Az utolsó óriások egyike - 108 évvel ezelőtt született Marschalkó Lajos (1903-1968)
Születésnapján Wass Albert 1968-ban papírra vetett írásával emlékezünk és tisztelgünk a mindmáig agyonhallgatott, nagy magyar vátesz előtt.
Wass Albert:
Magyar szemmel

Valahányszor egy óriásfa kidől, a roppanásba beleremeg az erdő. Fejüket összedugják a szálerdő tömegfái és suttogva adják tovább a hírt. A hegygerincek őrt állói, a ritkuló óriások, sötéten összenéznek s számítani kezdik az időt, ami még hátra van.

A történelem szaggatta magyar hegylánc újra kopárabb lett. Marschalkó Lajos kidőlt az őrizők sorából. Megüresedett helyén foghíjassá karsztosodott a magyar gyepű. Olyan ember dőlt ki, akinek helyére nem termett utánpótlás.

Országokon és tengereken túl miként szólhatna méltó emlékezéssel a kortárs? Méltatni az eltávozott bajtársat mögöttünk jövő nemzedékek dolga. Mi, öregek külön-külön hitet tettünk a magunk lelkiismerete és tudatos meggyőződése szerint s megpróbáltunk ennek alapján élni. Hogy emlékünket kővel dobálják, avagy márványba vésik, keveset számít. Éltünk, küzdöttünk, álltuk az időt, ahogy azt a lélek parancsa bennünk megkívánta. Másképpen nem tehettünk, ennyi az egész.

Marschalkó Lajos hitet tett a maga módja szerint, s hite alapján élte életét, nemzetét szolgálva. Izzó magyarságában öklelt, mint a bika, védte a magyar gyepűt körömszakadtáig, utolsó leheletéig, mert mást nem tehetett. Önmagát adta életének minden percében, s véres betűkkel viselte homlokán a jelszót: „ne bántsd a magyart!“ Ember ennél többet nem tehet, minthogy önmagát veti küzdelembe, amikor nemzetéért síkra száll. Marschalkó Lajos élete egyetlen nagy síkraszállás volt, elejétől végéig. Hogy jobban remegett alatta a föld, mint mások alatt? Ez az óriások kiváltsága, avagy balsorsa, aszerint, hogy a megrendülő föld s a felszakadó szikla milyen pillanatnyi változásokat okoz közvetlen környezetében. Az igazi nagy eredmények csupán a kihatások és összefüggések hosszú láncolatainak során mutatkoznak majd, s az abból fakadó gyümölcsöket jövendő nemzedékek új sarjai élvezik. A gyepűk viaskodó óriásainak csak a küszködés jut, meg a sebek, amiket nyílt ellenség vagy pártütő barát fegyvere okoz.

Sok sebből vérzett Marschalkó Lajos ezen az átokkal sújtott magyar gyepűn. Emlékezetének adassék tisztelet: bármilyen mélyre hasítottak is olykor a sebek, a magyar szó hitet tett harcosa meg nem hátrált soha és nem roskadt térdre senki emberfia előtt.

Az egyre szegényebbé karsztosodó magyar őrgerincen most már üresen marad a helye. Gyöngemarkú utódok között nem akad olyan, ki elejtett fegyverét fölragadni merné. De ha lesznek még valamikor, akik kőbe véssék a magyar írás e hősi korszakát, fölróhatják majd arra a magányos sziklára: „Itt állt és küzdött a nemzeti eszme védelmében, szemközt a világgal, az utolsó óriások egyike!“

De az ő számára ma már ez se fontos. Óriások természetrajzához tartozik - s ez különbözteti meg őket a törpéktől - hogy amit tesznek, azt nem elismerésért, érdemrendekért, csengő aranyakért teszik, hanem egyszerűen azért, mert lelki alkatuk olyan, hogy másként nem tehetnek. Minden porcikájukkal élik azt, amiben hisznek, s lelkük minden izzó erejével hitet tesznek amellett, amit élnek.

