeledhetett Istenhez, ugyanúgy, ahogy mindegyikünk élete egyedi és különböző a másikétól.
Így sorsának egyedi alakulása attól függött, hogy hogyan tudott a saját zárt anyagi világából a spirituális szellemiség szintjére imájával feljutni.

A templomba férfiak, nők és gyermekek egyaránt és egyidejűleg léphettek be, kivéve azokat a leányokat és asszonyokat, akiknek ekkor havi tisztulásuk volt.
Ennek maradványára találtam a szigetközi Doborgaz-szigeten (a mai Dunasziget községben) 1980-ban – ahol is, mint orvos megfigyelhettem - hogy a menstruáló asszonyok nem mentek be a “főházba”, hanem egy az udvarban található mellékházban laktak, mindaddig amíg tisztulásuk tartott.
Ennek okát ugyan ekkor már ők abban látták, hogy ez idő alatt betegséget, ”rossz szelet” (vagyis rossz LEVEGŐT !) vinnének a lakásba.
Ezáltal azonban még ma is tisztán előttünk áll az az ösi kép, hogy a “főházban” lévő házioltár TÜZéhez csak tiszta Lég-gel, LEVEGÖvel és LÉLEKkel szabadott belépni.

Az, hogy valóban a “TisZ-ta szobában” (TűZ-szoba) égett a házi tűz bizonyítják Molnár V. József írásaiban és édesapám Túri Márton Emlékiratában talált gondolatok a “háztűznéző” kifejezésünkkel kapcsolatban. (Ami valójában egy idegen ifjúnak a lányos házhoz való kapcsolatfejlődésének utolsó előtti lépése mind a mai napig hazánkban.)

A párkapcsolat kialakulásának fokozatai:

1. KERTELÉS a házak előtti virágoskertet elválasztó kerítésen keresztüli “széptevés”, beszélgetés volt az első lépcsőfoka ennek a kapcsolatteremtésnek.
Innen ered a „Ne kertelj!“ szólásunk is.

2. UDVARLÁS amikor a kertelők sorából kiválaszt a leány egy legényt és megengedi neki az udvarba lépést. Ettől kezdve udvarol a fiú a leánynak.

3. HÁZTŰZNÉZŐ amikor az ifjúval, már annak szülei is eljönnek a lányos portához és
beléphetnek a házába, a család házi tüzéhez. Háztűznézőbe jönnek.

4. HÁZASSÁG amikor az ESKÜvő alatt esküt tesznek egymásnak és az ifjú a HÁZ tagjai sorába kerül. Így ESKÜ-jével egyszersmind HÁZI-vá HÁZASSÁ válik.

Visszatérve a méd mágus papok által képviselt fő vonulathoz, meg kell állapítanunk, hogy a Kr.u.400-as évekre hitünkben a zarathustrai vonások mellett egyre nagyobb szerepet kapott a Mani-ról elnevezett manicheista keresztény irányzat, ami tulajdonképpen a szkíta kereszténység egyik nem kevésbé jelentős vonulata volt.
Ennek utolsó fellobbanása Európában a huszitizmus volt, aminek befejezésével, vagyis Husz János megégetésével (annak ellenére, hogy Zsigmond király és császár menlevelével rendelkezett) és követőinek eretnekké nyilvánításával, manicheizmusról mint vallási irányzatról többé már nem beszélhetünk.

A kezdeti időben a mágus rend és a manicheus papok rendje egymás mellett és jól felosztott feladatokkal végezte népünk vallásos vezetését.
Amíg mágusaink a tűz körüli rituálék lebonyolítása mellett többek között az oktatásban és a gyógyításban vettek részt, addig a manicheus papjaink a Jézusi tanítást adták tovább és nekik nem volt szerepük a Szent Tűz szolgálatában.
Így népünk őket „tűz-telen“ papoknak vagy atyáknak nevezte. Ebből alakult ki a TisZ-telen-dö atya, vagy a reformátusoknál a TIsZTELE(n)tes megszólítás. (Tűz népiesen Tíz)

Az európai kereszténységtől független, önálló gyökerű vallásunk megtörésének és a nyugati judeo-christianismushoz csatolásának első lépéseként a mágus papi rendünket kellett a feltörekvő római Egyháznak megsemmisíteni, mert ez biztosította - az általuk megszüntetni kívánt - töretlen nemzeti identitását nemzetünknek.
Így az inkvizíció, amelynek végrehajtói a Domonkos rendi szerzetesek voltak (ld. Fehér Mátyás Jenő a mágusperekről szóló dokumentumait), feladatukat közvetlenül a Vatikántól kapták, és a nagy tudású mágusaink százait égették el máglyán, ami blaszfémiaként is érthető, mert a máglya szó a mágia szóból eredeztethető.

