A törvény által előírt "történelmi igazságot" a háború után többször jelentősen megváltoztatták. Így például a tettesek beismerő vallomása valamint szemtanúk állításai alapján bizonyítotnak tekintették, hogy többek között Buchenwaldban, Bergen-Belsenben, Dachauban, Mauthausenben, Ravensbrückben gázkamrák voltak. A Berner Tagwacht 1945 augusztus 24-i számában a címlapon öles betűkkel tudósít arról, hogy Hitler-Németországban 26 millió zsidót öltek meg, legtöbbjüket Dachauban. Tizenöt éven keresztül a birodalom határain belül lévő lágerek a legfontosabb megsemmisítő táboroknak számítottak, ezzel szemben a lengyelországi lágereknek (Auschwitz, Treblinka und Majdanek) alárendelt szerepük volt a médiákban.

Evvel a címmel jelent meg 1960.8.19-én a „Die Zeit” c. lapban Martin Broszatnak, a Müncheni Jelenkortörténeti Intézet (Ifz) munkatársának (későbbi igazgatójának) állásfoglalása:

„...Sem Dachauban, sem Bergen-Belsenben, sem Buchenwaldban nem gázosítottak el zsidókat vagy más foglyokat...“[9].

Ezzel a szűkszavú megfogalmazással az IfZ igazgatója beimserte, hogy mindaz, amit 15 éven keresztül a birodalom határain belül lévő koncentrációs táborokról mondtak, nem volt egyéb, mint ellenőrizetlenül továbbadott rémhírpropaganda. Azóta egy szégyenlős kis tábla áll a "dachaui gázkamrában", amelyen több nyelven van felírva:

„Tusolónak álcázott gázkamra – nem volt üzemben“

Broszat meglepő beismerése után a birodalmi területeken lévő gázkamrák hazugságépülete kártyavárként omlott össze. Hogy a népnevelési szempontból kivánatos történelmi kép ne szenvedjen túl nagy kárt, a lengyelországi területeken lévő táborokat a propagandában felépítették a legfontosabb megsemmisítő táborokká. A mai idősebb kortársak még emlékeznek a nagy médiahatású náci-perekre a hatvanas évekből (Eichmann-per Jeruzsálemben és Auschwitz-per Frankfurtban).

De sem Broszat, sem más történész nem próbálta megmagyarázni, miért lennének hihetőbbek az auschwitzi, treblinkai és soibori gázkamrákról szóló történetek, mint a dachaui, bergen-belseni és buchenwaldi beszámolók. Mindenesetre Broszatnak evvel a beismerésével sikerült a "komoly" történészeknek a hatvanas években egyre hangosabban megfogalmazódott, a gázkamrákra vonatkozó kételyeit egy időre szétoszlatni és minden további kérdést a vasfüggönyön túl lévő lágerekhez utalni, melyek 1990-ig független kutatók számára megközelíthetetlenek voltak.

A hatvanas évek eleje óta Auschwitz-Birkenaut a náci rezsim legnagyobb megsemmisítő táborának nevezik. A német alaposság fölemlegetése a zsidók letartóztatásával, vagyonuk kisajátításával és deportációjukkal kapcsolatban el kellene, hogy gondolkodtassa az embereket, hogy Auschwitz-Birkenau áldozatainak hivatalos számai százszoros értékek között ingadoznak a forrás és dátum függvényében.

Az alábbi táblázat az áldozatok számát tartalmazza a megnevezés idejének sorrendjében. A „Welt am Sonntag“ még arra is képes volt, hogy ugyanabban a kiadásban egymástól 60 %-kal eltérő számokat adjon meg.

1990-ig a 4 milliós Auschwitzi szám dogmaérvényű volt. A vasfüggöny lehullása után a "nyilvánvaló" történetírás lényegesen megváltozott. 1990 júliusában a hivatalos 4 milliós számot 1 millióra korrigálta a lengyel fél. Az emlékhely bejáratánál lévő táblát, amelyen a 4 milliós szám örökre kőbe volt vésve, minden különösebb médiacsinnadratta nélkül eltávolították. [10]. És igaz ugyan, hogy az auschwitzi áldozatok számát 3 millióval csökkentették, a politikusok és a médiák továbbra is 6 millió holocaust-áldozatról beszélnek. Magyarázatot erre a különös számakrobatikára senki nem ad.

A teljesen irreális 6 milliós számhoz történő görcsös ragaszkodást a hatos számnak a zsidók számára misztikus jelentése magyarázhatja. Ezt tudva az sem meglepő, ha USA-beli zsidó szervezetek már az I. világháború után 6 millió kelet-európai zsidó éhhalálának veszélyéről beszéltek.
Ezt a számot hozta a köztudatba New York állam egykori kormányzója, Martin H. Glenn[11].

