November 18.
Ma éjjel megrázkódott ennek a megjelölt városnak a földje. Mackensen automobil-oszlopai vonultak át Budapesten. Megállás nélkül mentek sötéten, mennydörögve, elárulva, megcsalódva, mentek a téli éjszakába... Lilla mondta el, a sógornőm, aki látta. Nagy ponyvák takarták a dübörgő gépeket. Csak fényszóró lámpáik árulták el, hogy élnek. Ember nem látszott rajtuk. Mint a háború kísértetei vonultak a messze csataterekről.
Órák teltek, csak egyszer akadt meg a mozgásuk. Az egyik megállt egy pillanatra, egy ember mászott ki a ponyvatakaró alól, kis ládát szedett le, intett és azután eltűnt a sötétben. Magyar katona lehetett, akit magukkal hoztak, ki tudja honnan. És a magányos kéz intése volt az egyetlen búcsú, amit német bajtárs Magyarország fővárosában kapott. Újra indult a nagy szürke kísértet és mögötte a többi...

Gondolatban utánuk néztünk mi, mint elmerülő dereglyén a hajótöröttek, mikor a mentő gőzös a szemhatáron segítség nélkül eltűnik.
Így történt... elmentek és nyomukban jönnek, egyre jönnek azok, akiket nem állít meg többé senki... Pedig a budapesti 1-es honvédek megérkeztek teljes, felszerelésükkel, a debreceniek, a pécsi honvédek is jönnek. Hazaérkeztek Albániából a székesfehérváriak, özönlenek Ukrajnából, a francia harcterekről, Itáliából. Innsbruckon át egy hét alatt több mint fél millió magyar katona tódult haza. Leszerelnek, elfoszlanak, nincsenek. Az ojtozi szorosnál ezalatt tizenhat emberből álló román járőr lépte át a magyar határt. Körülnéztek, visszaintettek és mögöttük óvatosan bevonult egy zászlóalj. Felfegyverzik és besorozzák az erdélyi oláhokat és a föld számunkra elveszett.
Az elmúlt héten egy kis csapat, néhány szerb katona, belovagolt Mohácsra.
Mohács... Egykor az óriási ozmán hadak előtt, királyával és érsekeivel a magyar nemzet vérzett el azon a mezön. Magyar vértől piroslott a Csele patak, magyar haláltól sápadt a föld a szemhatárig. Most maroknyi szerb lovas léptet el a gyászos, nagyszerű sír felett és tipor bele a királyi halottas ágyba. Békésen védtelen a mező, zöld a víz, a fűben nem fekszik halott. És ma mégis nagyobb temetője Mohács Magyarországnak, mint volt a nagy halál napján mert nincs többé, aki meghaljon érte.

Mint egy agyrémes álom, úgy hat ez. Odalenn a kis szerb csapat parancsnoka azt mondja: Hét éve vagyok együtt a katonáimmal és amikor most keresztülmasírozva Szerbián, a saját házuk mellett vonultak el, egyik se ment be a házába, mert parancs tiltotta, hanem jött előre... A szerb hadsereg 1912 óta van háborúban és mégis elvonul az otthona, kis földje, asszonya, gyereke előtt, vonul tovább és nem áll meg. Ők jönnek, akik hódítani indulnak és a mieink nem védik többé azt, ami az övék. Hogy gyűlölhetik az országunkat, a fajunkat azok, akik ide süllyesztettek. Micsoda rettentő méreggel dolgoztak, hazugságok narkózisával járványt oltottak belénk, pestis van itt a lelkekben.
Fájnak a gondolatok. Ki akarnám őket tépni, hogy egy percre megpihenjenek. De nem lehet. Úgy kapaszkodnak, hogy velük szakadna az agyvelőm egy darabja. Rettenetesek ezek a tétlen napok a betegágyban és a hosszú álmatlan éjszakák. Olykor azt hiszem, hogy csak azért nem örülnek itt meg az emberek, mert már örültek vagyunk mindannyian.