Óriásfák tulajdonsága az is, hogy mankóval nem élhetnek. Amikor dőlnek, egymagukban dőlnek és egészen. Tegnap: viharral dacoló eleven valóság. Ma: föltépett seb a hegygerincen, sajgó üresség a láthatár peremén, szorongató emlékezés. A szemlélődés távlatából nézve kopár folt az egyre jobban elszegényedő magyar láthatáron.

Sokasodnak a törpék ezen a földön, s az óriások rendre kivesznek.

(Kanadai Magyarság 1968)

***

Talán nem hiábavaló próbálkozás, okulásul szintén felidézni a 20. század egyik legnagyobb magyar látójának, a magyar nemzeti panteonból máig kitagadott Marschalkó Lajosnak hatvan évvel ezelőtti merengését azzal kapcsolatban, hogy mi fog történni Magyarországon a kommunizmus bukásának pillanatában. Annak idején – 1951-ben – Marschalkót még a nemzeti emigráció köreiben is túlzott rémlátomások propagálásával vádolták, mikor a Brazíliában megjelenő „ÚJ MAGYARSÁG“ hasábjain „A magyar állampolgárság revíziója“ címmel megjelentette a témával kapcsolatos írását.

És most – hatvan év távlatából – írását olvasva elmondhatjuk, hogy a múltba néző és jövőbe látó Marschalkó próféta volt a javából, és arra is választ kapunk, hogy miért nem volt, miért nem lehetett rendszerváltás...

Marschalkó Lajos:
A magyar állampolgárság revíziója

A második világháború kirobbanásának története még legtávolabbról sem tisztázódott. Milyen rejtelmes erők vezették a világot a New Deal-tól a brombergi vérengzésig, majd a lengyel-német háborútól a nürnbergi perig, azt a történelemírók fogják – ha ugyan egyáltalán tudják – tisztázni. A háborúban senki sem győzött, még Amerika sem.

Kizárólag egyetlen „szétszórtan is diadalmas“ nép maradt a porondon. Az ő kezében maradt a megtorlás, az országok kormányzása, ő állt a jaltai konferencia mögött, a nürnbergi tárgyaló terem vasfüggönyei és az amerikai zászlók mögött; ő akadályozta meg a bolsevizmussal történő leszámolást. Ha valaki tudja, hogy Oroszország tényleges ura épp úgy egy Berija, mint ahogy Amerikát a Kuhn és Loeb bankház neveltjével, a Butten-Wieser-gyerekkel kormányoztatja Herbert Lehmann New York-i szenátor, ha nem felejtjük, hogy Rákositól Pauker Annáig csaknem azonos kezekben van minden vasfüggöny mögötti hatalom, akkor el kell hinnünk, hogy Einstein grandiózus álma a világkormányról nem távoli utópia.

Miután azonban ennek a teljes és totális világuralomnak egyetlen megvalósulási formája csak a bolsevizmus lehet, hinni kell benne, hogy Amerika konstruktív erői egyszer mégis csak felébrednek, lerázzák Herbert Lehmann, Morgenthau és Frankfurter Félix diktatúráját, és megfojtják a bolsevizmust. Ekkor a világkormány vezetői és állampolgárai számára elérkezett hatezer éves történelmük legveszélyesebb pillanata. A vasfüggöny szétszakad, a börtönök megnyílnak és az elnémított tanúk elmondják: kik voltak a hóhérok, diktátorok, börtönőrök és a világszerencsétlenség haszonélvezői.