A mágus kifejezés még ma is él az indoeurópai nyelvekben, ami varázsló, bűbájos értelemben honosodott meg. Ez szintén jól mutatja, hogy ezek a népek egyáltalán nem értették meg a mágia lényegét és annak csak siralmasan vékony felszínéhez tudtak valamelyest közelebb jutni. E barbár tudatlanság által sikerült nekik azt az ősi archaikus kultúrát megsemmisíteniük, amely utolsó képviselője volt az egykori ókori magaskultúráknak. E kultúra reprezentánsait ők „MAGIER-eknek nevezték. E névben még ma is megtaláljuk nemzetünk vezető és névadó papi törzsének a MAGYER vagyis MAGYAR-nak a nevét.
A máglya, a „szent tűz“ nevét már közvetlenül nem vették át tőlünk, hanem a latinból kölcsönzött IGI-TUSZ szóval helyettesítették. Ez latin kifejezés azonban maga is magyar eredetű és nem jelent mást, mint ÉGI-TÜZ-et ( !! ).
Így ez az erőtlen indogermán fordítási kísérlet, végül is egy értelmes szóátvételt eredményezett nyelvünkből, ami így - akaratukon kívül - ismét igazolja az ősi magyar kultúra egykori meghatározó jelenlétét az indoeurópai műveltség kialakulásakor.

A mágus rend megszüntetése után, a nyugati kereszténység második lépése, az önálló magyar vallás megtörésében, a manicheizmus elleni támadás volt.

A manicheizmus tulajdon képpen mint egy reformáció alakult ki Kr.u.300 és 400 között Perzsiában.
Mani, aki egy babilóniai (pártiai) herceg fia volt, egy közeli gnosztikus keresztény közösségben nőtt fel és tanult.
E gnosztikus közösség a palesztinai Szkitopoliszból származott, amely a galileai Táborhegy közelében feküdt. Ez az a terület - mint azt már a bevezetőben leírtam - ahová a zoroaszteri perzsák terjeszkedése elöl, még jóval Mani születése előtt, a méd mágusi rend egy része áttelepült.

12 éves korában Maninak látomása volt, amikor is a Fénybirodalom királyától egy angyal érkezett hozzá és biztatta más tanok megismerésére is.
Miközben Mani a gnosztikus Jézusi-tanokkal ismerkedett, 12 év múlva ismét megjelent neki az angyal és közölte vele, hogy az Atya apostolának választotta.
Ekkor elindult további tanulmányokat folytatni. Eljutott Indiába is, ahol a Buddhizmus tanulmányozásába mélyedt, majd utána ismét Perzsiába ment, ahol azonban már mint tanító és prédikátor lépett fel.

Mani közismerten nagy tudású ember volt.
Könyvtárát a leírások szerint egy özvegyasszonytól örökölte, akinek a férje Budda-s volt. Ez a Buddas viszont, aki sokak szerint Buddhával volt azonos, a hagyomány szerint a szkíták ősi királyától, Szkitiosztól örökölte ezeket a könyveket.

(Fontosnak tartom itt megemlíteni, hogy Corvin János tanító mestere Galeotto, akit Mátyás király nevezett ki fia mellé nevelőnek, írásában megemlíti, hogy BUDA királyi város, nevét „egy indiai BUDDA hercegről“ kapta...)

Mani idejében Perzsiában Sahpur ül a trónon. A király hamarosan Mani erkölcsi követője lesz és az új vallást államvallássá akarja emeltetni.
Ez időben, a mellőzéstől tartó zarathusztrai mágusok nagybefolyású vezetője Kartir volt. Ö az, aki ezek után hathatós szervezkedésbe kezdett Mani és vallási követői ellen.

Sahpur halála után fia Hormizd került a trónra, aki alatt már államvallássá tudott válni Mani reformációja.
Ez a vallási irányzat nem fogadja el a „jeruzsálemi keresztény közösség“ ószövetségi alapú Krisztus-hitét, és magát, mint az ősi, még Péter apostol által alapított antiochiai és babiloni keresztény közösség követőjének és képviselőjének tartja.

