Összehasonlítva Árpád Magyarországát Európa akkori államaival, joggal állíthatjuk, hogy

népe műveltebb volt - a görögöt kivéve - Európa minden népénél: katonai és politikai

szervezet tekintetében pedig valamennyit felülmúlta. Árpád legalább 400 ezer begyakorolt

harcost tudott fegyverbe állítani, ezt azonban csak védelemre használták.

Esztelen hódítás helyett tehát Árpád csak akkora területet foglalt el, amekkorára népének

szüksége volt: de ezen a területen minden előfeltételt megteremtett arra, hogy az ország

Európa leghatalmasabb állama, lakossága pedig a világ megelégedett népe legyen.

A magyar népnek azonban akkor is megvolt és ma is megvan az a különleges sajátossága,

hogy uralkodója, vezére kezébe helyezi magát, aki azután ha bölcs, nagy és széles látókörű

ember, felvezetheti a hatalom, jólét és műveltség legmagasabb fokára, de viszont ha gyenge,

önző, kicsinyes vagy éppen rosszindulatú, lesüllyesztheti a züllés és nyomorúság minden

poklának fenekére.

Az új hazában Árpád - sajnos - kevés ideig uralkodott, a bánhidai csatában elvesztette

három hős és hozzá hasonló fiát, sőt maga is halálosan megsebesült. Utolsó, akkor még

kiskorú fia, Solt már nem ismerte e küzdelmet és szenvedést. Ő a hatalom és dicsőség

fényében fejlődött férfivá, azért nem fejezte be azt a gigászi művet, melyet apja már majdnem

készen kezébe adott. Ugyanezt mondhatjuk Taksonyról és Gézáról is.

A honfoglalás céljából a nemzet minden épkézláb fia fel lévén fegyverezve, Árpád után

nem született olyan kemény egyéniség, aki ezt a szörnyű erőt korlátok közé szorítani és az

építőmunka mezejére visszavezetni tudta volna. Megelőző katonai műveletbe kezdett sok

vezető ember, és ez - tévesen - mint zsákmányszerző hadművelet került bele a magyar

történelembe. Ez bizonyos fokig magával hozta az általános eldurvulást és az erkölcsök

romlását.

Az államvezetés gyengeségének jelentkezett egy nagyon veszélyes következménye: a

tátosok teljesen elvesztették a nép felett eddig bírt hatalmukat és tekintélyüket.

Tudjuk, hogy a magyar nép és a tátos kaszt között a szíriai vallás felvétele után a lelki

összhang örökre megszűnt. De amíg a vezér függőségben tartotta a tátosokat, addig az

utóbbiak teljesítették kötelességüket, a nép pedig engedelmeskedett nekik: így az államrend

biztosítva volt.

A honfoglalás után azonban, mint a helynevekből következtetni lehet, a tátosok túl sok

birtokot foglaltak le maguknak és minden idejüket birtokaik kezelésének szentelték:

ugyanakkor a túl nagy jólét élvezetében a nép szervezését, tanítását és fegyelmezését

elhanyagolták, holott arra éppen most a legnagyobb szükség lett volna. A magyar nép eddig

nem szerette, most meg már irigyelni és gyűlölni kezdte a vezető osztályt. A tátosok

gyalázásának emléke ma már félreértett mondás: kása nem étel, taut {tót} nem ember. A

tátosok vallása ellen kitört ingerültség terméke pedig a hét isten káromlása, amely szokás ma

is él a nép száján csorbítatlan mértékben. A nagy jólét következtében most ismét megjelent a

szörnyű veszély a nemzet felett, amely Szíriában {Syriában} egyszer már [a kusi birodalom

bukásáról van szó] a sír széléig vitte; de a tátosok most sem vigyáztak jobban, mint akkor,

könnyelműségükkel előidézték a nagy katasztrófát, amely először is őket követelte áldozatul.

A rend felborulásának fő okát, mint mindig, azelőtt és azóta is, az uralkodók

gyengeségében kell keresnünk: de amikor Géza trónra lépett, ő minden felelősséget a

tátosokra hárított és ahelyett, hogy ezeket kényszerítette volna a hivatásukhoz való

visszatérésre és kötelességeik teljesítésére, egy másik vallásban és idegen nemzetiségű

papokban vélte az államrend támogatását megtalálni. Ezért a vallásért és papjaiért nem kellett

A történetírók panaszkodnak, hogy Géza és Szent István korára vonatkozólag kevés hiteles

adattal rendelkeznek. Hogy azonban mégis összefüggő történeti művet nyújthassanak, forrásul

felhasználják a magyar és külföldi krónikákat, mondákat, legendákat...

Azt megállapítani egyáltalán nem lehet, hogy közöttük melyik a valódi és melyik a

hamisítvány. Ezek a „források” egymástól nagyon eltérnek, de valamennyiükre el lehet

mondani, hogy nem történeti adatokat, hanem tanúvallomásokat tartalmaznak.

Géza és Szent István kora az őstörténet körébe tartozik, azért róla csak őstörténetet lehet

írni, mely a történet főbb eseményeit csak elmosódva mutatja. Ilyen értelemben erről a korról

hű képet rajzolhatunk különösen azért, mert van itt egy forrás, mely rendkívül becses adatokat

tartalmaz, de eddig még senkinek sem jutott eszébe felhasználni: ez a forrás a Niebelungokról

szóló Ének.

A Niebelung eposz nem történeti elbeszélés, hanem költői alkotás, tehát csak közvetett

forrás. Szerzője azonban saját szemeivel szemlélte Szt. István és Péter korának eseményeit és

személyesen ismerte szereplőit. A Niebelung eposz adatai annyiban hiteles történeti

adatoknak tekinthetők, amennyiben más adatokkal egyeznek.

Ehhez bővebb tájékoztatás is szükséges.

Géza második feleségéről, Adelheidről, Bruno von Querfurt azt írja, hogy az egész

államhatalmat kezében tartotta. Ez az Adelheid anyai ágon német származású volt és a varsói

királyi udvarban teljesen német légkörben nevelkedett. Magyarországra jőve, itt mindent

megtett a királyi udvar elnémetesítésére és a nyugati kereszténység terjesztésére. Fiának,

Vajknak nevelését is egy német papra {Astrik} bízta, akit azután Szt. István még

megkoronázása előtt esztergomi érsekké nevezett ki. Gézának a német császárral, a bajor

herceggel és Pilgrim püspökkel folytatott tárgyalásai is sok német papot és lovagot vonzottak

a királyi udvarba, úgyhogy az Schröfl {az eposz szerzője} szerint már a bajor zsoldos sereg

odaérkezése előtt teljesen elnémetesedett. Ez a helyzet a német kultúra előnyére csak tovább

fejlődött, mikor Gizella a német sereggel együtt Magyarországra érkezett és Szt. István az

ország kormányzását, valamint pénzügyeinek intézését Günter, thüringiai grófra bízta.

A német papokkal és nemesekkel együtt német vándor dalnokok is jöttek az országba, akik

Siegfried, Krimhilda és Etzel {Atilla} történetét mesélgették az udvarokban.

A német dalnokok között, akik Szt. István uralkodásának második felében jöttek az

országba, volt egy nagy költői tehetségű pap, aki a királyi udvarban helyezkedett el és ott

nagy befolyásra tett szert; aki látta a német elem fénykorát Magyarországon, de megérte az

ellenhatást is, amikor - Péter uralkodásának végnapjaiban - kénytelen volt haza, Passauba

menekülni. Ott a tétlenség kényszerű magányában megelevenedtek képzeletében a szörnyű

küzdelmek, tömegöldöklések és sorozatos tragédiák, amelyeket átélt, vagy végignézett és

utoljára az az elhatározás érlelődött meg benne, hogy mindezt az utókor számára feljegyzi, de

előadását költői mezbe öltözteti és a Niebelung mesékkel egy egységes nemzeti eposzba

olvasztja össze. Az eposz szerkesztésében első a művészi szempont, második pedig, mint

minden nagy költőnél, a nemzeti vagy faji érdek parancsának teljesítése. A szerző a német

nemzeti egység bajnoka, aki tárgyát a német Siegfried-Krimhild-Etzel mondákból, továbbá

Szt. István udvarának életéből és a bajor zsoldos seregnek a magyar pogányság leverése körül

vívott harcaiból, végül a német elemnek Péter uralkodása alatt szenvedett vereségéből

merítette.

A nemzeti egység fogalmát a magyar nemzeti és állami egységből tanulta, a költemény

külső alakját, az eposzi összefoglalást, a páros rímű rövid versformát... a nagy magyar

nemzeti eposzból kölcsönözte a szerző.

A Niebelung eposz írója a német terjeszkedés meghiúsulását Gizellának és a bajor hercegi

háznak önzésében találja meg: az előbbiében azért, mert elpártolt Pétertől és Aba Sámuelnek

szekerét tolta; az utóbbiéban pedig azért, mert a bajor uralkodóház állandóan akadályozta a

császár központosító törekvéseit. Innen az a feltűnő jelenség, hogy Bajorországgal állandóan

érezteti megvetését, Gizella jellemzésére pedig a legsötétebb színeket alkalmazza és a magyar

nemzeti eposz női démonának minden ellenszenves vonását reá ruházza.

Ilyen történelmi előzmények és a költőnek ilyen érzései között jött létre a Niebelungok

éneke, melyben a Siegfried mondák és Krimhildnek Atillával kötött házassága a keret és

címfelirat, de benne Szt. István házassága és a Gizellával érkezett német harcosok tettei

beszéltetnek el.

Éppen ezért, aki a költemény szereplőit szó szerint veszi, az mindjárt látja, hogy itt minden

anakronizmus, minden földrajzi és történeti képtelenség.

Ha azonban az Ének tartalmát átvisszük Szt. István és Gizella házasságára, azonnal

érthetővé válik minden. E szerint Hagen nem más, mint Vencellin; Krimhild Gizella; Brunhild

Péter anyja; Atilla Szt. István; Ortlieb Imre herceg; Dietrich Péter, a későbbi király; Blödel

Kopa vezér, a Káplán pedig nem más, mint Wolfgang, akit Pilgrim mint első hittérítőt küldött

a magyarok megtérítésére, de aki kénytelen volt eredménytelenül visszatérni Passauba. A

költeményben benne van Pilgrim püspök névszerint, de - ami minden kételyt eloszlat- épp így

névszerint benne van Gunter is, Szt. István kancellárja, aki magas állásához méltóan a

burgundok királyának szerepét játssza. Ami a helyneveket illeti, Worms azonos Bamberggel,

Etzelburg pedig Esztergommal. A jellemek, az ismert történeti adatok eszerint ráillenek

nagyjában az összes történeti személyekre is, a kor pedig a tizenegyedik századra.

VIII.

Ezek után a Niebelung eposz adatainak felhasználásával megkíséreljük Géza és Szt. István

kora őstörténetének főbb eseményeit felvázolni:

Géza - mint már említettük - arra az elhatározásra jutott, hogy a királyi széken utódjává

akarja tenni fiát, és egyúttal fia számára feleségül kéri a bajor herceg leányát, amely uralkodót

ily módon belevon családi érdekkörébe és mintegy kényszerít fia támogatására. A bajor

herceg belement az alkuba, de kikötötte, hogy leendő veje keresztelkedjék meg, koronáztassa

meg magát és kényszerítse népét a nyugati kereszténység, valamint a német állam- és

társadalmi rend átvételére. Géza elfogadta a feltételeket. Vajk megkeresztelkedett, elment

Bajorországba, megesküdött Gizellával, azután útra kelt hazafelé. Mindez még Géza életében

történt.

A bajor herceg azonban nem eresztette el leányát üres kézzel, hanem ezer nemest és 9 ezer

harcost, összesen tízezer főnyi kíséretet adott melléje - akiket Schröfl szerint Géza pénzén

toborzott - azzal a rendeltetéssel, hogy ez a sereg, ha a szükség kívánja, Szt. István

trónöröklését biztosítsa, de egyúttal a feltételek végrehajtását is ellenőrizze.

Így tízezer Niebelung elindult Bambergből és megérkezett Esztergomba. Útközben a

német sereg a pogány tátosokra már vadászatot rendezett és akiket megfoghatott, azokat az ő

akkori hivatalos kínzó módszerei szerint kivégzett. A tátosok a német sereg elől rémülten

menekültek Veszprém felé és mindenütt fegyverre szólították a lakosságot. A magyar nép

azonban nem mozdult a tátosok jajkiáltására. Míg a német sereg Esztergomban az út

fáradalmait pihente, azalatt a tátosok a Dunántúl minden vidékéről Veszprém alá sereglettek,

hogy az ellenállást megszervezzék és a közben elhalt Géza helyére az Árpád-ház

legméltóbbnak tartott tagját, Kopát {Koppányt} ültessék. Ezenközben röviden ismertetjük

Veszprém alapításának és szerepének történetét.

Mikor a magyarok a honfoglalás folyamán a mai Veszprém földjére érkeztek, ott egy

szakasztott olyan völgyet találtak, mint amilyenben a becseiek kétezer évvel előbb laktak. Ez

a völgy is széles, kopár, terméketlen, sziklatalajú, két oldalról egy-egy hosszú hegylánc közé

ékelt terület volt, mint az, és ebben a völgyben is egy folyó vájt magának utat, melyben ideoda

kanyarogva folydogált. Tudjuk, hogy az óhaza ama völgye az u.n. Baka-, vagy Jordán

völgy volt.

A Baka nevet a becseiek adták a Jordán völgyének. E név változata a kopa szónak, melyek

mindegyikét használták akkor a magorok a mai kopár és kopasz fogalmának jelölésére. A

Baka völgy neve azután átvitetett a környező erdőre és hegyekre is, amiért az ott lakó magyar

nép ezeket ma is Bakan-nak nevezi; nem pedig Bakonynak, mint ahogyan a nyelvtudósok ezt

a szót írni és kiejteni tanítják.

A folyó, mely a Baka-völgyében folydogált, túl kicsinynek látszott ahhoz, hogy a Jordán

nevet megérdemelje, azért azt a honfoglaló magyarok a Jordán egyik mellékfolyójának, a

Sédinek nevével nevezték el, mely Becséhez közel ömlött a Jordánba. Ennek a két főágából

egyesülő palesztinai folyónak ma Jármuk a neve, míg a Sédi nevet a déli ág őrzi.

Csodálkozással láttak itt a magyarok maguk előtt két sziklahegyet, melyek alakja

hasonlított a jeruzsálemi Cion és Moriah hegyek alakjaihoz, sőt a Séd is ugyanolyan

szakadékot vájt közöttük. E hasonlóságok alapján tehát a tátosok e helyet elnevezték

Jeruzsálemnek, a két sziklahegyet pedig Sió és Mór hegyének.

A tátosok kasztjának és az uralkodó családnak, mely maga is e kasztból emelkedett ki,

évezredeken át gyűjtött sok kincse volt már ebben a korban és mikor ezt a helyet meglátták,

mindjárt tisztába lettek azzal, hogy az ország területének egyetlen pontja sincs, amely annyira

alkalmas volna e kincsek elhelyezésére, megőrzésére és egy vallási, vagy istentiszteleti

központ felállítására, mint ez. Veszprémet u.i. északról, keletről és nyugatról a Bakonyerdő

övezte, délről pedig a Balaton védte: azonfelül a két sziklahegy is mély és meredek

szakadékból emelkedett ki, amiért az egész tömböt könnyen meg lehetett erősíteni és

bevehetetlen várrá alakítani.

Árpád tehát elhatározta, hogy e helyet, ahol már a rómaiak korában is város volt, az

uralkodó család és a papság számára tartja fenn, közelébe megbízható becsei fajt telepít és

felügyeletével, valamint védelmével egyik fiát. Jutást bízza meg. {Jutas=Juttah előázsiai

személynév=nagy, erős.}

A Sió hegyet Jutás palotája, szolga- és őrszemélyzetének házai és a kincstárépületei

foglalták el: A Mór hegy tetején pedig a hét isten oltárai álltak: míg a hegy alját és környékét

az ország főtátosai szolgáikkal, kincseikkel és ezek őrzőivel szállták meg.