November 19.
Kinn hull a hó. Fehérek a tetők és világítanak a puha szürke égben. A szobákban takarékosan ég a tűz. A szerbek megszállták a pécsi szénbányákat, a románok Petrozsényt. Nincs többé szene Magyarországnak. És a csehek feltartóztatják a német szállítmányokat. A gázkályhában kicsiny a láng, nem fűt többé. Egy új rendelet lecsökkenti a villanyhasználatot is, ki kell csavarni a csillárokból a körtéket. Csak egyetlen egy éghet a szobában és félre faragósan világít a magasból. Sántítva ballagtam át Anyámhoz. A ferde világítás sötét üregeket hagyott a szegletekben és kietlenné, szomorúvá tette a lakást.
Az asztal is, mintha megváltozott volna az ebédlőben. Még ott állnak az ezüsttartóban a hűvösvölgyi fenyőágak, virág nincs többé. Olyan drága lesz minden. A fogások is egyre csökkennek, de azért úgy teszek, mintha nem venném észre. Anyám se szólt. Sohse beszélünk ilyesmiről, pedig hogy megváltozott az életünk. Minden nap eltörül valamit a megszokottból. Ami azelőtt magától értetődő volt, az most ünnep lesz. A háború hosszú évei alatt amúgy se volt már semmi az, aminek tulajdonképpen lennie kellett volna. A kávé nem volt kávé, a tea, a rum, a cukor, még a kenyér sem. Megszoktuk a pótanyagokat, most ezek is kifogynak. A boltokban tátongnak a polcok és új áru nem érkezik. Aki teheti, vásárol és halmoz. Németország és Ausztria sem szállít már ipari cikkeket. Az abroncs egyre szűkül és egyre szegényebbek leszünk.

Az utca túlsó oldalán világos egy szemközti ablak, pedig már későre jár az idő. Ahogy átnézek, látom, hogy odaát egy férfi ruhák közt válogat. Felemel egy kabátot, a lámpa felé tartja, aztán félre teszi, megint előveszi, utóbb egy mellényt nézeget és holmi fehérneműt. Aztán bejön az asszony, tanácskozva beszélnek. Egy felöltöt az asztalra dobnak. A többi holmit eldugják az ágyba a matracok alá. Cipők között is válogatnak. Egy párt a felöltő mellé tesz az asszony. A többit a szekrénybe a könyvek mögé rejtik. És így válogatnak, így rejtegetnek ma minden lakásban, végig az országban.
A népkormány rendeletet adott ki. A leszerelő katonaság ruhaszükségleteiről rekvirálás útján akar gondoskodni. Bizalmi férfiakkal fogja, térítés nélkül, a ruhákat, fehérneműt és cipőket a lakásokban átvenni. Aki készletét elrejti, annak egy rend ruhán felül elkobozza készletét a hatóság és 2000 korona pénzbüntetéssel vagy hat hónapig terjedő fogházbüntetéssel sújtja.

Sajátságosan hat ez a rendelet. Azokat támadja legjobban, akiket a háború drágasága, a lánckereskedelem fojtogatása amúgy is leginkább meggyötört a középosztályt, melynek szegény, megkopott és elnyűtt ruházata volt az egyetlen, amivel ideig-óráig még fenntartotta, legalább külsejében, lefokozott kultúrigényeit és átalakításokkal, öltöztetni tudta felnövekvő gyermekeit. De túl ezen is nyilatkozik valami új és idegenszerű ebben a rendeletben: Az államhatalom az egyén tulajdona felett, térítés nélkül, rendelkezni kezd. Jogot vesz, hogy átkutassa az otthonokat. Egy kis rés támad a magánlakás és magántulajdon érintetlenségén. A Rókus kórház tájékáról ekkor egyszerre lövések dördültek bele az éjszakába. A túlsó oldalon, a megvilágított szobában felkapta fejét az asszony. Ekkor vehette észre, hogy elfeledte leereszteni az ablakredőnyt. Ijedten futott oda és elfüggönyözte, miként lopnak ők tulajdon lakásukban, maguk számára, saját szegény kis raktárukból.

Mialatt néztem őket, elcsodálkoztam önmagam felett. Bensőmben azoknak az embereknek adtam igazat, akik a rendelet kijátszásán fáradoztak. Pedig a becsületről nem változtak meg a fogalmaim a törvény becsülete változott. Még három hét előtt oltalom volt, ma már támadást jelent és mi üldözött emberek csak védekezünk, mikor összefogunk ellene.
Odalenn az utcában lépések Hangzottak, járt valaki. Kapuzárás után olyán ritkán esett ez meg, hogy észrevettem. A lépés sietve, bizonytalanul kopogott. Hallgatództam egy pillanatig, nem töri rosszban a fejét, aki odalenn jár! Csak aki lassan, biztosan megy manapság éjnek idején, csak az jelent veszedelmet. Sok mindent megtanultunk. Azt is, amit a lépések mondanak az utca kövezetén.