7.       A kor tanúi a médiákban

Ki nem ismeri őket, a szemtanúk mindig hasonló beszámolóit a szelekciókról, gázkamrákról, gázkemencékről. Tiszteletteljes áhítattal hallgatja a milliós publikum a legvadabb történeteket. Alig valaki mer rákérdezni a hihetetlen történetek részleteire. Néhány példa:

7.1         Ellie Wiesel

Ellie Wiesel, aki állítása szerint több megsemmisítő tábort élt túl, egyszerűen maga a TANÚ. De először francia nyelven megjelent könyvében „Az éjszaka ”[40] egyetlen utalás sem található gázkamrákra. ehelyett több helyen leírja, hogyan dobtak élő embereket "égető gödrökbe, amelyekből gigantikus méretű lángok csaptak fel, miközben az áldozatok néha órákon keresztül birkóztak a halállal".

Könyvének vége felé Ellie Wiesel beszámol az utolsó napokról Auschwitzban. Amikor már csak napok kérdése volt, hogy odaérnek a szovjet csapatok, az őrszemélyzet elhatározta a tábor feladását. A fogvatartottak választhattak, hogy bevárják-e a lágerben a szovjeteket, vagy a németekkel nyugat felé vonulnak. Egy rövid tanácskozás után apjával mind a ketten úgy döntöttek - mint sok ezren mások -, hogy inkább nyugat felé mennek kínzóikkal, mintsem hogy a felszabadítókra várjanak. Magyarázatot erre a különös döntésre nem ad Ellie Wiesel.

Hogy a hivatásos holocaust-túlélő ilyen kényelmetlen részletkérdéseket elkerüljön, az egész tematikát egy "felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan vallásos misztériumnak" nyilvánította.

Ellie Wiesel előadásonként 25.000 dollárért rendszeresen megkísérli az általa teremtett misztériumot megmagyarázni. [41]. De hiába is várnánk objektivitást és tárgyilagosságot olyan valakitől, aki a következőt nyilatkozta:

„Minden zsidónak meg kell őriznie szívében egy helyet a gyűlölet számára. Egy egészséges, erős gyűlölet számára minden iránt, ami a németet jelenti és a németben továbbél" [42].

Sem Wiesel élénk fantáziája, sem gyűlöletteljes szavai nem tartottak vissza több mint 80 német parlamenti képviselőt attól, hogy 1986-ban Béke-Nobel-díjra javasolják, "mert ez egy nagy bátorítás azok számára, akik aktívan harcolnak a megbékélésért." Mint ismeretes, meg is kapta a Béke-Nobel-díjat, a megbékélés hangjait azonban a Nobel-díjas Wieseltől sem lehet hallani.

7.2         Martin Niemöller

Martin Niemöller evangélikus lelkész, aki a háború után hosszú ideig egy pacifista mozgalom élén állt, sokáig viselte az ellenálló és sokéves KZ-lágerlakó glóriáját. Főleg a kommunisták idézik gyakran és szívesen szavait; "Amikor elvitték a kommunistákat, nem tiltakoztam, hiszen én nem voltam kommunista."

De ha mai tisztelői elolvasnák 1935-ben megjelent könyvét "A tengeralattjárótól a szószékig", ugyancsak elcsodálkoznának, vagy inkább elszörnyülködnének. Adolf Hitler tiszteletére írt ódái sem az ellenálló lelkületet igazolják. A Pfarrerbund (plébánosok szövetsége, a kommunista világ békepapjaihoz hasonlíthatók) akkori elnöke, Martin Niemöller, a következőket közölte a tagokkal egy körlevélben: 

„A Pfarrerbund tagjai feltétel nélkül állnak a Führer Adolf Hitler mögött”

A közhiedelemmel ellentétben Niemöllert nem azért tartóztatták le és dugták KZ-be, mert szembeszállt a nácikkal, hanem egy viszonylag jelentéktelen vita miatt az egyházak helyéről és szerepéről a Harmadik Birodalomban. Mivel Hitler nem tűrt viszályt az egyházakon belül, Niemöller 1938-tól 1945-ig különböző koncentrációs táborokban volt, legutoljára Dachauban. Mint a Führer személyes foglya, jelentős privilégiumokat élvezett és - számos tényleges ellenállóval ellentéétben - jóltápláltan és károsodás nélkül élte át a háborús időket.