A magyar Jeruzsálem igazi kincseit azonban nem az itt felhalmozott arany, ezüst és

drágakő gyűjtemények, sem a görög és föníciai bíborszövetek képezték, hanem az a sok léc

alakú fabot, melyeken Európa és Ázsia hű földrajzi leírásai, tízezer év története, a költészet és

minden tudomány eredményei, valamint a vallás és állam törvényei voltak felróva. Ennek a

könyvtárnak - tekintettel a tátos kaszt régiségére, a babiloni, tyrusi és ninivei hosszantartó

szomszédságra és a magyar nemzet változatos történetére - sokkal nagyobbnak és

értékesebbnek kellett lennie, mint amilyen a ninivei téglakönyvtár volt.

A magyarok u.i. mint Elő-Ázsia népei {lásd Ezékiel 37-15-20.} négyszögletű fadarabokra

írtak, - helyesebben róttak - minden feljegyezni valót: így üzenetet, törvényt, tudományt,

költeményt és imádságot. Az ilyen teleírt botok végét olyanszerű kampókkal látták el, mint

amilyeneket a juhászbotok végén látunk, amelyek segítségével sorban zsinegre akasztották

őket.

Érthető ezek után, hogy a németek jövetelének és öldöklésének hírére a magyar Jeruzsálem

jajdult fel legjobban és itt kezdődött az ellenállás szervezése: de éppoly természetes az is,

hogy a németek is ezen a helyen igyekeztek a magyar pogányságra és az ősi alkotmányra a

halálos csapást mérni.

Mire a német sereg előtt a város halmai és épületei feltűntek, akkora már odaérkezett

harcosaival Kopa vezér is és ott egyesült a tátosok fegyverforgató férfiaiból alakult sereggel,

hogy a város említett kincseit a németek pusztítása elől megmentse. A magyar vezér nem

húzódott be a városba, mert az ilyen védekező harcmódot a magyar nép soha nem szerette,

hanem seregét csatarendbe állította a várostól nyugatra emelkedő Csatár-hegy lejtőjén. A

harctér mesterien volt megválasztva, mert jobbról és hátban az erdő, balról pedig a menyekei

szakadék eleve lehetetlenné tett minden megkerülést, vagy bekerítést: de viszont az is előre

biztosítva volt, hogyha Kopa nem győz, menekülésre egyetlen embere sem számíthat. A

hadiszerencsét, mint Szentkirályszabadja falu neve és Gál, Vámos, Pécsei ősi nemesi volta

következtetni engedi, a szomszéd falvaknak az utolsó órában a németekhez történt

csatlakozása döntötte el, amelyeknek lakói a tátosok főfészkének közelsége folytán leginkább

érezték azok tehetetlenségének súlyát és legközelebbről szemlélték dőzsöléseiket,

kicsapongásaikat.

A nagy harc végső küzdelmei a Csatárhegy mögött, az ú.n. Kincsásás lapályon, az erdő

egyik nagyobb tisztásán folytak le, ahová Kopa vezér seregének maradványaival védekezve

hátrált. Itt pihennének az elesett magyar vitézek, ha a környék népe az egész területet azóta

már többször fel nem túrta, a csontokat összevissza nem dobálta és részben meg nem

semmisítette volna. De mivel időnként több drága fegyver és ékszer vetődött felszínre, a nép

állandóan turkálta ott a földet és kereste a kincseket. Újabban művelés alá vették az egész

területet, azóta az ekevas is vet fel csontokat és hadfelszerelési tárgyakat.

Mihelyt a Jeruzsálemben maradt nép a vereségről értesült, azonnal menekült ki merre

látott. A sióhegyiek elszaladtak a Balaton nádasai közé, a mórhegyiek pedig a rátoti erdőbe

húzódtak, míg a mai Mór község helyére nem érkeztek, ahol megtelepedtek. Kopa vezér

népének nagy része pedig a Balkánra menekült, innen Boszniában a sok magyar nyelvű

helység.

A németek a győzelem után a várost feldúlták, a kincseket elvitték, az oltárokat

ledöntötték, a könyvtárt pedig elégették. Majd Kopa vezér holttestét felnégyelték és egy-egy

darabját Jeruzsálem {a mai Veszprém}, Fehérvár {az erdélyi Gyulafehérvár értendő} Győr és

Esztergom kapujára szegezték. Azután felkeresték az ország minden részében a még

megmaradt tátosokat és azokat nagy részben megölték. Ha itt-ott néhányan el tudtak

menekülni a németek elől, eltagadták korábbi mivoltukat és a nép közé vegyültek.

A város nevét a német papok nem érintették, de mihelyt ezeket szláv papok váltották fel,

az utóbbiak azonnal eltörölték a Jeruzsálem nevet.

Veszprémet a rómaiak Cimbriana néven ismerték. A helységet az 5. századig germán

népek lakták. A germánok elvonulása után szlovének jöttek a vidékre, akik megtartották a

város római nevét, de ezt a saját nyelvük természete szerint először Cimbr, majd Cbrim, végül

Cprim alakra fejlesztették. Mondatban azonban gyakran hallották a helybeli magyarok a

vöcprimes változatot, és ezt könnyebben ki tudván ejteni végül a Veszprém nevet vette

használatba a nép a város jelölésére.

Kopa seregének megsemmisülése után egy másik Árpád utód, Ajtony {azonos a föníciai

Adoniah személynévvel=adoni, isteni, szép} próbált ellenállást szervezni, de vállalkozása

ugyanazon okból, mint Kopáé, kudarcot vallott.

Miután így Szt. István minden számottevő ellenfelének ereje megtörött és a tátosok is

örökre elnémultak: a német papok hozzá fogtak a térítéshez. Hogy milyen módon és milyen

eszközökkel végezték a munkájukat, azt ismerjük a besenyők vezérének, Tonuzobának {=tana

zoba=a termékenység, vagy bőség háza} sorsából, akit a feleségével együtt elevenen temettek

el, mert nem akarta a keresztségét felvenni.

A kereszténység terjesztésével és püspökségek alapításával egyidejűleg az új államrend, a

hűbériség alapköveinek lerakása is megkezdődött.

A közigazgatásban a kormány az ősvallás elvei szerint meghonosított hetes beosztást

megszüntette és a frank birodalmi szervezet mintájára az országot megyékre osztotta.

Az ősi törvények hasonlóképp azonnal eltöröltettek és helyüket egy új törvénykönyv

foglalta el, mely Schröfl szerint szószerinti másolata az akkori bajor törvényeknek és a mainzi

zsinat határozatainak. Ez azonban akkor divat volt Nyugat-Európában, de ezek a törvények a

nép ízlésére, szokására, jellemére és gondolkodásmódjára sehol tekintettel nem voltak.

A törvények azonban nem valósultak meg következetesen. U.i. a törvényekkel a

kötelességeket senki nem akarta vállalni, de a jogokat mindenki igyekezett kihasználni; ez

állandó perlekedésnek, kül- és belháborúknak lett a következménye, amit feudális anarchia

néven jegyzett fel a történelem. A kötelezettségek alól természetesen az tudott kibújni, aki

nagy erővel és hatalommal rendelkezett és mivel a nép ilyennel nem bírt, nyilvánvaló, hogy

az egész rendszer terhét ő viselte és ő szenvedte.

A faj, nemzet és a nemzeti nyelv egyszerre háttérbe szorultak, fő tényező a föld lett, de

ezzel az uralkodó mint legsajátabb tulajdonával ő rendelkezett.

Hogy Magyarország földjének hűbéri felosztása mikor és mi módon kezdődött, azt

pontosan megállapítani nem lehet, mert Szt. István korából csak egyházi adománylevelek

maradtak fenn és ezek eredetisége is kétséges.

A történeti eseményekből és a latifundiumok korábbi elhelyezkedéséből és számából

megállapítható, hogy Kopa legyőzése után nemcsak az egyház, hanem Vencellin és társai is

rögtön nagykiterjedésű földeket kaptak hűbérül, a rajtuk már megtelepedett - addig szabad -

magyar falvak lakosságát pedig jobbágyul és szolgául. Természetes azonban, hogy az ország

ilyen hűbéri felosztása nem Szt. István korában, hanem több évszázad alatt valósult meg

teljesen, mert különben az egész nép egyszerre fellázadt volna.

A magyarországi új rend sikerének híre futótűzként terjedt el Németországban és a szegény

lovagok úgy tódultak ebbe az eldorádóba, mint 100 évvel később a normannok Nápolyba és

Szicíliába. A nagy német lovaginvázió örömében Péter király joggal fenyegette a magyarokat

azzal, hogy még a falusi bírókat is németekből fogja kinevezni.

A királyi hatalom biztosítása, a kereszténység terjesztése és a hűbéri birtokrend bevezetése

nagy kegyetlenségek között hajtatott végre, amelyek elrendelését az összes történetírók Szt.

Istvánnak tulajdonítják. Ezzel ellentétben a Niebelungok Éneke úgy jellemzi a királyt, mint

aki nemes lelkű és igazságos ember: aki nagy fájdalmat érez a szerencsétlen áldozatok sorsán,

de másrészről annyi szeretettel és gyöngédséggel viseltetik mindent intéző és mozgató

felesége iránt, hogy képtelen őt a nagy buzgalomban és szenvedélyében fékezni.

A Niebelung eposz adatai megerősítik;

1.) az előzmények, amelyekből kiviláglik, hogy az egész lavinát még Géza indította

meg és mikor Szt. István trónra lépett, azt többé feltartoztatni nem lehetett,

2.) ugyanezt megerősíti Vaszari Kolos, egykori hercegprímás, a „Középkor története” c.

tankönyvében, ahol a Szt. Istvánról szóló fejezetében azt állítja, hogy a király maga kérte

Vazul fiait, meneküljenek külföldre,

3.) megerősíti Szt. László udvari történetírója, aki Vazul megvakítását Gizella és Péter

művének tartja,

4.) megerősítik a Péter uralkodása alatt bekövetkezett események, amikor Gizella

kénytelen volt Péter elől elmenekülni, mert az utóbbi nem tűrte, hogy az özvegy királyné az ő

felségjogait csorbítsa.

A Niebelungok Éneke Imre halálát is a németek számlájára írja, míg a hagyomány szerint

vadászat alkalmával egy vadkan ölte meg a herceget. Tudjuk, hogy Szt. Istvánnak több

gyermeke született, akik egymásután mind elhaltak, Imre pedig már felnőtt volt, és apja éppen

meg akarta koronáztatni, amikor a katasztrófa történt. Ismeretes továbbá, hogy a vadászat és

vadkan milyen fontos szerepet játszik az árják történetében, különösen ott, ahol a felsőbb

hatalmak szemében egy kiválóbb halandó életbenléte nem kívánatos.

A német császár háborúval nem érhetvén el célját, Imrétől sem várhatott hódolást, de

remélhetett Pétertől, aki 1026. óta Esztergomban tartózkodott. Imre herceg, megkoronázása

esetén, igényt tarthatott volna a német-római császári címre is.

Ily módon Péter nem szórakozni, hanem titkos, nagyratörő tervekkel jött Esztergomba:

bizonyítja ezt az is, hogy velencei trónigényéről különben érthetetlen készséggel mondott le;

azért inkább hihetünk a Niebelung eposznak, mint a hagyománynak. A vadkan meséje

egyébként itt még nem is eredeti kitalálás, hanem az ős árja Adonis monda felhasználása. A

vadkan bőre alatt Imre herceg és Zrínyi Miklós esetében is a „Drang nach Osten” rejtőzött.

A Szt. István ellen elkövetett merénylet tetteseit a Niebelungok Éneke szintén az udvarban

volt németekben fedezi fel és azt állítja, hogy ezt Péter hiúsította meg. Ezzel ellentétben az

Altaichi Évkönyvek Vazult vádolják a felbujtással. Pauler négy főembernek tulajdonítja a

bűnös szándékot. Viszont Vaszari Kolos azt állítja, hogy a merényletet Péter párthívei

tervezték, mert vezérük már türelmetlenül várta a király halálát.

Hogy ebben a zűrzavarban eligazodjunk, rövid magyarázat szükséges: Szt. István trónra

léptekor két német párt küzdött udvarában az elsőségért: a bajor és a birodalmi, vagy császári

párt. A bajor párt nem akart tudni a császár felsőségéről, mert a kebelében volt német

nemesek féltek, hogyha Magyarország olyan kapcsolatba jő a császárral, mint a német

fejedelemségek, őket a császár ugyanolyan nehéz adókkal és szolgáltatásokkal fogja terhelni,

mint amelyek miatt egy jórészük, Schröfl szerint, előbbi hazáját elhagyta. A császári párt

ellenben tekintet nélkül a várható következményekre, a hűbériség szigorú keresztülvitelére

törekedett. A bajor párthoz tartozott a német nemesek nagy többsége Gizella királynéval az

élen: a császári párthoz pedig Pilgrim papsága, sőt mint Schröfl, az eposz költője állítja,

Astrik hercegprímás is. A papság pártállását nem befolyásolta az anyagi érdek, mert ő és

vagyona minden adótól mentesítve volt.

Géza előtt annak idején bizonyára elhallgatták a német tanácsosok azt az elvet, hogy a

koronázás és a „rex” {király} cím mialatt fiának korlátlan hatalmat ad alattvalói élete és

vagyona felett, ugyanakkor őt a német császár és a pápa hűbéresévé teszi. Erre az elvre

figyelmeztette Konrád császár Szt. Istvánt, mikor hűségeskü letételére felszólította és utána

haddal megtámadta: de ugyanerre figyelmeztette VIII. Bonifác is III. Endrét, mikor őt a

trónról letette és helyére Róbert Károlyt ültette.

Konrád hadüzenetével egyszerre feltárultak a király előtt a hűbéri rend összes veszedelmei

és - amennyiben még valamit tenni lehetett - ő mindent megtett elhárításukra.

A bajor párt nemeseinek bevonásával, a császár hadainak támadását visszaverte és az

ország függetlenségét biztosította. A német papság hatalmának ellensúlyozására szakított a

passaui püspökséggel és a prágai püspökségtől szláv papokat kért, amivel a német papságnak

az országból való kiszorítását megkezdte. Majd Vazul fiainak életét mentette meg, hogy halála

után maradjanak törvényes örökösök és az ország az anarchia útján a német császár ölébe ne

hulljon. Végül adományaival biztosította a keleti egyház fennmaradását, hogy utódai annak

szervezetét kiépíthessék és a két egyház egyensúlyba hozatván, túl nagy hatalmával egyik se

veszélyeztesse az állam békéjét és biztonságát.

Szt. István említett intézkedéseinek célját természetesen megértette Péter, de még inkább

megértette az udvari császári párt: azért kétségtelen, hogy titkos megbeszélésein többször volt

szó a király eltávolításának szükségességéről. De másrészről éppoly bizonyos, hogy Péter a

merényletbe nem egyezhetett addig bele, míg a bajor párt nemeseinek támogatását magának

nem biztosította.

A későbbi események azt mutatják, hogy Péter utóbbi terve nem sikerült. A bajor párt Szt.

István halála után sem csatlakozott Péterhez, hanem Gizellával együtt Aba Sámuelhez és

később Endréhez. A német nemeseket életérdekük most már nem a német császársághoz,

hanem a független magyar királysághoz kötötte, ahol óriási birtokaik és az összes főhivatalok

élvezése mellett kötelezettségük a semmivel volt egyenlő.

A kérdés ilyen taglalásából látható, hogy itt tulajdonképpen két merénylettervvel állunk

szemben: vagyis a Niebelung eposz által említett komoly merényletterv, melyet Péter valóban

meghiúsított, nem azonos azzal, melyet ő anyjával, továbbá a királynéval és néhány

párthívével színpadiasan megrendezett a célból, hogy a törvényes örökösöket, Vazult és fiait

örökre eltüntethesse a süllyesztőben. Tisztán látta ezt a játékot maga a király is, azért

kegyelmezett meg a merénylő szerepét játszó embernek és azért tanácsolta a hercegeknek,

hogy meneküljenek külföldre.

Végül a Niebelungok éneke azt állítja, hogy Gizella királynét Péter vezére ölte meg. Ezt az

adatot Albericus világkrónikája is megerősíti. Ezt a megállapítást még sok külső és belső

körülmény is támogatja. Gizella királyné tehát Magyarországon halt meg. Nyugvóhelye

ismeretlen. A Niebelung ének állítását ezért hiteles történeti adatnak tekinthetjük.

Schröfl ezzel szemben azt mondja, hogy Gizella ura halála után visszament Németországba

és Passauban egy zárda főnöke lett. Ezzel szemben tény, hogy a későbbi történeti kutatások

ezt a megállapítást nem támasztották alá.

