Tiszta magyar: Debreczeni József: A politika fertője

Szeretettel köszöntelek a Magyarország-Magyarmegmaradás2 közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 117 fő
  • Képek - 50 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 1846 db
  • Fórumtémák - 9 db
  • Linkek - 11 db

Üdvözlettel,

Magyarország-Magyarmegmaradás2 vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Magyarország-Magyarmegmaradás2 közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 117 fő
  • Képek - 50 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 1846 db
  • Fórumtémák - 9 db
  • Linkek - 11 db

Üdvözlettel,

Magyarország-Magyarmegmaradás2 vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Magyarország-Magyarmegmaradás2 közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 117 fő
  • Képek - 50 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 1846 db
  • Fórumtémák - 9 db
  • Linkek - 11 db

Üdvözlettel,

Magyarország-Magyarmegmaradás2 vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Magyarország-Magyarmegmaradás2 közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 117 fő
  • Képek - 50 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 1846 db
  • Fórumtémák - 9 db
  • Linkek - 11 db

Üdvözlettel,

Magyarország-Magyarmegmaradás2 vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

E munka megírására Kerék-Bárczy Szabolcs: Tiszta közélet – a jól működő demokrácia és a gazdasági növekedés kulcsa. A korrupcióról, különös tekintettel a magyar párt- és kampányfinanszírozás újraszabályozásának szükségességéről című dolgozata adott ösztönzést.1 Pontosabban az a körülmény, hogy noha a szerző minden lényeges állításával egyetértek, a magyar politikai gépezet – mindenekelőtt a pártok – törvénytelen működésének leírására a korrupció fogalmát nem ítélem sem elég súlyosnak, sem elég pontosnak. A törvénytelenség elsősorban anyagi értelemben valósul meg, ám ez a párt- és állami szféra működésének egészére kihat, a teljes politikai szervezetet megfertőzi – beleértve a szereplőket is. Félreértés ne essék, nem a retorikai hatás kedvéért választottam a címbeli metaforát. Hanem mert a szóba jöhető fogalmak között én sem találtam alkalmasat annak a tárgynak a megjelölésére, amiről értekezni akarok.

Kezdjük a végén. Kerék-Bárczy is rögzíti a közismert tényt: költségeik elsöprő többségét fekete pénzekből fedezik a magyar politikai pártok. Majtényi Lászlónak, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet vezetőjének a számításai szerint a 2006-os választási kampányt 90 százalékban illegálisan finanszírozták, hisz a vonatkozó törvény mindöszszesen 386 millió forint elköltését engedélyezte volna, miközben a tényleges ráfordítás elérhette a 4 milliárdot is.2 Ha elfogadjuk a becslést, hogy a kiélezett verseny négyévente megduplázza a költségeket,3 akkor a 2010-es kampányban már 95:5 lehetett az illegális és a legális pénzek aránya, azaz minden húsz forintból tizenkilenc volt „fekete” és csak egy „fehér”.

Mivel e számítások megalapozottságát soha egyetlen párt vagy politikus sem cáfolta, épp ellenkezőleg (legalább hallgatólagosan), rendre jóváhagyólag nyugtázták őket, a szerző joggal állapítja meg, hogy „a párt- és kampányfinanszírozással kapcsolatos közbeszédet a végtelen cinizmus, a gátlástalan hazudozás és a szélsőséges populizmus jellemzi”.4

Ám ha mindez igaz, akkor itt másról van szó, mint sima korrupcióról. Arról, hogy az ország politikai elitje – fő szabály szerint és nyíltan – törvénytelenül működik. Hogy a törvényhozó parlamenti pártok – mindenekelőtt a törvények végrehajtásáért is felelős kormánypártok – járnak az élen a törvénytiprásban. Méghozzá messze a társadalom előtt, hiszen a nemzeti összterméknek (még a szélső becslések szerint is) legföljebb az egynegyedét termeli ki a fekete- és a szürkegazdaság, nem pedig a kilencvenöt százalékát, ahogy az a „politikai újratermelés” esetében történik. Ez unikum, ha tetszik, hungarikum. Mert a nyugati demokráciákban is olajozzák fekete pénzek a politikai masinéria fogaskerekeit, de hogy a hajtóanyagot is szinte kizárólag lopott olaj adja, az csak a világ távoli sarkain, a káoszba süllyedt perifériákon dívik, ahol nem az intézményes jog, hanem az önkény, a törvény által nem vagy alig szabályozott állami és magánerőszak igazgatja a társadalom működését.

 

Autokrácia

 

2010 végére Magyarországon a kétharmados törvényhozásbeli többséget és a kormányzati hatalmat birtokló politikai erő már korlátlanul uralta a médiahatóságot, a számvevőszéket, a választási bizottságot, a versenyhivatalt, a pénzügyi szervezetek állami felügyeletét, az ügyészséget, övé volt az államfői poszt, az alkotmánybírák jelölésének és választásának monopóliuma s a többi. Ám mindez nem volt elég: jogosítványai jó részétől is megfosztotta az AB-t a hatalom, majd törvényt hozott a jegybanki monetáris tanács elfoglalására, az önkormányzatok választásáról szóló jogszabály átszabása után pedig birtokba vette az önkormányzatok több mint kilencven százalékát is az őszi helyhatósági választásokon. Megalkotta továbbá a sajtó leigázására szolgáló médiatörvényt, korlátozta a sztrájkjogot, elkobozta a polgárok magán-nyugdíjpénztári vagyonát és így tovább. A jogalkotásról szóló törvényt lábbal tiporva gyártotta a jogszabályokat – nemegyszer visszamenőleges hatállyal –, havonta többször módosítva az alkotmányt. Tehát: (a) fölszámolta a demokrácia működésének legfőbb garanciáját adó hatalommegosztást; (b) hatástalanította a jogállam legfontosabb kontrollintézményét; (c) korlátozta a demokratikus alapjogokat.

Ezek alapján a definíció egyszerű: az olyan uralmi rendszert, ahol minden hatalom egy kézben összpontosul, autokráciának hívjuk. Magyarul: egyeduralomnak. Amelyet – minthogy a jogállam negligálása s az alapvető szabadságjogok korlátozása mellett gyakorolják – bízvást nevezhetünk önkényuralomnak is. „Konszolidált demokráciának” azonban semmi szín alatt.

De térjünk vissza tárgyunkhoz: a magyar politika fertőjéhez, s próbáljunk meg történeti áttekintést adni azokról a folyamatokról, amelyek vélhetően hozzájárultak a rothadó magyar politikai mocsárvilág kialakulásához.

 

Korrupció és kuruc hagyomány

 

Közhely, hogy a magyar társadalomban igen virulens törvénykerülő, kiskapukereső hajlamok történelmi megalapozottságúak. A magyar rendi jogokat újra és újra korlátozni próbáló idegen dinasztiával szembeni – olykor fegyveres harcig menő – ellenállás egy idő után a mindenkori hatalommal, az állammal, a hivatalossággal, a törvénnyel szembeni ellenállássá, alapállássá, közérzületté, mentalitássá változott és rögzült. A magyarok – ellentétben a szerencsésebb sorsú népekkel – az utóbbi évszázadokban jellemzően nem úgy viszonyultak az országukban működő államhoz, mint a sajátjukhoz, hanem mint valami idegen, máshol székelő, más érdeket képviselő, elnyomó, szipolyozó hatalomhoz, amelynek a fönntartására és a működtetésére korántsem önkéntes áldozatként, hazafias felelősségérzettől áthatva, hanem kényszerűségből kellett a maguk javaiból adniuk. Három korszakot kell külön is említeni: az 1849 utáni passzív ellenállás időszakát, a kiegyezés utáni kificamodott közgondolkodást és közérzületet, végül a Kádár-kor (korántsem közjogi) dualizmusát: a főszabályok, a deklarált ideológiák, a hivatalos intézmények és a mellékutak, a kiskapuk, a fal melletti osonások s a mindezek fölötti szemhunyások kettősségét. A szocialista tervgazdaságban a szürke és a fekete piacgazdaságot, a téeszben a háztájit, a gyárban a géemkát és a többit. Az első s a harmadik korszak relevanciája kézenfekvő tárgyunk szempontjából, ezek nem igényelnek további részletezést.

