November 5.
Az erdők szabad reggele helyett ma egy szűk utca szürkesége nézett be az ablakomon. A szemközti ház fala visszakergette a tekintetemet a könyveim, a bútoraim, a képeim közé. Egyszerre megint láttam a szépségüket és örültem, hogy ott vannak körülöttem.
Az íróasztalom mögött a könyvtár sok régi könyve, mint egy hímzés kialvó aranya futott a fal mentén. Felette a vörös kárpiton a pápai tiarás szép keretben Sebastiano Ricci képe, puha homályban a velencei Madonna, Castruccio Castracani arcképe és cobolyprémes zöld zekéjében a németalföldi aggastyán. Az óra ketyegett az empire tükör alatt. A sokfiókos kis szekreterről fiatal kihívással nézett bele a szobába a kora reneszánsz legszebb szobrának a kópiája, San Lorenzo, a gyermekszerzetes.

Ódon keretek kilobbanó aranya, régi bútorok tompazöld selymei. A színek játszottak egymással a csendben és a vörös függönyök és falak valaminő vörhenyes világosságot vetettek szét a dolgokon, mintha egy láthatatlan naplemente állt volna meg az ajtók és az ablakok között.
Szobám mellett, a kis szalonban, ott függtek a dívány felett a régi akvarellek... Ükatyám, a copfos, púderes öreg úr, csillámló vértjében a romantikus Hardegg kürassier, nagyatyám szép, fiatal feje és halántékfürtös elragadó szőke asszonyok. Szemben, a pianínón aranymedrű Altwien vázák között anyám leheletfinom gyermekarcképe állt. És a kandallón az alabástromóra pillangós ingája szüntelenül halkan mondott valamit a múló időről.
Úgy szerettem mindent, vagy talán inkább csak tudtam, hogy szeretem, mert valaminő féltés fűződött a dolgok szépségéhez. Megtartjuk-e? A mienk marad-e?

Este vöröskeresztes szolgálatom volt a Keleti pályaudvaron. A Rókus kápolna toronyórája fél hatot mutatott. Zsúfolt villanyosok nyargaltak a Rákóczi úton, köröskörül, mint a fürtök lógtak rajtuk az emberek. Nem kaptam helyet. Gyalog kellett mennem és ahogy a külső városrészekbe értem, egyszerre eszembe jutott október 31-ike. Rossz külsejű emberek, gyanús csavargók, részeg matrózok, kaftános galíciai zsidók lökdösődtek lármázva a gyalogjárón. Honnan került elő ez a csőcselék? Vagy itt élt közöttünk mindig, csak mi nem láttuk?
A pályaudvar tájékán zsibongó embertömeg kavargott. Leszerelt rongyos katonák cigarettákat és ragadós cukrokat árultak; egyik-másik koldult. A fal mentén, a lépcsőn egy ponyván trágár könyvek hevertek. Szurtos emberek ceruzákkal, erszényekkel, dohánnyal kereskedtek. Egy kaftános fiú tálcán csokoládétörmeléket kínált. Valami balkánias volt ebben a lármás képben, mozgó piac hullámzott a piszkos járda felett. A pályaudvar kapuin szabadon járt ki-be a nép. Nincs többé igazolás. A tömeget úgy se lehet feltartóztatni. Az őrök is odébb álltak. És a birkabőrsapkás orosz katonák, oláh és szerb hadifoglyok, mint nekieresztett csorda, törtettek át a tolongáson. Ezek hazamehetnek. És a kezem a szívemhez kapott..