A Niebelung eposz vizsgálatánál egyszerre feltűnik, hogy szereplő hősei, egynek

kivételével, valamennyien megöletnek: ez az egy kivételes személy, pedig éppen az a Dietrich

- Péter, akiről mindenki tudja, hogy a történeti valóság szerint nemcsak elpusztult a

küzdelemben, de előzőleg szemei is kiszúrattak.

A történelmi „csúsztatás” oka az lehet, hogy a szerző a magyar királyban nem a

Niebelungok vérengző hordájának egyik tagját látta, hanem a német nemzet egyik legnagyobb

hősét, aki Magyarországot a német császár kezére játszotta.

A Niebelung eposz egész berendezésében és kidolgozásában kétségtelenül van két, német

és árja szempontból érthetetlen és szokatlan jelenség. Az egyik az, hogy a költemény főhőse

nem emelkedik ki, más szóval az eposz egész szerkezete nem egy, hanem két főoszlopra van

építve. A második pedig az, hogy ebben az erkölcsi dualizmusban a gonosz szerepét egy nő,

mégpedig egy királyné játssza.

A jó és a rossz természetesen fő elemét képezi minden eposznak, de a rossz

megszemélyesítője rendesen már eleve ellenszenves egyén és szinte kivétel nélkül férfi.

Egyetlen női démon van csupán az árják költészetében: Heléna, de Göthe utólag még

ennek ellenére is fel akarja őt menteni a Faustban.

Ez a két nagy szabálytalanság azonban azonnal törvényszerűséggé válik, mihelyt a

Niebelung eposzt a magyar nemzeti eposszal, a Vasorrú Bábával állítjuk párhuzamba.

Péter király lángeszű német dalnoka nemcsak a külalakot, hanem művének lényegét és

legbensőbb szabályait is a magyar őskultúrából tanulta.

A tátosok kiirtásával az Elő-Ázsiából hozott magyar tudomány és műveltség gyökerei

elvágattak, ennélfogva az egész ősmagyar kultúra hervadni és pusztulni kezdett. Tanító nem

lévén, az ifjúság többé nem tanulhatta a magyar írást. Egyik, vagy másik családban az apa

megtanította ugyan fiait a régi írásjelekre, de mivel az ősi könyvtár elpusztult és a nyilvános

életben a régi írást használni nem lehetett, néhány évszázad alatt annak még emlékezete is

megszűnt és csak a Dietrichstein-féle, meg a többi leletekben került ismét napvilágra. A

nyugati kereszténység képtelen volt az ősmagyar kultúra helyére azonnal valami hasonlót,

vagy megközelítőt állítani. A középkori egyházi latin kultúra önmagában is nagyon szűk

szemhatárok között szorongott és még ennek az áldásaiban is csak kevesek részesülhettek,

mivel nemcsak a papok, de még a püspökök nagy része sem tudott írni-olvasni. Szt. István

minden tíz falszámára rendelt ugyan egy-egy papot, de mikor tudták ezt végrehajtani: és

mikor végrehajtották, milyen kultúrát tudott az a papság terjeszteni, amely nagy hányadában

analfabéta volt és még hozzá hívei nyelvét sem értette.?!

Az új rend természetesen a magyar nyelvre is rányomta a maga bélyegét. A főnév- és

igeragok, továbbá az igekötők és kötőszók gazdagsága, végül az igeképzők eredetisége és

fejlettsége feltűnően mutatja, hogy a magyar nyelv a honfoglaláskor már sok ezer éves

fejlődésre tekintett vissza és a főnevekben is nagy bőséggel rendelkezett. De a tátosok

megöletésével, az írott emlékek és az ősi intézmények elpusztításával örökre elnémultak a

magyar tudományos szavak és kifejezések. A régi vallás szavait az új, amennyire tehette, nem

vette át, hanem eltekintve a mindent uraló latin nyelvtől, ahol a nép nyelvén is kellett valamit

mondania, ott új szavakat hozott forgalomba. így lett pl. a régi „tót” papa, majd pap szóra

változtatva.

Az államelmélettel és törvénykezéssel összenőtt szavakat is kiszorította a latin nyelv, vagy

az új rend más értelmet adott nekik. Az egyházi tisztviselők valamennyien szlávok lévén,

eleinte nem értették a nép nyelvét és azt tökéletesen nem is tanulták meg soha: azért a néppel

érintkezve rendesen sok szláv szót vegyítettek beszédükbe, amelyeket a nép bizonyos gúnnyal

és humorral utánzott, de utoljára észrevétlenül, vagy akaratlanul, mégis átvett. Több közkeletű

szláv szó ily módon jutott nyelvünkbe, nem pedig azért, mintha e fogalmakra a magyar

nyelvnek nem lettek volna szavai, vagy a magyar nép az alacsonyabb műveltségű szlávoktól

vett volna át kultúrát, amint ezt a szlávok és velük együtt sok tájékozatlan „magyar tudós” is

állítják.

Nem a szláv népekkel való érintkezésnek, hanem a szláv papok említett hatásának

következménye nyelvünk ellágyulása is. A honfoglalás korában u.i. a magyar nyelvben még

gy, ty, ny, ly hangok nem voltak: ezek az említett papok eltorzított magyar beszédének hatása

alatt alakultak a g, t, n és 1 hangokból.

A „halotti beszédet és könyörgést” nem helyes úgy feltüntetni, mint a magyar nyelv 11-ik

századbeli formáját: így csak az akkori szláv papok beszéltek magyarul, valamint még ma is

vannak papok, akik így beszélnek.

A magyar nyelv a honfoglalás óta, eltekintve az említett lágyulástól, lényeges változást

nem szenvedett. Idegen szavakat vett ugyan át állandóan, amint ugyanezt minden nyelv teszi,

de adott is át bőven a Perzsa-öböltől és Egyiptomtól az Urálon át az Atlanti óceánig talán

valamennyi népnek. Azért téves beállítás és kultúránk csúf lekicsinylése nyelvünk minden

szavára az idegen származás bélyegét rásütni akarni.

A nyelvészeknek különösen óvakodniuk kell attól az eddigi szokásuktól, hogy a szláv

nyelvekben is megtalálható magyar szavakra egyszerűen ráfogják a szláv származást. Itt a

történeti tény az, hogy a szlávok sokkal inkább álltak a magyar kultúra befolyása alatt, mint

megfordítva és ők nem kevesebb szót vettek át a magyaroktól, mint ezek tőlük. Ennek

eldöntésére különben találunk egy biztos mértéket: Ha egy szláv eredetűnek látszó magyar

szótő megtalálható a többi árja nyelvekben is, akkor nincs kizárva a szlávoktól való átvétel

lehetősége: ha azonban az ilyen szótő a többi árja nyelvekben nincs meg, akkor bizonyos,

hogy azt a szlávok a magyaroktól kölcsönözték.

Így Pest, Pécs és Bécs városok neveinek semmi köze a pet crkva {öt templom} és pecs

{kemence} szavakhoz, mert a városok már a hon visszafoglalás előtt is léteztek, másrészről a

szlávok nem sütöttek kenyeret. Igazi kenyérevő nép Európában csak a magyar. Épp így

kemencét is csak a magyar ember tud rakni bárhol, szinte pillanatok alatt sárból, amiként

házat is.

A honfoglaló magyarok, miként erre számos bizonyítékot találunk, nem törődtek a

megszállt községek régi neveivel, tehát e hároméval sem, hanem látván fontosságukat, mind a

hármat szíriai szent városuknak, Becsének a nevével nevezték el. E nevek tehát nem egyebek,

mint a becse szó elferdítései.

A magyar nemzet a honfoglalás előtt már több ezer évvel testben, vérmérsékletben,

gondolkodásban és ízlésben teljesen egységessé fejlődött és alakult faj volt. Ezen az egységen

semmit sem változtatott az, hogy itt e hazában némi idegen elemmel találkozott, mert az

idegenek a határok peremeire húzódtak és a magyarokkal össze nem vegyültek. A hűbéri rend

megszervezése után azonban megkezdődött az idegen népek bevándorlása, mégpedig

nemcsak az ország széleire, hanem belsejébe is. A bevándorlás oka az volt, hogy a magyar

ember sehogy sem akart a jobbágy sorsba beletörődni és bár nyíltan nem tudott attól

szabadulni, de passzív ellenállással és mindenféle furfanggal igyekezett helyzetén könnyíteni

és a földesúr életét megkeseríteni. A földesurak megunták az állandó küzdelmet és szláv,

német, meg balkáni jobbágyokat {vlach=oláh} csaltak a szomszéd országokból birtokaikra. A

magyarok ennek ellenére megőrizték fajiságukat, még akkor is, ha közvetlenül melléjük

telepítették őket.

De hogy a hűbérurak hogyan igyekeztek az ország nemzeti egységét megbontani, azt

szemlélhetjük Korjátovics Tódor litván herceg példájában, akinek Róbert Károly 1339-ben

Munkácsot és az egész északkeleti határvidéket hűbérül adományozta. Ez az úr telepítette be a

ruténeket, de nem azért ám, mintha e terület lakatlan lett volna, hanem azért, hogy alázatos és

engedelmes jobbágyokat lásson óriási birtokain. Számos község van ezen a területen,

amelyekről meg lehet állapítani, hogy ősmagyar települések voltak, de ma már nyoma sincs

bennük a magyar elemnek. Azaz a nyom megvan, mert mindenfelé magyar nevekkel és

magyaros arcú, meg testalkatú emberekkel találkozunk, akik azonban egy szót sem tudnak

magyarul, sőt tiltakoznak is az ellen, hogy magyaroknak tartsák őket.

Az kétségtelen, hogy a magyar falvak lakóinak összessége a mai napig megőrizte faji

ősiségét és tisztaságát, ellenben Magyarország összes nemzetiségi falvaiban kialakult egy

vegyes faj, amely már sem szlováknak, sem románnak, se germánnak nem mondható, mivel

erős magyar elem van vérében és jellemében.

Ez az új faj ezidőszerint még nyugtalankodik, nem találja helyét és hol ide, hol oda

tartozónak gondolja magát: de utoljára mégis csak a tízezer év óta kiforrott és teljesen

államelméletre nevelődött magyar faj kebelén fog nyugalmat és egyensúlyt találni, ami eddig

is csak azért nem következett be, mert nem volt magyar nemzeti görögkeleti egyház, mely a

beszivárgókat fogadta, és a nemzetiségi egyházszervezetek kialakulását megakadályozta

volna.

A hűbériség a magyar kultúrával együtt tönkre tette a magyar honvédelmet is és a

pogányság felett aratott diadala után első feladatának tekintette, hogy a magyar népet,

főképpen annak jobbágyságra kárhoztatott részét lefegyverezze. Szt. István, majd később

Nagy Lajos és Mátyás igyekeztek ugyan a hűbériséggel összeférő új haderő szervezetet

teremteni, de alkotásaik velük együtt a sírba szálltak, mert a tátosok után nem alakult ki, egy

őket helyettesíteni képes tanítói osztály, mely a szervezést és kiképzést végezhette volna;

továbbá mert a tudomány, ipar, utak, földmívelés és lótenyésztés elhanyagolása mellett

tökéletes hadiszervezetet létrehozni nem is lehetett.

Mikor a nemesség legnagyobb számmal bírt, akkor is alig volt nagyobb az ország

lakosságának egyhuszad részénél. Tehát már ebből az okból is lehetetlen volt egy, az ország

igazi erejét képviselő és feltüntető hadsereget kiállítani. Nagy veszélyek idején megkísérelték,

hogy a jobbágyság egy részét belevonják a honvédelem keretébe, de ettől az utolsó eszköztől

a főnemesek húzódoztak, mert féltek, hogy így jobbágyaik egy részét elveszítik, vagy a

felfegyverzettek esetleg ellenük lázadnak, ami 1514-ben be is következett.

Az a rengeteg megalázás és néppusztítás, amely a magyar nemzetet a tatár, török és német

inváziók folyamán érte, mind a hűbériséggel járó néphadsereg hiányának következménye

volt, és amikor gr. Széchenyi István általános katonai kötelezettséget javasolt, ugyanakkor

természetesnek és elengedhetetlennek tartotta a jobbágyság felszabadítását és minden

földmíves szabad földbirtokkal való megajándékozását.

A magyar néphadsereg ötezer esztendős története Géza vezér uralkodása kezdetén

megszakadt és ennek helyreállítása még várat magára. A hűbéri rendszerrel együttjáró

általános hanyatlás alól természetesen a földmívelés, állattenyésztés, sőt a közerkölcsiség sem

lehetett kivétel. A magyar nemzet, amely Turántól Szírián, a Kaukázuson és az Urálon át a

mai újbóli hazáig ért, sok küzdelem és viszontagságon ment keresztül; a zend vallás és az ősi

birtokrend mellett mindig jólétben és bőségben élt: csak itt a tejjel-mézzel folyó Kánaán

földjén kellett neki nélkülöznie, sőt sokszor az éhhalállal küzdenie.

Már említettük, hogy a magyar nemzet palesztinai különítményeinek egyik csoportja a

szíriai pogányság átvételekor hű maradt a zend valláshoz és ezt mai hazájába is átmentette. A

helynevek vizsgálata és összehasonlítása arra enged következtetni, hogy ez a csoport

eredetileg a Karmel hegy aljában elterülő Akkói lapályon lakott, amelyen egy Belye nevű

folyó fut keresztül.

E három helynév mindegyike a zend vallással áll összefüggésben, amelyek közül Karmel

jelenti az Élő kertjét, Akkó-Ukkó manó városát, Belye pedig azonos Beliállal, Arimán föníciai

nevével.

A becseiek elvonulásakor ez a csoport is hozzájuk csatlakozott és ettől fogva mindvégig a

magyar törzs kötelékében élt, de vele össze sohasem vegyült. Az uráli hazában nyilván a Béla

folyó partján, Ufa {Ófa} város körül helyezkedett el, mert a fa végzetű helynevek ma is

főként e csoport telephelyén találhatók.

Ezt az akkói, vagy bélyei csoportot a nemzet egyeteme ormánságnak, helyesen

arimánságnak nevezte; amely elnevezés arra mutat, hogy a hosszú évezredek folyamán a

perzsa anyaegyháztól való földrajzi elszakadás - és tátosainak hitszegése következtében - a

nép figyelme mindjobban a „gonosz” felé fordult és kultusza az Arimántól való félelemhez és

az annak kiengesztelésére irányuló törekvéshez alkalmazkodott. Az ormánság a mai hazában

a Dráva folyó két partján telepedett el és akkori vezére minden valószínűség szerint Várasd

volt. {Lásd a Várasd nevet Firduzi Sahnaméjában!} A tátosok a közigazgatás, bíráskodás és

honvédelem révén reájuk is kiterjesztették hatalmukat, de vallásukat - bizonyára a becseiekkel

még Szíriában kötött egyesség értelmében - nem érintették.

A kereszténységet terjesztő német főnemesek és szláv papok természetesen hatványozott

buzgalommal láttak ennek a vallásához görcsösen ragaszkodó népcsoportnak a

megtérítéséhez, amely buzgalom következtében az ormánság nagyobb része Szerbiába

menekült, kisebb része azonban helyén maradt, nagy vonakodás után külsőleg felvette a

kereszténységet, de hogy addig is, meg azután is mennyit szenvedett, azt mutatja ma is a

baranyai birtokmegosztás és ennek a népnek a kimerültsége, minden áron öngyilkosságra való

törekvése.

A szerbiai magyarság nyomát megtaláljuk a szerb nyelv magyareredetű szavaiban: mint

szállás és város; a helynevekben mint: mint Sabác, Macsva, Lozsnica, Zsepcse, Bród, Rácsa,

Doboj: de ezeknél is fontosabb, Szerbiában minden más szláv néptől eltérően, nincs

nagybirtok, nincs főúri osztály, a szerb nép nem vakhitű és a férfi jellemet, valamint a női

erkölcsöt rendkívül becsüli és védi. Ezek az állapotok és tulajdonságok minden írott

okmánynál meggyőzőbben bizonyítják a zend vallású magyarság hatását.

