Január 2-3.
A régi emberek életének és egyéniségének két sajátsága lett mostanában érthető előttem...
A mi nemzedékünk már úgy született, hogy ne vigyázzon arra: ki hallja, ki nem. Megszoktuk, hogy mindenről farmhangon beszéljünk. A biztonságérzet, melyben éltünk, szabaddá tette megnyilatkozásainkat, szinte az adta meg korunknak fegyelmezetlen jellegét. Gyakran megfigyeltem: Anyám és kortársai sokkal halkabban beszélnek, mint mi és mértékletesen használják a szavakat. Őket olyan idők nevelték, melyek leselkedő hallgatódzással voltak tele. Az előttünk járó nemzedékeket az osztrák abszolutizmus kémrendszere tanította meg az óvatosságra.
Hányszor mondta Anyám: Ti mindenről beszéltek mindenki előtt.
Hajdan azt hittem, hogy ez a mérséklet csak egy finomabb kor nevelési princípiuma volt. De mióta a jelenlegi törvénytelen uralom hatalmát féltőn besúgókkal és spiclikkel szimatoltatja gondolkodásmódunkat, szavainkat és útjainkat, rájöttem, hogy a régiek előkelő, tompított megnyilatkozása nem csupán egy arisztokratikusabb világ elvonult életlehetőségeiből, hanem végeredményében, önvédelemből eredt.

Ugyanígy érthetővé lett előttem lévőknek még egy sajátsága. Ők másképp építették meg a házaikat, másként készítették a bútoraikat, mint mi. Gyerekkorom óta szeretem a sokrekeszes ódon bútorok titkos fiókjait, szeretem a furfangosan szerkesztett régi házakat. Emlékezem, ha elmúlt idők hajlékaiban jártam, vén kastélyok, öreg lakások zeg-zugos építkezési módjában különös szépséget találtam. Vonzottak a rejtett falüregek, a láthatatlan faliszekrények, melyek a mi modem házaink sima vonalaival ellentétben, a régi falak között bujkálnak. Nem romantika és nem véletlen volt ez. Most már tudom, hogy nincs olyan szokás vagy megnyilatkozás az emberek életében, mely mögött vagy támadás, vagy védelem ne rejtőznék. Az elmúlt építészet kecses falüregei, a régi bútorok rejtekei, az elmúlt emberek tompított elővigyázó beszéde, mindez csak védelem volt ólálkodó veszedelmekkel szemben.
Mióta jelenünkben egyre lazább lesz a közbiztonság és egyre komolyabban hallatszik a hír, hogy az óriási összegeket felemésztő kormányzás rá akarja tenni kezét a magántulajdon aranyára és ezüstjére, sokszor nézek körül, szinte kétségbeesetten lakásunk sima falai között, melyek minden segítséget visszautasítanak. Az erdőn most nincs rá mód, hogy az ember valamit elásson. Régen lehullott a lomb, orvvadász katonák csavarognak odakinn: fát lopnak a városiak mindenütt. Csak a lakásban lehet elrejteni azt, amit az ember menteni akarna.

A múltkor a pincében is körülnéztem, de betonos földjét csákánnyal kellene feltörni. Zajt ütne és a nyoma is megmaradna. A padlások sem jöhetnek számításba. Lehozattuk azt is, ami fenn volt. Még a ruhát se lehet odafenn szárítani. Külön padlásspecialisták járnak mostanában a pesti házak tetői alatt.
Álmatlan éjszakákon sokszor töprengtem ezeken a dolgokon. Mikor majd haza hozom, hová tegyük az ezüstünket? Ha az ablak faburkolatát kibontanók? Törtem a fejemet. Ha a parkettát felfeszítenők? Kicsi üreg támadna nagyon, alig férne oda valami.

