V. Putyin miniszterelnök az „Izvesztyija” újságban 2011. október 3-án, az „Eurázsia új integrációs tervezete – a jövő, amely ma születik” címmel megjelent cikke nem úgy és nemcsak annyira fontos és érdekes, mint egy elnökjelölt programbeszéde az elkövetkező évekre. Feltárta az értékekben és irányokban létező konfliktusokat mind Oroszországban, mind külföldön, nagyszámú ellentétes értékeléseket is gerjesztett…

Nem fogok elmélyedni az „Új integrációs tervezet” nézőpontjainak elemzésében, csak megjegyzem, hogy ami számomra nagyon jellemző volt, az a cikk, mint egyfajta „lakmuszpapír” jellegének, vagyis Oroszország a világpolitikában betöltött igazi helyének és szerepének, az agresszív elutasítása. A kapcsolat egyértelműen rosszindulatú, sőt ellenséges. De ahogy Mao Ce-tung mondta, „az ellenséges támadás célpontjának lenni – jó dolog, és nem rossz”.

Miért is ez a reakció? Miért vált Oroszország megint célponttá? Miért vannak tele a meghatározó nyugati médiák újra a hidegháború leghidegebb időire emlékeztető cikkekkel? Mivel ijesztették meg a miniszterelnök kezdeményezései a „független” tömegtájékoztatókat?

A lényeg az, hogy ha Putyin ötletei megvalósulnak, akkor olyan komoly geopolitikai és gazdasági változásokat okoznak, melyek nem férnek bele az „Új világrend” koncepciójába. Az „Eurázsia integrációs tervezet„ – az egy igény egy olyan helyzetre, amelyik független egyrészről az utolsó 20 évben meghatározóvá vált nemzetek feletti szervezetektől (NATO, Nemzetközi Valuta Alap, EU…), másrészről az USA tüntető hegemóniájától. Oroszország ma nemcsak kezdeményezni, hanem létrehozni is kész egy új, az „atlantizmus” és a neoliberalizmus elveitől távol álló, nemzetek feletti szervezetet.

Ezeknek a kezdeményezéseknek különleges jelentőséget adnak az utóbbi idők eseményei. A Nyugat legtöbb terve a megvalósítás fázisába került. Ezek között van Európa átépítésének tervezete, amely szoros kapcsolatban áll a Balkánnal, illetve a Görögországban és Cipruson beindított gazdasági válsággal; a Nagy Közel-Kelet tervezete, melyet egy sor ország politikai rendszerének átalakításával érnének el; az „Új Ázsia tervezet”, mely aktív elemei közé tartoznak a Japánban történt tragikus események.

A Szovjetunió és a szocialista rendszer széthullása óta nem voltak ilyen léptékű geopolitikai események, amelyeket 2011-ben éltünk át. Az összes vezető ország és nemzeti alakulat érintve volt ezekben. Ráadásul a világpolitikai problémák megoldásában az erő alkalmazása, mondhatjuk, már megszokott gyakorlattá vált. Elegendő emlékeznünk az Oroszországot elmarasztaló tömeges méltatlankodásra, amikor az megvétózta az ENSZ szíriai határozatát, ami megvalósulása a „líbiai forgatókönyv” megismétlődéséhez vezethetett volna. Az USA az ENSZ BT második szavazásakor Oroszország és Kína vétóját úgy jellemezte, mint a „szíriai népnek adott pofont”, míg a francia külügyminiszter, Alain Juppé pedig ezt a döntést a „szíriaiak és az ENSZ BT fájdalmas napjának” nevezte.

Emlékeztetőül, az október 5-i ENSZ BT közgyűlést erősen emocionálisnak is nevezhetjük. Szíria képviselője először Franciaországot és Németországot sértegette, majd Közel-Keleten népirtással vádolta az USA-t. Ezek a vádak után az USA képviselője elhagyta az üléstermet, miközben azzal vádolta Oroszországot és Kínát, hogy nekik fontosabbak a jelenlegi kormánnyal folyó kereskedelmi kapcsolatok, mint a szíriai nép megsegítése. Majd Franciaország ENSZ állandó nagykövete, Gerard Araud kijelentette, hogy „egyetlen egy vétó sem jogosítja fel a kormányokat, hogy saját népüket irtsák”. Úgy látszik, hogy a Nyugat vezető köreiben az az uralkodó elképzelés, ami szerint a nép pusztítása (emlékezzünk Jugoszlávia, Afganisztán, Irak, és most Líbia bombázására) kifejezetten a NATO privilégiuma. Erről ennyit.

A lényeg, hogy ami zavarja a nyugat „partnereinket”, – az azok az akadályok és kényelmetlenségek, amelyeket Oroszország, időnként Kínával együtt, az „Új világrend” útjába állít. És ha a szíriai és a szomszédságában zajló események, a terület összes geopolitikai jellemzőivel együtt, mégis csak helyi jelentőségűek, akkor az egész Eurázsiát érintő „putyini tervezet” – „az előttünk álló ambiciózus feladat: az integráció következő, magasabb szintjére emelkedni – az „Eurázsiai Szövetség” szintjére” – már sok nekik.