Annál inkább a második időszak: a dualizmus kora. Ekkor vált a magyar közélet konstans intézményévé a parlamentáris kormányzás és a pártpolitika – s velük együtt a korrupció. Szekfű Gyula a korszak közviszonyait meghatározó ellentmondásnak tartja a 48-asnak mondott (valójában 49-es) függetlenségi hevület és a 67-es kiegyezéspárti józanság kettősségét. A 48-asság merőben érzelmi természetű volt. Habsburg- és kiegyezésellenesség, extrém Kossuth-kultusz jellemezte, nagy népszerűségnek és többségi támogatásnak örvendett a magyarság körében, „hazafias” és „kuruc” magatartásnak számított. Noha az ország valós helyzetével számot vető, felelős reálpolitikai mérlegelésnek el kellett vezetnie a 67-ességhez (lásd Tisza Kálmán pályáját), a „mameluksághoz” népszerűtlenség és kisebbségi státus társult a közvéleményben. Mi több: a „hazafiatlanság”, a „labancság” bélyege. „Ilyen helyzet szülte a kiegyezési korszak legrútabb hidráját, a mindenkori kormányoktól kiinduló korrupciót s vele együtt a protekció rendszerét… E romlott viszonyokat az a körülmény hozta létre, hogy a kiegyezéssel szemben a tömegek hangulata ellenséges volt… A nemzet nem akarta a kiegyezést, de nem akarta azt sem, mi a kiegyezés megszüntetésének következménye lett volna: újabb harcot Ausztriával és a dinasztiával. Ebből származott a kormány állandó kényszerhelyzete: fenntartani a kiegyezést a nemzet ellenére is, minden kínálkozó eszköz felhasználásával. Felelősséget érző kormány másként nem tehetett, mert nem tehette ki újabb konfliktusnak a magyarságot. Többségszerző eszköz volt… a közigazgatási gépezet befolyásolása… A választások érdekében a megyei nemességet is organizálni kellett; itt elég volt egyes befolyásos egyéneket megnyerni, akik aztán rokonság, sógorság, atyafiság, konnexiók által egész vidék közösügyes hangulatát biztosították. Persze a középbirtokosokat szilárd kapcsolatokkal kellett a kormányhoz láncolni. Erre szolgált többek közt a képviselőség… Viszont a nagy nehezen összehozott parlamenti többséget is biztosítani kellett, nehogy az ellenzék kíméletlen támadásai alatt, népszerű program híján szétfolyjon… Erre valók voltak a… gomba módra szaporodó ipari és kereskedelmi vállalatok, részvénytársaságok igazgatósági helyei, felügyelő tagságai, melyeket a liberális államhatalom árnyékában növekvő kapitalista vállalatok… a kormánynak tetsző egyénekkel töltöttek be. A korrupció mély csatornákon ömlött be a társadalmi és gazdasági életbe: politikai célból adattak vasútkoncessziók olyan vidékeken, hol a gazdasági élet még semmi szükségét nem érzé… vasútvonalak épültek csodás görbeséggel, minek egyetlen indító okát valamely kormánypárti birtokos érdekében találta meg a beavatott.”5

Ezek szerint a magyar politikai rendszer születési rendellenességének tekinthetjük a korrupció és az állami protekció (az oligarchikus gazdasági hálózatok) intézményesülését. Ezek után nem kell csodálkoznunk azon, hogy a rendszerváltozással újjászülető parlamentarizmus működése során törvényszerűen újratermelődtek a rendszer születési hibái, a majd fél évszázadnyi kényszerszünet ellenére is. Ám a dolog mégsem ilyen egyszerű. Ami ugyanis az elmúlt két évtized során újratermelődött, az korántsem a dualizmus (és a Horthy-korszak) korrupciós rendszere. Hogy annál rosszabb, azt először a vezető politikusok szerepének megváltozása kapcsán próbálom érzékeltetni.

 

Halfejek

 

A magyar parlamentarizmus két korábbi időszakát szemlélve megállapítható, hogy az elsőszámú vezetők, a nagy pártok vezérei, a mindenkori miniszterelnökök, a meghatározó, a korszakformáló politikusok – noha ők működtették – személy szerint fölötte álltak ennek a szisztémának. Ők maguk nemhogy nem süllyedtek bele a korrupció mocsarába, de még a cipőjüket se sározták be. Lehet tehát, hogy a fejétől büdösödött a hal, de maga a fej nem volt büdös. Deáknak elég csak a nevét leírni, többre nincs szükség. Tisza Kálmánról, a századvég vezető politikusáról – a „generálisról” – pedig elmondható, hogy nemcsak pontosan ismerte mamelukhadának korrupciós ügyeit, de ez a dimenzió a részét is képezte az általa alkalmazott hatalompolitikai eszköztárnak, amely a kormányzáshoz szükséges többség biztosítására volt hivatott – ahogy azt általánosságban Szekfű leírta. Ám az ő kezéhez egyetlen krajcár se tapadt hosszú pályafutása során. Ugyanez, ha lehet, még teljesebb mértékben igaz fiára, Tisza Istvánra, a dualizmus 20. századra eső felének meghatározó politikusára. Akit elszánt ellenfelei folyton az ország tönkretételével vádoltak ugyan, de megvesztegethetetlenségét, tökéletes morális intaktságát még az iránta vad gyűlöletet táplálók se vonták kétségbe soha. A Horthy-korszak névadójának s államfőjének politikusi kvalitásairól nem lehetünk ugyan nagy véleménnyel, ám bárminő kétes anyagi ügynek még a leghalványabb árnya se vetült alakjára. Igaz ez a két világháború közti időszak legnagyobb formátumú kormányfőjére is. Bethlen István – a „gazda” – hasonló szerepet vitt e vonatkozásban, mint elődje, a „generális”. Nem is tudunk olyan miniszterelnököt megnevezni – a politikailag legelvetemültebbek közül sem –, akinek a nevét anyagi visszaélés szennyezte volna be. Elmondható ez a rövid életű koalíciós időszak kormányfőiről, Tildy Zoltánról és Nagy Ferencről is.

E pozitív tradíciót szerintem éppolyan jelentősnek kell tartanunk, mint ama negatívat, amelyet a politikai elit egésze hordozott. Hisz a magyar társadalom szemében mégiscsak az a kép rögzülhetett – méghozzá sértetlenül, egy évszázadon át –, hogy a politika úri huncutság ugyan, a politikusok lopnak, csalnak, hazudnak, de az ország legfőbb vezetői fölötte állnak ennek, hozzájuk nem ér föl a mocsok, őket tisztelni lehet.

A rendszerváltozással folytatódott ez a tradíció. Antall Józsefről sok rosszat elmondtak annak idején, ám a tisztességét senki sem vonhatta kétségbe soha. Paul Lendvai Az eltékozolt ország című könyvének idevágó mondatából idézem: „…ő személy szerint feddhetetlen volt, őszinte és minden szempontból megvesztegethetetlen”.6 Igen ám, de az idézett mondat első fele így hangzik: „Ellentétben a rendszerváltás óta ismert vezető politikusok többségével…”

Mi maradjunk csak a miniszterelnököknél. Boross Péter személyét illetően sem került nyilvánosságra anyagi természetű gyanú. Horn Gyulát illetően azonban igen. Horn egyfelől számos jel szerint olyan szerepet vitt pártja élén, mint (mutatis mutandis) Tisza vagy Bethlen, tehát jól ismerte, sőt kontrollálta az általa vezetett politikai tábor anyagi ügyleteit. (Az MSZP egyetlen olyan elnöke volt ez idáig, aki az anyagi erőforrások fölött is diszponáló, valódi pártvezérnek tekinthető.) Másfelől nem mondható el róla, hogy a saját anyagi gyarapodása tekintetében ne vetült volna rá a gyanú árnyéka sem.