Ne fáradozzék tehát senki a honfoglalás kori pogányság visszaállításán. Ez a vallás

kétezeréves kényszer alatt sem tudott a magyar nép lelkébe hatolni. Ez a vallás csak a tátosok

vallása volt és a tátosokkal együtt meghalt végérvényesen anélkül, hogy temetésén bárki

egyetlen könnyet is ejtett volna. Háromezer esztendő minden rábeszélésén, csábításán és

üldözésén át a magyar nép lelkét még mindig a zend vallás uralja. Ez mutatkozik minden

szomszéd néptől különböző aránylag tiszta családi életében, a sors csapásaival szemben

tanúsított nyugalmában, a földhöz és földmíveléshez való ragaszkodásában, végül a

háziállatnak, a jószágnak gyengéd szeretetében és a vele szemben tanúsított benső, szinte

baráti bánásmódban.

Mikor a magyar nép figyelme először a keleti kereszténység felé fordult, abban egy zend

vallást remélt viszontlátni, ami azt jelenti, hogy Jézus hamisítatlan tanítása a magyar nemzet

negyedik és utolsó ősvallása. Azért ha mai tátosaink a magyar államot hatalmassá, a magyar

népet és az egész emberiséget pedig boldoggá akarják varázsolni, akkor a zend vallás jézusi új

formáját hozzák elő és ha lehet, a fennálló vallási szervezetek keretei között tegyék a mai kor

élő törvényévé. De ne gondolják ám, hogy ez a feladat olyan egyszerű és veszélytelen, mint

az ökörsütés, áldomásivás, szakállnövesztés és egyéb hasonló hókusz-pókusz. Munka,

küzdelem, szenvedés, vér és halál a kulcsa annak a zárnak, amely mögött Zarathusztra és

Jézus igazságai várják a feltámadást.

Ezek az igazságok és elvek azonban el vannak rejtve az emberiség előtt. Ez történt

akképpen, hogy amikor Isten fia feltámadott és a sírkamráját elhagyta, nyomban megjelent ott

Arimán {ördög} is a manóival. Megállapították, hogy a feltámadt Jézus felett többé hatalmuk

nincs, de Jézus fő elvei, mint a szeretet, testvériség és igazság még a sírban vannak. Nosza

rögtön rávetették magukat és készítettek három egymásba illeszthető koporsót, amelybe az

egész gyűjteményt bezárták.

A manók azonban a három koporsót nem a szokásos aranyból, ezüstből és vasból, hanem

más, ismeretlen ércekből olvasztották, amelyeket a pokol fenekén kapartak össze és

mindegyik koporsóra ráírták azoknak a fémeknek a neveit, amelyekből egyik-másik készült.

1.) Az első, egyúttal legbelső koporsóra írva találjuk a következő szavakat: zsidó

klerikalizmus, görög okoskodás, római pogányság, egyiptomi mystérium.

2.) A második és középső koporsón: vakhit, babona, hűbériség, nagybirtok, hitbizomány,

jobbágyság, szolgaság, kiváltság, kasztrendszer, ököljog, címek és rangok.

3.) A harmadikon és külsőn: aranyvaluta, szabadkőművesség, imperializmus, kartell,

mamutjövedelem, tömegnyomor, álláshalmozás, munkanélküliség, a földmívelés és minden

testi munka lenézése, a közterheknek a kicsinyek és gyengék vállaira való helyezése, a nőnek

a családi élet kötelességei alóli felmentése és segítőtárs helyett a férfi vetélytársává való

nevelése, egyke.

Miután a Manók a külső koporsót is lezárták. Arimán visszagurította helyére a nagy követ

és vigyorogva eltávozott.

Bendeffy László „Kummagyaria” című munkája alapján érintenünk kell a kaukázusi

magyarság történelmét is, hogy pontosabban megismerjük a tatárjárással kapcsolatos

történelmi eseményeket. Kummagyaria a kaukázusi magyarság történelmével foglalkozik. A

terület a Fekete-tenger és a Káspi-tenger között helyezkedett el, a Kaukázus északi lejtőjén. A

magyarság ősei két hazában éltek. Az egyik volt Lebédia, a másik Dentumagyaria {Don tövi

Magyarország}. A honfoglalás időszakában az onogur magyarság déli törzsei Perzsia

irányába tértek ki. Tehát Kummagyaria lakói zömmel szabir, részben onogur eredetűek

voltak. Annyi bizonyos - Konstantin császár szerint -, hogy a nyugatra szakadt magyarság a

Kaukázus vidékén maradt Kummagyarokkal követek útján sokáig szoros érintkezésben volt,

de ez a kapcsolat később megszűnt. Bár a vezetőszerepet játszó Megyeri törzs egy része a

Kaukázusban maradt, nálunk egészen elfeledkeztek a Kummaiakról és csak annyit tudott a

XII-XIII. századbeli hagyomány, hogy egyáltalán élnek keleten is magyarok. Később, amikor

az arab birodalom határa a Kaukázus gerincén húzódott, a Kummaiak közeli szomszédságba

kerültek az arab kereskedővilággal. Így szerzett róluk tudomást Gardizi perzsa író {1050

körül} és Al Bakri {meghalt 1094-ben} is, aki spanyolországi arab nagyvezír volt.

Vallásukról Gardizi azt mondja, hogy jézushitűek voltak. Az arab írók szerint a magyarok

megnyerő külsejűek, délcegek, erősek, a ruházatuk díszes, sőt az előkelőké pompázatos.

Megjelenésük tiszteletet parancsoló. A nép tekintélyes és gazdag.

A kaukázusi magyarság életét három évszázadon át semmi különösebb zavaró körülmény

nem háborította. Annál jobban meglepte őket, amikor a XIII. század elején egy - egyesek

szerint távoli rokon -, de addig ismeretlen nép hatalmas hadereje jelent meg támadóként

Derbent falai előtt, hogy a szorosokon át a Terek-Kubán síkságra rontson.

Szubutáj Behadir és Csepe Nurján félelmetes mongol hadai voltak.

Kara Kán hű népe a Bajkál-tótól keletre húzódott és ott néhány ezer év alatt nagyon

felszaporodott. 1135 körül már a Kínai Birodalom északi tartományait háborgatták. Később

nyugat felé fordultak, döntő győzelmet arattak a kazárok felett is, majd az Aral-tó vidékét

hódították meg. Feldúlták Perzsiát. Ezután Indiába törtek be, 1223-ban tönkre verték a kunok

seregét. Királyuk, Kötöny, Magyarországon talált menedéket.

Dzsingisz kán halála után, nagykánnak Ogotájt ismerték el. Az ő nevéhez fűződik a Kínai

Birodalom végleges leveretésének és a nagy káni udvar felépítésének emléke. Kútfők szerint a

Kaukázus és a Fekete-tenger között a mongolok hét népet igáztak le {abházok, cserkeszek,

volgamenti jászok, alánok, kummamenti magyarok stb.} Ez a magyarázata annak, hogy a

mongol seregben magyarok is szerepeltek.

Az 1237-1242. évi európai mongol hadjárat története közismert: végig gázoltak

Oroszországon, Lengyelországon, seregük északi szárnya betört Németországba is, ahonnan

visszakanyarodott hazánkba, hogy egyesüljön a déli szárnnyal. Teljes egy esztendeig

pusztítottak a Kárpát-medencében, mígnem Ogotáj halálhíre meg nem állította őket. Erre a

hírre vezérük, Batu kán elrendelte a visszavonulást, s a legrövidebb úton a Karakorum felé

igyekezett és még nem érte el a Volgát, amikor megtudta, hogy a nagykán megválasztása

megtörtént, s az ránézve balul végződött. Tábort ütött a Volga partján, majd Volgográd

környékén várost építetett s az lett Szeráj néven az ő nyugati helytartóságának fővárosa. Ez a

helytartóság egész birodalommal ért fel. Ezt Batu Arany Hordá-nak nevezte, birodalmát a

történelem Aranyhorda Birodalma, vagy másképpen Kipcsaki Mongol Birodalom néven tartja

számon. A birodalmat tökéletesen megszervezték. Az erőszakoskodástól tartózkodtak, mert

ezzel is adójövedelmüket növelték. Ez volt az előfeltétele Jeretány fejedelem sikeres

tevékenységének is.

Árpád megválasztásáig a magyar törzseknek közős vezérlő fejedelme nem volt.

Honfoglalóinknak a honvisszaszerzés feladata parancsolta, hogy hagyjanak fel törzsi

különállásukkal.

Tény, hogy 1329-ben a kumai magyar fejedelemség már megvolt, mert ebből az időből a

fejedelem nevét egy pápai bulla megőrizte. Ez a nevezetes okmány XXII. János pápának

Avignonban 1328. október 3-án keltezett bullája. Azt a magyar fejedelmet, aki ebben az

időben uralkodott Jeretánynak hívták. A fejedelemség szép fővárosa a Kuma partján, a

Bujvola torkolatának szögében, Magyar volt.

Jeretány szerette volna, ha Avignon az ő fővárosában is katolikus püspökséget szervezne.

Ebben az ügyben szorgalmasan levelezett a pápával. Az apostoli munka már a XIII. század

legelején megindult. Szervezője a ferencesrendi Assisi Éliás testvér volt. A XIV. század

legelején - a legrégibb ferences Zárdajegyzék szerint - Kummagyariában két helyütt is volt

kolostoruk a ferenceseknek: Magyarban, a fővárosban kettő, egy pedig az Elbrusz hegycsúcs

tövében; ez utóbbi várost Ügyeknek nevezték. Az Avignon-i bullában Jeretány személyére

vonatkozóan több, igen fontos körülmény bontakozik ki. Legelsősorban az, hogy a fejedelem

vérszerinti rokona a pannóniai magyar királyoknak, tehát ő is Árpád családjának, illetve a

Turul nemzetségnek egyik sarja. Másodsorban fontos az is, hogy a bulla szerint Jeretány a

legtekintélyesebb fejedelem a környező összes ország fejedelmei között. Igaz ugyan, hogy

hűbéres fejedelem volt, miként a kisebb kaukázusi fejedelmek is, tehát a mongol főhatalom

képviselői is ebből a szempontból részesítették tiszteletben.

Magyar első püspökének kiválasztásában „magasabb szempontok” kerültek előtérbe. A

választás a ferencesrendi Thaddeus testvérre esett. Később is ugyanilyen szempontok

érvényesültek, ahol is nagyon gondosan vigyáztak arra, hogy a kiválasztott püspök véletlenül

se legyen magyar.

Ezzel kapcsolatban érdekes megvilágításra nyílik alkalmunk.

Az unalomig ismétlik történelem könyveink, hogy mi mindent nyertünk a „kereszténység

felvételével”. De, hogy mindezért elvesztettük legősibb, pogány vonatkozású népi

hagyományainkat, hősi eposzainkat, regősdalaink legnagyobb részét, ősi vallásunknak

majdnem minden nyomát, sőt áldozatul kellett dobnunk azokat a testvéri kapcsolatokat is,

amelyek a Kuma mentén visszamaradt testvéreinkkel fűztek össze bennünket, azt nem

említik.

A sorsnak csodálatos és szomorú játéka, vagy mintha valami érthetetlen, felfoghatatlan

célzatú eleve elrendelés lett volna, hogy a pannóniai magyarság soha többé nem jutott

közelebbi érintkezésbe Jeretány magyar népével? Miért hallgatnak történelem könyveink erről

a kérdésről?

E kérdések megválaszolásához elengedhetetlenül ismernünk kell a XII-XIII. századi

magyarság társadalmi viszonyait, de előbb ismerni kell Kummagyaria pusztulását is.

A katolicizmus Elő-Ázsiában csak a XV. század elejéig tudta magát tartani. Szerencse a

szerencsétlenségben: a XIII. századtól kezdve a mongolok lettek Ázsia urai. Az ő vallási

türelmük két évszázadon át többé-kevésbé megtűrte, sőt nem egyszer előnyben részesítette a

keresztény vallást az iszlámmal szemben.

Timurlenk 1380-ban kiáltotta ki magát a Csagatáj birodalom emírjévé. Ebben az időben a

Kipcsák birodalom ura Toktamis kán volt, akinek egyéni hatalmi ambíciói miatt rövidesen

háború tört ki a két mongol birodalom között. Ez a hadjárat keresztül viharzott a Terek és

Kuma síkságán is.

A pápai bullák a kumai magyar püspököket 1380 után már nem magyari, hanem „kumai”

vagy a „káspi hegyek püspökei”-nek nevezik. Székhelyük Ügyek volt.

Timurlenk egy tatár törzsfőnök fia volt, aki a történelem legnagyobb hódítói közé tartozik.

Hatalmas sereget gyűjtött és ügyes diplomáciával, bámulatos stratégiai érzékkel

meghódította Ázsia nagy részét. Bennünket életének az a tíz esztendeje érdekel, amely alatt

négy hadjáratban a Kipcsák birodalmat semmisítette meg.

A megsemmisítő végső hadjárat 1395. februárjában indult, ekkor kezdődött az ú.n.

ötnegyedéves hadjárat, amely romba döntötte a Kaukázus vidékének egész kultúráját. A sereg

a Vaskapunak nevezett erődnél lépte át a kaukázusi vonalat, Derbendet elfoglalta, így nyitva

állt előtte az út a Kuma síksága felé, megrohamozta a szekértáborba zárkózott kipcsaki

sereget, majd szétszórta és pár nap alatt Magyarban voltak.

Timur úgy tervezte, hogy az 1395-96. évi telet a kumai magyarok földjén tölti. Azonban

Omar Taban alvezére, Mahmudi magyari népbíró tudósítása alapján, olyan értesítést hagyott

hátra számára a város lakosságának magatartására vonatkozóan, hogy addigi szándékától

elállva, parancsot adott Magyarnak földig való lerombolására. Ez a szörnyű parancs 1396.

január elején hangzott el Magyarban és ezzel Kummagyaria megsemmisült.

Mindazokat az utazókat, akik a XVIII. és XIX. század folyamán megfordultak Magyar

város romjai között, egyaránt foglalkoztatta az a kérdés, hogy hová lett ennek az „egykori

pompás nagyvárosnak” több tízezer lelket számláló lakossága. Minket, mivel tudjuk, lakosai

atyáink testvérnépe voltak, fokozottabban érdekel a kérdés!

Gärber szerint {1726-27} Magyar lakói a cserkesz hegyekbe menekültek és az ő idejében

utódjaik lassanként visszatértek a romokhoz. Gmelin viszont úgy tudja {1772}, hogy az ingus

nép tartja magát a magyarbeliek utódjának. {Csak megjegyezzük, hogy az ingus és a csecsen

testvérnép). Karamsin orosz történetíró szerint a város lakói Perzsia felé menekültek.

Az ingus néptörzs az egykori Kummagyaria szomszédságában, a mai kiskabardok földjén

lakik. Szálláshelyeik felnyúlnak a jégborította hegyekig. Bálint Gábor, néhai kolozsvári

egyetemi tanár, helyszíni tanulmányai alapján, a kabardokban vélte megtalálni a magyarok

utódait. Az abkázok és az osszétok hagyományaikban egyaránt él az a tudat, hogy ők egykor

Magyarban laktak. Lehetséges, hogy néhány Kummagyar nemzetség ezekhez a

szomszédnépekhez menekült.

Hogyan lehetséges az, hogy a magyarságnak kb. fele nyom nélkül eltűnhetett a XIV-XV.

század fordulóján és csak a XX. század közepén kezdte keresni őket egy „autodidakta”

történész, Bendeffy László? Ez a kérdés választ követel, még akkor is, ha az fenyeget és a

következtetés ítél!

Ahhoz, hogy Árpád-házi királyaink helyzetét megértsük tanulmányoznunk kell a

„középkori Magyar inkvizíció”-t.

A középkor hajnalán a keresztény vallás egyeduralma rendíthetetlen. Nem tűr ellenvetést,

elutasító bírálatot még kevésbé. Felújulnak az őskeresztényeket üldöző borzalmak. A

főinkvizítorok legtöbb esetben idegenek, akik mindenben a pápaság irányítását és parancsát

tartották mérvadónak. Magyar vonatkozásban különleges küldetésük is volt: ellenőrizték

királyaink keleti kapcsolatait, amelyek főképp még az Árpád korban többféle vonatkozásban

számottevőek voltak.

Nem téveszthetjük szem elől a magyarság „megkeresztelkedése” esetében a tényt:

idegenek ültek a nyakunkba a vallás ürügyével.

Egy új vallás felvételekor a legfontosabb az emberi meggyőző erő, a lelket megfogó

betartatás. De hiányzott a magyar nyelvű papság.