A háború után "Az út a szabadba" című könyvében azt állította Niemöller, Dachauban 238.756 zsidót „égettek el” és hogy ott gázkamrák üzemeltek[43]. Időközben kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy Dachau egész működési ideje alatt összesen kb. 200.000 embert szállítottak be, akiknek csak egy kis része volt zsidó. Ugyancsak bebionyosodott, hogy Dachauban sohasem működött gázkamra.

Mi indíthatta ezt a nagytekintélyű egyházi embert arra, hogy így hazudjon, és ezen túlmenően minden egyes kínálkozó alkalommal a német kollektív bűnösség meséjét prédikálja? Bármik is voltak motívumai: Niemöller tiszteletes is felelős azért, hogy a győztesek rémhírpropagandájából fokozatosan "történelmi igazság" lett.

7.3         Anna Frank

Anna Frank naplója évtizedek óta kötelező olvasmány minden iskolás gyerek számára a nyugati világban. A Fischer Taschenbuch-Verlag (zsebkönyvkiadó) evvel összefüggésben a „zsidók genocídiumának jelképéről és dokumentumáról" beszél. Az amszterdami Anna Frank Ház „a holocaustra nyíló ablakot említi."

Anna Frank naplóját a holocaust fontos bizonyítékának tekintik, jóllehet a mai napig nincs tisztázva a szerző kiléte. A sok ellentmondásos és képtelenségeket tartalmazó leíráson túl szembeötlő egy olyan kézírás, amely nem jellemző egy fiatal lányra. Még különösebb az a körülmény, hogy a naplóbejegyzések két különböző kéztől származnak. Az egyik stílus gyakorlatlan, és inkább jellemző egy fiatal leányra, a másik folyékony, gyakorlott és inkább egy felnőtt stílusa.

Az eredeti naplóba az amszterdami Anna Frank Házban lehet betekinteni. Még egy grafológiában járatlan embernek is fel kell hogy tűnjön a két különböző kézírás. Egy bírósági eset keretében 1980-ban megbízták a Német Szövetségi Nyomozóhivatalt a kézirat vizsgálatával. A vizsgálat megállapította, hogy a napló egyes részeit golyóstolal írták. Ne feledjük: az első golyóstollak 1951-ben kerültek közhasználatba.

A baloldali liberális „Spiegel” beszámolt ennek a vizsgálatnak az eredményéről, és arra a következtetésre jutott, hogy a napló valódisága kétséges[44].

Olvasóink közül bizonyára nem egy fölteszi a jogos kérdést, hogyan ismerte el annyi kiadó a világon hitelesnek a kéziratot és adta ki ezt a naplót. Nos, Anna Frank apja, Otto Frank, pontosan ismerhette a "napló" gyenge pontjait és 1980-ban bekövetkezett haláláig megakadályozta az eredeti kézirat vizsgálatát és kritikus méltatását. A holland Contact kiadó 1947-ben az első kiadáshoz csupán egy géppel írt, Otto Frank által átdolgozott változatot kapott[45]. Fordítások más nyelvekre az első hollandiai kiadás alapján történtek.

Anna Frank sorsa kétségtelenül tragikus és nem szabad relativizálni. De fiatalok millióinak indoktrinálása egy ilyen kétséges eredetű "napló" segítségével kegyeletsértő és semmivel sem indokolható. Az Anna-Frank-Alapítványnak előbb utóbb lehetővé kell tennie a tisztánlátást a"holocaustra néző ablakon keresztül" és a holocaust mítosz egyik legfontosabb ikonját ténylegesen a nevén kell nevezni: egy ismeretlen szerző irodalmi művének.

7.4         Nyiszli Miklós

A jeruzsálemi Eichmann-perrel egyidőben a „Quick” nevű müncheni magazin öt folytatásban közölte egy Dr. Nyiszli Miklós nveű egyén visszaemlékezéseit, ai azt állította, hogy Mengele asszisztense volt. Nyiszli könyve, "Orvosa voltam Auschwitzban", az első hiteles auschwitzi beszámolónak számított egy szemtanú tollból[46]. A könyv magyarul 1947-ben egy romániai kiadónál jelent meg.

Aki azonban Nyiszlitől a gázkamrák részletes leírását várja, az csalódni fog. Aki állítása szerint számtalan elgázosítást látott közvetlen közelről, olyan beszámolót írt, amely hemzseg az abszurd túlzásoktól és ellentmondásoktól. Nyiszli tudósít például négy db 200 m hosszú gázkamráról, amiket a mai napig nem találtak meg, és a szövetségesek egyetlen légifelvételén sem láthatók. A titokzatos gázkamrákban állítólag naponta 25.000 zsidót gázosítottak el, tehát a láger egész működése alatt összesen 36 milliót.