Horn Gyula drága villát építtetett Budán a hivatali évei alatt. Ez többszörös hiba volt. Először azért, mert a hivatalban lévő kormányfőnek az állam biztosít megfelelő lakhatást – neki semmi szüksége tehát arra, hogy a privát lakásügyeivel foglalatoskodjék. Különösen igaz ez akkor, ha az illető versenyben marad az újabb hivatali ciklus elnyeréséért, aminek esélyét csak rontja egy villaügy. Hisz Mikszáth (Kósáné Kovács Magda révén elhíresült) bon mot-ját idézve: „Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.” Horn a villaügy miatt csak félig látszott annak – s tán nem is volt egészen az. Mert az amúgy ravasz róka hírében álló politikust a jelek szerint jégre vitték, amiből csak annyit vett észre, hogy csúszik alatta a talaj.

Az első két ciklus idején jórészt a Postabankon keresztül zajlott a fekete pártfinanszírozás – mégpedig növekvő volumenben. Princz Gábor ezer szálon kapcsolódott a magyar közélet prominenseihez – köztük a politikai elit tagjaihoz –, s ezek a szálak bizony korrupciós jellegűek voltak. Princz személy szerint is privilégiumként nyújtott hitelek tömkelegével halmozta el a szóban forgó elitet, amivel lekenyerezte őket. Két kézzel szórta a pénzt, ennek következtében az általa vezetett hitelintézet gyakorlatilag csődbe jutott. Közvetlenül az 1998-as választások előtt már akkora összegekkel kellett közpénzből konszolidálni, hogy kormányzati elhatározás született a bankár azonnali menesztéséről. Mégis megúszta a dolgot – Horn személyes döntésének köszönhetően. Noha Medgyessy pénzügyminiszter 1998. április 9-én délelőtt telefonon közölte vele a verdiktet, ő kieszközölte Hornnál, hogy délután fogadja a miniszterelnöki dolgozószobában, aminek eredményeképpen sikerült visszavonatnia a menesztéséről szóló döntést. Mi több: azt az ígéretet is kicsikarta a kormányfőtől, hogy az MSZP újabb választási győzelme esetén a bank élén maradhat.7 Ám az MSZP (egyéb okok miatt is) elveszítette a választásokat…

Princz Gábort szoros kapcsolat fűzte Horn Gyulához, ami az őszödi kormányüdülőben és a Postabank füredi üdülőjében lefolyt (nem épp absztinens) ultipartikon vált bensőségessé.8 Már 1996 júniusában napvilágra került, hogy a bank ingatlancége, a Dóm Rt. bonyolította a miniszterelnök ominózus lakásprojektjét is. Ami nemcsak annyit jelentett, hogy Princz cége volt a drága budai zöldövezetben, a III. kerületi Remetehegyi úton épült többszintes luxusvilla kivitelezője, hanem a Horn család tulajdonában álló két pesti (Pozsonyi úti és Újpesti rakparti) lakást is a Dóm Rt. vásárolta meg. Az utóbbiak vételára pedig – legalábbis a Princz-féle cég kalkulusai szerint – jórészt fedezte az építkezés költségeit. A jobboldali sajtó – megalapozottnak tűnő – becslései viszont azt vélelmezték, hogy a pesti lakásokat messze a valós értékük fölött vásárolta meg a Dóm Rt., míg a villát irreálisan olcsón építette föl.9 A kibontakozó botrányban Horn is kénytelen volt megszólalni: 1996. június 21-én a maga és a családja nevében rágalomnak minősítette az Új Magyarország című napilapban megjelent vádakat.10 Később azt hangoztatta, hogy az építési költségek jelentős részét az a honorárium fedezte, amit a Cölöpök című önéletírása német kiadásáért kapott. Ezek a magyarázatok azonban alkalmatlanok voltak a gyanú eloszlatására. A kisgazdapárt elnöke (aki pár évvel később jórészt a saját villaügyébe bukik majd bele) a parlamentben a vezető politikusok vagyonosodásának kivizsgálására nyújtott be javaslatot, ám a többség elvetette az indítványt.

Mindezek alapján meg kell állapítanunk, hogy Horn Gyulával jelent meg elsőként az a személy a magyar kormányfők hosszú sorában, akit már nem lehetett anyagi értelemben feddhetetlennek tekinteni. Szó sincs arról, hogy őt a saját gazdagodása motiválta volna politikusi szerepvállalása során. Az viszont nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy a Postabank-vezérrel való kapcsolatában megjelent a korrupció tipikus képlete: anyagi előnyöket fogadott el, amelyekért cserébe óhatatlanul viszontszolgálatot nyújtott szubjektív politikai döntései során. Mindez nemcsak a kormányfői presztízst rombolta a közvélemény szemében, hanem általában a politikáét, közelebbről a demokráciáét is. Arról nem szólva, hogy hivatkozási alapul szolgálhatott a politikai ellenfelek számára. Nem mintha utódjának szüksége lett volna precedensre. Hisz mindez csak halvány előjáték volt ahhoz a merőben új korszakhoz képest, ami Orbán Viktor miniszterelnökségével robbant be a magyar politika világába, s amelynek a megnevezésére végképp elégtelen a korrupció hagyományos fogalma.

Mielőtt azonban szembenéznénk e jelenséggel, vessünk egy-egy röpke pillantást az Orbán első ciklusa utáni korszak miniszterelnökeire: Medgyessyre, Gyurcsányra és Bajnaira. Medgyessy Péterre bizony rávetült a korrupció árnyéka, kénytelen is volt védekezni ellene – de túl vehemensen tette. Ő bírja a rágalmakat, megszokta már, de a családját hagyják békén: „A politikát a családok életébe erőltetni, közemberek nyugalmát megzavarni, tanult szakmájuk gyakorlásából boldogulni igyekvő fiatalokat hazugságokkal vádolni, nem tartozhat hozzá a demokráciákban megszokott politikai versengéshez” – tiltakozott felindultan.11 Aztán a parlamentben – még felindultabban – lehazugozta az ügyben interpelláló képviselőt.

Mi történt valójában? Látszólag semmi: a Medgyessy Gergely által (Baráth Etele miniszter fiával közösen) alapított TGG and Partners százmilliós tanácsadási szerződéseket kötött az OTP-vel, a Matávval és a Vegyépszerrel. Mindkettő magáncég, közpénz egy fillér sincs az ügyben: hol itt a hiba? Nos, ott, hogy a szóban forgó cégek sok szállal kötődtek az államhoz. A Matáv például a széles sávú internetszolgáltatás kiépítéséhez 3,17 milliárd forintnyi adókedvezményt kapott a kormánytól. Kormányhatározat született róla. Az a kormány határozott így, amelynek Medgyessy Péter volt a feje. Annak a Medgyessy Gergelynek az édesapja, aki százmilliós megbízási szerződést kapott a Matávtól. A látszat a Vegyépszer esetében is kínos volt: állami megrendelés a cégnek a kormánytól autópálya-építésre egyfelől, tartós szakmai tanácsadásra szóló szerződés a cégtől a kormányfő fiának másfelől. Az összeférhetetlenség tipikus esete. A TGG and Partners ráadásul csak 2003-ban – az apa kormányfővé választása után – alakult, hárommilliós törzstőkével. Brüsszelben be se volt jegyezve az ott működő 15 ezer lobbicég között. A Matáv főtulajdonosa világcég, a Deutsche Telekom. Pont egy szakmai múlt és referenciák nélküli minikáefté által remélte érdekei érvényesítését az Európai Unió döntéshozó szerveiben?