Az egykori királyi váróterem karbolszagú, áporodott levegőjében a gyér világítás mellett sebesült katonák ültek vöröskeresztes lócákon. Teát ittak és kenyeret ettek hozzá. Károlyi forradalma óta először voltam szolgálatban. A hosszú háborús évek alatt annyi szenvedés és jajszó és mankókopogás, annyi hordágy árnyéka ment át ezen a vöröskeresztes termen, hogy most a szörnyű összeomlásban úgy rémlett, mintha mindaz sajgó szemrehányással visszafordult volna és szüntelenül mondaná: Mire való volt a tenger kín és a sok halál, ha ez lett az út vége?
A fél lánggal égő gázkályha körül szanitéc őrmesterek ültek. A túlsó hideg sarokban néhány átutazó rokkant tiszt húzódott meg. A gallérjukról hiányzott a rangjelzés. Sápadtak és soványak voltak. Egyik a térdére könyökölt és a két kezébe temette az arcát. A másik a mellére csüggesztette a fejét. Ezeknél szomorúbb embereket talán sohase láttam. Ott ültek mozdulatlanul. És mialatt őket néztem, végtelen fájdalomban felderengett bennem, hogy a förtelmes árulás: "a diadalmas forradalom" még egyszer megsebesítette a sebesülteket és a sok kis katonasírban messze messze még egyszer megölte a halottakat.
Egy kórházvonat érkezett, németeket hozott. Néma menetben fordul be az ajtón egyik hordágy a másik után. Aztán szürke sorban ott feküdtek az emberek egymás mellett a földön. Gyűrött, vérfoltos katonaköpönyegek alatt türelmes fakó kísértetek. Egy délvidéki frontlazarettet ürítettek ki hirtelen. "Die Serben dringen vor..."

Az átvérzett régi kötések piszkosak voltak az embereken; rettenetes gennyszag terjedt el a helyiségben. És a hordágyak között vadonatúj tábori egyenruhában egy vörös karszalagos, aranycvikkeres zsidó őrmester lépegetett hetykén. Sohase láttam addig az üdítőállomáson. "A katonatanács részéről vagyok kiküldve." És ez az ember, akiről lerítt, hogy nem volt katona a háború alatt, most szétvetett lábakkal állt a sebesültek előtt és foghegyről beszélt le hozzájuk.
Szóltam a mentőorvosnak, hogy új kötéseket kellene tenni az emberekre. Egy hete múlt, mióta utoljára váltották. - Nincs kötözőszer, mondotta az orvos leverten és visszament az inspekciós szobába. Aztán egész este nem láttam többet. A bűzös levegőben időnkint fulladt kis nyögések és elnyomott sóhajtások fakadtak fel. Ennyi volt. De szólni senki se szólt. Bágyadt, beteg tekintettel köszönték meg az emberek a rossz barna lőrét és a fűrészpor ízű kenyeret.
- A mieink még harcolnak a szerbek ellen odalenn, - dünnyögte halkan egy szőke bajor, mikor lehajoltam hozzá. Csak miután a vörös karszalagos elment és a szanitécek is kinn cigarettáztak a peron ajtajában, támadt halk beszéd a hordágyak között.

- Mi történik otthon? - kérdezték a németek. - Nincs újságunk, semmit se tudunk. Az emberek mondják, hogy ott is forradalom van és el akarják kergetni a császárt. Den Kaiser...
Az egyik lócán sebesült honvédek ültek. Az olasz frontról beszéltek maguk között: - így történt, hogy a mieink lerakták a fegyvert és az olaszok akkor kezdtek csak igazán lőni. Nehéz ágyúkkal egész ezredeket lőttek halomra és egészhadosztályokat fogtak körül! 300.000 foglyot jelentenek s vagy ezer ágyút. Minden odaveszett.
- Az újságok is hozták a hírt: az olaszok még huszonnégy óráig folytatták az ellenségeskedést, mikor a mieink már nem adtak le egyetlen egy lövést sem.
- Több ember halt meg ennél a fegyverletételnél, mint a legvéresebb ütközetben, - dörmögte magában az egyik tiszt. Az, amelyik a tenyerébe temette az arcát, felpillantott. - A pacifizmus véresebben kezdődött, mint a háború. Ha még két hétig tartjuk a frontot, az olaszoknál történik az, ami nálunk történt. Ezért kellett úgy sietni. Ezért kellett a feltétel nélküli kapituláció. A tartalékoknál volt a baj, összeköttetésben voltak Budapesttel. Szikratáviratokat kaptak a Nemzeti Tanácstól.

