Az első Gyurcsány-kormány „Száz lépés" programjának egyik eleme volt a gyermekek életkezdési támogatása, az úgynevezett „babakötvény". A brit példákra figyelemmel kialakított rendszer célja az volt, hogy állami támogatással, kamatadómentességgel, kedvező feltételekkel támogassa a gyermekek érdekében folytatott hosszútávú megtakarításokat.

A konstrukció hosszabb távon minden érintett számára megérte volna, azonban az elmúlt öt év tapasztalatai mégis felemásak. A bankok rövidtávú céljait kevéssé, csak a hosszútávúakat szolgálta a babakötvény, így igazán előnyös megoldásokkal nem jöttek elő. A hosszútávú céljaik helyett csak a rövidtávúakra koncentráltak, mindenáron most akartak pénzt a hosszútávú lehetőségből. A legjobb feltételeket hosszú évek után is az Államkincstár kínálja.

Így aztán bizonyos mértékben nem is teljesen alap nélküli, hogy – egyes kiszivárgott hírek szerint – fontolgatja a kormány az államosítást.

Mi is az a babakötvény?

A magyar babakötvény „mintája" a munkáspárti Blair-kormány idején bevezetett, baby bond néven ismert konstrukció. 

A rendszer 2002-es bevezetése utáni tapasztalatok alapján vezette be a fiatalok életkezdési támogatásáról szóló törvény ezt a megtakarítási formát. A modell a brit szabályozás főbb elemeire épített. A törvény alapján, minden újszülött gyermek részére jóváírnak egy bizonyos összeget (jelenleg 42 ezer 500 forintot – amely vásárlóerőben több, mint a brit támogatás volt), ha a gyermek rászoruló, akkor 7 és 14 éves korában is kap támogatást. Ezt az összeget a megjelölt számlakezelőnek átutalja a Magyar Államkincstár.

A gyermekeknek erre a Start-számlára havonta legfeljebb 10 ezer forintot utalnak. A kezdő támogatáson túl, az állam a magánszemélyek éves befizetésének tíz százalékát, de legfeljebb 6 ezer forintot jóváír ezen a számlán. Emellett a számlán lévő összeg kamatadómentesen gyarapodik.

A számlán elhelyezett megtakarítás leghamarabb csak a gyermek 18. életévében hozzáférhető – illetve azt megelőzően a gyermek halála esetén –, addig csak befizetéseket lehet teljesíteni. Természetesen a számla megszűnésekor az ott elhelyezett megtakarítás mindenfajta köztehertől mentes. 

Látható, hogy a magyar modell még kedvezőbb is, mint a brit, hiszen itt még egy évi – legfeljebb – 6 ezer forintos támogatás is megjelenik.  

Miért jó ez?

A rendszer gyakorlatilag „nyertes-nyertes" pozíciókat teremt. Egyrészt megéri az államnak, hiszen egy viszonylag kisebb befektetéssel ösztönözheti a gazdaság működését segítő megtakarítások bővülését, valamint a családi öngondokoskodást (e körben a felnövekvő gyermekek számára életkezdési forrás biztosításával)

Ez a megoldás jó a családoknak is, hiszen úgy takarékoskodhatnak, hogy az állam adómentességet és kedvező feltételeket biztosít. A modell hozzájárul ahhoz, hogy a rendszeres befizetésekkel elősegítse a családi megtakarítási rendszerek kialakítását. A viszonylag kisebb befizetések a befizetési időszak végére egész jelentős összegű – mondjuk egy tandíjaknak megfelelő – megtakarítást eredményezhetnek.

A rendszerrel a babakötvényeket kezelő bankok is nyernek: mivel ezekhez a forrásokhoz a gyermek 18. életévének betöltéséig csak akkor lehet hozzányúlni, ha meghal, vagy ha nagyon súlyos beteg, ezért ezzel a megtakarítási formával a pénzintézetek egy nagyon hosszú távú betéthez jutnak hozzá. A jelenlegi nemzetközi pénzügyi gyakorlatban és a nemzeti szabályozásokban az ilyen időtartamú betétek általában a szigorú tőkemegfelelési követelmények teljesítését is segítik. Na meg persze már egy hónapos korában megszerezhetnek egy ügyfelet.

Mindezekre tekintettel, a brit bankok ezt a megtakarítást stratégiai termékként kezelték. Viszont valahogy úgy alakult, hogy a magyar bankok nem.

Hová tűnt a piaci verseny?

Ha a nyilvánosságra került adatokra tekintünk, akkor a kép – legjobb esetben is – felemás: a babakötvények befizetéseiből 60 milliárd forint volt az állami utalás, és csak 15 milliárd a magánszemélyek befizetése. Ez több okra vezethető vissza. Így például a 2006-2011 közötti időszakra nem a lakosság megtakarításainak növekedése, hanem az inkább egyre növekvő eladósodás volt jellemző. De a problémáknak más gyökerei is lehettek.

A magyar bankok számára ugyanis – a brit példánál jelzettekhez hasonlóan – a Start-számla (azaz a babakötvény) működtetése hosszú távon lett volna hasznos. Rövid távon a banki nyereség ebben a formában mérsékelt.

A magyar pénzintézetek viszont a hosszú távú előnyöket nem részesítették előnyben, ami abból is jól látható, hogy ezt a terméket csak az utóbbi időben kezdték a nagy kereskedelmi bankok hirdetni, mostanáig nem kezelték stratégiai termékként. Ráadásul ajánlataikban sem léptek igazán túl a hagyományos megtakarítási formák által kínált előnyökön. Ám a mostani, folyamatosan növekvő tőkemegfelelési követelmények miatt rájöttek, hogy ez a kisebb haszonnal kecsegtető eszköz sokban hozzájárulhat a követelmények gördülékeny teljesítéséhez.

Az állam is próbált életet lehelni az intézménybe...

Amikor a Magyar Államkincstár közvetlenül is belépett erre a piacra, s 2008-tól lehetővé vált, hogy ő maga is kezelhesse a befizetéseket. Ha a PSZÁF által készített összehasonlító táblázatra tekintünk, akkor láthatjuk, hogy a Kincstár a pénzintézeteknél sokkal jobb kamatszintet biztosít. S hogy megéri-e ez neki? A válasz egyértelmű igen, hiszen így az ötéves állampapír hozamáért tud annál hosszabb időre államadósság csökkentő befizetéseket elérni.

A lehetséges államosítás indokai

Éppen ez, a hosszútávú, biztos állampapír-vásárlás jelentheti az államosítás indokát is. Hiszen így a döntően a Kincstártól származó forrással nem a bankok, hanem az állam gazdálkodhatna, egyfajta biztos állampapír-vásárlói körként.

Az állampapírok hozamai tartósan, hosszú távon – nemcsak a mai, viharos időkben, amikor a miniszterelnök szavai szerint is jó befektetésnek minősül a magyar államkötvény vásárlása – meghaladják a hagyományos betéti kamatokat. Ezért, ha a bankok a babakötvény piacán versenyképesek akarnak maradni, akkor a hosszú távú előnyökért cserébe, legalább részben le kellene mondaniuk a kamathasznukról (úgynevezett marzsukról). Márpedig a magyar pénzintézetek még most sem akarnak változtatni korábbi megközelítésükön. Így úgy tűnik, továbbra is a Kincstár által kínált feltételek maradnak a legkedvezőbbek.

Ha az államosítás szándékának cáfolata ellenére, mégis kizárólag a Kincstár kezelné ezt a megtakarítási formát, végső soron a piacilag legjobb ajánlat válna egyedülivé. A bankok pedig fizetnék annak a költségét, hogy hosszú távú céljaik helyett csak a rövid távúakra koncentráltak; mindenáron most akartak pénzt a hosszútávú előnyök helyett.