(Csak zárójelben: Antall Józsefnek is volt egy ügyvéd fia. Apja miniszterelnöksége idején az irodája természetesen semmiféle állami megbízást nem kapott. Egyszer képviselt egy külföldi céget az ÁVÜ privatizációs pályázatán a HungarHotels egyik szállodájának eladásakor. És vesztett…)

Ami Gyurcsány Ferencet és Bajnai Gordont illeti, az ő esetükben soha nem merült föl a leghalványabb gyanú sem, hogy kormányfői pozíciójukat bármily vonatkozásban össze lehetne kapcsolni a privát vagyonszerzésükkel. (Még a Gyurcsány elleni nyilvánvaló politikai bosszúperben se kreáltak ilyen motívumot.) Mindketten politikai szerepvállalásuk előtt, üzletemberként gazdagodtak meg. Gyurcsány vagyonosodásában minden valószínűség szerint szerepet játszottak a politikai kapcsolatok, ám ő maga akkor még (illetve már) nem töltött be semmiféle pozíciót, így az ő esetében szóba se jöhet, hogy visszaélt volna a rá ruházott közhatalommal. Gyurcsány sajátos szerepére még visszatérünk, most azonban lássuk végre a medvét: azt a miniszterelnököt, aki merőben új korszakot nyitott a magyar politikában.

 

Közhatalom a magánvagyon
szolgálatában
12

 

Orbán Viktor miniszterelnök jelentős vagyongyarapodáson ment keresztül 1998 és 2002 között, a hivatali évek alatt. A szűkebb család két fő ingatlanadatát nézve: 1. az 1998-ban már birtokolt 5,5 hektárnyi földterület négy év múltán a tizenegy és félszeresére: 63 hektárra növekedett; 2. a tulajdonukat képező (1994-ben 563 ezer forintért vett) belvárosi lakás helyett kertes sváb-hegyi villát vásároltak 2002-ben (75 millióért), amelynek (több tízmilliós) átépítéséhez azonnal hozzá is láttak. Ha a tágabb famíliát is idevesszük, akkor konstatálhatjuk, hogy a miniszterelnök apjának többségi tulajdonában lévő bányacég, a Dolomit Kft. saját vagyona meghétszereződött (98-ról 666 millióra nőtt); a másik vállalkozás, a kizárólagosan birtokolt Gánt-Kő Kft. nyeresége ugyanekkor a tízszeresére emelkedett (16 millióról 167-re).

Már a családi vagyonszerzés kezdetén, a bányaprivatizációban is szerepet kapott közpénzből származó tőke. Simicska Lajos, Varga Tamás és Kövér Szilárd ugyanis azzal a Quality Invest Rt.-vel szálltak be Orbán Győző üzletébe, amelynek vagyonát a fideszes székházeladásból befolyt százmilliók adták. Simicskáék 4,75 millióért vettek részvényt a pártelnök apjától, amit aztán 1,2 millióért – tehát 3,55 milliót „ajándékként” hátrahagyva – adtak el újra neki. (Simicska: „Mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye legyen.”)

Azok a bizonyos „első milliók” tehát nem egyenes úton, hanem az állami pénz – pártpénz – magánpénz vargabetűjét leírva jutottak el a családhoz. De hogyan szaporodtak a későbbiek során? Tény, hogy Orbánék vagyona 1998 és 2002 között nőtt a sokszorosára. Az első miniszterelnökség éveiben. A néptől kapott közhatalmi mandátum birtoklása idején. A kérdés az, hogy a vagyongyarapodás a hatalom felhasználásával, azzal visszaélve történt-e.

E kérdésre először a tokaji szőlők környékén keressük a választ. A szóban forgó ügy 2005 tavaszán került a közfigyelem fókuszába, Orbán szerencséjére ismét post festa (miként a bányaügy is): évekkel a történtek után. Amikor ő maga már nem volt hivatalban. Az Élet és Irodalom megdöbbentő részleteket közölt olyan üzleti tárgyalások jegyzőkönyveiből, amelyeken 2000-ben és 2001-ben Orbán Viktor miniszterelnök is részt vett.13 Mi több: a jegyzőkönyvek által következetesen taggyűlésnek nevezett összejövetelekre nemegyszer a kormányfői rezidencián került sor. A Magyar Köztársaság miniszterelnöke a szövegek tanúsága szerint (névleg a felesége révén) magántulajdonos üzletemberként tárgyalt többek között állami vagyontárgyak, illetve vissza nem térítendő állami támogatások megszerzésének lehetséges módozatairól s az ezek során követendő taktikáról.

A szóban forgó cég, a Szárhegy Dűlő – Sárazsadány – Tokajhegyalja Kft. már puszta összetételénél fogva tipikus képlete volt a korrupciós összeférhetetlenségnek. Az Orbán házaspár üzletfelei ugyanis olyan állami pozíciókat töltöttek be – bizonyosan a kormányfő akaratából –, amelyek ab ovo magukban hordozták a szolgálat–viszontszolgálat mozzanatát. A társaság tagjai tudniillik – jobb esetben: a saját pénzük, tudásuk és kapcsolataik; rosszabb esetben: az Orbán jóvoltából elnyert állami tisztségek fölhasználásával – a hasznukra voltak Orbánéknak. Előmozdították az ő anyagi gyarapodásukat, amit a kormányfő a nekik osztott pozíciókkal (az azokkal járó hatalommal, presztízzsel, pénzzel) viszonzott. Vagy megfordítva: ők hálálták meg az Orbán révén elnyert pozíciókat és javakat: egyre megy. Hogy konkrétak legyünk: Szász Attila ügyvéd például állami cégek fb-tagjaként, továbbá állami felügyeletű cégek és intézmények jogi képviselőjeként csak 2000–2001-ben 50 millió körüli összeget vett föl – miközben a hátán vitte a Kft. üzleti ügyeit, különös tekintettel a kiszemelt földterületek megszerzésére. Az utóbbi cél számára aranyat ért, hogy a sátoraljaújhelyi földhivatalba – merő véletlenségből – Stumpf kancelláriaminiszter unokatestvérét nevezték ki akkoriban, így aztán Szász a sárazsadányi polgármesterhez intézett leveléhez pontos helyrajzi számokkal együtt csatolhatta azoknak az önkormányzati tulajdonban lévő parcelláknak a listáját, amelyeket Orbán és társai kinéztek maguknak. A polgármester igen készséges volt: Orbán (felesége) így vehette meg 2, azaz kettő Ft/m2-ért az első zsadányi területét, amelyre aztán szőlőültetvényt telepítenek majd – vissza nem térítendő állami támogatásból. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy 1988 és 2002 között Sárazsadány és környéke jó pár tízmilliót kapott különféle pályázatok megnyerését követően – ugyancsak viszsza nem térítendő állami támogatásként. A Kft. tagja volt még Kékessy Dezső tőkeerős üzletember, Orbán személyes barátja – majd 2002-től hazánk párizsi nagykövete. 2006-ban aztán (a veje nevén) volt szíves megvásárolni Orbánék pesti lakását. 63 millióért. A nyolc évvel korábbi vételár (563 ezer Ft) száztizenkétszereséért! Végül, de nem utolsósorban meg kell említenünk Madarász Lászlót, aki az Orbán által menesztett Princz Gábor helyét foglalhatta el a Postabank élén 1998-ban. Ezt követően (1999. december 29-én) nyújtott a Postabank Invest Rt. 145 millió forintos hitelt a Szárhegy Dűlő – Sárazsadány – Tokajhegyalja Kft.-nek: tehát a főnök (és a nagyfőnök) saját vállalkozásának.14 S hogy a történet kerek legyen: a következő évben a Postabank cégei részesültek 90 milliós állami támogatásban.15

Ha ez az egész vircsaft nem lett volna súlyosan összeférhetetlen, akkor nem kellett volna titokban tartani. Márpedig titokban tartották: a közvélemény csak 2000-ben, a HVG jóvoltából szerzett tudomást arról, hogy a Magyar Köztársaság kormányfője (a felesége révén) miféle üzleti vállalkozásban vesz részt immáron bő két esztendeje. Ám hogy ezt mekkora odaadással és miféle eszközök igénybevételével tette, arra csak öt év elteltével derült fény, az Élet és Irodalom által prezentált taggyűlési jegyzőkönyvekből. Ezekből napnál világosabban kiderült, hogy a magyar miniszterelnök olyan üzleti megbeszélések aktív résztvevője volt, amelyeken egy magántársaság tagjai azt latolgatták, hogyan juthatnak minél könnyebben és jutányosabban állami javakhoz. Egyértelmű utalások estek a vállalkozásuk számára kulcsfontosságú állami cég vezető posztjaira kinevezett személyek közreműködésére. A miniszterelnök – mintegy a felvetődő igényekre válaszolva – elmondta: óvatosnak kell lenniük (ő többes szám első személyt használt), a szóban forgó állami javak megszerzésére csak darabonként, és csak a választásokat követően lesz módjuk – de akkor igen. Kiderült az is, hogy a társaság egyik tagja, a kormányfő nejének régi barátja – aki a zsákmányul kiszemelt állami cég jogi ügyeit is vitte – személyesen dolgozott a Hegyalja-törvényen. Eszerint tehát a parlamenti jogalkotás is igazodott olykor a kormányfő üzleti vállalkozásának igényeihez!

„Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet” – szólt Orbán elhíresült mondata, amit ő utóbb az államférfiúi mértéktartás megnyilvánulásaként próbált beállítani, mintha a fenti óhaj tényleg a kérésre és nem a kapásra: az állami támogatás – általa e szerint befolyásolható – odaítélésére vonatkozott volna. De mi történt valójában? Ha tetszik, a dolgok Orbán óhaja szerint alakultak: tényleg nem az ő cégük kapta a legnagyobb összeget. Csak a második legnagyobbat! 2001-ben 570-en részesültek vissza nem térítendő szőlőtelepítési támogatásban az adófizetők pénzéből. Ám 40 milliónál többet csupán két vállalkozás kapott: a Royal Tokaji Borászati Kft. 44 millió 636 ezret; a Szárhegy Dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft. pedig 41 millió 475 ezret. Sokaknak egyáltalán nem jutott a pénzből. Pedig Orbán a későbbi nyilatkozataival rendre azt a látszatot keltette, mintha olyan normatív juttatásról lett volna szó, amit igény esetén a Magyar Köztársaság minden polgára megkap, majd legvégül – és persze kevesebbet – kaphat belőle a kormányfő (neje) is. Holott az ellenkezője történt: a kormányfő (nejének cége) kistermelők tucatjai elől happolt el tízmilliókat úgy, hogy azoknak egy fillér sem jutott. Az illusztris tagokból álló korlátolt felelősségű (és erkölcsű) társaság – a 2001-ben elnyert bő 41 millión fölül – további két alkalommal részesült még szőlőtelepítésre és meliorációra fordítható ingyenes állami forrásból, mindösszesen 64,5 millió Ft értékben.

Külön biznisz volt ezen fölül a szőlőfelvásárlási projekt.

A miniszterelnöki pár cégének első teljes évi bevétele az állami Tokaj Kereskedőház Rt.-től származott 2000-ben, ami 2 703 000 forintot tett ki. Az összeg maga nem túl érdekes, az viszont annál inkább, hogy a tokaji állami cég – az egyéni termelőkön túl – egyedül ettől a társaságtól vett át szőlőt abban az évben. Ám még ennél is érdekesebb a felvásárlásra fordított pénz eredete. Azt ugyanis külön kormányhatározat biztosította: 1,5 milliárdos tőkeemelést elrendelve a Tokaj Kereskedőháznál. Az eset még nagyobb volumenben ismétlődött meg 2001-ben – a választások előtti utolsó szüret idején –, amikor is 2,5 milliárdos újabb állami tőkeemelés történt, egy újabb kormányhatározatot követően. Minden idők legnagyobb szőlőfelvásárlását bonyolította le abban az évben a Tokaj Kereskedőház. Csak aszúból hatszor annyit vett át, mint bármely más esztendőben. E célból „bevezettek egy új felvásárlási osztályt… amivel a gyengébb minőségű aszú megvételére is lehetőséget teremtettek.”16 2000-ben és 2001-ben a szóban forgó állami társaságnak juttatott négymilliárdos összeg jóval nagyobb volt, mint a teljes magyar borágazatnak nyújtott összes állami támogatás. Egész pontosan annak a 63 százaléka. Miközben Hegyalján az ország szőlőültetvényeinek csupán a 6 százaléka volt található. Ám ez a 6 százalék magába foglalta Orbánék szőlőjét is.

A történet azonban még ezzel sem kerek. Az állami tőkeemelés indokaként ugyanis „a termelési biztonság megszilárdítása és a technológiai fejlesztésen keresztül történő piacépítés” szerepelt,17 csakhogy a Tokaj Kereskedőház korántsem erre fordította a pénzt! A 2000-es 1,5 milliárdból 1,2 szőlőfelvásárlásra ment el az amúgy értékesítési gondokkal küzdő vállalatnál, fejlesztésre az összeg töredékét költötték, alig 300 milliót. A következő évi 2,5 milliárdból pedig már csak 150 milliót fektettek a technológiai fejlesztésbe, a többit megint a felvásárlás vitte el. „A négymilliárdos állami tőkejuttatás… tehát távolról se szolgálta a cég technikai-technológiai felzárkózását; a borvidék jövője szempontjából pedig kifejezetten káros volt… konzerválta a… korábban kialakult termelési, felvásárlási viszonyokat… elmaradt a borvidék kistermelőinek felkészítése az új gazdasági környezethez való alkalmazkodásra, az uniós tagságra.”18

Ám a milliárdos állami források eltékozlásának okaként korántsem csak a felelőtlenség játszott szerepet. Tudnunk kell azt is, hogy Orbán kancelláriaminiszterének igen kiterjedt és népes famíliája is e vidéken lakik és gazdálkodik. A számok magukért beszélnek: a Fidesz kormányra kerülését megelőző évben a Stumpf család tagjai még ötmilliót se kaptak a Tokaj Kereskedőház által felvásárolt szőlőjükért. 2000-ben viszont – miután a kormány másfél milliárdot pumpált a cégbe – már 17,7 millió ütötte a markukat. Egy évre rá pedig – az újabb, immár 2,5 milliárdos tőkeemelés nyomán – 30,6 millió! És vajon ki volt a Tokaj Kereskedőház feltőkésítését elrendelő kormányhatározatok előterjesztője? Stumpf István kancelláriaminiszter, személyesen. (Zárójelben: a cég általános vezérigazgató-helyettesét Stumpf Miklósnak, a marketingigazgatót pedig Stumpf Andrásnak hívták.) Végezetül idekívánkozik még egy adalék: a Tokaj Kereskedőház Rt. a négymilliárdos állami többletforrás ellenére 2002-ben már 300 milliós veszteséggel zárta az évet.

A szőlőfelvásárlási projektet ezzel lezárhatjuk, de van itt még egy apróság. 2005-ben a gazdasági minisztériumból ugyanis előkerült egy érdekes adat, miszerint „másfél kilométeres bekötőút építéséhez 12 és fél milliós támogatást nyert 2000-ben a sárazsadányi önkormányzat. A zártkerti bekötőút – amely a 087 és 089 helyrajzi számon szerepel, és a 37. számú főúthoz csatlakozik – vagyis Orbánék szőlőbirtokára vezet.”19

Ezzel válik kerekké ez az émelyítő történet.

Ám ha lehet, még ennél is émelyítőbb a felcsúti földek és a váli vízrendezés históriája. Nevezett földek magántulajdonúak, a beruházás viszont állami pénzből zajlott 1998 és 2002 között. Kell-e mondani: a magántulajdonos az akkori (s a mai) miniszterelnök hitvese. Kezdjük a földvásárlással. Orbán Viktor (papíron: Lévai Anikó) 2001. október 31-én 54 hektárnyi (539 380 négyzetméter) 762,98 aranykorona értékű Felcsút környéki földet vásárolt. Ez eddig rendben volna. A föld árát illetően azonban már van némi gond, mert a miniszterelnök(né) megint csak olcsón vásárolt. Aranykoronánként 8 ezer alatt, miközben a Fejér megyei illetékhivatal kimutatása szerint egy aranykorona akkori átlagára azon a vidéken elérte a 16 ezer forintot.20 De vajon ki adta el Orbánéknak fél áron (mindössze 6 millióért) az 54 hektárt? Bognár Sándor, a Herceghalmi Kísérleti Gazdaság Rt. vezérigazgatója. Akit két éve – már az Orbán-kormány alatt – neveztek ki a szóban forgó állami cég élére. A HKG Rt. ráadásul egyike volt annak a tizenkét állami gazdaságnak, amit Orbán pályázat nélkül privatizált 2001-ben. S vajon ki lett az immár magángazdaság többségi tulajdonosa? Bognár Sándor. Pontosan mikor? Két héttel azután, hogy Orbán(né) fél áron megvette tőle az 54 hektárt.

