A kifestett asszonyi ajak pedig mosolyog... Egyszerre eszembe jutott, amit Károlyi Mihály nevetve mondott néhány nap előtt: "Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér voltam, megvolt egész Magyarország; mikor miniszterelnök lettem, elszakadt Horvátország és Szlavónia; öt megye marad, mire köztársasági elnök leszek és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből fog állni az ország, mire király leszek."
Ha hallhatnák ezt, a boldogtalan, megcsalt milliók, akiknek október 31-én a játékos merészségével hirdette: "Magyarországot csak én menthetem meg!" Elhitték!... Pedig maga a rejtélyes örök természet figyelmeztette rá az országot, hogy óvakodjék tőle.

Vérrokonoknak korcs fia. Az óriási Károlyi-hitbizományok várományosa farkastorokkal és nyúlszájjal született. Tizennégy éves korában hajtották végre rajta a műtétet, mely a gondviselés ellenére módot adott arra, hogy fajának és nemzetének vesztére beszélni megtanuljon. Ezüst szájpadlást tettek a szájába. A fiú kínlódott és szenvedett. Küzdött a szavakkal és ha környezete nem értette állati hangzású dadogását, valóságos dührohamok lepték meg. Az, aki megértette volna, az édes anyja, korán elhalt. Nagyanyja és nénje, Erzsébet, a későbbi gróf Pappenheim Siegfriedné vezette át a nyomorék fiút örömtelen első ifjúságán. Iskolai tanulmányai nehezen mentek, vizsgáinak eredménye szánalmas volt. Együtt érettségizett a testvéremmel, jóformán semmit se tudott, még a helyesírásról se volt fogalma. A bizonyítványát azért mégis kikapta:

Szegény tökéletlen fiatalember... Ez volt az útlevele mindenütt. A nyomorékot vitte az élet, amelyen ő kegyetlen bosszút vett kegyetlenségéért. Organizmusának hiányossága folytán, környezete olyan kis mértékeket állított fel vele szemben, hogy minden, amit megtanult és tett és elmondott, túlszárnyalta az alacsonyra szabott mértékeket. Rokonai elismerték és megbámulták. Ebben az optikai csalódásban keletkeztek Károlyi Mihály mind féktelenebb hiúságának első gyökerei. Elhitte magáról, hogy rendkívüli ember és elképzelte, hogy rendkívüli sorsra van predesztinálva.
Nagykorúságával birtokába jutott Magyarország egyik legnagyobb hitbizománya. Korlátlanul rendelkezett hatalmas jövedelmek felett. Nem szorult rá, hogy számoljon és nem is számolt soha. Féktelenül költekezett. Kártyázott, orgiákat ült. Az emberek nevettek rajta. Senki se vette komolyan. Fényűző élete és kártyás szenvedélye, utóbb politikai szereplése óriási összegeket emésztett fel. De a vagyon még győzte. Hízelgők vették körül. És ő elhitte, amit a haszonlesők hajlongva mondtak. Nagyravágyása beteges formákat öltött. Alapvető tudás nélkül egyszerre pótolni szerette volna, amit léha fiatalságában elmulasztott. Olvasni kezdett. Mezőgazdasági, nemzetgazdasági, szociológiai káosszal a fejében most már vezér akart lenni.

A természetének és származásának megfelelő konzervatív irányzat élén ott járt a konzervatív fajmagyarság megtestesítője, gróf Tisza István és egy másik árnyalat élén gróf Andrássy Gyula. Ezekben a táborokban csak mellékes szereplő lehetett volna, de sohasem vezér. A szélső baloldalra sodródott hát. Nem a meggyőződés ereje vitte oda. A hatalom beteg vágya hajtotta és beállt az a visszás helyzet, hogy gróf Károlyi Mihály, akinek nemzeti érzése nem volt és magát francia dédanyja révén lelkében mindig franciának vallotta, aki tradíciói révén arisztokratikus volt, a nemzeti jelszavakkal dobálódzó demagógiának és a radikális demokráciának fejévé lett.