Ebben a pillanatban a magyar nép újra szembe fog nézni az emancipáció kora óta fennálló legnagyobb problémával. Először 1919 márciusában látta ennek a problémának véres, sátáni arcát: a Szamuelly, Korvin-Klein által felakasztott parasztok, papok, katonák holttestét, az ezeresztendős keresztény birodalom helyén megvalósult diktatúrát. A z 1919-es kommün azonban gyatra improvizáció volt, s habár 42 népbiztos közül 35 egy idegen népből került ki, nem lehetett teljes bizonyossággal azt állítani, hogy mindez a 640.000 magyarországi zsidó akaratával, helyeslésével történt. Szamuellyéknak voltak zsidó áldozatai, a szegedi ellenforradalomban szerepeltek zsidó tisztek is, és a nagykapitalista zsidóság akkor még elkülönítette magát a Moszkva-küldötte terroristáktól és az egész hóhérmentalitástól. Ami az ellenforradalom után folyt, a gyárakban, bankokban felállított numerus nullus a középosztály fiataljai ellen, a sajtó fölötti uralom, a középosztály színházi életes megmérgezése végeredményben – ha enyhén ítéljük meg a tényeket – nem volt más, mint emberileg érthető pozícióharc. Egy hontalanságban élő kisebbség elszánt küzdelme, hogy minél több és jobb életlehetőséget teremtsen magának és fiainak.

Mindebben azonban még nem voltak felismerhetők az ószövetségi nácizmus korlátlan faji és uralmi tendenciái. Még mindig voltak asszimilánsok és maguk módja szerint patrióták, és az ószövetségi nácizmus totális gyűlölete csak kevesek szemében lobogott olyan félelmetesen, mint manapság. Az Anschluss után vált csak érezhetővé, hogy 640.000 magyar állampolgár egységesen és totálisan a befogadó nemzet céljai ellen sorakozik fel. Még a szovjet elleni hadüzenet pillanatában sem akartuk hinni, hogy komoly lehet az országszerte terjesztett jelszó, az alvilági erők hadüzenete: „ha győzünk, keresztény koponyákkal fogjuk kövezni az utat“. Mindez csak akkor vált megrázóan komollyá, amikor a szovjet fegyverek árnyékában ez az „útkövezés“ meg is kezdődött.

Közben azonban történt egy és más, ami a probléma helyes megítélésénél döntő fontosságú. Magyarország kétszer mentette meg azt az embertömeget, amely később ellenséges gyűlölettel sorakozott fel minden ellen, ami keresztény és magyar. Elég itt utalni Ravasz László ref. püspök 1946 évi körlevelére, amelyben megállapította, hogy ha a jugoszláv háború kitörésekor Magyarország 1941. április 6-án beavatkozik Hitler ellen és a németek megszállják az országot, három évvel hamarabb elhurcolják a zsidóságot, és gyakorlatilag ma már egy sem él azok közül, akik a magyarságot gyilkosnak, barbárnak, antiszemitának gyalázzák. Ma már nem titok, hogy amíg a sajtó egy része vadul uszított a hitlerizmus ellen, amíg az ószövetségi nácizmus forrófejű tömegei a német átvonulás megtagadását, tehát a Hitler-ellenes háborút követelték, addig a messzebbnéző vezetők, a zsidó kapitalizmus, gyár, bank, üzlet befolyásos felsőházi tagjai, minden rábeszélőképességüket latba vetették a kormányzói családnál, hogy Magyarország Hitler mellett vonuljon hadba. Másodszor akkor áldozta fel magát a magyar nép, amikor 70.000 külföldi menekültet bujtatott, amikor tűrte a baloldali sajtó fél-bolseviki propagandáját s mindazt, amit a Lajtán túl „az egymilliós magyarországi kémközpontnak neveztek“.

Hitler 1944. március 19-én kizárólag emiatt szállta meg Magyarországot, hiszen ekkor már egyáltalán nem kellett tartania az angolszászok balkáni partraszállásától, amelyet 1943 novemberében a teheráni konferencián letiltottak.

A háború elveszett. Az Európába érkező nyugati szövetségesek meglátták a keresztény Európa romjait, s mindez oly borzalmas élmény, lelkiismeret-furdalás, bűntudat volt számukra, hogy sürgősen ki kellett találni valami ennél is nagyobb rettenetet, valami ennél is barbárabb borzalom ötletét, hogy ezzel – utólagosan – igazolhassák Monte Casino, Köln, a Pinakothéka, Drezda elpusztítását. A hitleri KZ-élet százszoros felnagyítása erre a célra kitűnően alkalmas volt, azonban életre szülte az ószövetségi nácizmus gyilkos fajtáját, a cionista nacionalizmust, és a háború egyedüli győztesévé tette a zsidóságot.