Mondtam, émelyítő történet lesz – de még korántsem vagyunk a végén. Mert mindössze hat héttel ez után újabb érdekes dolog történt. December 11-én az Országgyűlés roppant magas: 2,7 milliárd forintos címzett állami céltámogatást szavazott meg Felcsútnak és további öt szomszédos falunak, belterületi vízrendezés céljára. (Már ahhoz törvénymódosítás kellett, hogy ezt egyáltalán megtehessék. 2001 előtt ugyanis a tárgyév március 31-ig nyújthatták be a címzett támogatásokra szóló pályázatokat a helyi önkormányzatoknak, és ezt követően döntött róluk a kormány, majd a parlament. Orbánék tehát előrehozták a határidőt, a választások elé, így aztán nem is pályázatok alapján döntöttek, hanem csak „beruházási koncepciók” alapján.)

Ám most jön a java: „A Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium a harmincadik helyre sorolta a beruházást az előterjesztésről szóló szakvéleményében. A Fidesz-többség azonban előbb titkosította a parlament szakbizottságában erről folyó vitát, majd a hivatalos előterjesztő, a Pintér Sándor vezette Belügyminisztérium az első helyre tette a váli-völgyi összefogást. Így kapta meg negyven nappal Orbánék felcsúti földvásárlása után az év legmagasabb céltámogatását… második helyre szorítva egy kórház-rekonstrukciót.”21

Az Orbán család vagyonosodását vizsgáló parlamenti bizottság adata szerint: a felcsúti vízelvezetésre adott 2,7 milliárdos állami támogatás az abban az évben a költségvetésből hasonló célra fordított céltámogatási keret 90, azaz kilencven százaléka volt! A bizottság jelentésében olvasható ez is: „A támogatás, a vízjogi engedélyt kiadó Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság álláspontja szerint, szakmailag indokolatlan, az Állami Számvevőszék utólagos vizsgálata szerint pedig pénzügyileg erősen túlméretezett volt.”22

S hogy teljes legyen a kép: „Az Orbán-kabinet ugyanakkor 38 önkormányzat hasonló kérelmének elutasítását javasolta, köztük olyan területekét, ahol az árvíz hatalmas károkat okozott. 2001 márciusában árvíz sújtotta beregi települések, Csaroda, Jánd és a többiek hiába kértek, egyetlen fillért sem kaptak belterületi vízelvezetésre. A víz az emlékezetes év tavaszán abban a térségben több ezer házat sodort el.”23

Csupán a kormányfői lokálpatriotizmus kóros túltengéséről lenne szó?

Dehogy! „Ebből a támogatásból vásároltak meg 2001. december 11-én [tehát még azon a napon, amelyiken az Országgyűlés megszavazta a pénzt – D. J.] Felcsút határában egy három hektárt valamivel meghaladó, 84,47 AK értékű földterületet a beruházáshoz tartozó záportározó céljára, mégpedig annak a két nővérnek az egyikétől, akiktől Bognár eredetileg vásárolta a Lévai Anikónak olcsón továbbadott földet. A vételár 10 millió Ft, azaz 118 385 Ft/AK, ami hétszerese az akkori felcsúti átlagos földárnak és tizenötszöröse annak a vételárnak (7864 Ft/AK), amennyiért másfél hónappal korábban Lévai Anikó vásárolta meg Bognár Sándortól az említett földterületet.”24 Ezek szerint a Magyar Köztársaság állami költségvetéséből (önkormányzati áttétellel) történt túlfizetéssel kompenzálták a kormányfő családjának potom áron nyélbe ütött földvásárlását!

Mi jöhet még ezek után? Nézzük: „Csupán a kapubejárókra 1 milliárd 130 millió forint közpénzt költöttek Fejér megye hat településén a Váli-völgy vízelvezetése kapcsán. A térburkolati díszítőkövekkel és az árkok fölötti kocsi-behajtókkal együtt az Alcsútdobozon, Felcsúton, Kajászón, Óbarokon, Tabajdon és Válon megépült bejárók folyómétere átlag 110 ezer forintba került. »A címzett támogatás felhasználása, a pályázat indokoltsága és jogossága nem állapítható meg« – mondta ki az Állami Számvevőszék jelentése. A kapubejárók darabonként félmilliós átlagáron készültek (479 515 Ft), és összesen 2 357 darab van belőlük.

A Váli-víz csekély vízhozamú, keskeny medrű, lassú folyású patak. Az ÁSZ-jelentés szerint mégis 57 kilométernyi burkolt árok épült meg 1 milliárd 182 millió forintnyi közpénzen. Zárt csapadékcsatornára közel 78 milliót (3,3 kilométer), földárokra közel 182 milliót (17,7 kilométer) fordított a kivitelező Viadom Rt.”25

De hát miért ment végbe a magyar adófizetők milliárdjaiból ez az esztelen költekezés? A válasz: „A beruházást végző Viadom Rt. által a Magyar Államkincstárhoz benyújtott elszámolásból megállapítható, hogy a beruházáshoz az Orbán Viktor édesapjának többségi tulajdonában lévő Dolomit Kft. több tízmillió forint értékben szállított murvát, betont és a csapadék-levezető árkok kibélelésére szolgáló betonelemeket. A beruházás utólagos ellenőrzéséről szóló ÁSZ-jelentés rámutat, hogy a támogatás teljes összegének több mint 40 százalékát az árkok áthidalására szolgáló kapubejárók emésztették fel, amelyek ára az eredetileg tervezettet több mint ötszörösen haladta meg. Az Orbán Győző és családja tulajdonában álló Gánt-Kő Kft. honlapjáról pedig megtudható, hogy az e kapubejárókat burkoló… térkő szárított dolomitőrleményből készül.”26

Végül a pont az i-re: „A beruházás befejezését követően a felcsúti földárak a Fejér megyei átlagnál mintegy kétszerte gyorsabb növekedésnek indultak. A Lévai Anikó által négy éve 6 millió forintért vásárolt földterület mai forgalmi értéke – a környékbeli termőföldek átlagárát alapul véve – 34,3 millió forintra becsülhető. Belterületbe vonásuk esetén pedig – amire elhelyezkedésük alkalmassá teszi őket, és amiről Orbán Viktor a bizottság előtt elismerte, hogy volt már rá kezdeményezés… – értékük mai áron elérheti a 400 milliót is.”27

Orbán Viktor apjának cégei, mint az elején láthattuk, ugrásszerű vagyongyarapodáson mentek keresztül fia hivatalviselése idején. A váli beruházás iménti részletein túl álljon itt még két adalék. Az egyik a Dunaferr-ügy. A dunaújvárosi állami vaskohászati cég megújított vezetése 1999-ben 5 évre szerződést kötött a Dolomit Kft. vezetőjével, Orbán Győzővel, évi 140 millió forint értékben. Pályáztatás nélkül. A beszállítóváltás hivatalos indoka az volt, hogy Orbán Győző olcsóbban szállított. Utóbb (megint csak utóbb!) kiderült, hogy a dolgot egy könyvelési trükkel lehetett így beállítani: a kormányfő apjának a köve azért volt papíron olcsóbb, mert az árába nem számították be a szállítás költségét: azt külön számlázták…

A másik az autópálya-építés ügye. Szállított-e követ a miniszterelnök apja az állami nagyberuházásokhoz? A fia szerint nem. Mert ő lebeszélte erről: „Ez egy nagyon nehéz beszélgetés volt egyébként. Tehát ő nem értett ezzel egyet, de aztán végül azt mondta, hogy biztosan vannak olyan összefüggések, amiket én jobban látok, mint ő, és akkor ezt elfogadta. És onnantól kezdve ő nem vesz részt. Tehát minden, ami ezzel ellentétes hír, az légből kapott, üres vádaskodás” – jelentette ki a kormányfő 2001. augusztus 28-án a Magyar Televízióban.