Oroszország éppen azt ajánlja fel, ami képes a Nyugat világuralmát megtörni – „a nemzetek feletti szövetség modelljét, amely képes a modern világ egyik sarokkövévé és eközben Európa és a dinamikus fejlődő Ázsia-Óceániai régió hatékony összekötőjévé válni”. Putyin szavai az Eurázsiai Szövetségnek „az ipari és a technológia versenyben, a befektetőkért folyó harcban, az új munkahelyek létrehozásában” rejlő versenyképességéről, illetve ennek a szövetségnek a lehetőségéről, miszerint „biztosítja a globális fejlődést más, kulcsfontosságú játékosok és regionális szervezetek mellett, mint amilyen az EU, USA, Kína, APEC (Asia-Pacific Economic Cooperation)” – egyenesen riadójelzés a nyugati politikusoknak.

Ahogy tudjuk, a két polaritású világ megszűnésével, a Szovjetunió szétesésével és a demokrácia „győzelmi menetelésével” a világuralomért folyó harc nem ért véget. Ennek a bizonyítéka a független országok ellen zajló katonai intervencióktól kezdve egészen a kényelmetlen rezsimek megdöntésében a „puha erőt” alkalmazó információs háborúkig megtalálható. És épp Eurázsia a világuralomért folyó háború fő színhelye. Emlékezzünk H. J. Mackinder szavaira: „aki a Világ Szigetet (Eurázsiát) vezeti, az vezeti a világot”.

A XX század végén, először a történelemben, egy nem eurázsiai ország – az USA – „nemcsak az eurázsiai országok kapcsolataiban lett a bírájuk, hanem a világ legerősebb állama is”. Az „Új világrend” rendszerében az USA és a Nyugat szerint Eurázsia a gazdasági fejlődésükhöz és a növekvő politikai befolyásukhoz életbe vágóan fontos terület. A világuralom, mint az Euro-atlanti Szövetség érdekeinek biztosítása, nemcsak egy deklarált elgondolás, hanem már a tervszerű megvalósítás útjára lépett projekt – katona-politikai (NATO), pénzügyi (Valuta Alap, Világbank), gazdasági (multinacionális cégek, WTO), társadalmi (tömegtájékoztatás, tudományos társaságok) szervezetek segítségével. Viszont a nyugati elit számára világos, hogy a globális uralom (itt idézem Zbigniew Brzezinski-t, aki itt az USA-t értette) „közvetlenül attól függ, hogy az mennyire sokáig és hatékonyan tudja megőrizni vezető pozícióját az eurázsiai kontinensen”. Ezt az elsőbbséget csak úgy lehet biztosítani, hogy kontrollálják az olyan stratégiai központokat, mint Európa, Oroszország, Kína, a Közel-Kelet és Közép-Ázsia.

Az utolsó évtizedek eseményei szerint, hittük, sokáig biztosítva van a Nyugat hegemóniája Európában, Közép-Ázsiában, részlegesen a Közel-Keleten és ráadásul Oroszországban is. De úgy tűnik, hogy ennek vége lehet. A globalizáció neoliberális modellje, mint az „Új világrend” alapköve, válságba került. Erről már régóta írnak a nyugati, a kínai és az orosz tudósok. Eljött az idő – ezeket az ötleteket a politikusok formálják.

Az „Új integrációs tervezet” Oroszországnak és a szövetségeseinek fontos és ugyanennyire pedig veszélyes az ellenfeleiknek, mert képes ellenállni az „atlantizmus” fenyegetésének, kiállni a kultúrák megőrzéséért, és minden tekintetben megőrizni a nemzetek biztonságát. A mai feltételek között se Oroszország, se a volt tagállamok nem képesek egymagukban a túlélésre. De éppen Oroszország az, mint Eurázsia egyik geopolitikai központja, amely a posztkommunista területen a legerősebb gazdasággal, katonasággal és politikai rendszerrel rendelkezik, amely nemcsak képes, de köteles is a világ új rendszerének kiinduló pontjává lenni.

Természetesen az ilyen terveket a Nyugat nem fogadja nagy lelkesedéssel. De attól függetlenül, hogyan fogadják ezeket ott, hogy a tervezet bizonyos elemei körül ellentmondások vannak, hogy maga a megvalósítás is bonyolult, a „putyini tervezet” lényegét a volt szovjet népek geopolitikai és történelmi-kulturális helyzetéből adódó élete, illetve a világpolitikában uralkodó tendenciák határozzák meg. Túlélni, megőrizni az élet földrajzi, anyagi és szellemi alapjait, megóvni a kultúrát és a hagyományokat, a történelmi örökséget, lerakni az alapokat az eljövendő nemzedékek számára – mindezt csak Oroszországgal szoros integrációban tehetik meg az eurázsiai népek. Ellenkező esetben – a kitaszított országok sorsa, szankciók, bombázások…

Jelena Panamarjova, a politika tudományok doktora, az MGIMO (Nemzetközi Kapcsolatok Moszkvai Állami Egyetemének) docense

fondsk.ru