Őseink már korán nemesebb, „felsőbb vallás” hatása alá kerültek. Kapcsolatuk volt Mani

vallásával is. A „török vallás” tudatát még a honfoglalás után is megőrizte Szent Gellért

munkája őseink hitéről. A nyugati latin műveltségű papoknak teljesen idegen volt az ősi

magyar rovásírás és még inkább annak tartalma.

Magyar eredetkutatási szempontból Mani követői a VI. század végén jelentős

eredményeket értek el azzal, hogy megtérítették a nagy Ujgur állam fejét, Biku kánt, aki

egyszersmind államvallássá is tette birodalmában a manicheizmust. E vallás ismertetőjele a

két jobbtenyér egymásba csapása - kézfogás - volt, amit előttük egyetlen nép sem ismert.

A kievi várban már manicheusoknak nevezi a magyar vezető réteget, tehát Álmos

családját, Photius bizánci pátriárka. Ő a vallás tanításának lényegét a következőkben jelöli

meg: két legfőbb lény, a Theos és a Satanas létezik, örök időktől fogva. Az első a jó, a

második a rossz elemet jelenti.

Középkori templomainkban a Sz. Lászlót ábrázoló freskók valójában egy ősi, keleti

eredetű mitológia történetét elevenítik meg. Ez a motívum ősi közös mitológiai alapra megy

vissza, amelyet először Ahura Mazda és Ariman kozmikus harcában foghatunk meg. Népünk

minden kultúrmegmozdulását, művészi alkotásait, legendáit nyugati mércével méri a hivatalos

tudós gárda. Pedig keleten is voltak már sokkal előbb, mint nyugaton, magas fokú kultúrák, a

kereszténység dogmába merevedett tanításaitól elütő tiszta erkölcsű vallások, hősi eposzok

stb. és a magyar nép hosszú vándorútján nem ment el érzéketlenül ezek mellett a hatások

mellett.

Voltak magyar könyvek és írások már a XII. században is. Elég csak a Nyulak-szigetén élt

és halt Árpád-házi Margitnak a szentté avatási perét bevezető jegyzőkönyvre hivatkozni.

Eredet-legendáink, mint Emese álma, Hunor és Magyar leányszöktetése stb. manicheusi

motívumok.

Mindezt a hagyományt, mint „eretnekséget” a Szt. Istváni időkben megsemmisítették.

Ekkor semmisülnek meg ősi mondáink, szájhagyományunk gyöngyszemei, tátosok tudása stb.

Isteni csoda, hogy népdalaink megmaradtak.

Az idegen szemléletnek a maga részéről igaza volt: ha a kereszténység védőpajzsának

használt magyarságot meg akarták tartani e szerepében, el kellett vágni azt a köldökzsinórt,

amely bennünket Ázsiához kötött; az egész Európát jelentő pápaságnak közbe kellett lépnie és

a betolakodott „barbár”-ral kellett elháríttatnia az ázsiai „barbárság” veszélyét.

A Kelet és Nyugat között megtelepült magyarságot a pápaság mindig bizalmatlansággal

nézte és kezelte. De a XIII. század volt talán a legnagyobb bizalmatlanság kora. II. Andrást

ugyanis két ízben is kiközösítették a pápák és vele az egész ország népét. A kiközösítést

idegen papok hajtották végre ugyanabban az évben, amikor éppen II. András király leányát,

Szent Erzsébetet, IX. Gergely 1235. május 26-án, az év pünkösdjén szentté avatta. A szülők, a

magyar királyi család a világraszóló ünnepségen nem vehettek részt. A szentéavatási bulla

sorra veszi Erzsébet erényeit, de még csak egy szóval sem emlékszik meg magyar

származásáról, királyi szüleiről. Egyébként Szent Erzsébet „lelkivezetője”, Németország

hírhedt inkvizítora, Marburgi Konrád, sokszor véresre korbácsolta a magyar király leányát.

Ugyanígy II. András keresztes hadjáratát a nyugati történelem még a „kisebb” hadjáratok

sorában sem említi meg.

Róma minden ügybe beleszólt. Nem jó szemmel nézték a pápák még Jián keleti útját sem,

ugyanígy féltékenyen szemlélték a magyar - mongol tárgyalások megindulását is.

A pápaság bizalmatlansága a magyarsággal szemben abban tetéződött, hogy a XIII. század

elején idegen származású főpapság kezébe adta az ország vallási ügyeinek intézését, akik

azonban nem maradtak meg az egyházi funkciók mellett, hanem kezükbe vették az ország

politikai, sőt részben gazdasági ügyeinek irányítását is.

Ezt a helyzetet Paulus Hungarus bolognai tanár is elítélte 1221-ben, mielőtt megalapította

volna Magyarországon a Domonkos-rendiek tartományát és megszervezte volna az

inkvizíciót.

Magyarországi Pál mester panasza és kesergése nem alaptalan. Működése azonban nem

tetszett Rómának, mert II. Endrével személyes barátságban volt.

Magyar Pált 1234-ben Teuton János követte a főinkvizítori tisztségben. Fő feladata volt IV.

Béla keleti kapcsolatainak ellenőrzése, az esetleges házasságok terén. A királynak tíz, egyesek

szerint tizenkét gyermeke volt, közöttük csak két fiú, a későbbi V. István és a még atyja

életében elhalt ifjabb Béla.

A tatárok közeledésének hírére indultak útnak az első keleti kutatók 1235-ben, de Róma

nem nézte jó szemmel ezeket a vállalkozásokat, tartva attól, hogy a magyarság egyesül rokon

népével és feladja a nyugatot védő bástya szerepét. IV. Béla fogadta Dzsingisz kán unokáját,

de a király mindenkit kizárt a fogadásukról, csak a tolmácsok lehettek jelen, hogy azok

bizalmas természete ki ne derüljön. A tatár kán a tárgyaláson ajánlatot tett a magyar

királynak, hogy a két népet házassággal közelebb kell hozni egymáshoz.

IV. Sándor pápa levele pár hónap múlva már fenyegeti Bélát egy ilyen terv megvalósítása

esetén.

Kun László halála után az inkvizíció szinte „politikai bűnözőket” hajszoló szervvé

változik. Főképp a keleti kultúrkapcsolatok megszüntetésére hoznak rendeleteket és

nagyszabású könyvrazziákkal irtják a muzulmán szellemű írásokat.

A kereszténység felvételekor nem „krisztus karámjába” terelték az idegenek a magyar

népet, hanem a feudalizmus béklyóit igyekeztek kezeire rakni. A sok elégetett okmány, az

eltüntetett „Trója ostroma” töredékei, a nyilvánvalóan ekkor ellopott vagy tűzbe vetett ősgeszta

stb.. árulta volna el: mennyiben voltak őseink „manicheusok”. De bármilyen

felekezethez tartoztak is, örök szégyen, hogy az idegen hódítás úgy bánhatott a magyar fajjal

mint „fél ember, fél állattal” a gyarmatokon. {Szégyen de tény: a „kommunistákra” hagyták

az idegenek kiebrudalását az egyházi latifundiumokból!?}

A pápáknak pontos értesülése volt a kaukázusi magyarságról. Róma nem nézte jó szemmel

a magyar kutatók keleti utazásait, mert attól tartott, hogy a magyarság egyesül a keleti

testvérnéppel és fennáll a veszély, hogy „feladja a nyugatot védő bástya szerepét”! Érdekes:

az osztrák és a cseh „bástyá”-nak nem kellett a „nyugat”-ot védeni.

A magyarországi inkvizíció irányításának idegen kezekbe adásával a magyar fajt Róma

teljesen kiszolgáltatta lét-ellenségeinek.

Nagy csapás volt ránk a tatárjárás, de nem akkora, mint azt az egykorú egyházi személyek

lefestik. A hódító szándékú tatárok rokon népnek tekintettek bennünket. Dzsingisz kán

unokájának követi látogatása a tatárok baráti szándékát bizonyítja!

Az ősi gesztának örökre el kellett tűnnie a királyi könyvtárból, mert ezt így kívánta az

Árpádház kezdettől vallott misztikus eredetlegendája Álmostól Atilláig, Atillától Noéig

vezetve vissza őseit. A biblikus családfa lehetett többek között az inkvizíció szemében a

botránykő, mert ez ellentétben állt a keresztény világképpel.

Ezen érvek magyarázzák, miért kellett a nemzetből kiölni a Kelethez való tartozás érzését.

Kummagyariai véreink a pápai udvar szemében állandó fenyegetés voltak: mi lesz, ha velünk

egyesülnek? Talán egy új hun birodalom vagy egy elháríthatatlan magyar támadás veszélyétől

tartottak? Arra persze senki sem gondolt, hogy a kalandozások hadműveleteit Gyermek Lajos

kalandja előzte meg.

S ez az érzés válthatta ki a Timurlenk számára hagyott üzenetet, Magyar város ellenséges

érzelmű lakosságát illetőleg, amiért is a nagy hódító az egykori fővárost 1396. januárjában

földig leromboltatta. Nincs bizonyíték {csak áttételes}, de a következtetés logikus: Mahmudi

kalendert felbujtották, jelentése kiszámított bűncselekmény volt. Létellenségeink ázsiai

véreinkkel való egyesülésünktől féltek.

De a Mahmudi nevéhez fűződő bűncselekmény sorozat folytatódik. Róma a XIX. század

közepétől megfosztotta a csángómagyarokat a magyar misétől és több százezer magyart

dobott oda a román nacionalizmusnak. Ez az irtó hadjárat terjed tovább. A felvidéken is már

egyre nagyobb gond a magyar mise.

Nyissuk ki végre szemeinket és ismerjük fel, hogy mi folyik itt ellenünk több mint ezer

éve.

Mottó: „Jövőnket arra keressük, ahonnan származunk.”

Történelmünk utóbbi ezredévét titkok borítják. Titkok leple fedi történéseit, meglepő

fordulatait, roppant töréseit.

Most királyok életének, uralkodásának és halálának számadatait vesszük sorra. Mit árulnak

el ezek? Miféle titkokat rejtenek? Országos titkokat. A történelem titkait, rejtelmes

mélyáramok vonulását, láthatatlan erők nyomtalan működését, áttetsző vízjeleket az égett

papíron, jeleket a jelentések mögött, felszín mögötti árnyak vonulását, a titkos diplomácia

nemzetközi erővonalait, leplezett cselszövéseit, a láthatatlan huzaloknak azt a hálózatát,

amelyet nem képes követni a szem; csupán az elsuhanó koronás árnyat látjuk, de a mérget

keverő vagy gyilokkal lesújtó kéz láthatatlan marad mindazzal egyetemben, ami mögötte

húzódik, sőt maga a történés, véres tragédia is olyannyira elfátyolozott, hogy alig követhetők

a mozzanatok s valójában nem marad más, csupán a számadatok sűrű és szilárdságukban

megdönthetetlen pillérei, a néma számok; ezek közvetítik a ritmust is, a történelem

háttértényezők általi különös ritmusát is, mert felfedik a királytragédiák sorát és nagy nemzeti

kataklizmáink por - és hazugság - elfedte törésvonalait.

Három nagy törésvonalat tartunk számon;

Árpád - házi királyok kora 1001-1301

Vegyesházi királyok kora 1301 -1541

Habsburg házi királyok kora 1541-1918

Negyedik törésvonal a „vezérek korszakának”

nevezett árpádi {fejedelmek} nagykirályok kora: 896-1001

És vannak még más törésvonalak is méghozzá nemcsupán a tatárjárás, nemcsupán az

ország háromrészre szakítása, nemcsupán a trianoni országfeldarabolás, nemcsupán a

negyvenöt évi szovjet megszállás, de még száz meg száz rejtett törésvonal.

Történelmünket úgy át- meg átszövik rettentő sebkorconként, fémvarratokként a

törésvonalak, hogy egész történelmünk olyan, akár egy lövészárkok és drótsövények véres

akadályai szabdalta táj, titokjelekkel és vérnyomokkal jelölt pusztaság.

1. Királytáblázatok

Első szakasz: lassú ritmus

{896-1038}

Öt uralkodó országolt összesen 142 évig.

Átlagos uralkodási idő: 28,4 év.

Ellenszakasz: gyorsuló ritmus

{1038-1077}

Hét király uralkodott összesen 38 évig.

Átlagos uralkodási idő: 5,4 év.

Második szakasz: lassuló ritmus

{1077-1161}

Őt király uralkodott összesen 84 évig.

Átlagos uralkodási idő: 16,8 év.

Ellenszakasz: gyorsuló ritmus

{1161-1205}

Hat király uralkodott összesen 44,5 évig.

Átlagos uralkodási idő: 7,3 év.

Ám ha e szakasz közepéből kivesszük III. Béla átmeneti stabilizációs kísérletét jelző,

tartósabb uralkodását {1173-1196-ig 23 év}, úgy az uralkodási átlag 4,3 évre esik vissza: alig

több, mint húsz év leforgása alatt öt király hanyatlott halálba a trónról!

(Harmadik szakasz: lassuló ritmus

{1205-1270}

Két király uralkodott {II. Endre, IV. Béla} összesen 65 évig.

Átlagos uralkodási idő: 32,5 év.

Ellenszakasz: gyorsuló ritmus

{1270-1301}

Három király uralkodott összesen 31 évig.

Átlagos uralkodási idő: 10,3 év.

Ez a felpörgő ritmusú szakasz történelmünk egyik legnagyobb, rejtett

törésvonalát, az Árpád-ház kihalását jelzi, a válságövezet szakadék felé vivő peremvidékeit.

Kihal a karizmatikus királyok szent sora, az Árpádház, amely már puszta létével

megszabta, ki ülhet az ország trónjára: tehát csak magyar s a magyarságon belül is csak a

legnemesebb ág tagja lehetett magyar király: ez az évszázadok véres küzdelmei és az árpádi

honvisszafoglalás szentesítette királyválasztási biztos vezérfonal itt elszakadt, már nem volt

ősi mérce a királyválasztáskor, jószerivel bárki lehetett király, idegen is, külhoni személy,

bárki aki hatalommal, csellel, erőszakkal képes volt ezt kicsikarni, s ily módon, míg a magyar

elbizonytalanodott, a magyar trónért folyó harc kiszélesedett, nemzetközi színterekre

helyeződött át az addig főleg az országon belül folyó gyilkos hatalmi vetélkedés, s így az

1301-től 1541-ig tartó, változó hatalmi szintű korszak, a vegyesházi királyok kora a későbbi

idegenuralom egyik akaratlan előkészítőjévé vált.

Az „országon belül folyó gyilkos hatalmi vetélkedés”, amely mögött mindig idegen

hatalmi érdekek húzódtak meg, egy másik szomorú végeredménye: az egy IV. Béla király

kivételével valamennyi árpádházi király gyilkosság áldozata lett. Egyszerűen szólva:

megölték őket.

2.Vegyesházi királyok kora

{1301-1541}

A fenti gyorsuló ritmusú szakasz a nemzeti halálszakadék peremét jelzi. Túlfelől, a

szakadék másik pereme felől ugyancsak két rövid uralkodású király, két elűzött idegen király

- Vencel {1301-1304} és Ottó {1305-1307} - jelzi a tragikus átmenetet a viszonylag

szerencsés újabb talpraálláshoz. Vencel csupán három évig, Ottó mindössze két évig

uralkodott. Ez a két szakasz tehát a ritmus szemszögéből összefügg. S ha az előzőekkel e

kettőt egybevetjük, a következőkben tárul elénk a törésvonal gyorsuló szakaszának teljes

képe:

Öt király uralkodott összesen 36 évig.

Átlagos uralkodási idő: 7,2 év.

Negyedik szakasz: lassuló ritmus

{1307-1382}

Két király {Károly Róbert, Nagy Lajos} uralkodott összesen 75 évig.

Átlagos uralkodási idő: 37,5 év.

Ellenszakasz: gyorsuló ritmus

{1382-1396}

Két király {Mária, Kis Károly} uralkodott összesen 13 évig.

Átlag uralkodási idő: 6,5 év.

Kis Károly {közben} 1386-ban 2 hónapig

Ötödik szakasz: lassuló ritmus

{1387-1437}

50 évig uralkodott egyetlen király! {Zsigmond}

Ellenszakasz: gyorsuló ritmus

{1437-1457}

Három király {Albert, I. Ulászló, V. László} uralkodott összesen 20 évig.

Átlagos uralkodási idő: 6,5 év.