Ennek a tábornak egy név kellett. Ó azt a nevet szolgáltatta. De a nagy ellentét közte és Tisza között akkor támadt, mikor Tisza István mint házelnök az örökös obstrukciók meddő harcain átjövőbe látón, egy kiterjesztett választójog esetére, biztosítani akarta a magyar parlament tanácskozásának színvonalát és napirendre hozta a házszabály revíziót. A pártok megfújták a harci riadót. Mélyreható személyi keserűségek játszottak itt közre. Andrássy és Károlyi egy táborba torlódott és Tisza, mikor akaratának fölényesen és kíméletlenül érvényt szerzett, halálosan megsértette ellenfeleit. A keresztülhajtott házszabályok alkalmazásakor a parlamenti őrség kivezette a teremből Károlyi Mihályt, aki számos tanú füle hallatára tajtékzó dühvel esküdözött, hogy ezért megbosszulja magát Tiszán, még ha az ország is belepusztulna! Haragját szinte patologikussá növelte annak a párbajnak a lefolyása, melyet ugyanezekben az időkben Tiszával vívott, aki a fegyveres elégtétel órájában is lekicsinyelte őt.

Ettől kezdve mindig mindennek az ellentétét akarta, mint amit Tisza akart és kártyás pszichéjéből kifolyólag, mindig a másik kártyára tett, mint amelyen Tisza előrelátásaiból, a nemzet léte állt. Ekkor már jóformán kizárólag szabadkőművesek verték körül és személye köré kezdett szivárogni az a homályos tábor, mely céltudatosan szította az ellentétet magyar és magyar, keresztény és keresztény között, hogy végül is az: inter duos litigantes tertius gaudet igazsága alapján, az egymást marcangoló magyarok felett győzedelmeskedjék.

Közvetlen a háborút megelőzőleg választási pénzek gyűjtése címén Károlyi néhány párthívével Amerikába ment. Arról a pénzről soha el nem számolt. A háború kitörése Pansban találta. Vagyoni viszonyai ekkor már ziláltak voltak. Az adóssággal túlterhelt hitbizományok többé jövedelmet nem adtak. Károlyi mégis tovább költekezett és kártyázott. Senki se tudta, honnan veszi a pénzt. És azt se tudta senki, miért ereszti el éppen őt az a Franciaország, mely szürke embereket kérlelhetetlenül internált a háború tartamára. Károlyi Mihály hazatérte után kezdte el az aknamunkát, mely mint egy szörnyű tályog az október 31-ére virradó éjjelen gennyesen felfakadt. Egy lámpagyújtogató ment lefelé az utcán. Az üvegek zörögtek a magasban, kis lángok gyúltak ki. A Lánchíd felett fénykarikák támadtak a folyóról felszálló ködben. Az Alagútban elvétett régi módis laternák világítottak a vizes falazáson. Két katona ment előttem. Különben jóformán néptelen volt a hegy gyomra. Beszédjük visszhangzott a boltozás alatt. Idegenszerű tolvajnyelven vitatkoztak maguk között: Úgy rémlett, hogy az egyik rá akarta beszélni a másikat, álljanak be Fényes tengerészei közé, ott jó kereset nyílik,

- Ott happolhatsz szajrét dögivel! Ilyes valamit mondtak. A túlsó oldalon egy magányos úr haladt lefelé a gyalogjárón. A két katona megint az előbbi tolvajnyelven tervelt valamit. Aztán megegyezően átvágtak az Alagút közén, tisztelegtek az idegen előtt és mintha kérdeznék, lehajoltak hozzá. Nyilván azt tudakolták, hány az óra? Az úr elővette a zsebóráját. Egy pillanatig se tartott. Az egyik katona villámgyorsan megmarkolta a vállát, a másik ráhajolt.! Nagy kiáltás gurult el hosszasan az üreges boltozás alatt. Rendőr nem mozdult sehol. Az úr kétségbeesetten ordítozott. A két katona pedig nehéz bakancsában trappolva szaladt az órájával a Krisztina tér felé. Hamar ment, nem keltett feltűnést. Szinte olyan volt az egész, mintha már beletartoznék az elferdült keretbe.
Ma éjjel megint itt háltak a szomszéd nyaralóban a csavargó katonák és a kertek alatt megint lövöldöztek. A kutyák nem ugattak többé. Agyonlőtték-e őket, vagy már azok is megszokták?