Ez a Péter apostol volt Jézusnak az a tanítványa, akit Jézus “sziklának” vagyis latinul “Petrusnak” nevezett, majd így nevét Simonról Péterre változtatta.
Itt érdemes megemlíteni azt a nem éppen elhanyagolható tényt, hogy Péter apostol másik neve a Kefas, vagyis v=f változással KeVaS, illetve KöVeS volt, ami jól összehangolható a Petrus (vagyis sziklás, köves) szóval. Meglátásom szerint, ezzel a névvel Jézus - csak a mi nyelvünkön érthető - isteni parancsot is ad Péternek, mert a köves melléknév egyben a KÖVESS felszólítást is magában hordja és ennek a felszólításnak hitünkben sokkal mélyre hatóbb értelme van, mint a sziklának.
Tehát ő az az apostol, aki megalapította az antiochiaia egyházat, melynek ünnepe február 6. mind a mai napig ünnepe az ortodox egyháznak. Ő az az apostol, aki soha sem járt Rómában, így a római egyházat a Vatikánban nem is alapíthatta meg, így ott nem is feszíthették keresztre. Ezt támasztja alá, hogy sírja, ami szent hely még ma is, Antiochiában található.

Tehát Mani ennek az apostolnak, vagyis Péternek, mint a Jézus-i egyház valódi alapítójának a követője.
Hormizd halála után azonban Manit a zarathusztra papjai elfogatják és hosszú kínszenvedés után az új uralkodó ki is végezteti.
Apostolai (mert neki is voltak apostolai) és követői menekülni kényszerülnek, főleg észak felé ahová már korábban a méd mágusok egy része is menekült.
Itt keverednek az ott élő mediai magyar mágusokkal. Ezzel lesz ez a dinamikusan fejlődő ősi méd-mágus vallás a rokon gyökerű manicheista Jézus hittel ötvözve, a Kárpát-medencében költözőkkel a későbbi magyar kereszténységünk alappillére.

Mint írtam ez a vallás, amelyet szkíta kereszténységnek nevezünk, gyökeresen különbözött a Vatikán által akkor és ma is képviselt Saul-Pál-i judeo-christianismus-tól.

Mert Saul, a későbbi Pál, akit a nyugati egyház apostolként tisztel, valójában egy zsidó farizeus volt. Az ún. “sauli-fordulat“ után vált Krisztus követővé annak ellenére, hogy életében egyszer sem találkozott Jézussal.
Munkássága alatt szembe is fordult Andrással, Jakabbal és főleg Péterrel, akik pedig Jézus valódi tanítványai voltak.
Így már közvetlenül Jézus halála után nézeteltérés tört ki a kereszténységen belül, amit az „Apostolok cselekedeteiben“ is nyomon követhetünk. Pál a jeruzsálemi közösséget alapítja meg, míg a többi apostol a pártiai, perzsiai és szkítiai területeken tevékenykedett.
Ezután a „szakadás” után Pál Rómába ment téríteni, és később megalapította a római zsidó közösséget.
Azt a tényt és a fentebb már írt megállapításunkat, hogy Péter nem volt Rómában, bizonyítottnak láthatjuk Pálnak a „Rómaiakhoz írt” leveléből is. Itt a megszólításban Pál nem említi Pétert, holott a Vatikán mai tanítása szerint, ekkor Péternek már Rómában kellett volna lennie.
Péter, az Egyház kanonizált felfogása szerint, ekkor már a kialakult római kereszténység elismert vezetője volt.
Így tehát ha Saul-Pál, mindezen állítások ellenére, nem szólította meg levelében, az csak egyet jelenthetett, hogy Péter nem volt ott, vagyis Péter –mint ahogy ezt az előzőekben már említettük- ekkor Antiochiaban volt.( ! )

Így tehát kimondhatjuk, hogy a nyugati kereszténységet nem Péter apostol alapította, hanem Pál, aki a jeruzsálemi közösségnek is a vezetője volt.

A többi apostol, különösen Péter nem ismerte el azt a páli felfogást, hogy a Jézus-i tanokat az Ószövetséghez kell kötni. Így ők saját működési területükön, Jézus valódi tanításának megfelelően, egy zsidó Ószövetségtől mentes Jézus hitet hirdettek, melynek gyökerei az ősi, pártus és méd hagyományokból táplálkoztak. Ez a Péteri tanítás az ősi magyar kereszténységünk hitalapja.

Erre az Ószövetségtől mentes tanításra, álljon itt - a sok közül - két példa:

Jézus az utolsó vacsorán tanítványait ÁLDOZAT-vállalásra szólítja fel, mert tudja, hogy milyen üldözések elé kell nézniök. Ezt megpecsételték az ÁLDOMÁS ivásával, ami jellemző és rokon népeinknél a vérszerződéssel egyenértékű tett.
Jogukban lesz fel-OLDOZNI a népet félelmük és bűneik alól. Az OLTÁR-nál, az oda felOLDOZÁSÉRT jövőket az OLTALMUKBA veszi a közösség, és ők meg- ÁLDOZTATJÁK majd őket az ÁLDOMÁS italával és a kenyérrel, amit mi ÉLET-nek hívunk és ezzel felkészítik őket az örök-ÉLET-re.
(Pl. a németek is átvették az oltár szavunkat mint Altar, de a többi és ezzel logikailag szorosan összefüggő kifejezések náluk már nem hasonlítanak erre a tőre…)