A törvény által előírt "történelmi igazság"-gal szemben további kételyek merültek fel, amikor 1989-ben az eltűntnek hitt auschwitzi halottaskönyvek közül 46 db előkerült és néhány független történésznek alkalma volt ezt a leletet kiértékelni. A feljegyzések 1945 januárjában kerültek a Vörös Hadsereg kezébe és 44 éven keresztül szunnyadtak egy moszkvai archívumban. Ezekben a kötetekben az auschwitzi lágervezetőség az összes halott adatait följegyezte, úgymint az elhunyt neve, kora, foglalkozás, vallás, születési hely és idő, a halál oka. A 46 föllelt kötetben 66.206 haláleset van följegyezve. De mivel nem találtak meg minden kötetet, abból kell kiindulni, hogy a halottaskönyvekben rögzített halálesetek száma 100.000-re tehető.

Ha ezt a számot összehasonlítjuk a Nürnbergben megállapított áldozat-számmal, egy 3,9 milliós csökkenést kapunk, ami kb. 97,5 %-nak felel meg. A hivatalos történészeknek erre is van magyarázata: A gázkamrákban megölt személyeket azért nem jegyezték fel, mert a munkaképtelennek tekintett jövevényeket, tehát főleg öregeket, gyerekeket, nőket rögtön kiszelektálták és elgázosították. Ez az első pillanatban elfogadható magyarázatnak tűnik. Ha azonban ez így lett volna, akkor a halottaskönyvekben csak munkaképes, viszonylag egészséges embereknek, elsősorban férfiaknak szabadna szerepelniük. Munkaképteleneknek, tehát főleg öregeknek és gyerekeknek, akiket nem regisztráltak, nem szabadna hivatalos dokumentumokban fölbukkanniuk. De ha pontosabban megnézzük a halottaskönyveket, viszonylag sok bejegyzéssel találkozunk, melyeknek a hivatalos fölfogás szerint nem is szabadna létezniük.

Itt egy rövid kivonat:

Ilyen bejegyzések ezrével találhatók. Minden egyes bejegyzés 16 év alatt és 60 év fölött cáfolja az állítást, hogy Auschwitz egy megsemmisítő tábor lett volna, és a regisztrált halottakon kívül más áldozatok is lettek volna [12]. A teljes neveket ezen a helyen kegyeleti okokból nem nevezzük meg, de az adatok ellenőrizhetők a halottaskönyvekbe való betekintéssel. A halottaskönyvek mikrofilmjei találhatók többek között a Nemzetközi Vörös Keresztnél Genfben és a Nemzetközi Keresőszolgálatnál Bad Arolsenben. Az eredetiek az Auschwitzi múzeumban vannak. A hivatalos halottaskönyvek statisztikai kiértékelése a következőket adja: A halál oka az esetek 65 %-ában tífusz volt; az elhunytak 52 %-a volt zsidó hitű.

2.4 Dachau helyettesítése Auschwitzcal - a történelmi háttér

Mi volt az oka annak, hogy épp a hatvanas évek elején kapta Auschwitz azt a szerepet, amit Dachau hordott az ötvenes évek végéig? A II. világháború győztesei, az oroszok és az amerikaiak az ötvenes években egy kicsit össze voltak veszve. Sztálint annyira kiszámíthatatlannak ítélték meg az amerikaiak, hogy akkor még nem merték Auschwitzot kinevezni a népirtás központjának, félvén attól, hogy Sztálin egyszerűen azt mondja, nem is voltak ott gázkamrák. Ne feledjük, hogy 1952-ben antiszemita kampány indult a Szovjetúnióban, amely - egyes szerzők szerint - végső soron Sztálin halálát is okozta. A generalisszimusz halála után évekig dúlt a harc az utódlásért (Berija, Malenkov). A különböző frakciók harcából Hruscsov került ki végérvényesen győztesen. Az 1956-os magyar forradalom vérbefojtása megmutatta, hogy a két szuperhatalom szembenállása a kerítésnél egymásra csaholó kutyákra emlékeztet, ahol hirtelen végeszakad a kerítésnek, gyorsan visszaszaladnak oda, ahol van drótháló. Ötvenhatban is gyorsan félre tudták tenni szembenállásukat a szuperhatalmak és példás együttműködéssel taposták el a magyar népet. A közvélemény megnyugtatására aztán színészkedtek, enszeztek egy kicsit és küldték Magyarországra a takarókat. Ezután már Amerika is biztosnak ítélte meg a helyzetet és nem félt attól, hogy az oroszok nevetségessé teszik őket Auschwitz ürügyén, arról már nem is beszélve, hogy az oroszoknak is volt egy hullájuk a pincében, amiről Amerika - jobb tudomása ellenére - bölcsen hallgatott: A Katyni erdőben a lengyel tisztek kivégzését az oroszok a németek nyakába varrták és Amerika nem tiltakozott ez ellen.

Így 1960-ra elérkezett az idő, hogy Dachaut és a többi nyugati területen lévő gázkamrát levegyék a napirendről, és a nagy frankfurti Auschwitz-perrel és a jeruzsálemi Eichmann-perrel (1961) új helyszínre helyezzék ezeket.