A parlament hatalmas szürke tömege, mint egy megkeményedett csipkés kődarab állta el a partot a Duna felé. Falában víziószerűen mosódtak el kifaragott ősi vármegyecímerek, régi magyar királyok szobrai. Alattuk kétoldalt kiömlött a tér a folyóig és a víz felett, a párába vesző budai háttéren egy kísérteties érclovag sejtelme körvonalazódott. A nagy külügyminiszter, Andrássy szobra úgy rémlett, mintha megmozdulna a lovas. Mintha készülődnék, hogy megfordítsa lovát és elügessen innen bronzpatkók csattogásával, vissza, fel a Duna folyása mentén, látni, hogy vajon medret cserélte a folyó, mely fekete erdőktől fekete vizekig felírta a földre azt, amit ő szerződésbe írt. Medret cserélt-e, elszakadt-e a sorsfolyó, a nagy Duna, az ősi kötelék Európa testén, hogy, akadt ember, aki a kötelék hitlevelét el merte tépni? Párák húzódtak a sárga ár felelt. A megmérgezett város fátyolon át vetette bele képét a folyóba és megmérgezte a vizét. A folyó sodra vitte a mérget és ki tudja, holnap talán már görcsökben fognak vonaglani a tájak, amelyeken átrohan.

Holnap... Ködbe veszett minden. A tér körül ködből dugták ki sokszemű arcukat a házak. Alattuk bekerítve fénylett az esőverte aszfalt." Emberek álltak rajta és tükröződtek. A házak ablakában is, a Parlament kőlépcsőjén a két bronz oroszlán között is emberek. Az órámra néztem, tizenegy óra volt Megint jött egy autó. Aztán éljenzés hallatszott a kör közepéből és a többiek felett egy ember emelkedett. A Parlament lépcsőjén állt sötét téli kabátban, fején kemény kalap volt, piros nyakkendője virított.
A hadügyminiszter. A kalapját kezdte lóbálni a feje felett, mintha lepkéi akarna fogni. Egy-egy szava elvetődött hozzám. Selypítve és kissé dadogva beszélt. - Katonák! Fegyelmet kérek... híven teljesítettük kötelességünket a harctereken! Szenvedtünk, küzdöttünk... azt hittük, azok az ideálok, amelyekért küzdöttünk, megérdemlik ezt - én, az önök felelős hadügyminisztere kijelentem, hogy azok az ideálok hamisak voltak! Arra gondoltam, hogy ezt az embert most mindjárt le fogják ütni. Négyszáz tiszt. Ennyi éppen elég...

- Új világrend alakul ki, - kiáltotta Linder. Mellettem a tömzsi asszony megint rándította a nyakát és panaszkodott: - Semmit se hallok. - A nyurga fiatalember vékony, kopott felsőkabátjában hallgatózva ágaskodott: - Azt mondja, hogy minket nem vertek le. Mi győztünk, a fenséges nép győzött. Levertük azt a hamis rendszert...
- Nem értem, - mondotta az asszony izgatottan. Linder szava hallatszott:
- Mikor az oroszokat levertük és nem lehetett többé szó nemzeti védelemről még akkor is tovább kellett küzdenünk imperialista, militarista, egoista célokért...
- Aha, - mondotta az asszony és unatkozott. A hang tovább kiabált a tér közepén: - De én merem mondani, hogy boldogok lehetünk, hogy ez a háború ilyen sokáig tartott. Hiszen ezer év tradícióit, ezer év szolgaságát, ezer év zsarnokságát kellett romba döntenie.

Ez is az ezer év romadöntéséről beszél. De hát mi történik ebben a városban?
Elvétett éljenzés hallatszott, néhány sapka emelkedett. Aztán elnémult a tér. A hadügyminiszter kalapja megint mozdult a levegőben. Az arca vörös lett az erőlködéstől. A hangja éles. Beszéd ömlött a szájából és egyszerre egy mondat:
Nem akarok katonákat látni!
Egy pillanatig mintha az öntudatom felett mentek volna el ezek a szavak. Aztán visszafordultak és fejbeütöttek. Nem hittem a hangnak. Rosszul érthettem. Képtelenség, hogy ilyesmit mondhasson egy teremtett lélek, olyan kormánynak a hadügyminisztere, mely azzal bomlasztotta fel a frontokat, hogy a magyar hazának szüksége van, a magyar határon a magyar Hadseregre. Nem, lehetetlen most, mikor a szerbek előnyomulnak és Wilson üzenete kiszolgáltatott a cseh, oláh és délszláv rablóvágyaknak. Csak egy rettentő téboly, vagy egy rettentő gonosztett beszélhetett ebből az emberből. Micsoda hatalom mondathatta ezt vele? De hiszen részeg. Nem látják az arcán? Nem látják, hogy inog és vigyorog? Félrebeszélt, mindjárt vissza fogja vonni. Még nem történt baj. Az emberek nem fogták fel szavainak szörnyű értelmét, még ki lehetne őket vagdosni a levegőből, mint a mérges darazsakat. Még elmúlhatnának nyomtalanul. Linder mellett ekkor egy hosszú, sárga fej kezdett bólintgatni, Károlyi állt a kőlépcsőn. Válla alatt egy olajszínű, húsos arc tűnt elő: Jászi Oszkár, Károlyi súgója. Hát ott vannak ők is és mindent hallanak és Károlyi bólogat és Jászi mosolyog. Egyszerre véglegesek és eltörülhetetlenek lettek a szörnyű szavak.