Nézzük, mi történt valójában. „Az autópálya-építésre felkészült az Orbán-bánya is. Az olcsó sztrádatöltő anyag beszállításához a szülők és a testvér bányacége, a Gánt-Kő Kft. megszerezte a bányászati jogot egy várpalotai… önkormányzati képviselő… földterületére. Ám a készülő botrányból a miniszterelnök kérésére kimenekültek [idáig stimmel]: a bányászati jogot 2001 februárjában átruházták a papa vezette bányacég kereskedelmi igazgatójának betéti társaságára [erről már nem beszélt a fiú]. Így a startpisztoly eldördülése után fergeteges tempóban kezdhette meg a kőbeszállítást az elsőként elindított nagyberuházás, az M7-es autópálya felújításához. A pályázat nélküli kiválasztással felkért Vegyépszer–Betonút páros alvállalkozójának, a felcsúti Femol Kft.-nek az alvállalkozójaként.”28

Persze ez sem derült ki azonnal. „A Vegyépszer és a Betonút Rt. által alkotott Magyar Autópálya Konzorcium sokáig titkolta a sztrádaépítésben résztvevő 450 alvállalkozó névsorát… A Femol Kft. neve nem mondott semmit, egész addig, míg ki nem derült: a miniszterelnök a focimezén viseli a cég logóját…”29 És kiderült még valami. Az Orbán Győző alkalmazásában álló kollégának átpasszolt vállalkozás, a Bányaker 100 Bt. „az engedély jogerőre emelkedése előtt kezdte meg a beszállítást. Az engedélyezett mennyiséget idő előtt kitermelték. Amikor ez nyilvánosságra került, hetekig állt az építkezés! A szabályos engedélyre vártak, miközben az M7-es szájában tétlenül állt a konkurens cég kipróbált bányája Polgárdiban. Nem vették igénybe, inkább kivártak, míg a hivatalok soron kívül az orvbányászattal megkezdett kitermelésre nyomják a pecsétet.”30

Folytathatnánk még egy ideig, de ennyi is bőven elég ahhoz, hogy határozott igennel felelhessünk a föltett kérdésre: az Orbán família 1998 és 2002 közötti intenzív vagyongyarapodása a miniszterelnöki pozíció gátlástalan fölhasználásával történt. A néptől kapott közhatalmi mandátummal súlyosan és nagyon tudatosan visszaélve. Olyan tudatos elvetemültséggel, amelyhez foghatót hiába keresünk a többi magyar kormányfő esetében.

Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy Orbán Viktor korrupt miniszterelnök lett volna. A korrupció a fenti dolgokhoz képest szimpla ügy. Ott az történik, hogy a hatalom birtokosa részrehajló döntést hoz. Amellyel nem a köz érdekét szolgálja, hanem valakinek a magánérdekét, akitől cserébe ellenszolgáltatást fogad el. Nem tud ellenállni a hatalom környékén jelentkező kísértésnek, meginog egyszer, kétszer, háromszor – s aztán már maga is keresi az alkalmakat.

Orbán esetében nyilván nem erről van szó.

Hanem valami egészen másról: valami sokkal súlyosabb és sötétebb dologról.

Hogy pontosabban miről, arra csak a fideszes pártfinanszírozás mechanizmusainak megismerése deríthet némi fényt.

 

A pártpénztárnokok

 

Már a virulens állampárti időkben is megjelent egy sajátos kettősség: a pártjavakat állami javakként legalizálták, s a pártfinanszírozást is túlnyomórészt – transzparencia nélküli – állami forrásokból fedezték. Amikor pedig – a legitimitás megfogyatkozása és a nyilvánosság bővülése folytán – némi fény vetült a párt addig árnyékban lévő anyagi ügyeire, azonnal megindult a tagsági díjakra hivatkozó hamis beszéd. A vagyonátmentési trükkök s az azokat követő (alighanem csak részleges) lebukások, majd az átmentett vagyon fedett formák közti hasznosítása idején pedig végképp eluralkodott és intézményesült az a konspiratív pártfinanszírozási gyakorlat – s az ettől élesen különböző álszent kommunikáció –, amely az MSZP anyagi ügyeit kezdettől fogva jellemezte.

Mindezek terméke volt a pártpénztárnoki intézmény.

A pártpénztárnok lett az a személy, aki nemcsak a megfelelő pénzügyi szakértelemmel rendelkezik, de a szükséges fedett technikákat is alkalmazni képes a párt titkos anyagi erőforrásainak hasznosítása során. Más pártok környékén is feltűntek hasonló szereplők (az MDF-nél az első ciklusban Kollár K. Attila, az SZDSZ-nél a második ciklus idején Budai György), ám ők átmeneti figurák voltak, sohasem lett belőlük politikai döntéshozó (még országgyűlési képviselő sem), és főleg: a pozíciójuk nem intézményesült. (A Fidesz – pontosabban Orbán – és Simicska kapcsolata külön műfaj és külön történet.)

Az MSZP-ben név és hivatali idő szerint felsorolhatók a pártpénztárnokok: Fabriczky András 1989–90; Máté László 1990–94; Boldvai László 1994–98; Puch László 1998-tól egyelőre beláthatatlan ideig. A névsor alapján első ránézésre megállapítható, hogy az évek során nőtt a pártpénztárnokok „hivatali ideje”. Tudható az is, hogy Fabriczky és Máté még nem volt országgyűlési képviselő (Máté a pénztárnokság letétele után a következő ciklusban az lett, sőt alelnök is), Boldvai és Puch azonban már igen, utóbbiak mindketten azok a mai napig. A négy évig pénztárnokoskodó Boldvai a képviselőség mellett megyei pártelnök is, a honatyaként az ötödik, pénztárnokként a harmadik ciklusát vivő Puch pedig tagja az MSZP országos elnökségének. A képviselőség – ezt magától értetődő s a pártelitben evidenciának számító igazságként a saját fülemmel hallottam az MSZP egyik vezetőjétől – a mentelmi jog miatt „illeti meg” a pénztárnokot (a volt pénztárnokot legalább az elévülési idő leteltéig), hogy a tevékenységével ab ovo együtt járó törvénytelenségek miatt ne lehessen ellene csak úgy büntetőeljárást kezdeményezni.

Ez a mások számára (beleértve a pártvezetést is) átláthatatlan és kontrollálhatatlan informális anyagi hatalom egy idő után szükségképp politikai hatalommá válik – ahogy azzá vált az MSZP-ben is. Hiszen a pártvezetés – az elnök, az elnökség – politikai döntései csak akkor realizálhatók a gyakorlatban, ha a kellő anyagi erőforrások is hozzájuk rendelhetők. Ha a pénztárnok azt mondja: van rá pénz. Ám ha nemet mond, akkor a dologból nem lesz semmi. Se honlap, se újság, se klubhálózat, se aktivistaképzés, se kampány. Egy idő után a párthoz kötődő médiumokban – amelyek szintén az ő tenyeréből esznek (akár közvetlenül, akár úgy, hogy a vele kapcsolatban álló cégek az ő szavára náluk hirdetnek – esetleg nem hirdetnek) – ugyancsak meghatározóvá válik a pénztárnok befolyása. Természetesen az is rajta múlik, hogy hova – azaz kinek – jut többletforrás az egyéni kerületekben a választási kampány során. S hogy kinek nem, az is. A pénztárnok tartósan lekötelezhet, valósággal vazallussá tehet egy csomó pártkádert, így politikai posztokról szóló döntésekre gyakorolhat döntő befolyást. Akár pártelnököt is csinálhat abból, akiből jónak látja – s ha már nem látja jónak, le is cserélheti.

