(Á, nem a zsidó-cigány "betolakodókról" beszél a cikk! Vagy mégis?)
Egyesek lopva érkeznek, csendben terjeszkednek, hogy egy napon arra ébredjünk: átvették a hatalmat. Mások inkább a lerohanást választják, néha szó szerint felzabálják az itthoniakat. A közös e káros idegenekben, hogy akarva vagy akaratlan mindegyiküket az ember szabadította rá Magyarország élővilágára. A fáktól kezdve a katicán át a szarvasig őshonos élővilágunk élet-halál harcot vív a betolakodók ellen.

A közelmúltban óriási, kisebb denevér méretű lepke felbukkanása okozott riadalmat a délnyugati országrészben, de hallani az őshonos „hétpettyest” kiszorító harlekinkaticáról és súlyos pénzekről, amit természetvédők és önkormányzatok a gyalogakác irtására kénytelenek fordítani. Ők az úgynevezett özönfajok, amelyek szinte szó szerint úgy „viselkednek” az őshonosakkal szemben, mint modern lőfegyvereikkel, behurcolt betegségeikkel és mérhetetlen kapzsiságukkal az európai hódítók az Újvilágban. Persze esetünkben tudatosságról nem beszélhetünk…
tudományos háttér

Cikkünk tudományos hátterét a Vidékfejlesztési Minisztérium Környezetügyért Felelős Államtitkárságának feltett kérdéseinkre kapott válasz adja. Köszönet érte az államtitkárság munkatársainak. Az egzakt kategóriába nem sorolható átkötések, megjegyzések a szerzőt terhelik és a minisztérium sarkos, szálkás, írásbeli válaszainak feloldását szolgálják.
Miért ők győznek?

Fordítsuk tudományosabbra a szót: özönfaj alatt azon fajokat értjük, amelyek természetes előfordulási helyükön kívül kerülve képesek adott területen megtelepedni és teret hódítani, veszélyeztetve ezáltal az őshonos életközösségek ökológiai egyensúlyát. Mindehhez persze az ember tudatos, vagy véletlen közreműködésére van szükség, főleg a napjainkban oly intenzív nemzetközi közlekedés és kereskedelem útján. Elég néhány magnak „elrejtőznie” a kisvárosnyi konténerszállító hajókon, vagy néhány felelőtlen hobbiállattartónak szabadon engednie egzotikus kedvencét: ha a környezeti körülmények megfelelők, az adott faj máris olyan területen kezdhet új életet, ahova természetes úton nem, vagy csak fatális véletlenek során kerülhetett volna el.

Adódik persze a kérdés, hogy a betolakodók miért erősebbek vagy jobbak, mint a hazaiak olyannyira, hogy kipusztulással fenyegetik a velük konkuráló őshonos fajokat? Természetesen sem nem jobbak, sem nem erősebbek, hanem szerencsések. És nem is mindegyik. A többség nem találja meg számítását az új környezetben és a konténerek közül kibújva, a hajók ballaszttartályait elhagyva, egykori gazdája által a mezőn, a patakban elengedve el is pusztul. Ám sokuk életben maradását és szaporodását nem korlátozzák az élettelen környezet tényezői, és az őshonos fajokkal szemben azért jutnak előnyhöz, mert új helyükön nincsenek természetes ellenségeik vagy kórokozóik, amelyek a populációikat természetes úton szabályoznák.

Fehérakác (fotó: Pellinger Attila)

Fehérakác (fotó: Pellinger Attila)
Emellett elmondhatjuk, hogy az özönfajok általában tágtűrésűek, gyakran magas szaporodási rátával rendelkeznek, ezért hamar benépesítik a rendelkezésre álló területet. Például az idegenhonos özönnövények magjai általában könnyen kicsíráznak, a fiatal egyed gyorsan fejlődik, sokáig virágzik, sok magot érlel, a magok sokáig megőrzik csírázóképességüket, illetve e növények könnyen szaporodnak ivartalanul (vegetatív úton) is. Bizonyos esetekben ezek a növények olyan anyagot termelnek, melyek más növényfajok egyedeinek csírázását vagy fejlődését akadályozzák. Sokszor azonban csupán a gyorsabb fejlődésükkel kerekednek felül őshonos társaikon, melyek alulmaradnak a fényért, vízért és tápanyagokért folyó versengésben.