Hatodik szakasz: lassuló ritmus

{1458-1516}

Két király {Hunyadi Mátyás, II. Ulászló} uralkodott összesen 58 évig.

Átlagos uralkodási idő: 29 év.

Ellenszakasz: gyorsuló ritmus {1516-1540}

Két király {II. Lajos, Zápolya János és I. Ferdinánd} uralkodott összesen 24 évig.

Átlagos uralkodási idő: 12 év.

A vegyesházi királyok sorsa ugyanaz volt, mint az árpádházi királyoké; végzetük az

erőszakos, megtervezett halál.

3. A Habsburg királyok kora

Hetedik szakasz: lassuló ritmus {1526-1608}

A Habsburgok uralomra kerülésétől Bocskay szabadságharcáig két király, 1. Ferdinánd {+

ellenkirály} és Rudolf uralkodott összesen 70 évig.

Átlagos uralkodási idő: 35 év.

Nyolcadik szakasz: lassuló ritmus

{1608-1705}

{Bocskay szabadságharcának leverésétől II. Rákóczi Ferenc szabadságharcáig}

Négy király uralkodott összesen 97 évig.

Átlagos uralkodási idő: 24,2 év.

Ellenszakasz: gyorsuló ritmus

{1705-1711}

{A Rákóczi szabadságharc évei}

I. József uralkodási ideje: 6 év.

Kilencedik szakasz: lassuló ritmus

{1711-1780}

{A Rákóczi szabadságharc leverésétől Mária Terézia haláláig}

Két király {III. Károly, Mária Terézia} uralkodott összesen 69 évig.

Átlagos uralkodási idő: 34,5 év.

Ellenszakasz: gyorsuló ritmus

{1780-1792}

Két király {II. József, II. Lipót} uralkodott összesen 12 évig.

Átlagos uralkodási idő: 6 év.

Tizedik szakasz: lassuló ritmus

{1792-1848}

Két király {I. Ferenc, V. Ferdinánd} uralkodott összesen 56 évig.

Tizenegyedik szakasz: lassú ritmus

{1848-1916}

{Az 1848-49-es szabadságharc leverésétől az 1. világháborúig.} I. Ferenc József.

Vagyis 68 esztendeig uralkodott egyetlen király!

Záró ellenszakasz: gyorsuló ritmus

{1916-1918}

IV. Károly

Uralkodási idő: 2 év.

Végzete: száműzetés, majd erőszakos halál.

A táblázatok áttekintése megmutatja, hogy más a ritmusa az Árpád-kornak, más a

vegyesházi királyok korának és ismét más a Habsburg-háznak. Különösen kirívó az

Árpád-házi és a Habsburg-házi királyok uralkodási időtartama közti ritmuskülönbség.

A Habsburg-éra az évszázadokat átfogó adatok cáfolhatatlan tanúsága szerint ugyanannyi

idő alatt csak fele annyi királyt emésztett el, mint az Árpád-kor, míg a „vegyesházi királyok”

annak csupán kétharmadát.

De a Habsburg korban más változásokra is felfigyelhetünk. Az öt lassú ritmusú szakaszt

nem öt, de mindössze három gyors királycserés szakasz követi. A rövid, illetve hosszú ideig

uralkodó királyok aránya is megfordult. Míg az Árpád-házi királyoknál 23 királyból csupán

nyolc uralkodott hosszú ideig, addig 16 Habsburg király közül 12 uralkodási ideje hosszú

volt, s csak négy ült rövid ideig a trónon. De a rövid uralkodásoknál nem fedezhetők fel

rejtett, külső erők, sem egyéb titkos politikai tényezők nem működtek közre, így ezek a

szakaszok a ritmus, a ritmusgyorsulások közül akár ki is iktathatók. Mindez pedig azt jelenti,

hogy a Habsburg királyok uralkodásának közel négy évszázados korszaka lényegében

egyetlen lassú ritmusú szakasznak tekinthető, amelynek hosszú évszázadai alatt hosszú életű

királyok uralkodtak.

Határozottan arra utalnak ezek a tények, hogy a fejlett titkos ügynöki hálózattal rendelkező

Habsburgoknak sikerült kiküszöbölniük a történelmi események ritmusát felpörgető külső

zavaró tényezőket, illetve elhárítaniuk a királygyilkosságokra törő titkos erők tevékenységét.

Nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy magyarországi uralomra kerülésük előtt a

nagyhatalmi aspirációktól fűtött és a magyar koronára már régóta sóvárgó Habsburgok

századokon át jelentős részesei voltak a hazai eseményeket felgyorsító zavaró tényezőknek s

ebben döntő segítőjük volt a pápaság.

A még hátralévő harmadik felpörgő ritmusú, gyors királycserés szakasz IV. Károly

uralkodásának két éve, amely egyben a Habsburg-birodalom létének zárószakasza.

Tehát az eddig elmondottak összegzése a következő:

- Az Árpád-házi királyok ritmusa a többinél összehasonlíthatatlanul gyorsabb volt. Például

33 évi életkor alatt nem halt el egyetlen Habsburg király sem, addig Árpád-házi királyaink

fele {11 király} nem érte meg ezt az életkort. Talán még ennél is többet mond, hogy míg a

Habsburg-kor királyainak csaknem a fele túlhaladta, vagy megérte az optimális {60 év}

életkort, addig az Árpád-kor kellően adatolható 23 királyából nem kevesebb, mint 22 alatta

maradt az optimális életkornak!

Végül nem lesz tán érdektelen egybevetnünk és összesítenünk az optimális életkorhoz

viszonyítottan az elmaradt, hiányzó évek számát, természetesen levonva a végeredményből az

optimális életkor feletti éveket.

A hiányzó életévek összesített száma:

Az Árpád-házi királyoknál, együttvéve: 518 év!

Vegyesházi királyainknál, együttvéve: 273!

A Habsburg-kor királyainál, együttvéve: 26 év!

Árpád-házi királyaink életidővesztesége tehát a Habsburgokénak közel a húszszorosa.

Ha tetszik, ha nem, le kell vonnunk a következtetést: valamilyen ismeretlen erő óriási

életmennyiségtől megfosztotta Árpád-házi királyainkat!

Ez a gyakorlatban azt is jelentette, hogy huszonhárom Árpád-házi királyunk közül csupán

kettő haladta meg a trónon az optimális harminc évet. Ez az adat kötetekkel ér fel: bele van

sűrítve egy egész történelmi korszak tragédiája.

Másfelől lent a mélyrétegekben, a lélegzetvételnyi ideig regnáló Árpád-házi királyoknál

annál nagyobb a tömörülés. A huszonhárom király túlnyomó többsége, nyolcvan százaléka, a

húsz évnél is rövidebb uralkodási időt jelző szakaszokban helyezkedik el. Árpád utódának

veszedelmes a magyar trónra ülni.

A Habsburg-korra mindez fordítva áll.

Az Árpád-kor 23 királya összesen 304 évig {997-1301-ig} uralkodott, a Habsburg-kor 16

királya közel négyszáz évig (1526-1918-ig}.

Miért ez az óriási eltolódás?

Hosszú életű királyok hosszú uralkodása, s rövid életű királyok rövid uralkodása? Testhez

mért idők?

Háromszáz évig robog a történelem szekere egyirányba {vagy éppen hatszáz évig} azután

négyszáz évig más irányba? Vakon? Önmagától? A történelmi erők vak játékaként, anélkül,

hogy bárki megállíthatná vagy eltéríthetné? Ahogy Ady mondta: „Néhány ezer évig tűr az

Isten...”? Az okságot, a logikát tagadva, önmagunkat tagadnánk.

Haszontalan szabódnánk, húzódnánk a következtetés kimondásától: a ritmusváltozásoknak

valami okának kell lennie.

Történelmünk ritmusának felpörgését, amely királyok sűrű elhullásának gyors cseréjében

ütközik ki, a történelmi stresszhatások nyomán fellépő külső-belső bonyodalmak és az

ezekhez társuló nyílt, vagy titkos akciók magyarázzák meg.

Mivel pedig nemhogy a végső, konkrét okot, de még magát az ezredéves ritmust és

ritmusváltozásokat sem ismertük, nyilvánvaló, hogy az ok gondosan lefedett, elálcázott; tehát

titkosnak kell lennie.

De mi lehet a tényleges ok, s a cél?

A 896-os honvisszafoglalás utáni első nagy történelmi törésvonal nem a fejedelmek

korának lezárásánál, az ú.n. „pogánykorszaknak” végén húzódik, hanem Szent István

uralkodását követően; kevéssel a nagy király halála után idegen - német hadak - árasztják el

az országot, és első magyargyűlölő királyunk, Orseolo Péter, elindítja a történelem viharzását

jelző kül- és belháborúk sorozatát, mely időszakra a gyors királycserék a jellemzőek: hat

király alig négy évtized alatt.

A történelem ritmusának a gyors királycserékben megnyilvánuló felgyorsulása a hatalmi

helyzet süllyedésével jár együtt, s a katasztrófa felé való rohanást jelzi.

A következményeket még felmérni sem könnyű. A királycserékkel nemcsak maga a király,

de jobbára a hatalmi apparátus is kicserélődik. Mindez az államvezetésben, a kormányzásban

mélyreható zavarokhoz, fejetlen kapkodáshoz, de leginkább is tartós bizonytalansághoz vezet.

Megszakad a folyamatosság, elvész a biztos irány, s az állam egyik rövid életű királytól a

másikig bukdácsolni kezd, mint a léket kapott, s kormányos nélkül maradt hajó.

Mindez óhatatlanul felveti a Cui prodest? {kinek használ? } kérdését, s a választ is

megadja: a királyok halandóságának fokozása az állam {a központi hatalom} külső és belső

ellenségeinek érdeke.

Az eddig elmondottak nem adnak választ arra a kérdésre, hogy hány éves korukban léptek

a trónra királyaink, s ez egyáltalán nem elhanyagolható szempont az uralkodási időtartam

megítélésében. Az optimális trónralépési életkor egybeesik a teljes fizikai-szellemi érettséget

jelző harmincéves korhatárral.

Vagyis becslésrendszerünk a következő:

Optimális trónralépési életkor: 30 év

Optimális uralkodási élettartam: 30 év

Optimális életkor: 60 év

Az Árpádok mindannyian halálukkal fejezték be országlásukat.

A Habsburgoknál vannak kivételek. {pld. V. Ferdinánd, aki lemondása után még 22 évig,

és IV. Károly, aki lemondása után még négy évig élt.}

Egybevetve a három adatot az Árpád-házi királyoknál összesen 494-re tehető a hiányzó

évek száma, míg a Habsburg-kor királyainál a hiányzó évek száma összesen 46, tehát még

egytizede sincs az előbbinek.

Mindez azt támasztja alá: az Árpádok korán haltak meg, döbbenetesen korán. Emellett még

fiatalon, virágjában elhullott gyermekkirályok sora vonul el szemeink előtt.

„Jaj annak az országnak, amelynek gyermek a királya!” {Biblia}

A magyar történelemben már önmagában is figyelemkeltő a sok gyermekkirály.

Vélhetnénk: aki korán kezdi - későn végzi. De rájuk ez nem áll; ők korán kezdték - és korán

végezték. A gyermekfővel trónra lépő Árpád-házi királyok közül csak egy élte túl egyetlen

évvel a harminc évet. A gyermekként megkoronázott vegyesházi királyok sem mutatnak

sokkal vigasztalóbb képet.

A Habsburg-korban viszont épp fordított a helyzet. Gyermekkirály érdekes módon nem is

akad; mindössze két király lép trónra húsz éves kora előtt: Ferenc József tizennyolc évesen, s

I. Lipót, akit tizenhét évesen tettek a magyar trónra, de mindkét király hosszan élt és hosszan

uralkodott.

Itt tehát ellentétes törvényszerűségek érvényesültek. Az ú.n. „balszerencse” miért az

Árpádokat sújtja? {pld. II. László, III. László, IV. István még fél évig sem országolt!}

A király tehát, ha gyermek, csak bábkirály, névleges uralkodó, akinek nevében mások

döntenek: átmeneti és felemás megoldás; annál is rosszabb: a megoldás kikerülése, elodázása,

amolyan álcázott interregnum, ahol a háttérből folyik az irányítás névtelen erőcsoportok által.

Vagyis a nyílt vezetés helyett rejtett vezetés érvényesül.

Belül torzsalkodás folyik, mert a gyermekkirály mögött valamelyik érdekcsoport, hatalmi

klikk ragadja kezébe a vezetést, s az országérdek elvész a magánérdek mögött, nő a

külpolitikai sebezhetőség, s megerősödnek az ellenséges aspirációk.

Kinek érdeke ez?

A gyermekkirályokat ugyanaz a megnevezhetetlen erő emeli előszeretettel a trónra, amely

megrövidíti uralkodásának tartamát.

Az uralkodó családok kihalása is okozhat törést a történelem menetében. Kivált akkor

okozhat mélyreható és messzegyűrűző zavart, ha régóta országló nemzeti uralkodóházat ér el

a kihalás sorsa. Ugyanígy nagy ritmusváltásként kell értékelnünk a mohácsi katasztrófát

{1526}, a Rákóczi szabadságharcot {1704-1711} és az 1848-49-es szabadságharcot.

Történelmünk Mohács után új lüktetésre vált. Mohács után végzetes fordulat következett

be, amely csaknem mindent kifordított, s mindent a visszájára fordított.

Miként egykorú források megvilágították, két cápa, két világhatalom - a török és a német -

falta akkoriban Magyarországot.

S a legtragikusabb nem is az volt, hogy szétszakították az országot, hanem az, hogy az

ország élére a Habsburg-házzal olyan idegen királyok kerültek, akik idegen szellemiségtől, mi

több, magyargyűlölettől fűtötten, királyi esküjüket megszegve, hamissá téve, nem a

magyarság, nem Magyarország felemelkedéséért küzdöttek, hanem álarcos királyokként a

nemzet és az ország tönkretételéért, elnyomorításáért.

Vajon eltávolodunk-e az igazságtól, ha arra a következtetésre jutunk, hogy a Habsburgok

hatalomra kerülésével azért növekedett majdnem kétszeresére a királyok uralkodásának

időtartama és életkora, mert általuk annak a titkos hatalmi erő egyik főcsoportjának sikerült a

Magyarország fölölti hatalom megszerzése, amely nyílt és titkos támadóerőként

évszázadokon át ostromolta, s rombolta álcázott hadoszlopaival az országot, hogy azt

befolyása alá vonja s ha lehet, gyarmatává tegye.

Erre a Magyarországra orvul rámalterozott idegenuralmi korszaknak a hatalmát négy

évszázadon át lényegében csupán egyetlen erő fenyegette: az idegenuralmi elnyomás ellen

újra meg újra felkelő magyar nép nemzeti szabadságháborúinak a világtörténelemben egyedül

álló sorozata.

Az Árpád-korban a magyar trón körül feszült a leplezett halálzóna, a Habsburgok uralomra

kerülésével ez a halálzóna a magyar népre tevődött át, annak széles tömegei kerültek a

pusztulás, megsemmisülés útjára: roppant színmagyar területekről irtódott ki a magyarság.

Szüntelenül folyt a magyarság ön-elidegenítése, idegen célokért idegen háborúkban való

elvéreztetése, szüntelenül folyt az idegen és ellenséges népességek betelepítése az őslakos

magyarság hátraszorítására, elnyomására és szüntelenül folyt az ellenséges idegen nációk

feluszítása, felfegyverzése az őket befogadó, szállásadó magyarság ellen.

És mindezzel egyidejűleg szüntelenül folyt a még népirtásnál is pusztítóbb következményű

szellemi háború a magyar nép lelke, szelleme, hagyományai, önvédelmi tudata, eredettudata,

nemzettudata ellen és tudásszintje, műveltsége ellen a magyarság kiszorításáért a hatalom

után a közéletből és a tudás területeiről, vagyis: a magyar nép szellemi leszerelése és szellemi

megsemmisítése érdekében. Vagyis a Habsburgok, noha felkent „magyar királyok” voltak,

hódítókként viselkedtek.

Így történt a nagy fordulat, és így fordult fonákjára a magyar történelem ritmusa a

törésvonalakkal együtt. Mohács után fordított előjelűvé váltak a történelmi törésvonalak is.

Végzetessé vált ugyanis a Habsburg uralkodók alatt a központi hatalom és a magyarság

érdekellentéte. A Habsburg uralkodók alatt a magyarság, az ország lakóinak sorsa mind

siralmasabbá és tűrhetetlenebbé vált. Uralkodásuk nem hozott áldást az országra.

Regnálásuknak egyenes következménye lett a XIX. századi ellenőrizetlen bevándorlás, az I.

világháború és Trianon.

A ma élő nemzedék arra van hivatva, hogy a magyar életbe új lelket vigyen. Ebben a

bomladozó világban az újabb magyar évezredek alapjait a lelkekben kell lerakni. Idegenből

nem hozhatunk eszméket.

Ezért nekünk kell hatalmas tartalommal betölteni a magyar lelkeket. Ennek azonban a

magyar múltból és a „Turáni gondolatból” kell fakadnia.

Mi a „Turáni gondolat”? A Turáni gondolat a turáni embernek a mai új helyzethez szabott

életformája, a szükségszerű magyar történelmi fejlődés lehetősége. Ez a gondolat ma az egész

világmindenség egyetlen ereje.

A létért való küzdelem során a fennmaradás szempontjából döntő fontosságú, hogy mit tud

a nemzet saját magáról, és mit tudnak róla mások, akiknek esetleg a sors alakítására egy adott

pillanatban hatalmuk van. Mert a politika a pillanat művészete.

A magyarság életének talán egyik legválságosabb korszakában él. A porig alázott,

kifosztott, megrabolt és meggyilkoltnak látszó Magyarország földönfutó gyermekeinek ma

erkölcsi támaszra van szükségük. Ez pedig nem más, mint a felismert származástudatból

fakadó nemzettudat.

Ezért történelmi feladatot hajtunk végre, amikor kutatjuk a magyarság őstörténelmét. Ez a

kérdés túlnő a magyarság valamennyi feladatán, mert itt nem egyéni létről van szó, hanem a

nemzet fennmaradásáról.

„Az örök magyar hivatás a Magyar Birodalmi gondolat.”

Ehhez azonban meg kell ismernünk a birodalmi gondolat igazi alapjait. A megismerés

útjára kell lépnünk, mert a magyar népről hamis, koholt történelmet és kitalált fajelméleteket

tanítanak.

Itt és most felfedjük az igazságot és kijelentjük, hogy a magyarság, amely a Kárpátmedencében

él, nem idegen Európában. Mi sehonnan sem jöttünk, mert a magyar a Kárpátmedence

őslakója. Árpád vezér 1100 évvel ezelőtt csak államot, Magyarországot, de nem a

magyarságot alapította.

Az árják hazugságaival ellentétben a műveltséget és a nyelveket alapító ősnép a magyar. A

magyarság semmiféle turáninak nevezett rokonnépből nem származik, ellenben ő azok

őseleme.

A magyar tehát „történelmi ősturáni faj”, egy különös összetételű, külön egyediségű és

jellegű nemzettest, amit röviden úgy fejezhetünk ki: „Árpád vezér fejedelem népe 1100 évvel

ezelőtt nem honfoglalt a Kárpát-medencében, hanem egyszerűen csak hazatért.”

Elvetjük a kitalált finn-ugor, mongol és török-tatár fajelméleteket, mert ezek minden alap

nélküli származási mesék. Ezzel szemben igazság és tény, hogy a magyarság az „ősturáni

szittya-hun ősnép egyenes leszármazottja” és jelenlegi hazájában, a Kárpát-medencében,

annak kialakulási ideje óta él.

Iwala Prasad Singhal hindu régészettudós állítása szerint a magyarság a királyi szittyáktól

származik, akik évezredek során, hol mint királyi szittyák, hol mint fehér hunok szerepeltek

az őstörténelemben. Ebből egyértelműen következik az a kétségtelen tény, hogy az

„ősvilágtörténelem” egyben a magyarság őstörténelme is.

Azonban bármilyen álláspont igazolásáról van is szó, miden esetben megmásíthatatlan

bizonyíték a települési adatok neveinek bizonysága. Az egész világ hemzseg a magyar nyelvű

elnevezésektől.

A Káli Yuga {más néven a Sátán} korszakában, amely 6480 évvel ezelőtt kezdődött, a

természeti erők hatását természetellenes erők bénították meg, amely különösen az utolsó

évszázadokban erősödött fel. Ekkor figyelmen kívül hagyták a természeti és geopolitikai

tényezőket, de ezek a változások életképteleneknek bizonyultak. Leplezetlenül folyik az

őslakó magyarság irtása, a lelkek megmételyezése, de a magyar mégsem omlik össze. A

történelem azt igazolja, hogy ideig-óráig késleltethetik, kitéríthetik irányából a természeti

erőket, de meg nem akadályozhatják azok érvényesülését.

A magyarság elvitathatatlan joga az elrabolt haza visszaszerzése. Ez a célkitűzés kötelez

minden magyart, függetlenül attól, hogy egyszer haza kíván térni, vagy sem.

Ha a Turáni eszme megdönti lelkünkben a hazug, a hamis és az elfogult tanítási tételeket,

máris örök az élet bennünk.

Európa árja fajú népei regényes szemlélettel fényezik történelmi múltjukat és szüntelenül

bemocskolják a „Turáni népek” fénylő történelmét. Nekünk magyaroknak azonban ilyen

hamisításra nincs szükségünk.

A történelmi igazságok érvényesülése már megindult. A történelemben soha semmiről nem

szabad azt mondani, hogy sohasem fogjuk azt megtudni. Mert az igazság soha nem vész el,

csak lappang valahol. Ugyanis a történelemkutatás: adatgyűjtés. Az igazság pedig csak várja a

maga idejét és ennek az időnek az órája a naprendszernek a világegyetemben való

mozgásában van.

A Világóra szerint 2.000-ben a Naprendszer a Halak jegyéből a Vízöntő jegyébe lép és

ezzel egy teljesen új korszak kezdődik, mert a Naprendszer a világegyetem sötét részéből

megindul a világegyetem világos része felé, és ezzel elindul az emberiség az új aranykor felé

és ezalatt a hosszú menetelés alatt helyzetbe kerülnek az alkotás erői, az emberiség visszatér a

kozmikus harmóniába, létrehoz egy teljesen új világot, röviden szólva megindul az iszonyatos

folyamat, ahol az igazság lesz az igazság és megsemmisül a hazugság.

A csillagászattal összefüggő rövid kis fejtegetés többek között azzal függ össze, hogy az

ősegyiptomi Mazzara Föld egyik legpompásabb temploma a Denderah-i nagy fehér templom,

ahol az ősturánok csillagászati tudományának bizonyítékaként, egy titokzatos kis kápolna

mennyezetét egy ősi égitérkép díszíti.

Megállapítható azonban, hogy az égi térképen látható csillagkép nem esik össze a

csillagoknak az égen látható mai állásával.

Miért van ez?

Azért van, mert naprendszerünk egy központi nap körül forog és a csillagok az állatöv

tizenkét jegyével ellentétes irányba csúsznak vissza, mégpedig minden évben a tér egy kis

töredékével.

A térkép gondos vizsgálata ugyanakkor lehetővé teszi a csillagász számára azt is, hogy

megállapítsa az időszakot, amelyben a térkép készült.

A térkép olyan ősi korszakra mutat, amely nem is századok, hanem századok századainak

távolságában fekszik. Ez lenne tehát az ősi Mazzar Föld {Óegyiptom} műveltségének

kezdete. A csillagkép ugyanis azt mutatja, hogy több mint három és fél nagyév telt el az óra

számlapján azóta, vagyis a naprendszer három és félszer tette meg pályáját a

világegyetemben. Egy Nagyév, vagy Világév keringési ideje 25.920 év X 3 =77.760 év +

12.760 év {egy fél nagyév} = 90.720 év.

Tehát az ősegyiptomi Mazzar {Magyar} kultúra állapotát innen visszamenőleg 90.760

évben állapítja meg az ősi égi térkép.

Nyilván meglepődve fogadják az ősi magyar műveltség egy-egy ilyen felfedezését, pedig

jó tudnunk, hogy az ókori Egyiptom egész története a magyar őstörténet része, és ez egyúttal

azt is bizonyítja, hogy a mi barbárnak kikiáltott őseink valójában műveltek, kifinomultak és

erkölcsösek voltak.

Ezek után vizsgáljuk meg, hogy mi is tulajdonképpen a Turanizmus?

Tán az Irántól északra elterülő szteppe és sivatagos vidék neve, amely a nagy természeti

tünemény {a legutóbbi jégkorszakról van szó}, alkalmával alakult ki a hajdan ott elterülő

„Ázsiai Beltengerből”. A Turáni Alföld az Aral tó és a Káspi tenger között elterülő síkság,

amely valamikor az Ázsiai Beltenger vize alatt feküdt, Kr.e. 2.400 és 2.200 évek között még

termékeny és dús vidék volt, azután pedig kiszáradásnak indult.

Történelmi ősturán népek: a Szumírok, az Etruszkok, a Pelazgok {Görögország őslakói},

az Ősegyiptomiak, vagy Mazzarok, a Hettiták, a Filiszteusok {Palesztinok}, a Szittyák {vagy

Fehér Hunok}, Távolkeleti Hunok {vagy Shing-Nuk}, Palócok, Jászok és a mai Magyarok.

A mai Turáni népek alatt szorosabban a magyarsággal vérrokonságban álló egyes Ural-

Altáji, Elő-, Közép-, Dél-, és Délkeletázsiai népeket értünk.

Turáni népek és államok: Kína, Japán, Pakisztán, Afganisztán, Irán, Sziám. Tibet, Nepál,

Szíria, Irak, Libanon, Törökország, Baskíria stb...stb.

Európai turáni népek: a magyar nép, továbbá a magyarokkal rokon bolgárok, dalmátok,

albánok, szlovénok, horvátok és a Dráva-Száva folyók közéről Északmagyarországba

vándorolt tótok, akik magukat ma szlovákoknak nevezik.

Turáni vérségűek még az avar népcsoportokból kialakult, de később árja fajú népekkel

keveredett szudétanémetek, bajorok, osztrákok, a tiroliak egyrésze, mindazok akik a

dinári és az alpesi kerekfejű emberfajtához tartoznak.

Rokonaink száma az egész világon kb. 2.000 millió {2 milliárd}.

A Turanizmus, vagy Turáni mozgalom, a turáni népek, államok és területek kulturális,

gazdasági és politikai együttműködésének és haladásának a megalapozása és fejlesztése.

Ezek után szükséges, hogy egy kicsit bővebben ismételten szót ejtsünk a település

történelemtudományról!

A településtörténelemnek egyik legfontosabb módszere a földrajzi fogalmak neveinek

nyelvészeti elemzése. A földrajzi fogalmak nevei nagyon gyakran túlélik a népet, amelytől a

nevét kapta s örökös tanúként figyelmeztetik az utókort arra, hogy milyen nyelven beszélt az a

nép, aki azon a területen először lakva annak a neveket adta. Ősrégi emberi szokás, ha

érkezéskor az újonnan elfoglalt, vagy megszállt területen a földrajzi fogalmaknak még

nincsenek nevei, a visszahagyott óhaza, folyó, hegy és helység neveire kereszteli azokat új

hazájában is.

-„Alag, Arad, Árpád, Bács, Béga, Béla, Dér, Fót, Gömör, Kál, Kálnó, Kálmán. Kassa,

Kerka, Kolozs, Kikínda, Kárpátok, Mór, Pakod, Rába, Tábor, Tas. Zala, Zilah stb...stb.”

Ezek a nevek és még ezekhez hasonló nevek százai találhatók a Tigris-, Euphrátesz folyók

völgyeiben, a mai Palesztina, Szíria, Libanon és Törökország területein feltárt ősrégi leletek

felirataiban.

A településtörténelem többszörösen felülvizsgált módszerei alapján azt a bizonyítékot

kaptuk, hogy a Kárpát-medence kultúrőslakossága ugyanazt az ősnyelvet beszélte, mint Előés

Kisázsia ősnépei.

Ha majd tovább kutatnak a feltárt ősrégi leletekben, akkor a magyarságra nézve még igen

érdekes következtetéseket fognak levonni.

Tehát bizonyítást fog nyerni ősiségünk, és a mostani megállapításunk, hogy a magyarság

őstörténete egyben a világ összes népének őstörténete is.

Ezek után nézzük meg, hogy mi a faji rokonság és mi a faji azonosság? A faji rokonság

alapja a közös ősökből való leszármazás. Ebben a kérdésben azonban a helytelen embertani

osztályozás és a tudatos történelem hamisítás sok zavart okoz. A történelemhamisítók azt

terjesztik, hogy Európa őslakói az Árják. Ennek a megállapításnak azonban az embertani

osztályozás teljesen ellentmond.

1.) Az ősturánok rövid-, kerekfejű, fehérbőrszínű emberek, „Európa valódi őslakói” voltak.

2.) Az árják, hosszúfejű, fehér bőrszínű emberek, Európában való megjelenésük a

történelmi {hisztorikus} időkben történt. Őshazájuk Észak-Oroszország és. Északszibéria

területén lehetett, mert a történelmi időkben a mai Oroszország területeiről árasztották el az

ősturánokkal benépesített mérsékelt égövi területeket.

A történelemtudósok megállapítása szerint a Kr.e. évezredben, Ázsia északi vidékei felől,

Középoroszországon keresztül „hosszúfejű” nép tört be Európába. Ezt a népet a történelem

„Achájok”-nak nevezi.

A második betörő hullámot a „Dórok” képezték, akik átvonultak a Kárpát medencén és

pusztulást hoztak a Tisza völgyébe. Északról dél felé haladva hagyták el a Duna-Tisza közét

és a mai Görögország területére vándoroltak és ott letelepedtek. Ott azonban szembe találták

magukat az „Ősi turáni” kultúrával, a Pelazg műveltséggel.

Az ősturáni mitológia és hagyományok szerint a Sárga tengertől az Atlanti óceánig a

mérsékelt égövi területeken, valamint Burmától a Földközi tengerig az összes termékeny

területeket és füves pusztákat az ősturán, szittya-hun népek népesítették be, akik ott

birodalmakat is szerveztek.

Itt válik világossá tehát, az a korábbi megállapításunk, hogy Árpád vezér népe 1100 évvel

ezelőtt csak hazatért és ennek a hazatérésnek útja a hisztorikus korban , az írásbeliség

korában, vagyis az utóbbi 12.000 évben csak egy igen kis szelete, időben is hihetetlenül rövid

szakasza az egész Szittya-hun, vagyis turáni történelemnek, amely ősiségből a magyar nép is

származik, mert:

1.) A turániak őstörténelme legalább 500.000 évre tehető.

2.) Az egész világ mérsékelt égövének lakói, beleértve az indiánokat is, ősturánok voltak.

3.) Az ősturánok Európából vándoroltak szét, a folyamatos túlszaporodás miatt, az egész

világba, innen az egész világon található nagyszámú magyar nevű, vagy még inkább magyar

nyelven értelmezhető, megérthető település elnevezés.

4.) Atlantiszt az ősturánok népesítették be.

A pusztulás és a katasztrófa után az Atlantisziak egy része a mai Marokkón keresztül,

amely területet ők nevezték el először Mah-Greb-nak, a Nílus völgyébe vándoroltak és azután

kezdődött meg Egyiptom fellendülése {piramis építés, vallási tanok újjászervezése,

időszámítás kérdésének {naptár} megoldása, a magas matematika, a csillagászat, az

államszervezés tanainak és újszerű módszereinek bevezetése stb.}

Erről, illetve ezekről a kérdésekről Platón görög filozófus részletes történelmi munkát írt.

Az Atlantisz-i kérdés azért érdekes a mi számunkra, mert ott is tulajdonképpen egy

visszatéréssel állunk szemben, és egyiptomi működésük azért volt zökkenőmentes, mert a két

népnek nemcsak a fajisága volt azonos, hanem a nyelve is.

Tehát itt leszögezhetjük azt az alapvető tényt is, hogy a szittya-hun turáni ős-nyelv,

amelyből a magyar is származott, tulajdonképpen az egész világ ősnyelve is.