Egy régi ismerősöm számolt be róla – aki egy időben Puch László közeli személyes ismerőse volt, s akit pár éve meghívott a születésnapi bulijára –, hogy az MSZP különféle potentátjai (köztük elnökségi és kormánytagok meg a parlament vezető tisztségviselői) az érkezésükkor úgy járultak oda Puchhoz, mint hívő katolikusok a római pápa elé. Elképesztő egyértelműséggel mutatkozott meg, hogy kié a pártban a legfőbb hatalom.

Az MSZP egyetlen valódi elnöke, ha tetszik, az egyetlen pártvezér Horn Gyula volt. Az ő távozása után ugyanis kiépült egy kettős hatalom, ahol a pártelnökök érdemben már nem kontrollálták – át se látták – a párt anyagi ügyeit. Gyurcsány annyiban volt kivétel ez alól, hogy a kormányfői pozíció birtoklása révén maga is komoly erőforrások fölött diszponált, mindenekelőtt a kormányzati pozíciók elosztása révén. Mellesleg: ő volt az egyetlen a párt vezetői közül, aki nem volt jelen az imént szóba hozott születésnapi partin. Meghívták – de nem ment el. (A Horn utáni másik miniszterelnök, Medgyessy párttag se volt, az MSZP-ben így nem sok vizet zavart.)

Gyurcsány hamar fölismerte a pénztárnoki rendszer súlyos következményeit. Hogy a politika intézményesült feketegazdasága nemcsak anyagi értelemben kriminalizálja a párt (idővel minden párt) tevékenységét, de politikailag is vészesen deformálja: megbénítja és a maga uralma alá vonja a párton belüli demokrácia intézményeit. Fölismerte, hogy az informális gazdasági hatalom a formális politikai hatalom fölébe kerekedett az MSZP-ben. Részben erre a fölismerésre vezethetők viszsza azok a kormányfői erőfeszítések, amelyekkel többször is nekirugaszkodott a pártfinanszírozás törvényessé és átláthatóvá tételének – ám ezek a törekvések (ha a saját frakcióján nagy nehezen át is tudta verni őket) végül mindig megbuktak a Fidesz ellenállásán (erre még visszatérünk). Gyurcsánynak pártelnökként és miniszterelnökként 2008 májusában sikerült keresztülvinnie, hogy az általa államtitkárrá kinevezett Puch helyére a párt választmánya titkos szavazással Brecskáné Nagy Máriát, az addigi főkönyvelőt válassza meg, ám a pártfinanszírozást továbbra is Puch tartotta a kezében. Tudniillik egyedül ő ismerte azt a sűrű szövésű, mégis láthatatlan, informális kapcsolati hálót, amely a bizalmas személyes kontaktusok révén összegyűjtötte, és a megfelelő pontokra irányította a párt működésének anyagi forrásait. (Egy MSZP közeli vállalkozó mondta nekem akkoriban: csak nem gondolja a Gyurcsány, hogy ez a nő tényleg átveheti a párt anyagi ügyeit? Föl se veszik a telefonját. Azt se tudja, kiket kellene felhívni…) Ezek után aligha csodálkozhatunk azon, hogy Gyurcsány lemondását követően formálisan is újra Puch lett a pénztárnok (továbbá képviselő, immár ötödszörre, és – most először – elnökségi tag is).

Végül azon sem kell csodálkoznunk, hogy az MSZP-s pártpénztárnokok személy szerint sem maradtak szegény emberek. Hogy a mindenki más számára átláthatatlan pénzfolyamok terelgetése során nekik is csurrant-csöppent valami. Puchról már elég szó esett, vessünk egy futó pillantást Boldvaira. Aki 1994 és 1998 között kezelte az MSZP pénzügyeit. Aki utoljára 2009 tavaszán vonta magára – egy rövid időre – a sajtó figyelmét, amikor megtudhattuk róla, hogy az előző évben 1050 négyzetméteres villát épített egy 3000 négyzetméteres telken. Továbbá, hogy a vagyonnyilatkozata szerinti bruttó 440 ezer forintos képviselői fizetésen, valamint a 266 ezer forintos költségtérítési átalányon és a 115 ezres szállásköltség-térítésen kívül egyéb jövedelme nincs. Az újságíró szeretett volna utánajárni, hogy a képviselő honnan tudja kigazdálkodni a ház rezsijét, ám Boldvai nem volt hajlandó válaszolni a kérdésre. Egy másik lapból kiderült, hogy a politikus felesége, a helyi gimnázium tanára, egy BMW terepjáróval jár dolgozni, gyermekük pedig Svájcban tanul.31 A sajtó ezzel napirendre is tért az ügy fölött – miután az MSZP politikai ellenfelei se firtatták a dolgot…

Boldvairól még annyit, hogy a pénztárnoksága idején kirobbant Tocsik-botrány nyomán a vádlottak padjára került, és 1999. február 8-án a Fővárosi Bíróság befolyással való üzérkedésért fogházbüntetésre, vagyonelkobzásra és pénzmellékbüntetésre ítélte. Fellebbezése nyomán azonban a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte az ítéletet, az új eljárásban pedig fölmentették Boldvait.

Aki mindeközben folyamatosan parlamenti képviselő volt. Mi több: 1998-ban – midőn a Tocsik-ügyben megvádolták, egy évre rá pedig letöltendő fogházbüntetésre ítélték – pártja egyéni jelöltként indította a választásokon. És nyert! Ám ez már nem a párt sara, hanem a választóké. Továbbá a politikai ellenfeleké, akik a kampányban valami oknál fogva nemigen forszírozták a pártpénztárnok büntetőügyét.

Jegyzetek

 

1 Szabadság és Reform Intézet, http://www.szri.hu/documents/Tiszta_kozelet.pdf

2 http://index.hu/belfold/majt070218/

3 Kerék-Bárczy: i. m. 21. o.

4 Uo. 20. o.

5 Szekfű Gyula: Három nemzedék. Budapest, 1989, AKV–Maecenas. 226–228. o.

6 Budapest, 2011, Noran Libro. 60. o.

7 Ószabó Attila – Vajda Éva: Vabank. A Postabank-ügy háttere. In: Magyarország politikai évkönyve, 1999. 367. o.

8 Uo.

9 http://www.uvegzseb.hu/text/tortenelem.html#
f1_232

10 Magyarország politikai évkönyve, 1997. 298. o.

11 Idézi Debreczeni József: Apák és fiúk. Népszabadság, 2004. május. 25.

12 Az ehhez a fejezethez kapcsolódó részletes adatok, tények és összefüggések – a források pontos megjelölésével együtt – föllelhetők az Orbán Viktorról írt második könyvemben: Debreczeni József: Arcmás. Budapest, 2009, Noran Libro. 257–274. o. Ezért itt mellőzöm az aprólékos hivatkozásokat.

13 A botrányt Rajnai Attila: Tokaji borcsaták II. című írása robbantotta ki. Élet és Irodalom, 2005. március. 11.

14 http://www.stop.hu/articles/article.php?id=
103416

15 Szabó Zoltán: Az ún. Orbán-bizottság munkája, 2005. In: Magyarország politikai évkönyve, 2006.

16 Ferenczi Krisztina: Szüret. Budapest, 2006, Diario Kft. 69. o.

17 Uo. 70. o.

18 Uo.

19 Uo.

20 Szabó: i. m. 445. o.

21 Ferenczi: i. m. 103. o.

22 Szabó: i. m. 447. o.

23 Ferenczi: i. m. 103. o.

24 Szabó: i. m. 448.

25 Ferenczi: i. m. 105. o.

26 Szabó: i. m. 448. o.

27 Uo. 451. o.

28 Ferenczi: 110. o.

29 Uo. 118. o.

30 Uo. 111. o.

Címkék:

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu