Amit szabad egy öltönyösnek, nem szabad egy rongyosnak.

( Demokrácia zsidó módra ? )

Nem mindennapi módon próbálta felhívni a figyelmet a hajléktalanok helyzetére Kópiás Attila a Józsefvárosban, de nagyon hamar rácsok mögött találta magát. Interjú.

– Pár hete leheveredett egy padra a józsefvárosi Rezső téren, betakarta magát egy pokróccal, maga mellé tett egy kéregető táblát, és negyed óra alatt, összesen nyolc hatósági személy segítségével megbilincselve vitték be a kerületi kapitányságra. Pontosan miért is jártak el ön ellen?

– A szabálysértési hatóság és a rendőrség végül két szabálysértési határozatot adott, az egyik a közterületen való életvitelszerű tartózkodásról – emiatt figyelmeztetésben részesítettek –, a másik pedig jogszerű rendőri intézkedéssel szembeni ellenállás, ami miatt egy harmincezer forintos bírságot kaptam.

– Pár nappal később ugyanezt tette, pontosan ugyanazon a helyen, csak éppen nem szakadt ruhában, hanem öltönyben, nyakkendőben, nem a közvélemény által a hajléktalan emberek emblematikus jellemzőjeként nyilvántartott nagyméretű műanyag szatyorral, hanem egy vállra akasztható, fekete irattáskával...

– Kíváncsi voltam rá, hogy mi fog történni. Két dolgot tudtam elképzelni, az egyik lehetőség, hogy azt fogják vizsgálni, hogy én valóban hajléktalan vagyok-e mert akkor büntetnek, egyébként pedig nem, azaz nem a cselekedet az, amit büntetnek, hanem az ember állapota. A másik, hogy a nem kellően definiált életvitelszerű közterületen való tartózkodás jogcímén bárkit elvihetnek a rendőrök a Józsefvárosban, aki például elszunyókál egy padon, vagy ott fogyasztja el az ebédjét.

– Úgy gondolja, hogy dresszkód alapján büntetnek? Amit szabad olyan öltözetben, amelyben Kocsis Máté józsefvárosi polgármester születésnapi partijára is beengednék az embert, azt nem szabad viseltesen és szatyorral?

– Első alkalommal a bejelentésben az szerepelt, hogy egy hajléktalannak kinéző ember ül és koldul. Negyed óra alatt megjelentek először a kerületőrök, majd a rendőrség emberei, és az általuk feltett kérdések mind arra utaltak, hogy azt szeretnék kideríteni rólam, ténylegesen az utcán élő hajléktalan vagyok-e, vagy sem. Amikor én visszakérdeztem, hogy ezek szerint a hajléktalanságot magát büntetik, nem azt, amit éppen teszek, akkor persze állították, hogy nem, nem így van, a szabálysértési cselekmény miatt járnak el ellenem. Második alkalommal eltelt több mint egy óra, elhajtott négy kerületőr autó a tér mellett, minden alkalommal megnézve engem is, elment két rendőrségi járőrautó, két autónyi kerületőr fél órán keresztül ott tartózkodott a tér sarkán és egyáltalán nem kezdtek el intézkedni, csak lefilmeztek. Ez számomra egyértelműen bizonyítja, hogy nem maga a cselekedet az, amit büntetnek – még azt is bejelentettem, hogy előző nap közterületen aludtam és papírom van arról, hogy életvitelszerűen élek közterületen –, hanem létezik egy saját hajléktalan definíciójuk, és kizárólag azzal szemben intézkednek, aki ennek megfelel. Én pontosan ugyanazt tettem, mint előző alkalommal, csak éppen nem néztem ki hajléktalannak. Ez egy kísérlet volt, aminek épp az volt a célja, hogy kiderüljön, létezik-e kettős mérce a hajléktalan és nem hajléktalan állampolgárok között.

– Amit szabad egy öltönyös embernek, azt nem szabad egy hajléktalannak? Ez nem igen egyeztethető össze a jog előtti egyenlőség elvével...