Fél évvel a nyugati szövetségesek győzelme után, szinte kizárólag az ószövetségi nácizmus bosszújának rettenetében vonaglott Európa. Az amerikai bírák mögött ők álltak Nürnbergben és Budapesten, ők szaladgáltak a C.I.C. egyenruhájában, ők szolgáltatták ki az európai antibolsevistákat a szovjethóhéroknak, ők lettek a budapesti Andrássy út 60-ban a rendőrtisztek, ők ültek a népbíróságok dobogóin, ők voltak a hamis tanúk és egyben a nézőközönség, amely a kivégzéseken kórusban üvöltötte a hóhér felé: „Lassabban, Bogár!“

Ez már nem az 1919-es improvizáció volt, hanem egy nagyarányú tömegmozgalom. Új Purim, amelyben ismét „70.000-et pusztítanának el gyűlölőik közül“. Most már nem irányzat került szembe irányzattal, hanem nép állott szembe néppel. A szovjet fegyverek által elnyomott, halálra sanyargatott magyarság a KZ-ekből hazatértek népével, amely fanatikusan hitte, hogy ő győzött. A magyar népen is!

Néha az oroszok maguk is döbbenten nézték ezt az új nácizmust. Néha az oroszok is megkérdezték a magyaroktól, hogy tulajdonképpen ők győzték-e le a magyarságot, vagy a „magyar állampolgárok“? Egy gigászi méretű kereszténypogrom volt ez, egy páratlanul álló nácizmus, amelynek fanatizmusa elsöpört mindenkit, aki békét, nyugalmat, megbocsátást keresett. Ha majd meg lehet írni a Mindszenty-per igaz történetét, akkor ki fog derülni, hogy maga a Prímás is ennek a bosszúnak lett az áldozata. Amnesztiát kért a bebörtönzötteknek, tehát ráfogták, hogy – antiszemita! Hiába mentette meg az üldözöttek ezreit, az amerikai cionisták lapjának egyetlen tudósítása elég volt, hogy elindítsa ellene a végzetet. Akik elfogták, kínozták, vallatták, injekciózták, akik börtönőrei és a tárgyaláson fegyőrei voltak, egytől egyig azok közül kerültek ki, akik talán személy szerint is neki köszönhették az életüket.

Bár nem hiszünk a kollektív bűnösségben, ezúttal nem kétséges, hogy azok a magyar állampolgárok, akik 1945 áprilisa után hazatértek a német KZ-ekből, kollektíven a magyar nép ellen foglaltak állást. Ezt tették 1941 és 1944 között is, amikor egyszerűen megtagadták a magyar állami fennhatóságot, és nem is titokban, hanem nyíltan, nem elszórtan, hanem kompakt tömegben a magyar külpolitika, a magyar országgyűlés ellen foglaltak állást, és külföldi, ellenséges erők ötödik hadoszlopává váltak, végül győztes és elnyomóként jelentkeztek egy néppel és országgal szemben, amelynek polgárai voltak. Idegen hatóságok, megszálló hatalom segítségét vették igénybe, hogy bosszúvágyukat kielégíthessék és – ami döntő kérdés – a hontalanságban is idegen hatóságok igénybevételével üldözik a hontalanokat. Ez a döntő bizonyíték arra, hogy ellenségesen állanak szemben magával a magyarsággal, és nem tekintik magukat többé állampolgároknak.

Az utak kettészakadtak, az együttélés lehetősége örök időkre megszakadt.

Sorsválasztás volt ez, és Magyarország egyik nemzetisége nem a magyar sorsot választotta, hanem attól a legélesebben elkülönítette magát. El kell ismerni, hogy végtelenül kisszámú kivételek vannak, különösen azok között, akik nagyobb anyagi érdekeltséget hagytak hátra Magyarországon, de azt a 17-20 embert, akik például a Felvidék visszacsatolt területein hűek maradtak a magyarsághoz, a magyar egyensúly törvények is kivételezték s a jövőben is kivételezni fogják.