Aztán Anyám talált megoldást és elhatároztuk, hogy hazaszállíttatom a bankból az ezüstös ládát. Ez se volt egyszerű dolog. Egymagamban nem mertem vállalkozni rá. Pár napja történt, hogy testvéremhez gyalogkocsin képeket és függönyöket küldtünk. Katonák egyszerűen leemelték a csomagot és elszaladtak vele. Unokaöcsémet, Eperjesy Adorjánt kértem hát meg, legyen segítségemre. Egyenruhát húzott, revolvert vett magához és harcias fedezete mellett nyargaltam végig a kocsi után a városon. Valahányszor katonák és tengerészek jöttek szembe, összeszorult a torkom. Annyi kedves emlék, annyi régi holmi bújt meg a ládában, jóformán minden értékünk ott döcögött a rázós kis kocsin.
Holtfáradtan érkeztem haza. Aztán elmúlt a nap. Mikor éjszaka lett és feltűnés nélkül be lehetett csukni az ablaktáblákat, a személyzet pedig aludni ment, nekifogtunk hárman, hogy a holmikat elrejtsük. Anyám csomagolta be a dolgokat, aztán hosszú zsinegeket kötözött a kannák és tálcák fülére. Közben könyvtáram tetejére kicsi szegeket vertem, rájuk erősítettem a zsinegeket és a bútor háta és a fal közé egymásután leeresztgettem a tálcákat. Kitűnő megoldás volt ez, se felülről, se alulról nem látszottak a dolgok. Békésen lógtak a levegőben. Az ezüst bojlerral és a kannákkal több bajunk volt. De Anyám ekkor is segíteni tudott A szalonban sarokra szegezve függött a kandalló felett egy nagy tükör és üreg volt mögötte. Két kampójára hátul fel lehetett akasztani a zsinegeken függő tárgyakat.
A szoba homályában egyetlen villanykörte világított a csilláron. A kandallón egy szék állt, a széken szinte a mennyezetig érön, egyenruhában az unokaöcsém. Anyámmal adogattuk fel neki a zsinegeken himbálódzó tárgyakat, a hosszú fiú pedig lehajolt, felnyúlt és egészen úgy mozgott, mintha karácsonyfát díszítene.

Éjfél régen elmúlt, mire elkészültünk. Mikor aludni mentem, eszembe jutott az az este, melyen a szemközti házban a rekvirálás elöl ruhákat dugdostak a lakók. Ma még élénkebb közösséget éreztem velük, mint akkor és - igazat adtam nekik. Az állam a katonák számára rekvirálta el az emberek ruháit de akiket illetett volna, alig kaptak valamit belőle. Szociális cégér alatt az is csak rablás volt, mint minden más egyéb, ami most történik: a beszedő és kiosztó közegek a ruhák legjavát megtartották maguknak. Sok házmester és házbizalmi férfi egyszerre angol esőkabátban és jól szabott bundában sétált. Ki merne szólni ellenük? A protekciós zsibárusok pedig drága pénzen árulják az ellenérték nélkül elkobzott dolgokat.
Ha az ezüst rekvirálására kerülne a sor, az is így végződnék. És elalvás közben valaminő csempészörömmel gondoltam a tükör üregére és a szekrények mögé.

Január 4.
Az utcán még kevés emberjárt. Korán indultam otthonról. Reggelre új helyszíni szemlét rendeltek el a hűvösvölgyi betörés ügyében. Hosszas kilincselés után kiderült, hogy a rendőrség megfeledkezett róla és sohase nyomozta ki a tetteseket. Az ügy aktái pedig feljelentésemmel együtt elkallódtak. Ez mostanában így szokás. A hivatalokban eltűnnek az akták. Új emberek adminisztrálnak a régiek feje felett és hanyagságuknak nincs határa. Ma is volt benne részem. A megszabott órában kimentem a villánkba, aztán visszajöttem. A rendőrség részéről nem jelent meg senki.
Megfeledkeztek-e vagy . . .? Izgatott hangulat van a városban. A munkásság fenyegetően lép fel a gyárak vezetőségei ellen. A Ganz gyárat ma reggel fegyveresen körülkerítették. Elcsapták az igazgatóságot, bizalmi férfiaik ellenőrzése mellett újat állítottak a helyére.