– A hatóságoknak a két eset közötti eltérő reakciói alapján kénytelen vagyok erre következtetni.

– Miért áll ki egy átlagos életszínvonalon élő fiatalember a hajléktalanok mellett?

– Alapvetően egy szociális problémáról beszélünk, arról hogy húsz éve nem létezik hajléktalan-integrációs program. Az egyetlen hajléktalanokkal kapcsolatos intézkedés, amely legalább van, az a hajléktalanellátó rendszer, amelyik a rendszerváltás után amolyan válságmegoldásként jött létre, nevezhetjük katasztrófaelhárításnak. Ezek jellemzően egy éjszakára vagy maximum három hónapra szóló szálláslehetőséget biztosítanak, mert már az alapkoncepció az volt, hogy elkapjuk az éppen lezuhanóban lévő embereket, akik három hónap alatt integrálódni fognak. Azóta sem történt semmi, ami abban az értelemben lejtmenet, hogy azóta nagyobb számban csúsznak le emberek ebbe az élethelyzetbe. Kisnyugdíjasok, intézetből kikerülők, balesetet elszenvedettek, váláson átesettek – vagy más ezer indoka lehet a hajléktalanná válásnak –, és így egyre többen vannak azok is, akik nem találnak kiutat ebből a helyzetből. Magával az ellátórendszerrel is rengeteg probléma van, hosszasan lehetne sorolni, de jelenleg ez az egyetlen, amely az elszegényedés és a halál közé még be tud férkőzni. Erre, húsz év semmittevés után – amelyben valamennyi kormánynak felelőssége van – megjelenik egy olyan kormányzat, amelyik valamit kezd ezzel a problémával: megbünteti a hajléktalanná vált személyeket. Erre tényleg csak rácsodálkozni lehet. Csak és kizárólag a Józsefvárosban már több,mint nyolcszáz esetben jártak el szabálysértési ügyekben. Mindezt úgy kommunikálják, hogy „ha nem szorítjuk ki a hajléktalanokat, ők szorítják ki a Józsefvárosiakat”. Ez egy nem évről évre, hanem napról napra erősödő tendencia, a szabálysértési iroda felállításától a börtönbüntetéses javaslatig, amelyik épp a parlament előtt van. Tavaly kezdődött azzal, hogy kiszorították őket az aluljárókból, Zuglóban nemrég bontották le hajléktalanok kunyhóit, és több kilakoltatás is folyamatban van, miközben azt állítják magukról, hogy egyetlen céljuk a fagyhalál elől megmenteni az embereket, ami egyszerűen nem lehet igaz, amikor éppen a fagyvédett helyekről taszítják ki őket. Ezek halmozódása volt az, ami felháborított és cselekvésre sarkallt.

– Első alkalom, hogy tettel is kiáll valamilyen ügy mellett, vagy gyakorló aktivista?

– 2003 legelején, naiv, huszonéves lelkesedésben kezdtem társadalmi kérdésekkel foglalkozni. Több pártot megkerestem az elképzeléseimmel, és olyan is volt, hogy azzal fogadtak: ha én most segítek, akkor nemsokára jelentős pénzeket fogok zsebbe kapni, így ezt a vonalat nem erőltettem tovább. Amikor kitört az iraki háború, az az ellen tiltakozó békelánc szervezőivel vettem fel a kapcsolatot. Onnantól olyan másfél évvel ezelőttig részt vettem a Humanista Mozgalomban, például a Hősök terei fáklyás békejelek szervezésében. Engem a Gandhi és Martin Luther King-féle erőszakmentes társadalmi aktivizmus érdekelt, mert hiszek abban, hogy valamennyi állampolgár felelőssége az, hogy milyen országban élünk. A Humanista Mozgalomhoz tartozott, abból nőtt ki a Humanista Párt is, amelyik kifejezetten azzal a céllal jött létre, hogy tematizálja a közéletet, pártként képviselje a mozgalom értékeit, anélkül, hogy hatalomra törne. Egy tipikus protestpárt volt, amelynek az alelnöke voltam.