Nagyban és egészben azonban el kell fogadni nekünk is azt, hogy a sorsválasztás megtörtént. Ez annál is logikusabb, mert a felszabadulás esetén – remélhetőleg – az új Izrael állam léte lehetővé teszi, hogy mindenki saját hazájában élhesse életét. A problémának ez a része azonban két csoportból áll. Egyfelől ott vannak a Magyarországon maradtak és azok, akik 1945 után a KZ-ekből, Lengyelországból, Szlovákiából, Romániából és a Szovjetunióból Magyarországra özönlöttek, noha ott nem volt előzőleg sem lakóhelyük, se állampolgárságuk.

Reméljük, hogy még egy Pax Americana esetén is marad Magyarországnak elég szuverenitása egy új állampolgársági törvény megalkotásához, amely ezt a kérdést tisztázza.

A probléma másik részét a „hazatérők“ alkotnák, akik a felszabadulás pillanatában fel fogják fedezni magukban a magyar hazafias érzést. Ezek számára épp az amerikai demokrácia szolgáltat kitűnő példát Ellis Island kies szigetével, amelynek demokratikus berendezését e sorok írója közel két évig tanulmányozta – belülről. A magyar felszabadulás pillanatában gondoskodni kell egy ilyen kitűnő intézményről, ahol tárgyilagos bírói jogorvoslat lehetőségével ellenőrzött vizsgálat állapítja meg a visszavándorlók nemzethűségét; sőt, miként Amerikában történik, azt is, hogy a jövőben feltételezhető-e az illetőről nemzet iránti hűség.

Elképzelhetetlen, hogy olyanokat, akik 1945-ben hazatértek, összeszedték a véres aranyat, kielégítették bosszúvágyukat, majd kivándoroltak New Yorkba, Argentínába, Ausztráliába s tovább folytatták a magyarüldözést, egy független magyar állam visszafogadhassa állampolgárokként. Ezek nagy része csak elnyomóként térhetne vissza, amerikai patronátus, vagy még inkább a New York-i vezetők védnöksége alatt. Magyarország azonban nem igényel sem elnyomókat, se kiváltságos betelepülőket, akik nem magyar fennhatóság, hanem valami világpolgári patronátus alatt állanának. Külön jogokat, kiváltságokat nem adhatunk senkinek, még magyaroknak se. Legkevésbé olyanoknak, akik a Hazával s a Nemzettel szakítottak és a legyőzött nemzettel szemben, mint győztesek jelentkeztek.

Sajnos nem hagyható figyelmen kívül egy rendkívül komoly veszély, az tudniillik, hogy a bolsevizmus leveretése esetén ez az ószövetségi nácizmus újra mindenáron egyedüli győztessé akar válni, amihez meglehetős gyakorlatot szerzett 1945-ben. Ez esetben félő, hogy a bolsevizmus felszámolását egyszerűen kiveszik a független nemzetek kezéből, és rábízzák valami társutas szervezetre, mert hiszen máris olvastunk igen emelkedett értekezéseket arról, hogy a bolsevisták közül senkit sem szabad megbüntetni majd.

Az 1945-ös bosszúakció résztvevői és kitervelői máris kieszeltek – ezúttal – egy nagy mentőakciót, amelynek célja megmenteni mindenkit, aki közülük való, még akkor is, ha száz vagy ezer gyilkosság terheli az illető lelkét. Bosszút senki sem akar, legkevésbé a magyar emigráció, azonban itt már nem erről van szó, hanem arról, hogy a saját állampolgáraik fölötti törvényes ítélkezést is ki akarják venni a felszabaduló, független államok hatásköréből. Erre megdöbbentő példákat lehet felsorolni. Amerikában egy Majer Mittelmann nevű egyént feljelentettek, mert a hitleri KZ-ben megölte Kriger Benjamin bátyját.

A gyilkosságot nem tárgyalhatta amerikai bíróság.

A gyilkos megbüntetésére az American Jewis Congress küldött ki döntőbíróságot.