Mindig az ember a hibás

Nem árt most már azt sem meghatározni, hogy mit is értünk az őshonos kifejezés alatt, hiszen egy idő után minden jövevény logikusan hazaivá válik. Ám a definíció szerint ez lehetetlen: az északi mérsékelt övben őshonosnak tekintjük azokat a fajokat, amelyek az utolsó jégkorszakot átvészelték vagy azt követően az ember – közvetlen vagy közvetett – közreműködése nélkül telepedtek meg és a mai napig folyamatosan fennmaradtak természetes állományaik. Igen ám, de közbejött az ember, amely válogatás nélkül, akár még „felfedezésük” előtt képes fajokat kiirtani a föld színéről. Ezért őshonosnak tekinthető az a faj is, amelynek kipusztulása adott területen bizonyíthatóan emberi hatásra következett be. Ha mindezt megfordítjuk: azok a fajok, amelyekről tudjuk, hogy hazánkba bizonyítottan mesterségesen, emberi beavatkozással kerültek, nem válhatnak őshonossá, megmaradnak úgynevezett idegenhonos fajnak.

A kellő kitartással és töretlen életerővel rendelkező bevándorlók idővel kissé jobban csengő, ám semmivel sem szeretetre méltóbb kategóriába kerülhetnek. Megtelepedettnek nevezünk ugyanis egy idegenhonos fajt, ha bekerülését követően új környezetéhez, az adott terület környezeti feltételeihez alkalmazkodott, és folyamatos szaporodásra képes, önfenntartó állománnyal bír. Ám attól, hogy a fajt megtelepedettnek tekintjük, még nem válik őshonossá és lehet káros hatása a hazai élőlényközösségekre. Ha már eléggé megijedtünk a jövevények flóránkat és faunánkat veszélyeztető hadától, nézzük, kikkel is állunk szemben. Meglepő, de sok barátként számon tartott élőlényről derül ki sötét múltja. A természetes növény- és állatvilágra veszélyt jelentő fajok listáján szerepel például a bálványfa, a gyalog- és a fehérakác, a harlekinkatica, a nyestkutya, a törpeharcsa, az afrikai harcsa, a dámszarvas és a muflon (a teljes listát ide kattintva olvashatja). És ellenségként a saját házába mindegyiket az ember hurcolta be véletlenül, vagy pillanatnyi haszon érdekében.

Van, akit befogadunk

Miután befejeztük az önostorozást, tiszteletre méltó emberi szokás szerint próbáljuk meg másra kenni a felelősség legalább részben. Bűnbakként a klímaváltozás jöhet még szóba, amelynek gyilkos mértéke ugyan sokak véleménye szerint az emberi tevékenység eredménye, de mégis természetes, vagyis tőlünk függetlenül is létező és földtörténeti idővel mérve gyakori jelenség. Léteznek ugyanis olyan fajok, amelyek számára a jelenlegi vagy korábbi környezet limitáló tényezőket is jelent vagy jelentett: a változó klíma ezek előtt új élőhelyeket nyit meg. A klímaváltozás hatásaiként tartják számon azt, hogy egyes szubtrópusi vagy mediterrán fajok populációinak elterjedési területe egyre északabbra tolódik. Ilyen például a Dél-Európában széleskörűen elterjedt déli ostorfa, amely Magyarországon egyelőre még csak a Mecsek és a budai Várhegy déli lejtőin telepedett meg. A faj szélesebb elterjedését egyelőre a fiatal egyedek fagyérzékenysége korlátozza.
Idegene uralma Soltszentimrén: bálványfa, mögötte selyemkóró, a háttérben gyalogakác. Fotó: dr. Trájer Attila

Idegenek uralma Soltszentimrén: bálványfa, mögötte selyemkóró, a háttérben gyalogakác. Fotó: dr. Trájer Attila
Másik példa erre a mandulapalka, ami a közelmúltban bukkant fel meg hazánk területén és jövőbeli elterjedését – többek között – a hőmérséklet emelkedése is elősegítheti. Több mediterrán elterjedésű állatfaj is ide sorolható, elsősorban ízeltlábúak és hüllők tipikusan azok, amik a téli fagyos, erősen fagyos időszakot nem képesek elviselni. Földtörténeti időskálán a változó klíma hatására átrendeződő állat- és növényföldrajzi határok az élővilág természetes dinamikáját jelzik, tehát ez ellen nem szükséges semmit sem tenni, hiszen e fajok az eredeti élőhelyükről az ott szintén változó klimatikus viszonyok miatt akár teljesen ki is szorulhatnak. A környezet- és természetvédelemnek „csupán” azon emberi hatások ellen kell küzdenie, mely a természetes növény- és állatvilágot ilyen válaszra kényszerítené, azaz az ember által indukált klímaváltozás ellen.

És hogy milyen eszközök állnak a természetvédelem rendelkezésére e harchoz, valamint hogy milyen új jövevényektől féltjük a Kárpát-medencét, az kiderül cikkünk második részéből.

Link