– A padon fekvő akciója után internetes fórumokon megpróbálták beskatulyázni. Lehetett azt olvasni, hogy hippi, anarchista, szélsőbalos, LMP-s, MSZP-s...

– Én már nem gyűjtöm ezeket a címkéket, de ezek valóban mind elhangzottak, ebben biztos vagyok. Aki már vett részt valamilyen aktivizmusban, az megszokhatta, hogy fél másodperc alatt kiderül róla, hogy az összes létező politikai párt – persze mindig a címkéző által elutasított – a háta mögött áll, egyszerre zsidó, terrorista, burzsuj, anarchista, törtető, menedzser és titkos ügynök. Nekem az utóbbi a kedvencem. Én igyekszem mindig a súlyos és aktuális társadalmi problémákkal foglalkozni, amely által elkerülhetetlenül közel kerültem hozzám hasonló elveket valló emberekből álló különböző mozgalmakhoz és pártokhoz. Az európai parlamenti választásokon a Humanista Párt és az LMP együtt indított listát, ott jelölt is voltam, ahogy az önkormányzati választáson is az LMP támogatásával indultam, de az LMP tagja nem vagyok és nem veszek részt a párt életében sem. Más párthoz az életemben nem volt közöm.

– Szabó Gábortól – aki jelenleg a fideszes Józsefvárosi polgármester tanácsadója, korábban saját pártja elnökét, Fodor Gábort támadta nyílt levélben azzal, hogy a Fidesz szálláscsinálója – azt is megkapta, hogy szcientológus...

– A szcientológia-vádat mindig furcsállottam, hiszen ezt az információt a blogomról szedték, ahol leírtam, hogy miért nem vagyok szcientológus. Amiből sose csináltam titkot, hogy a családom valóban a szcientológia követője, kivéve a nagyanyámat és engem. Amikor a családom erre kamaszkoromban rátalált, én úgy döntöttem, hogy én ebben nem hiszek, és a szerveződési formája sem olyan, amelyben jól érezném magam. Amúgy nagyon megnyugtató, hogy mindazok, akik engem le akarnak leplezni, annyit találnak rólam, hogy mivel foglalkoznak a rokonaim. Én más vallásnak sem vagyok követője, viszont inspirálóan hatnak rám különböző emberek, ha nem is mindenben értek velük egyet. Martin Luther Kinget és Gandhit már említettem, de megemlíteném II. János Pál pápát is, kiemelten azt a példát, amelyet a szociális enciklikáival ad. Azokban számtalan olyan érték és gondolat van, például a szegénységhez való helyes hozzáállásról, a szegénységet létrehozó társadalmi rend elleni aktivizmusról, amelyek számomra meghatározók. Ez a fajta szociális érzékenység kiolvasható a Bibliából is, Jézus élete nekem is követendő példa.

– Számíthatunk rá, hogy még egyszer megjelenik egy józsefvárosi köztéren hajléktalannak öltözve, vagy éppen öltönyben kéregetve?

– Mindenképpen aktivizált a mostani állapot. Azt érzem, hogy most minden embernek tennie kell valamit az ügy érdekében, bármit, ami neki éppen kézre áll. Hogy ez mi lesz, azt még nem tudom. Tovább zajlanak a kilakoltatások, a kunyhórombolások, én csak azt érzem, hogy mindenféle erőszakmentes eszközzel tiltakozni kell, hogy ez polgári engedetlenség legyen-e, arra azt tudom mondani, hogy annak mindig az utolsó eszköznek kell lennie. Addig ott vannak a demonstrációk, a sajtó figyelmének a felkeltése. Én mindenképpen folytatni fogom, és bízom benne, hogy a tiltakozásoknak hála, ezek az elképzelések idővel lekerülnek az asztalról, és átadják a helyüket a valóban hasznos megoldásoknak, hogy legyen lakhatási politikája az országnak – amire már több javaslat is született, mindet lesöpörték az asztalról – hogy legyen hajléktalan-integrációs program, és legyen elég lakható hajléktalanszálló. Ezekre lenne szükség és nem a hajléktalanok bebörtönzésére.

–tvl–