Jézus tanításának legfontosabb szava a SZERETET. Ez is őrzi nyelvünk rejtett és mélységesen archaikus logikáját. Ezzel és csakis ezzel a kóddal és logikával lehet a Jézusi tanítást maradéktalanul megérteni…
A testvéri SZER-etet fűzi össze a híveket, amikor a Jézus-i SZER-tartásra jönnek.
E SZER-tartás résztvevői, SZER-eplői a SZER-zetes papok (ők vezetik a CER-emoniá-t vagy CERemony-t, ahogy ezt tőlünk a nyugati keresztények átvették). Az oltárnál egy SZER-ződés jön létre, ami alapja a kereszténység SZER-vezetének.
A SZER-ződést egy áldomással a S(z)ER-legbe töltött borral, vagyis Jézus vérével pecsételik meg (vér-SZER-ződés!).

Sehol, de sehol nem találjuk ennek nyomát az ún. Ószövetségben!! Annál inkább Mitrász kultuszában és még egy érdekes helyen a Nommosokról olvasva.

A Dogonok, ez a híressé vált nyugat-afrikai törzs - az oly sokszor megcsodált - a Szíriusz csillagkettősről vett ismereteiket, elbeszélésük szerint a Nommosoktól szerezték.
E. Ercivan a „Sternentor“ című könyvében azt a nézetét hangoztatja, hogy a Nommosok tulajdonképpen magas tudású egyiptomi papokat jelentenek.

Ezt látszik bizonyítani a görög-római Strabon is Egyiptomról írt könyvében (17.könyv 37.fejezet):
„ott található a labirintus építménye, amely a piramisokkal egyenértékű alkotás, és emellett van a király sírja, aki ezt a piramist építette…ott…egy falu található és egy királyi építmény, amely több részből áll, és amiben régen a NOMOS-okat találhattuk…”

A görög Nomos szó azonos az óegyiptomi nomoj szóval, ami “Gaupriestert”(Gau-papot) jelentett. És most jön egy érdekes adat, ami Jézus felé mutat:
A Dogonoknál a NOMMO szó „itatni, megitatni“ jelentéssel rendelkezik, és utal a Dogonok első találkozására ezekkel a papokkal:
„A Nommo enni és inni adta a TESTÉT az embereknek és ők a Nommot kivétel nélkül mindig HAL szimbólummal ábrázolták!!” (E.Ercivan említett műve 116.oldal, fordítás tőlem)
Ebből a feltételezésből is látható, hogy minden más jobban illik Jézus tanításához, mint az Ószövetség.

De ezután a kitérő után folytassuk tovább gondolatmenetünket a Jézusi tanítással és a SZERETET szóval kapcsolatban.
Ez a SzER-leg a SZER-tartás alatt KEgyHELY-jé vagyis KEHELY-jé válik (a német, mint KelcH vette át ezt a szót tőlünk).
Ez a KEHELY, mint KUPA állott az ősi időkben is a mágus papok botjának a tetején egy megfordított KOP-onya alakjában. (A KUPA szót még ma is használjuk a KOP-onyára, pl. amikor valakit kupán találunk, vagy kupán vágunk.)
Ez a KUPA szimbolizálja ugyanakkor a KAPU-t, ahol a mágus hitünk szerint az Isten-i energia belép a testünkbe. Ez megfelel a mai értelembe vett 7. csakrának, a Korona-csakrának, ahol az Életenergia, a kínaiak szerint Qi, a szanszkritok szerint Prana, a mi nyelvünkön Pára (Géczy Gábornál: Szusz) belép, illetve eltávozik testünkből.
A KOR-ona csakra valójában egy KÖR alakú sugárzás, amit glória képében ábrázolnak a szentképeken.
Ez a KUP-a, a KOP-onya tetején min KEgyHELY az, amit Jézus a keresztre feszítésekor Istennek felajánlott: “Atyám vedd el e KELYH-et tölem”!
Micsoda félreértése ez a Jézus-i gondolatnak, ha ezt mi, mint egy szenvedéstől kimerülő, gyarló emberi könyörgésnek fogjuk fel, és nem úgy ahogy Jézus ezt valóban értelmezte, nyelvünk csodálatos logikája és értelmezése alapján:
egy archaikus király heroikus áldozata, ami élete KELYH-ének (Kehely=Kegyhely) feleláldozásával, egy óriási misztikus energiát hozott mozgásba egy SZER-tartás végén.