A második világháború utáni évtizedekben bekövetkezett felbomlásuk óta az európai gyarmatbirodalmaknak igencsak gyászos a reputációjuk, ami a nyugati „haladó” értelmiség szerint eleve igazolja a vén kontinens geopolitikai hanyatlását és a Reich vereségéből született nemzetállamok erkölcsi elítélését.

Kolonializmus, fasizmus, antiszemitizmus: Európa három főbűne, amelyek nevében egyszer s mindenkorra bele kellene törődnie abba, hogy elveszítette civilizációs primátusát az Egyesült Államok javára, amelyet mentesnek tartanak ezektől a szörnyűségektől, noha az amerikai kontinens hamisítatlanul gyarmati típusú meghódítása az őshonos népeknek a világtörténelemben példátlan mértékű kiirtását eredményezte. Így egy sajátságos (posztkoloniálisnak mondott) tanulmányi irányzat alakult ki a „politikai korrektség” par excellence kísérleti terepeként funkcionáló amerikai egyetemeken azzal a céllal, hogy kielemezzék, megmagyarázzák és világszerte elterjesszék az egyik legújabb és teljesen önkényes módon tudományos teória rangjára emelt propagandisztikus rögeszméjüket, miszerint az európai országokban tapasztalható rasszizmus és etnikai diszkrimináció valójában a csak látszólag eltemetett gyarmati múlt öröksége.

Nem csoda, hogy az óceán túlpartjáról hangszerelt bűntudatra ébresztő kampány hatására az európaiak történelmileg kialakult (és bizonyos szempontból kétségtelenül indokolt) felsőbbrendűségi tudata alig egy emberöltő alatt akut kisebbrendűségi érzéssé változott. Az általános iskolától az egyetemig módszeresen folyik a gyarmati történelem át-, pontosabban leértékelése Európa hanyatlásának fényében, amelyet jelképesen Nürnbergben ítéltek el, és amely ugyancsak jelképesen önmaga fabrikál terhelő bizonyítékokat saját bűnperéhez - a „posztkoloniális etnomazochizmus” klinikai eseteként, amely immáron sokk-terápiát igényel.

Vajon Chesterton idejekorán megsejtette az európai önmarcangolás napjainkban tetőző hullámát, amikor azt mondta, hogy a világ tele van megbolondult keresztény eszmékkel? Meglehet. A világ azonban túl kicsi ahhoz, hogy helyet adjon ennek a kielégíthetetlen és már-már patologikus szenvedéséhségnek. Szegény Európa. Szüntelenül megemlékezik, de nem a dicső múltjáról, hanem a (kolonizáció, imperializmus, holokauszt) lesújtó mérlegéről. Mea culpa, mea maxima culpa. Szegény Európa. Összetörve került ki 1945 kataklizmájából és többé már nem akar randevúzni a történelemmel. Ehelyett mazochista kéjjel ostorozza önmagát, lobotómiás erkölcsiségének perverz bizonyítékaként. Valósággal belebetegedett a bűnbánat-mániájába és az altruizmusába.

Lassanként egy egész földrész merül bele az anakronizmus szentségtörésébe, vagyis a történelem szelleme elleni bűnbe, még mindig és már csak egy mesterségesen fosszilizált múltban élve: az afrikai hódítás, a néger rabszolga-kereskedés vagy a náci koncentrációs táborok idejében. Ez a gyarmatosítás fekete könyve, amely egy folyamatosan reaktivizált „referencia-bűnt” - adott esetben a gyarmatosítást - állítja pellengérre; Európa „eredendő bűnét”, amely az egykori gyarmatokat az örökös eltartott és segélyezett státuszába juttatja. Jól láthatóan egyesek (az afrikaiak) rosszhiszeműsége mások (az európaiak) rossz lelkiismeretét táplálja, az öngyűlölet és a másik/mások szeretetének dialektikus kölcsönhatásában - az úr és a szolga hegeliánus dialektikájának kortárs verziójaként.

Manapság a Nagy Háború halottainak emelt emlékműveket felváltják a deportálásra emlékező plakettek. Egyes nyugat-európai országokban évente akár öt-hat alkalommal is a soára emlékeznek - többször, mint Izraelben. De ha eddig a zsidók kizárólagos jogot formáltak a genocídium fogalmára, az utóbbi időben más kisebbségek (a négerek, a homoszexuálisok, a cigányok stb.) is szemet vetettek rá. Mindenki áldozatnak tartja magát, az európai, heteroszexuális, fehér férfit kivéve, aki születésénél fogva négyszeres hendikepet cipel magával.

A holokauszt állítólagos egyedisége egy szimbolikus „azonosítatlan repülő tárgy” (OVNI) volt. A szenvedés piacán nem volt megfelelője a soá-biznisznek, amint azt Norman Finkelstein hatásosan kimutatta (A holokauszt-ipar. Gondolatok a zsidó szenvedés tőkésítéséről, Kairosz Kiadó, 2003). Ez törvényesítette a zsidó monopóliumot, és ez emelt áthatolhatatlan siratófalat a holokauszt és a mindennapi gonoszság közé, egyfajta áldozati trösztként. A trösztöket azonban, mint tudjuk, végül mindig feloszlatják - ez a ún. banalizáció, amelyről a történészek lesújtott hangnemben beszélnek, valójában azonban csupán a zárt monopolgazdaságból való átmenet a nyílt versenygazdaságba; más szóval az emlékezetek konkurenciája, avagy mindenki szenvedése mindenki ellen. És persze ahány áldozat, ugyanannyi emlékezeti jövedelem is.

Noha a kritikus gondolkodás kizárólag az európai géniusz sajátossága - földrészünk éppen ezáltal különbözik a többi civilizációs tértől -, ez azonban nem jelenthet permanens önkritikát, sem siránkozó mazochizmust. Márpedig most éppen ebben „jeleskedünk”, és ez arra késztet bennünket, hogy csak a nyugati imperializmust ítéljük el, miközben az arab, oszmán, mongol és minden másfajta hódítónak nagyvonalúan megbocsátunk, sőt mi több, a pireneusi félsziget mór gyarmatosítását például kimondottan haladónak számít üdvözölni, mint valamiféle jó gyarmatosítást.

Furcsa paradoxon. Valaha az archaikus kultúrákra hárítottuk az erőszakot, amelyet nem akartunk magunkban látni. Ma viszont magunkra vesszük ezt az erőszakot, hogy ne lássuk meg a többieknél. Ez megkíméli a volt gyarmatokat attól, hogy ők is önkritikát gyakoroljanak. Mi volt az, ami ezeket a társadalmakat gyarmatosíthatóvá tette? Netán strukturális gyöngeségük vagy krónikus tehetetlenségük? Megannyi hiányosság, amelynek mindenképpen civilizációs légmozgást kellett okoznia. Ahogyan nekünk is meg kellene vizsgálnunk a jelenlegi európai letargia okait, amely egy fordított gyarmatosítás minden jellegzetességével rendelkező hódító-térfoglaló bevándorlás ideális áldozataivá tesz bennünket. Mert Európában jelenleg egy ugyanolyan mértékű tragédia van kibontakozóban, mint amely egykor Afrikát és Amerikát sújtotta. Talán ideje lenne végre megírni az európai bevándorlás fekete könyvét is, amíg még egyáltalán maradtak őshonosok, akik tanúskodhatnak róla.