December 3.
Budára indultam, fel a Várba. Öt órára gyűltünk össze a Zichy-palotában. A gyéren világított kis Szalag utca meredeken kanyargott felfelé a Corvin-térről. Csendes volt, senki se járt benne. Csak mikor a Jezsuita-lépcsőhöz értem, jött szemközt egy fiatal leány. Sietett, látszott rajta, hogy fél. A lépcső homályosan kapaszkodott a boltozás alatt. A falnyílásokon át egyre magasabbról látszott a hegyoldal. Elvétve lámpák ácsorogtak. A város süllyedt lefelé. És egészen lenn a partok közt, mint egy nagy, szabad lélegzés, ömlött a Duna.
A Mátyás-templom szegleténél hirtelen fordulóval kanyarodva nyargalt a szél, mintha kergetne valakit a templom alatt, aki nem látszik. A tér közepén elgondolkozva állt a vén Szentháromság-szobor és lenézett a talapzatára. Két év előtt Károly király koronásan ott esküdött. A csonka torony alatt a Verbőczy utcába értem.
Kétoldalt régi paloták hallgattak. Az utca végén becsengettem. A félköríves, barlangos kapun túl, mély boltozás nyílott bele a kertbe. Egy kicsiny kert a várfokon, mintha kövek tartották volna a tenyerükben. Az apró gyepmezők törpére nyírott örökzöldje mentén, fehér jelek voltak az utak. Barokk talapzaton, a bástyafal fölé, két szobor emelkedett az esti homályba, a csillagok közé. Görög istenek és a testük körül mintha valaminő negédes szél fújta volna ritmikusan kőruhájuk ráncait. Az egyik fáról lecsörgött egy magányos utolsó levél.

A XVIII. század építette ezt a házat, Buda egyik legszebb palotáját. Mária Terézia kora járt erre púderesen és legyezőjével finoman megérintette itt is, ott is a falakat. Kicsiny díszítések: kicsiny mosolyok maradtak a nyomán az ablakok alatt, a lépcső könyöklőjén. A kőlépcső szabadon emelkedett bele a felső terembe, melynek megművelt alacsony mennyezetét fehér oszlopok tartották maguk fölé. A fehér falon régi képek arany kerete csillant. Lámpa nem égett. Csak a nagy márványkandallóban lobogott a tűz és alulról világította meg a dolgokat. Beletükrözte magát régi bronzok szépségébe, futkosott a falakon és libegő érintésétől, az ódon porcelánnak testén messze kínai tavaszok virágoztak ki és fonnyadtak bele a homályba, hirtelen, ahogy a tűz fénye tovább osont. Alattuk előkelően, nehézkesen álltak a bútorok, mint olyanok, amelyek nem költözködnek soha.
Aztán kigyúlt a lámpa és a fénye belevilágított Zichy Rafaelné, Pallavicini Edina arcába. Olaszos, nagy barna szeme komoly volt, de a szája nevetett. Hirtelen abbahagyta. Valahányszor találkozom vele, mindig meglep ez. Szinte olyan, mint mikor felnőtt emberek nevetnek gyerekeken. Egyszer azt mondta nekem: "A mi parlamenti harcaink úgy hatnak reám, mintha gyerekek civódnának, akik nem látnak fel az ablakig." Akkor értettem meg a nevetését. Magyar oligarchák vérével kevert, régen emlékező latin vére látott át ilyenkor az illúziók felett.

Nyomon követtek a többiek. Ritoók Emma, gróf Vay Gáborné. Fázva jöttek és a kandalló köré húzódtunk, mint az összeesküvők. Ugyanaz volt a fájdalmunk, ugyanegy volt az akaratunk. Tudtuk, hogy eljött az óra, ki kell hívnunk csukott ajtaik mögül az asszonyokat. A magyar históriában olykor hosszú évtizedekre eltűntek az asszonyok, - nem látszottak. A jogaikért nem kellett küzdeniük, mert nincs törvénykönyve a világnak, mely az asszonyok jogát jobban megvédte volna, még a legsötétebb századokban is, mint a mienk. Csendben élhettek és ilyenkor a háttérben csak víziószerűen suhant el egy-egy szép, keskenyvágású magyar női arc a tűzhely enyhe fényénél. Ezek voltak Magyarország boldog napjai. De ha égett itt a föld és a szerencsétlenség aratott, akkor mindig ott volt legelöl a magyar asszony. Nagyobb szenvedés soha sem érte a mi országunkat, mint most, tudtuk hát mindannyian, akik együtt voltunk, hogyha hívni fogjuk őket. Jönni fognak és el fogják vetni a nemzeti ellenforradalom csóváját. Nem gyűléseken, nem is a piacon, hanem otthon, a háborútól kimerült férfiak lelkében, akik ma még csüggedtek, de holnapra majd nem merik már meghazudtolni az asszonyokat, akik hisznek a bátorságukban...

Lépések jöttek bele a tanácskozásunkba. Hohenlohe Károly Egon herceg szellemes feje bukkant ki a lépcső fehér aknájából. Az ötödik összeesküvő, az erdélyi végek hontalanná lett fiatal magyar papja. - Mennyire jutottak?
Felolvastam a programtervezetet, melyben szociális és politikai reformok közé burkolva az egész keresztény magyar női társadalom létérdekeit kíséreltem meg összefoglalni.
- Mondjuk ki világosabban, amit akarunk, - szólt közbe Zichy Rafaelné. A többiek is hozzájárultak és a tervezet homlokára odaírtuk erősen, láthatóan azt a szentháromságot, melyért mindent tenni akarunk: A keresztény és nemzeti világnézet, az ország oszthatatlansága és a család.
- Biztos eredményünk lesz, - mondotta Hohenlohe, - sokat foglalkoztam szervezéssel Erdélyben, tudom mire képesek az asszonyok.
Mikor kifordultunk a kapun és elszéledtünk a csendes budai utcákon, éreztem, hogy új út kezdődik számomra, amely talán a sorsom útja lesz.

December 4-7.
Újszerű lázas napok következtek ezután. Felráztam magamat a zsibbadt kétségbeesésből, amelyben csak béna szenvedője voltam az eseményeknek. Addig, mint a nyomorékok, akiket mozdulatlanná tesz a betegség, hosszasan mindennek utána pillantottam, ami a szemhatáromba került, most egyszerre szereplője lettem a halálosan komor tragédiának és nem volt többé időm a részleteket figyelni.

A Zichy-palota délutánjának másnapján leveleket írtam, telefonáltam és összehívtam magamhoz egynéhány bátor, elszánt asszonyt. Ritoók Emma is eljött. Nem volt vesztegetni való időnk, sietnünk kellett és abban állapodtunk meg, hogy mindenik vendégem külön-külön összehívja magánál megbízható asszonyismerőseit és mi beszélni fogunk nekik, vigyék szét a keresztény magyar asszonyok szervezkedésének a gondolatát. Más megoldás nem marad számunkra. Nyilvános gyűlésekre alig gondolhatunk, A sajtó már nem volt szabad. A néhány keresztény és polgári lapot, mely rendelkezésünkre állt volna, vörös katonák kezdték terrorizálni. Amit mi akartunk, azt halálra ítélte a szociáldemokrácia. A nemzeti és a keresztény gondolat ellen harcot hirdetett, Magyarország területi épségéről pedig, hivatalos lapjában kijelentette, hogy - semmi köze hozzá ...

Vissza kellett hát térnünk régi idők szegényes eszközeihez. Szájról-szájra vittem a gondolatot. Most már külön váltunk, hogy többet végezhessünk. Ritoók Emma járt a város egyik részén, én a másikon. Mint az első keresztények, hol itt, hol ott összegyűltek az asszonyok. Kicsiny bérlakásokon, palotatermeken, iskolaszobákon vándoroltam át. Sötét utcákon, barátságtalan sikátorok homályában ballagtam egymagamban szélben és hóban nap-nap után. Az asszonyok megértettek. A kimerültségnek és meghunyászkodásnak ebben a szomorú korszakában megható elszánás és bátorság élt az ő lelkükben. Jóformán kivétel nélkül aláírták az íveimet, akik nem írták alá, azoknak a férjük tiltotta meg. Közöttük nem létezett a: "Végünk van, hiába minden", szörnyű lemondása. Tiszteletet és hálát éreztem irántuk. Egyszerűek, nagyok és hűségesek voltak. És mialatt egyik kis otthonból a másikba vándorolva rájuk gondoltam és szerencsétlen országunk végzete gyötört, mindig újra felmerült előttem egy kép.
A hó hullott, hideg és sötét volt és én izzó fehér ég alatt mégis egy nap-keleti fehér várost láttam. Egy oszlopos házat: a Pilátus házát és tornácán megkötözve ott állt az Úr. A ház előtt gyűlölettől őrjöngő tömeg ordított: "Feszítsd meg, feszítsd meg!".