Németországban egy Offenbach nevű helységben nem akartak alkalmazni egy dr. Levy nevű orvost, aki azelőtt soha nem lakott Németországban. Az amerikai hatóságok elrendelték dr. Levy kényszerbebocsátását. Ugyanakkor Otto Strasser hiába fordult már az emberi jogok bizottságához – többéves küzdelem ellenére sem akarták engedélyezni, hogy visszatérhessen saját hazájába. A németek viszont kötelesek tűrni, hogy 9.000 Izraelbe kivándorolt személy – akik közül 6.650 egyáltalán soha nem volt német állampolgár, visszavándoroljon, letelepedjék Németországban. Vajon nem fogja-e egyszer nekünk is azt mondani Magyarország amerikai főbiztosa, amit Mr. McCloy mondott a németeknek: „túl kevesen vannak!“

Kétségtelenül van egy nagyon komoly, egyáltalán nem lebecsülendő irányzat, amelyet dollár százmilliók támogatnak, s amelynek célja, hogy államfeletti kiváltságokkal lássák el egyetlen nép fiait. Nekik minden állam köteles beutazási, letelepedési engedélyt adni, köteles őket kiváltságokban részesíteni. Ő felettük nem ítélkezhetik az állam bírósága, őket nem tartóztathatja le az állam rendőrsége, ők viszont korlátlanul megszabhatják, hogy egy hontalan magyar hazatérhet-e Budapestre. Minderre azonban azt mondják, hogy: rémlátás. Olyan hatalom nincs, amely ezt a célt elérhetné.

A keresztény népeknek azonban halvány fogalmuk sincs arról, hogy milyen tervek forrnak az einsteini világkormány, sőt az Egyesült Nemzetek boszorkánykonyháján. Ilyen például a népgyilkossági törvény, amely látszólag a szovjet népgyilkosságai ellen irányul. Néhány tisztánlátó amerikai az utolsó pillanatban leplezte le, hogy a nagy dérrel-dúrral megalkotott törvénybe titokzatos hatalmak belecsempésztek egy paragrafust. A Genocide Convention 2 paragrafusa szerint egy embercsoport tagjainak „testi vagy szellemi megsértése“ csoport-gyilkosságnak minősül és öt-, vagy többévi fegyházzal büntetendő. Magyarul azt jelenti, hogy ha valaki nem tartja nagy embernek Einsteint, vagy célzást tesz származására – tehát szellemileg megsérti „Dávid szent magjának“ akármelyik leszármazottját, ötévi fegyházra ítélhető.

Ezzel a törvénnyel semmi esetre sem lehet megakadályozni például az örmények vagy a magyar hadifoglyok, koreai amerikai katonák, magyar szerzetesek elpusztítását, azonban meg lehet fojtani a maradék szellemi szabadságot, és tökéletesen meg lehet alapozni a világkormány uralmát. Minden tiltakozás egyszerűen genocídiumnak minősül, és aki Kahána Mózes „Dögölj meg apám“ kezdetű versét kifogásolja – tehát szellemileg megsért egy Kahánát – mint fajgyilkost börtönbe lehet vetni örök időkre. A magyar konzul, ha nem ad beutazási vízumot egy izraeli visszavándorlónak – tehát szellemileg megsérti az érzékeny lelkű polgárt – fajgyilkosnak minősül. A legszükségesebb, leghumánusabb nemzetközi törvény ürügyén így épülne a tökéletes, totális világfölötti terror, egyetlen nép kíméletlen világuralma. A bolseviki terror helyén a másik, mely azonban semmiben nem különbözik az előzőtől, sőt a bolsevizmusnál veszélyesebb, mert láthatatlanabb, megfoghatatlanabb, s mivel kifelé nem véres, nem is vált ki olyan ellenállást, mint az előbbi.

Mindezt el kellett mondani, hogy a magyar emigráció lássa: a probléma arculata megváltozott, de a probléma megmaradt. Eljön az idő, amikor szembe kell vele nézni, a kultúrember nyugodt, humánusan látó szemével, de a szabad, független magyar bátorságával is.

Új Magyarság (Brazília) 1951