Hogy a világ zsidóságának összlétszáma csak kb. 16 millió volt, nem zavarta Nyiszlit fantasztikus leírásainál. Nyilván kiadói sem tartották fontosnak a leírtak valószínűségének vizsgálatát.

7.5         Binjamin Wilkomirski

Az 1995-ben a Suhrkamp-kiadónál „Bruchstücke. Aus einer Kindheit = Töredékek. Egy gyermekkorból” című könyv Binjamin Wilkomirskitől példaszerűen mutatja, milyen jellegűek és mennyi az értékük a holocaust témával kapcsolatos szemtanúi beszámolóknak. Könyvében azt állította Wilkomorski, gyermekként túlélte Auschwitz és Majdanek megsemmisítő táborokat, 9 éves korában került Lengyelországból Svájcba, ahol örökbefogadták. Binjamin Wilkomirski leírásait három éven keresztül hitelesnek fogadták el a "holocaust-szakértők". A sajtó az autobiográfiai művet úgy ünnepelte, mint az "utolsó szöget a holocaust-tagadók koporsójában".

Azonban a svájci Daniel Ganzfried pontosan utánajárt a gyerek szokatlan történetének, aki túlélt két megsemmisítő tábort és a következő eredményre jutott: „Binjamin Wilkomirski" 1941. február 12-én született Bielben Yvonne Berthe Grosjean házasságon kívüli gyermekeként, a Bruno keresztnevet kapta, gyermekotthonba került, és 1945-ben egy Doessekker nevű házaspár adoptálta. A gyermekkor Rigában, Majdanekben és Auschwitzban: kitalálás. Ganzfried a Wilkomirski-eset összefoglalásában a következő kérdést teszi fel:

„Hogyan lehetséges az, hogy minden komolyabb lap irodalmi melléklete úgy ünnepelte ezt a könyvet, mintha az Ószövestég eredeti kéziratát találták volna meg?[47]

Jó kérdés. De mi motivál embereket arra, hogy a legborzasztóbb rémmeséket találják ki, és aztán azt állítsák, hogy ezeket átélték. A kérdéssel kapcsolatban a francia Germaine Tillion, akit a francia ellenállás tagjaként tartóztattak le és hurcoltak a Ravensbrücki női koncentrációs táborba, a következő gondolatokat írta le:

„A személyek (akik a rémmeséket kitalálják), sokkal többen vannak, mint gondolnánk. Egy olyan tér, mint a koncentrációs táborok világa, kiváló táptalajt biztosított a szadomazochista képzelgéseknek és evvel ezek a személyek rendkívüli működési területhez jutottak. Számos lelki sérülttel találkoztunk, félig gazemberek, félig őrültek, akik hasznot húztak egy elképzelt, imaginárius deportációból. Találkoztunk továbbá - valóban deportált - személyekkel, akiknek beteges agya igyekezett a szörnyűségeket, amiket átéltek, vagy amikről hallottak, még jobban eltúlozni, és ez sikerült is nekik. Ráadásul akadtak kiadók, akik ezeknek az agyrémeknek egy részét kiadták, mégpedig félig-meddig hivatalos kiadványokban. De sem a kiadóknak, sem a hivatalos kiadványok szerkesztőinek nem bocsátható meg amit tettek, hiszen a legegyszerűbb vizsgálattal le lehetett volna leplezni a csalást[48].”

A Wilkomirski-eset óta a pszichológusok nevet is adtak ennek a pszicho-patológiai esetnek: Wilkomirski-szindróma.

A fordító megjegyzése: Aki volt már zárt világban (börtön, katonaság) csak meg tudja erősíteni Germaine Tillion megfigyelését. Egy ilyen közegben mindig vannak emberek, akik minden (szörnyűséget) tudnak, mindennél ott voltak, a leghihetetlenebb dolgokat átélték. Mennyivel erősebb lehetett a késztetés a rémmesék kitalálására egy olyan közegben, amely valóban nem üdülő volt és a kimenetel végig bizonytalan volt. Ne feldejük: Mindez azután történt, miután Amerikában nyilvánosságra hozták a Kaufman-tervet, mely szerint a háború után minden német férfit sterilizálni kell. Csoda lenne, ha egy SS-katona ezeket hallva megfenyegette az őrzésére bízott foglyokat egy éppen ott heverő halálfejes dobozra mutatva? Csoda lenne, ha a foglyok komolyan vették a fenyegetéseket, és hozzá is toldottak még?