Ugyanezt ordítják ma a mi megkötözött országunk felé. És lerántják maguk közé, tövissel koronázzák, ütlegelik és leköpik. Nehéz keresztet tesznek a vállára és felhajszolják a Golgotára. Rászegezik a keresztre, hogy ne mozdulhasson és lássa vérbeborult, haldokló szemével, mikor lábánál elkockázzák a köntösét. Aztán sírba teszik, nehéz követ hengergetnek a teste fölé, lepecsételik és fegyveresekkel őriztetik, hogy halott maradjon, fel ne támadhasson...
Hívei és tanítványai csüggedve bujdostak el és magára hagyták a sírját. Nem volt többé reménység. De a harmadik nap reggelén a kék derengésen át asszonyok mentek el a sírhoz. Asszonyok voltak azok, akik meglátták a feltámadást... Annak a gyönyörű szent meglátásnak az emléke maradhatott meg a szemükben. Évezredről-évezredre, mindig újra asszonyok azok, akik meglátják a földön a feltámadást...

Most is látják. Hisznek és velem jönnek.
Nem én akartam, az eszme akarta; az jelölt ki, hogy a hordozója legyek. Ha elfáradtam; ha elcsüggedtem és kétség szállt meg: hivatva vagyok-e az elhivatásra, mindég újra eszembe jutott, hogy a szeretet; melyet a végzet hazája és faja iránt egy ember lelkébe vesz, erőmértéke annak, amit cselekedni tud. Sikerülni fog, sikerülni kell és a sok beszédtől elrongyolódott hangommal új gyülekezet előtt, a város másik végén megint beszéltem. Az asszonyok pedig, olyanok, akik már hallottak, futva kerültek elém az utcán és mire az új körbe értem, ott voltak és vártak és megint meghallgattak.
Későn este, fáradtan vergődöm haza. Ilyenkor Anyámhoz menekülök pihenni. Soká elüldögélünk a kis zöld szobában és ő biztat, ha csüggedt vagyok. Mindég megtalálja a szót, amely meggyógyít. Aztán késön megyünk aludni. Az este hosszú és közbe kipihenem magamat. Elmesélgetek vándorlásaimról és amit fáradságomon át tompán, szinte ködben éreztem, megint követelőbben áll elém és nem bírok másra gondolni.

Egy új szerencsétlenség érte Magyarországot. Vix francia alezredes, aki nemrégiben érkezett Budapestre, mint az antantszövetségesek katonai küldöttségének főnöke, egy jegyzéket közvetített a magyar kormánynál. A csehek árulásának a bére van benne. A győztes hatalmak követelik Magyarországtól, ürítse ki az egész felföldet, mert: a csehszlovák államot elismerték, hadseregét szövetséges hadseregnek tekintik...
Egyszerre észrevettem, marokkal fogom a tenyeremmel az államat, hogy megállítsam a remegését. Valaminő soha nem érzett düh forrott fel bennem. A jog és igazság békéjének hirdetői, az új világmegváltók, a fegyverszüneti feltételekkel ellentétben egyszerűen ránk parancsolnak, hogy országunk nagy bástyáját, a Kárpátokat kiszolgáltassuk és tizennyolc szép ősi vármegyénket odaadjuk azoknak, akiké soha se volt, akiket az antant szövetségeseinek nevez, bár hosszú évtizedeken át ők voltak az osztrák hatalom legerősebb támaszai és legkíméletlenebb végrehajtói. Mesélni tudnánk róluk mi magyarok. Szabadságharcunk után, mint az osztrák abszolutizmus titkos rendőrei, besúgói és teljhatalmú pribékjei, ők kínozták meg legkérlelhetetlenebbül Magyarország népét. És mesélni tudna róluk Velence és Lombardia, ahol a cseh császári sanyargatók: "le sbirre austriaci" emléke még ma is kísért. A kiegyezés óta a dinasztia jóvoltából a monarchia közös intézményeiben jóformán minden magas polgári és katonai pozíció a cseheké volt. Ők is felelősek a dolgok fejlődéséért és most mégis, mint az antant "szövetséges haderői", részesei a fegyverszünet végrehajtásának, amely a régi Osztrák-Magyar Monarchia területének elfoglalásáról rendelkezik...