De hiszen a helyőrség tisztjei is ott vannak. Lehettek vagy négyszázan, talán többen is, katonák, fegyveresek, férfiak. Ezt nem bírják eltűrni, rá fognak rohanni a hadügyminiszterre, összerántják a vörös nyakkendőt a nyakán, felemelik a lámpavasra, mint egy fekete csomagot. Szinte valaminő görcs állt a mellembe és egy pillanatig nem néztem oda. Nem akar katonákat látni! Ki fogja ezután féken tartani a hadsereget? Kinek a kezébe fognak kerülni az eldobált fegyverek? Anarchiát proklamál! Nem akar katonákat látni... És a kordonon belül éljenzés hallatszott.
- Esküdjetek! - kiáltotta Linder. Még akkor is, még mindig reménykedtem. Valaminek történnie kell. Az emberek mindjárt fel fognak eszmélni. 1848-ban Lamberg császári komisszárt leszúrta a tömeg a hajóhídon, pedig mit tett az az idegen ahhoz képest, amit ezek a magyarok tesznek? Nem, ez nem maradhat így. Darabokra fogják őket tépni. Száz ököl kell ide, vagy talán csak egy... legalább egyetlenegy, irgalmas Isten!
A katonai kordonon belül egyenes sorokban állt a helyőrség tisztikara, csak állt és esküdött. A magyar király katonái felesküdtek Károlyi Mihály nemzeti tanácsának.

Az undorodás artikulálatlan hangját éreztem a torkomban. Aztán hirtelen, mintha valami kitágította volna a szememet, az embereken és eseményeken túlra láttam. Azok a tisztek ott a téren nem lehettek mind szökevények és megfizetett árulók. Akadhattak közöttük olyanok is, akik részesei voltak a háború tragikus magyar dicsőségének, akik épp úgy szenvedtek, mint én. Katonák ők, akiknek. mintha az becstelenség lenne, a szemükbe meri csapni ez az ember, hogy nem akar többé katonákat látni. És a szavak iramodnak szanaszét a városban, útra kelnek és holnap már az országon futnak át és ott lesznek a határon és vámi fogják a frontokról visszaözönlő fegyveres milliókat.
Aljas igézet tartotta lenyűgözve a teret, egy láthatatlan sötét bűvölet rettenetes szeme, melytől förtelmes meghunyászkodásba zsibbad minden. Micsoda erő ez? Hol van az eredete? Miféle célokat követ? Mert nem Károlyi, nem Linder, nem is Jászi Oszkár a démoni erő, amely lenyűgözi itt az akarást és ellenkezést, gyávákká teszi a lelkeket, elrohasztja a becsületet. Az az erő nem ma, nem is tegnap keletkezett, egy évezredek óta gyülemlő vad gyűlölet és bestiális hatalmi vágy energiája az, melynek gyökerei titokzatos sötétségekből erednek, elágaznak a földgolyó felett, kikerülik a veszélyt, kivárják a percet, alattomosan szőnek, szívósan kapaszkodnak és ha üt az óra, kíméletlenül fojtják meg áldozatukat, mint a kötél a strangulált nyakát.

Megfojtanak bennünket is! Ütött az óra. És összeborzadtam végtelen magányomban, az embertől feketéllő téren, mely mindent eltűrt és éljenzett önmagunk megtagadásának és felesküdött önmagunk megsemmisítésére. Ebből a förtelmes esküből egyszerre trombitahangok harsogtak ki. Felemelkedtek honvédzenekar hangszerei. Mi ez?... Szinte megbénult a gondolatom, mikor hangok értelmét felfogtam. Egy idegen nép nagy, riadó dala zúgott át a tér felet olyan nemzetnek a himnusza, mellyel mint ellenséggel álltunk szemben a háborúban, mely a bosszúálló győzők élén van és ránk tiporni készül. Egy viharzó dal, amelyet ők országuk lobogós városaiban játszanak a Szajna és a Marne mentén, győzelmük ünnepére, egy dal, amely dicsőséget mond nekik és megaláztatást nekünk. Ha a francia nép bukott volna el a népek csatájában, vajon a Place de la Concorde-on ma a Deutschland, Deutschland über Allest játszanák-e?
Emberek, magyarok, hová süllyedtünk? Összeszorítottam a fogamat és a fájdalmat visszakergettem az arcomról a szívembe. A Marseillaise nagy hullámai pedig csak örvénylettek a fejem felett. De én nem hallottam a szépségüket. Számomra csak egy rettentő rekedt zene röhögött a tér felett. A trombitákból csúfolódó rézordítások törtek ki, a dobverésből ütlegek püfölték a fejemet, a cintányérok pedig tapsoltak - megtapsolták elveszett háborúnkat és Károlyit megéljenezte a tömeg.