Mikor leértem a hegyről, sokáig kellett várnom a villamoskocsira. Kívülem csak még egy ember lézengett a megállónál. Kockás szövetű hentes sapka volt a fején. Lompos, pecsétes katonaruhát viselt, gomblyukában a szocialisták jelvénye, a kalapácsos vörös ember virított. Az állomás körül elhagyatott volt a hűvösvölgyi tájék. Kényelmetlenül éreztem magamat. Az idegen minduntalan felém nézett. Szerettem volna tudni, kivel van dolgom.
- Talán forgalmi akadály van, hogy nem jön kocsi?
- Lehet, - mondotta szárazon. Aztán szinte mintha a jelenlétem ingerelte volna, hirtelen elfutotta a harag. - Most már hozzálátunk egy-kettőre, hogy rendet csináljunk. A Ganz-gyárban már elvégeztük. A villamosokra is rákerül a sor. De előbb az államvasúti gépgyárakat kell szocializálnunk; A csavargyárban, az óbudai hajógyárban, a fegyvergyárban, mindenütt elcsapjuk a vezetőséget. A vidéken is ráncba szedjük az üzemeket... Kun Béla, meg Vágó elvtárs Salgótarjánban már sepert.
- Szomorú seprés volt, - mondottam, - tizennyolc halott és vagy száz sebesült az eredménye. Tudja-e, hogy alig van ház, amelyiket épségben hagyott a siralmas rombolás?
- A kommunista munkásság önérzetesen viselkedett. A csőcselék fosztotta ki a várost.
- Úgy értesültem, hogy Kun Béla uszította a felfegyverzett munkásságot a fegyvertelen polgárságra. Azt mondják, bányászok robbantottak dinamittal a városban. Ők kerítették hatalmukba a tárnákat, a postát, a vasutat. Ilyesmire kóbor cigányok nem képesek. Jól szervezett lázadás volt az.

Az ember egy ideig a földre nézett és közben egy vesszővel csapkodta a lába szárát. Mikor felpillantott, gyűlölködő kifejezés volt a szemében.
- Hát értsék meg végre az urak, hogy ezentúl így lesz ez minálunk. Elég ideig volt minden az övék, most legyen minden a népé.
- Nem gondolja, hogy valamikor az urak is nép voltak? Az "úrnak lenni" olyasvalami, mint egy állás, amiért dolgozni kell és dolgozni érdemes. Csakhogy nem egy emberéletre szorítkozik a munka, de sok nemzedék életére, míg végre az egyik azután eléri. Ha ezt a lehetőséget elveszik a nemzedékek elöl, az olyan, mintha az egyén elől elvennék a szorgalom, a munka és a tehetség eredményét. Dolgoznék maga a jobb megélhetés lehetősége nélkül?
- Nem, - mondotta az ember bizonytalan hangon. Aztán mintha dühbe jött volna a saját megingása felett, nyersen odavetette: - A szakszervezetben másként beszélnek,
- A zsidó vezetők...
- Az már igaz, mind ahány zsidó, dörmögte rosszkedvűen. - Ennek is az urak az okai, miért nem jöttek közénk? Sohase törődtek velünk, ott hagytak a zsidóknak.
- Ebben megint magának van igaza. - És az ember köszönt, mikor felszálltam a villamosra.

Átfázva érkeztem haza. A lépcsőn három férfi jött lefelé, két katona és egy polgári ruhás egyén. A szobaleány, aki ajtót nyitott, mindjárt azzal fogadott, hogy lakást rekvirálni jártak nálunk.
- Beeresztették őket? De hát miért nem mondták meg, hogy már van egy lakásigazolványos lakónk?
- Nem használt semmit. Félrelöktek és bementek. Szegény öreg Méltósága, olyan gorombák voltak vele. Benyitottak mindenüvé, mindent megnéztek és azt mondták neki, hogy csak két szobát hagynak meg.
Anyámat kellemetlenül érintette az eset: - Egy néggyerekes fogorvos jelentett be lakásigényt három szobánkra, közös konyha- és fürdőszoba használatra. Úgy emlékszem Polláknak nevezték és eddig a Dob utcában lakott. Féktelenül dühbe jöttem. Sohase hallottam eddig, hogy ismerőseimnél erdélyi menekülteknek rekvirált volna a lakáshivatal; azokat kitoloncolják, míg az osztrák honos galíciai menekülteket közénk telepítik. De hát mitől félnek? Mi elöl akarnak védekezni, hogy keresztények otthonába furakodnak? Majd teszünk róla, ne aggódjék, - mondottam Anyámnak. - Ennyire talán mégse jutottunk ...