Mialatt a beszédet hallgattam, eszembe jutott az, amit kormánya nevében Károlyi Mihály üzent az Armee-Oberkommandónak: "mindenért készséggel vállalom a felelősséget!" Azt is kijelentette, hogy "a magyar népkormány maga akarja a magyar állam nevében a külön békelépéseket megtenni". Eredetileg személyesen készült Páduába, de a hadseregfőparancsnokság megakadályozta. "Tegnap óta az a hír terjedt el, hogy miután az olasz hadak főparancsnokával, aki az antant nevében tárgyal a Monarchiával, nem léphetett érintkezésbe, Franchet d'Esperayhez, a balkáni front parancsnokához fordult. A francia tábornok, mielőtt érdemleges tárgyalásba bocsátkoznék vele, azt kívánja, hogy mindazok a csapatok, melyek a magyar-szerb határokon állnak, vonuljanak vissza tizenöt kilométernyire az ország belseje felé és tizenöt napon belül fegyverezzük le a német csapatokat. Magyar föld feladását követelik... és utolsó barátainkat kellene elűznünk magunktól, akik még védik a határt, melyet a mieink már nem védenek!... Magyar földet kellene feladnunk! Erre csak elutasítás lehet a felelet...
A hír azonban mást mond: Károlyi kíséretével állítólag Belgrádba megy, vagy talán már el is ment... Érthetetlen! Hiszen nem álmodtam, valamelyik újságban azt olvastam a vezérkar főnökének a jelentésében, hogy az olasz harctéren csapataink a megkötött fegyverszünet alapján beszüntették az ellenségeskedést. Miféle tárgyalásra készülnek hát Belgrádban?

Nagy lárma támadt odakinn az ajtó előtt. Temérdek katona tódult befelé. Teát követeltek, durva zsivaj töltötte meg a helyiséget. Elkeseredett hangok hallatszottak. Az Ausztriából érkező katonák legtöbbje kifosztva jön haza. Bécsben vörös gárdák fosztogatják a pályaudvarokon a magyarokat. Elszedik tőlük a hátizsákjukat, egyik-másikról lehúzzák a köpönyeget, a bakancsot, ellopják az élelmiszerüket, még a bicskájukat is. Éhesen, dühösen jönnek haza és követelődznek.
Egyszerre megint ott láttam a vörös karszalagos őrmestert. Elvegyült a katonák közt és egyik-másikkal sugdosódva beszélt. Egy paraszti arcú ösztövér közlegénytől kérdeztem, hogy mind jönnek-e? Hogy nem állnak-e meg a csapatok a határokon az ország védelmére?
- Bizony nem áll meg senki, megyünk haza, még az ágyúkat is ott hagytuk, ahol a hírt kaptuk, hogy nem kell többet katonának lenni. "Az Estnek egy gyűrött piszkos számát kotorta elő a zubbonya zsebéből és meglobogtatta a kezében. - Ebben az újságban is az van írva, még a hadügyminiszter is azt mondta: Most már béke van.
A "nem akarok katonákat látni" tehát már a határsorompókhoz érkezett! Ott várnak a végzetes szavak minden úton, amelyen magyar katonák térnek haza, rávetik magukat prédáikra, megmérgezik a lelkeket. Tizenegy óra felé járt az idő, mikor a szolgálatomnak vége volt. Ahogy kapun kimentem, két ember állt a fal mellett Katonák voltak... tisztek. Az egyik izgatottan beszélt és többször a fejéhez kapott. Szinte olyan benyomást tett reám, mintha őrült lenne. Teljes felszereléssel rendben hoztam haza az ezredet. Jelentkeztem fenn a hadügyminisztériumban, felajánlottam a szolgálatomat az országnak, azt mondták, szereljek le, menjek haza.

Többet nem hallottam, de ennyi éppen elég volt. Azokban hát, akik már egyszer ide értek, nem reménykedhetünk. Talán másutt valahol, távol ettől a várostól akad még valaki, aki összetartja csapatait, aki Budapestnek vonul és szétveri Károlyi csőcselékét. Ennyi reménység maradt meg számunkra, semmi több.
A zajos utcákból néptelen, sötét kis utcákon át kanyargott az utolsó villanyos kocsi. A Rókus kápolnától gyalog mentem haza. A Vas utca tájékán katonai őrjárat lépései hangzottak. Befordultam a kapun. Mögöttem valahol asszonyi sikítás csattant ki az éjszakai csendből.
Mikor futva felértem a lépcsőn, Anyám ott állt az előszobaajtóban és várt. Ki tudja, mióta?... Nem tett szemrehányást. Pedig láttam az arcán, hogy nyugtalan volt. Csak mikor aludni mentem: mondotta kérlelve: - Máskor ne maradj ott ilyen sokáig.