November elején a frontokról tizenöt érintetlen magyar divízió jött haza. Ha azok még megvolnának... Hideg rémület fogott el. Felpillantottam anyámra. Ő is arra gondolt, amire én. És mint mikor egy nagy beteg virrasztói, hogy higgyenek az életében, azokról az időkről kezdenek beszélni, mikor még egészséges és erős volt, - beszélni kezdtünk mi ketten virrasztók is régi időkről, szép messze felföldi nyarakról. Mikoriban még gyerekek voltunk, szüleim azt kívántak, ismerjük meg az országot. És minden szünidőben más vármegyében kerestek egy kis fészket nekünk. Kárpáti nyarak, kies fürdőhelyek, erdei fészkek, csendes elvonult hegyvidéki városkák... Lipótújvár a Vág mentén és messze a nagy Kriván. És Trencsén, a Budetim vár és Oroszlánkő a felhők között. És a királyasszony városa Pozsony. És a zöld mezők a Mátra alján. És a szepesi városok és Kassa, vén székesegyháza tövében, a magas Tátra az ég alatt, Bereg zúgó nagy rengetegei és a máramarosi erdők, a Tisza ringató bölcsői.

Elmúlt régi szép nyarak, elmúló régi szép országunk. De visszavesszük! És másnap újra mentem és vittem ezt a szót és vittem a híremet asszonyok lelkébe. Akkortájt az utcák még sötétebbek voltak, mint valaha. Új rendelet jött. Öt órakor bezárják az üzleteket. A kirakatok világossága is kialszik. Egy mozgószínház előtt haladtam el. Bejárata mellett nagy színes plakát függött. Odabenn Tisza halálát játszották a vásznon. A színész Tisza maszkját viselte, egy színésznő Tisza Istvánné szerepét adta, Almássy Denisenek is volt megszemélyesítője. A vállalkozó a Hermina-úti villában, a gyilkosság színhelyén játszatta el kinemagép előtt a darabot. Vajon a gyilkosok maguk adták-e elő a saját szerepüket?...
Mentemben undorodva hallgattam az előadásról kiözönlő emberek beszédjét. Pesten ekkor már széltében suttogtak egy tengerészről, aki mindenütt dicsekszik, hogy ő ölte meg Tiszát. Azt is mesélik, hogy Almássy Denise a Ritz szálloda éttermében iszonyodva ismerte fel vacsora közben Tisza egyik gyilkosát. Kérdezte, ki az az ember? És valaki azt felelte neki: a katonatanács elnöke, Pogány József. Mese,... hiszen Almássy Denise a gyilkosság óta sohase jött a fővárosba. Sok hír kering. Azt is mondják, hogy a hadügyminisztériumban százezreket fizettet ki a kormány gyanús egyéneknek, akik a forradalomnak nagy szolgálatokat tettek. Az első katonatanács tagjai tetemes jutalmakat vettek fel. Senki se tudja, miért. De Károlyi alighanem tudja és... ha keresni akarná, közöttük talán nyomára akadna Tisza gyilkosainak is.
Mocsárban élünk és körülöttünk bántatlanul, egyre hangosabban szervezkedik a bolsevizmus.

A Duna partján mentem hazafelé. Kis vontató hajó hosszú uszályt vitt maga mögött lefelé a vízen. A parti lépcsőn egy emberült és két felhúzott térde közé lógatta a fejét. Egy gyerek ment el mellettem, mezítelen lába régi szőnyegrongyokba volt csavarva és a zsineg vége sárosan húzódott mögötte a földön. A boltok már zárva voltak, az utcák sötéten tátongtak. A járdaszélen egy furcsa kis alak hajlongott. Mikor közelebb értem, láttam, hogy lába előtt szemetes ládák és kosarak állnak a földön. Megviselt capote kalapban, régi módis gyöngyös mantillában, egy öreg asszony kaparászott a szemét között. Karján kis kosár lógott és a szemetes ládákból bűzös ételhulladékokat szedegetett bele.

Hangok hallatszanak ebben a városban. Idegen pénz csörög, bankók suhognak és nem látszik: ki adta és ki vette át. De aki átvette, az megszolgálja és mond valamit. Mondja elmenőben az utcán. A mentillás asszony a szemetes ládák előtt és az ember a parti lépcsőn és a gyerek, akinek a lába mezítelenül áll ki a szőnyegrongyokból, ők mind, mind hallják.
Egy csoport ember verődik Össze. Nem tudni honnan, katonák és tengerészek jönnek. Egyszerre a ganajos láda tetején ott áll valaki és beszél.
- Az urak az okai mindennek, a grófok, a papok, a burzsujok! Agyon kell ütni, ahány van!
És lassú sötét gyűlölet ömlik szét. A szenvedők nehéz haragja, a kifosztottak, a hajléktalanok bosszúja, az éhezők állati dühe terjed.