Most már helyénvaló, hogy hivatkozzunk Ignatius Donnely történész: „Atlantis” - The

Antediluvien world {Atlantisz - a Vízözönelőtti világ} című művének 206. oldalára, ahol az

idézendő szöveg írva vagyon ekképpen:

„Hogyha igaz, hogy az emberiség első ága a Turáni Atlantiszi volt, amely magába foglalja

a kínait és a japánt is, akkor mi Atlantiszból kaptuk a műveltségre képes összes építő és

fémfeldolgozó fajokat. Ezek után mi az embereket {emberiséget} két részre választhatjuk;

azokra akik az Atlantiszból magukkal hozott műveltségre képesek voltak és azokra, akik

lényegükben mindenkor barbárok maradtak, mert semmiféle vérségi kapcsolatuk az atlantiszi

emberrel nem volt.”

Ezzel tulajdonképpen megfogalmazódott a világ népeinek igazi származás elmélete is,

amely az Ótestamentumban felvázolt származáselméletnek teljességgel ellentmond.

Mi turániak természetesen az Ignatius Donnely által írt származás elméletet fogadjuk el

igaznak.

Donnely az etruszkokat szintén a turánok közé sorolta és titokzatos embereknek tartotta,

mert úgy mondta, hogy közvetlenül az atlantiszi népből származtak, mert bronzszerszámaik

alakja és kidolgozása azt bizonyítja.

Tehát a magyar Európa egyik legmagasabb szellemű és tehetségű népe, turáni eredetű.

Ennek ellenére ma nagymértékben hamisítják és torzítják a történelmi igazságokat, hogy az

„Ősi Nagy Turáni Népcsalád létéről és történelmi szerepéről” eltereljék a figyelmet.

Különösen áll ez ma, amikor egyesek a világuralom megteremtésén fáradoznak.

Ezzel a nagyívű igénnyel szemben viszont az a történelmi valóság, hogy az „ősi” árja

kultúra és civilizáció soha nem volt, nem létezett, mert semmi nyomát eddig föl nem fedezték.

Bebizonyított történelmi tény, hogy az árják voltak azok, akik az ősi turáni népek

kultúráját, ahol csak tudták letarolták, de idők folyamán a leigázott őslakóktól átvették azok

műveltségét, amivel később, mint sajátjukkal léptek a történelem színpadára.

A történelmet változatlanul a fajok harca és a geopolitikai adottságok irányítják. Ma a

magyar nép őshazájában Magyarországon nem az „izmusok” harca, hanem az „árja”

világhatalmi törekvések által gerjesztett nemzetirtó hadjárat folyik.

Ez a nemzetközi erő mindent elkövet, hogy a magyar sorskérdés világviszonylatban el

legyen szigetelve. Ez az alattomos hadjárat készteti a magyarságot arra, hogy az Eurázsiái

földrészt benépesítő 2.000 milliónyi Turáni népek rokonságára hivatkozva a magyar jövőt

biztosíthassa.

Minden nemzet csak minél több irányú kapcsolatok kiépítése és fejlesztése útján tud a

népek családjában barátokat szerezni.

Semmi sem veszélyesebb, mint egy nép sorsát, jövőjét egyoldalú orientációkhoz kötni.

Az államok érdekei folyton változnak és az érdekek szerinti hatalmi átcsoportosulásokban

csak az a nép tud a felszínen maradni, amelyik bármilyen változáshoz megbízható barátokkal

rendelkezik.

Évtizedek óta minden gondolkodni tudó ember látja, hogy Ázsia népei gyorsuló ütemben

történelmi felemelkedésben vannak s a nagy nemzetközi vitákban egyre gyakrabban

érvényesítik akaratukat. Márpedig az ázsiai népekből 2.000 millió a Turáni fogalomkörbe

tartozik. Ilyen nagyszámú néptömegnek a barátságát mellőzni, nem bűn, hanem egyenesen

őrültség. Annál is inkább, mert a magyarokat ez a hatalmas tömeg rokonának tartja és vele

baráti együttműködésre kész.

Ennek folytán az igazi nagy és valóban jövőt formáló cél a Turáni gondolat, a magyarság

turáni eredetének egyre mélyebb felderítése. Nem szabad lebecsülni ennek a törekvésnek a

horderejét, mert a lét - nemlét kérdése forog kockán.

A magyarság a turáni gondolattal a létét fenyegető veszedelmet el fogja hárítani, a magyar

jövőt, a magyar biztonságot meg fogja alapozni.

Ebből következik, hogy a magyarság sorsa és jövője nem Európában fog eldőlni. Egy

újabb európai érdekű és szellemű együttműködés, újabb európai békerendezés nem szolgál

magyar érdekeket, hanem csak a magyarság tönkretételét jelentheti.

A Sátán korszakában élünk. A nyugat egész európai történelmünk folyamán mindig

tönkretette és kirabolta Magyarországot és ma is folytatja ellene az irtó hadjáratot, de az

utolsó csata még hátra van. S majd meglátjuk, hogy az emberiségért folyó harcban ki fog

győzni.

Ázsia turáni fajú népei részben már lerázták az idegen béklyókat. Újabb és újabb

erőtömegek vannak már mozgásban. A turáni ember több ezer éves pihenés után a valamikor

világot formáló kultúrán és civilizáción nyugvó erőforrásokat most alakítja át újból cselekvő

erővé.

A magyarság szellemi küldetése, bekapcsolódni ebbe a most átalakuló cselekvő erőbe,

kiépíteni ázsiai vértestvérei felé az összekötetést, hogy a magyar géniusz a turáni testvérek

hatalmával az adott helyen, az adandó történelmi pillanatban biztosíthassa a jövőt.

Anélkül, hogy ismételten belemennénk a részletekbe, rá kell mutatnunk a következőkre:

A „történelemhamisítók” hazugságai szerint a magyarság teljesen rokontalan és idegen

Európában. Mint már említettük, ezek a híresztelések koholmányok, hazugságok,

történelmileg és embertanilag megalapozatlanok. A mai magyarság, mint ős-eredetű

{autochton} európai nép rokonságban van Európa összes rövidfejű fehér emberével, mert

azok is az ősszittya-hun népek nagy családjának leszármazottai.

Az árják eredetüket 20.000 évre szeretnék visszavezetni, és azt állítják, hogy ők a

Cromagnoni Nép leszármazottai. A szlávok örömmel csatlakoznak ehhez a koholt elmélethez,

mert magukat árjáknak tartják.

Mi ezzel szemben a valóság?

A szlávok feltűnése Európában időben Atilla hun birodalmának kárpát-medencei

megalakításával esik egybe.

Az árja népek európai betörése egy sötét korszakot indított el. Ellenük lépett fel Atilla hun

birodalma, amelyik visszaállította Európában a szittyáknak, a magyar fajú népeknek a

hatalmát.

Az árjákat két csoportra oszthatjuk:

- Vannak az északi árják és

- a Mediterráni, vagy Földközi-tengeri árják.

Az északi árja individuális, de ugyanakkor erősen hajlik a kollektivizmusra. Másokkal

szemben hideg, merev, zárkózott és tartózkodó. Nem jó emberismerő. Nem tudja beleélni

magát mások lelkivilágába. Önmagának él. Terveibe és életmódjába beleszólást nem tűr.

Hideg, számító, ami a hazájától való elszakadást könnyen elősegíti. Gyarmatosító hajlama

innen ered. Azonban igen rossz gyarmatosító, mert a benne élő uralkodási hajlam miatt nincs

tekintettel mások érdekeire. A gyarmati lakosság szeretetét a történelem folyamán soha

megnyerni nem tudták. Erkölcsi érzékük fejlett. A magántulajdon iránt nagy tiszteletet

éreznek, különösen ha a sajátjukról van szó. Lopásra az északi árja ritkán vetemedik, mert a

kis dolgok nem érdeklik. Van bennük bizonyos önteltség, hatalmaskodás, amely sokszor

igazságtalan, kegyetlen, barbár cselekedetekre készteti.

Egyik kiemelkedő törzsük volt a „Vandál”, amely különösen a fentebb említett dolgokban

híresült el.

Kellő emberismeret és megértés híján gyakran válik ellenszenvessé. Békétlenséget,

pártütést igen könnyen szít. Elbizakodott vakmerősége gyakran viszi megoldatlan kalandokba.

Ítéleteiben hajlamos az elfogultságra és az elhamarkodott cselekedetekre.

Vonzódik a misztikus, ködös, homályos elméletek felé és a tisztánlátás határait hajlandó

túllépni.

Hamar elfelejti, hogy korábban idegen isteneknek hódolt, ahogy ma is könnyen felejt és

felháborodva tagadja meg tegnapi meggyőződését, sőt ha idegenek hozakodnak elő vele,

egyenesen rosszalja. Mindenesetre nagy hajlama van arra, hogy minduntalan megtagadja,

elárulja saját, legbensőbb mivoltát.

Miközben a Dél szelleme felhatolt Északra és az Északiak levándoroltak Délre, egy új

néptömeg hömpölyög itt szüntelen Keletről Nyugatra és Nyugatról Keletre, ahogyan volt ez

már Atilla idejében is. Jellemző tulajdonságuk még: ha kell gyorsan elővágtatnak, és ha baj

van ugyanolyan gyorsan tova tűnnek. Ha kell évszázadokig is lesben állnak, de ha eljön az

idejük, azonnal betörnek Európába, vagy éppen az akkor kiszemelt területre. Minden

szétszóródó törzset túlélnek, mert gyorsan tudnak újakat szervezni.

Borzalmas események gomolyognak az időben, pedig ebben a vad hullámzásban sem

ontottak több vért, mint más időkben, csak feltűnőbb volt a kegyetlenség és jelentékeny

személyek voltak az áldozatok.

De valóban az a szörnyű látvány, amikor egymás ellen dühöngenek. Örökké keverednek

bennük az értékek.

Folytathatnánk tovább, vég nélkül, a jellemzést, de nem tesszük, mert még valaki azt

hihetné, hogy a rosszindulat beszél belőlünk. Az eddigieket is csak azért tettük, hogy világos

legyen előttünk, hogy az évszázadok óta tartó céltudatos lélek-mérgezést, népbutítást,

bemocskolását mindennek, amit az ősmagyarság alkotott; olyanok teszik, akiknek a jelleme

évezredeken át mit sem változott. {Gondoljunk csak arra a hihetetlen pusztításra, amit a Szent

Istváni rendszerváltáskor véghez vittek.}

De elégséges, ha csak az utóbbi évek, évtizedek történelmi eseményeit vizsgáljuk. 1944.

március 14-e és az akkor kihagyott nagy lehetőségek, vagy most legutóbb a határnyitással

kapcsolatos kérdések, amikor ők kérdezték, hogy ennek mi az ára, valami olyan választ

kaptak: hogy csak nem képzelik!

Ezzel szemben az 1944-es román átállás után azt hihetné az ember, talán egy kicsit

neheztelnek rájuk, de nem, tenyerükön hordozzák őket.

Innen adódik az a helyzet, hogy „lovagias” tetteinkért nem, hogy hálát éreznének, hanem

egyenesen megvetnek bennünket.

Hát ez az az úgynevezett nagy magyar balekság, amikor „politikusaink” arra számítanak,

hogy az árják részéről majd valamilyen elismerésben lesz részük.

Ezek után most már jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy van-e igazi értelem és jellem

abban a mai emberben, aki rá meri bízni sorsát és jövőjét a világtörténelem eme sötét

korszakában az árjákra?

A múlt sok keserű emléket hagyott hátra. Minden jel arra mutat, hogy a jövőben, akárcsak

mint volt a múltban is, Európa, Ázsia és Afrika színpada lesz az emberiség következő

drámájának.

Az árják az egész emberiséget szörnyű zátonyra futatták. Az ősi kultúrát, civilizációt

megtörték, szétzúzták, nagy részben el is pusztították, minek következtében hosszú

évszázadokon keresztül a Világra a legnagyobb sötétség borult.

Az árják történelmi szerepét erőszak, vér, bosszú és rombolás jelzi. Bizonyos adottságaik

és szellemi képességeik folytán a Turáni lángész {géniusz} segítségével és felhasználásával a

technika és tudomány terén viszonylagos sikereket ha el is értek, szellemükben ma is

változatlanul olyanok, mint amilyenek a Vandálok voltak.

Ignatius Donnely történész igazat mondott, amikor írta: „Azoknak, akiknek semmiféle

vérségi kapcsolata nincsen az atlantiszi emberrel, azok lényegükben és mindenkor barbárok.”

Évszázadunkban, a XX. évszázadban, vagyis a Sátán korszakában az emberiség máris túl

sokat szenvedett. Közel hetven év leforgása alatt két világháború dúlt a földön, amelynek

közel 72 millió emberáldozata volt.

A két világégéssel előkészítették a III. nagy leszámolást, amelyben árja-árja ellen fog, jó

szokásukhoz híven, feltehetően valamilyen harmadik fél érdekeiért harcba szállni, egymást

fogják irtani, mint ahogyan azt a múltban is tették. Végleg elveszítik vezető helyüket és a

Turáni ember kezeibe fog visszakerülni a világ irányítása, azoknak a turáni embereknek a

kezeibe, akiknek az ősei voltak a kultúra és civilizáció megteremtői.

A Sátán korszakában öröklött, vérszomjas ösztönök és hagyományok keltek új életre és

gyakran, minden komolyabb ok nélkül az Árják, csak a vérszomjas lényüknek

engedelmeskedve, milliókat küldtek a halálba.

Világtörténelmi időkben élünk. Ázsia turáni népei részben már lerázták a kapzsiság idegen

béklyóját. Újabb és újabb hatalmas erőtömegek mozdulnak meg. Nem szunnyadó fajtudatról

van itt már szó, hanem a turáni ember több ezeréves pihenés után a valamikor világot formáló,

alapkultúrát adó helyzeti energiája alakul át cselekvő energiává.

Tévtan, amikor „történelemtudományunk” tagadja a szumir-magyar rokonságot és

elutasítja a turáni testvérmilliókat.

A turániság nemcsak igazi magyar irredentizmus, hanem annál sokkal több. Ma a világ

seregszemlére készül. Mi se Pató Páloskodhatunk. Ha mi nem állunk oda rokonaink mellé,

majd összefognak velük mások. Történelmi küldetésünk kiépíteni feléjük az összekötetést,

hogy az ő hatalmuk megvédjen, segítsen és adott helyen képviseljen bennünket. Ázsiában már

sorakoznak a turáni milliók.

Végveszélyünk tudatában nincs más dolgunk, mint keresni minden testvérnép fiával a

kapcsolatot.

Fajtestvéreink közül a legnagyobb jövő előtt Kína áll, amely szédítő iramban tör arra a

vezetőhelyre, amelyet megérdemel.

Tehát feladatunk vértestvéreink felé kiépíteni a kapcsolatot, mert a jövő évezredei a turáni

népeké.

Ide illő kérdésünk, hogy mit adhat a turániság a magyarságnak?

Válasz: Egy újabb évezred tartalmát és valódi célját.

A turáni eszme kulturális, gazdasági és társadalmi kapcsolatokat fog teremteni és magával

hozza majd a történelmi Magyarország feltámadását.

A kínaiak szerint: Minden nemzetnek jogában áll a tőle erőszakosan elvett területeket

visszaszerezni.

Ebben a kérdésben a nyugatra és Rómára nem számíthatunk. Sok hibát követtünk el a

múltban, mert a Kelet segítő keze helyett a hálátlan nyugatot választottuk.

A magyarság még nem töltötte be hivatását a Kárpát-medencében. De be kell töltenie, mert

erre ősisége és erkölcsi felsőbbrendűsége is kötelezi. Nincs még egy tényező, amely a nemzet

fennmaradását hatásosabban szolgálná, mint az őseredetig visszanyúló történelmi tudat és az

ebből származó nemzeti erkölcs.

Szinte hihetetlenül hangzik, de a történelmi folyamat igazolja, hogy nem is a politikai

hatalom, nem is az országhatárok, hanem a nemzeti élet folytonosságát biztosító „nemzeti

mithosz” az az alapvető történelemalkotó erő, amely a nemzet életét minden

megpróbáltatáson keresztül biztosítja.

A magyarság örökkévalóságának záloga, a történelmi Magyarország területi

sérthetetlenségének a tudata.

Minden nemzet első és fő feladata, hogy mithoszt teremtsen önmagának és abban éljen. A

magyar nemzet mithosza már régen él s abban különbözik minden más alkotástól, hogy nem

képzelet szüleménye, hanem valóság. Ez a mithosz a magyar őstörténet.

Történelemszemléletünket Osirisnek, az óegyiptomiak főistenének üzenetével zárjuk:

„Nem mondottunk tudatosan olyat, ami nem igaz

És nem cselekedtünk hamis szívvel.”