...Fáradtan behunytam a szememet. Hosszú, hiábavaló utakat jártam be. De lehunyt pilláim alatt nyugtalanító képek kuszálódtak. Emberi alakok, nyargaló körvonalak és vérfoltok és Tisza István fehér halott arca. Hirtelen felnyitottam a szememet. Odakinn egészen megvirradt. Elmúlt az éjszaka. És egyszerre eszembe jutott, hogy hiszen az oroszok nem jöttek el. Ettől megmenekültünk, de minden más egyéb itt van és körülzár és fogva tart.
Egy kis nesz hallatszott. A mennyezetlámpa felé néztem. Pelyhes éjjeli pillangó tévedt az üvegburába és vergődött, lecsapkodta a szárnya hímporát és nem bírt szabadulni.

November 2
Szürke, szerencsétlen reggelben állt a ház. Az erdőből szüntelen csöpögés hallatszott a ködben és a lejtős út mentén, a bedőlt árokban sáros víz folydogált. A város felé nyargaló villanyos kocsiban olyanok voltak az emberek, mint a reggel, szürkék, ázottak, szerencsétlenek. Az orosz fogolytábor kitöréséről beszéltek: - Leszerelték őket... Dehogy, elszéledtek... Kis bandákban fosztogatnak, mint az illavai fegyencek. A forradalom hírére azok is kitörtek. Vonatot kerítettek maguknak és fegyveresen jöttek Pest felé. Vácott egész csata fejlődött, sok a halott, a sebesült, a többi pedig megugrott... Szó sincs róla, mondotta valaki, felcsaptak tengerészeknek. - Zavaros, ijedt beszédek hangzottak. Senki se tudott bizonyosat.

A villamos kikanyarodott a budai hegy alá. A széna téri átszállónál újságot vettem. Az újságok nyirkosak voltak. Az asszony, aki árulta őket, nemigen hederített rám. A bódéssal politizált, aki cipőzsinórral és bajuszpedrővel
Kereskedett a villamosmegállónál.
- Adjon egy Budapesti Hírlapot. - De az újság amely az utóbbi évtizedben jóformán magányosan harcolt a destruktív sajtó munkája ellen, hiányzott; az asszony egy másik lapot nyomott a markomba. Mialatt a villamos odébb vitt, olvasni kezdtem. Mintha ragyogó győzelmet hirdetett volna a lap, nagy betűkkel voltak szedve a kezdő sorok: "Az összes frontokon letettük a fegyvert! Megszállás esetén francia vagy angol csapatokat kérünk." Valami belemarkol a szívembe és tépte, összefacsarta és megint eleresztette: Gorlice, Limanov, Lovcsen, Doberdó...
Az újság tovább beszélt: ;
"Hat hét arra való, hogy a békét megkapjuk... A király feloldotta esküje alól az új kormányt... A kormány elvben elhatározta a köztársaságot kibővítette programját ezzel a követeléssel... A kormány, a Városházán felesküdött a Nemzeti Tanácsnak... leírhatatlan lelkesedés közepette peregtek a megrázó jelenetek, amelyek ezer éves múltat temettek."

Fegyvereink a földön; idegen megszállás! A király feloldozza az esküszegőket! Köztársaság Magyarországon. És minderről úgy ír a magyarországi sajtó egyik legsúlyosabb lapja mintha csupa régen várt beteljesülést jelentene. Mintha örülne, hogy "ezerévi múltat temettek"... A velünk érzésnek, a vigasztalásnak egyetlen szavát se találtam. Valami... de hiszen, egyszerre felderengett: ebben az újságban egy győzelmes faj ujjongott egy legyőzött faj bukása felett! És a legyőzött, a megcsúfolt az én fajom volt. Nekem minden fájt és ők cinikus elégtétellel temettek. Hát ennyire gyűlöltek minket, akik között elvegyülve éltek? Ennyire gyűlölték azt, amiből mi lettünk? Miért? Mit vétettünk ellenük? Szabadok, hatalmasok voltak. Jobb dolguk volt nálunk, mint más országban. Mégis ujjongnak, hogy gyalázatban, szégyenben, vereségben megszűnünk.

Eldobtam az újságot - ellenség volt.
A Margit híd pesti oldalára értünk. A villanyos megállt. Át akartam szállni. - Nincs forgalom! Menjen gyalog! - mordult rám egy villamosrendező. A Személynök utcában tele voltak plakáttal a falak. Parancsok, hirdetések, kiáltványok. Egy nagy színes plakáton: Lukasich a hóhér. És a felírás alatt egy katona kivégzése látszott. Ahogy lefelé mentem az Országház tér irányába, tekintetem leszedett egy-egy mondatot a falakról: "Magyarország népe, katonák, munkások, polgárok"... Ez a sorrend mondott valamit, amin nem ért rá gondolkozni senki.
"Polgártársak! Dicsőség, tisztelet és hódolat Budapest diadalmas népének. A nép forradalma győzött"... és az aláírás: "Az első Magyar Népkormány:
Aztán még egy mondat: "A katonai és polgári hatalom felett a magyar népkormány feje, Károlyi Mihály rendelkezik." Sok szó, temérdek fekete szó. A népkormány kiáltványának utolsó sorait olvastam: "hogy az átmenet a mai viszonyokba, a nyugodt, békés életre biztosítva legyen, katona tanácsokat és nemzetőrséget szervezünk, hogy átvehesse mindnyájunk felett kiengesztelő uralmát az ÖRÖK BÉKE."
Vörös és fehér papírfoltok és váltakozó aláírások: Heltai s.k., városparancsnok, Linder s. k., hadügyminiszter.

Linder?... Soha se hallottam a háború alatt ezt a nevet. Mégis mintha ismerném. Egyszerre eszembe jutott: Egy estélyen találkoztam vele és egy délutáni teán. Mind a kétszer azt a benyomást tette reám, hogy be van rúgva. Ezért jegyeztem meg magamnak; jelentéktelenségében különben régen elfelejtettem volna. Visszaemlékezve, szinte újra láttam az arcát. Eszembe jutott, hogy olyanféle hatást tett reám, mint az öregedő marcona katonák a színpadon. Ápolt haja ősz, a válla magas volt, a nyaka vastag, az arca congestionált és apró szürke szeme furcsán hunyorgott és ha nevetett, szinte egészen eltűnt Linder. Vajon ez a színpadi marcona lenne a magyar hadügyminiszter?
Ekkor vettem észre, hogy egyre több ember halad el mellettem. Siettek, elhagytak. Mindannyian az Országháztérre igyekeztek. A fellobogózott téren csoportok verődtek össze. A szomszédos utcákból is egyre jöttek fekete alakok és tábori egyenruhás tisztek. Lovas rendőrök érkeztek! Felvonult a honvédzenekar. A tér közepén katonai kordon képződött.
- Mi történik itt? kérdeztem egy asszonytól, aki bárgyún állt az ácsorgók között a járda szélén.
- Nem tudom. Egy fiatal ember, aki hozzá tartozhatott, felelt helyette: - A budapesti helyőrség tisztjei felesküsznek a Nemzeti Tanácsnak.
Borzasztó sokan vannak, mondotta az asszony, és olyan mozdulatot tett a nyakával, mint a ruca a pocsolyában. A fiatal ember megvetően nevetett: Lehetnek vagy négyszázan. A hanghordozásából ítélve székelynek véltem.
Autók süvítettek el mellettem. A magasban repülőgépek keringtek és röpcédulákat szórtak: "Diadalmas forradalom! Győzött a nép!" Cédulák a földön. Szavak a sárban.