Január 5.
Anyám maga vette át a meghívót és az ember, aki hozta, a lelkére kötötte, hogy csakis az én kezembe adja, mert fontos és bizalmas.
Tudtam, miről van szó és kora délután útnak eredtem. Előzőleg egy erdélyi hölggyel találkoztam, aki Kolozsvárra indult. Kértem, vigye el az asszonyok szervezkedésének gondolatát szülőföldjére.
Öt óra volt, mikor a Ferenc rendi szerzetesek bérháza kapuján befordultam. Előttem urak mentek felfelé a lépcsőn. Az érkezőket dolgozó szobája ajtajában Zsembery István volt képviselő fogadta. Régen ismerem, mint a katolikus ifjúság egyik bátor vezérét. Lakásában már sokan gyűltek össze. A forradalom előtti politikai életnek jóformán minden számottevő tagja megjelent. Csak ketten hiányoztak. Andrássy Gyula gróf, mióta lemondott a külügyminiszteri tárcáról, eltűnt. Legtöbben nem tudták, hogy hol van. Apponyi Albert gróf pedig kijelentette, hogy végleg visszavonul minden politikai tevékenységtől.

Az értekezlet elnöke gróf Zichy János volt, a régi Magyarország utolsó vallás- és közoktatásügyi minisztere. Korán megőszült úri magyar fejét kissé oldalt hajtva tartotta. Végtelen gond látszott az arcán. Röviden beszélt. Tiszta, igaz hazaszeretet érzett a szavából. Látta a veszélyt, segíteni szeretett volna és szinte megrendülten kérte az egybegyűlteket, tekintsenek el minden pártkérdéstől és találják meg az egységet a destrukcióval szemben egy közös, nagy pártalakulásban.
Rajtam kívül még csak egy hölgy tagja volt az értekezletnek. Egymás mellett ültünk a díványon: Zichy Rafaelné és én. Mindenki dohányzott, a nagy szivarfüstben jellegzetes fejek rajzolódtak.
Bethlen István gróf idegesen száraz feje középütt látszott. Mintha hegyes tollal karcolták volna oda. Egy szokatlanul hosszú borostyánkő-szipkán át szítta a cigarettáját a nélkül, hogy egyszer is kivette volna a szájából. Klebelsberg Kuno gróf várakozón ült egy karosszékben, melle felett összetámasztotta két kezét és simára beretvált, feszült arca belehallgatódzott a tompított sokhangú beszédbe.

Annyian voltak, hogy nem jutott mindenkinek ülőhely. A falak mentén köröskörül mindenütt urak álltak. Tisza, Apponyi, Andrássy egykori pártjának képviselői. Ahogy oldalt fordultam, magam mellett láttam Raffay Sándor, a hatalmas, égő szavú evangélikus püspök okos, keményen vágott arcát. Túl a szombathelyi püspök, Mikes János gróf violaszín barettje látszott. A feje finoman hátrahajlott, fehér kezén megcsillant a püspöki gyűrű smaragdja. önkénytelenül arra gondoltam, hogy egy velencei bíbornoki palota barokk terme illenék köré. Szemben az íróasztalnál Szilassy Aladár ült, a magyar jogtudás kiválósága és a tenyerébe támasztotta nemes, ősz fejét, mellette Balogh, Tisza István hűséges igazságügy minisztere állt; Perényi, Ráday, Hindy köszöntek felém.
Klebelsberg Kuno ekkor már olvasta az alakulandó új párt felhívását. Szép és fájdalmas riadó volt! A párt programjáról azt mondta, csak keret a területi épség, a nemzeti gondolat és a keresztény világnézet határain belül. Szóljon mindenki hozzá.

Megindult a vita. Kifogások hangzottak, az elnök igyekezett áthidalni az ellentéteket. Bethlen és Klebelsberg elfogadtak minden javaslatot, a régi nagy pártok képviselői közt úgy látszott, mintha már meg is lenne az egység.
Összenéztünk Zichy Rafaelnéval, amiben reménykedtünk, a hazaszerető politikusok hát mégis egyesülnek. A rettentő pusztulásban legyőzik magukban a régi harcok keserűségeit, az atavikus pártoskodást, amely mint egy átok Magyarországot mai rettenetes katasztrófájába sodorta. Hát mégis! Nagyok és magyarok tudnak lenni...
Zichy János arca egy kissé felderült, Bethlen kivette a foga közül a hosszú szipkát és Klebelsberg a jól végzett munka után pihentetőn megint lehunyta rövidlátó szemét.
Ebben a pillanatban egy alacsony székről hosszan, hosszan emelkedett fel valaki. Az ajtónyitásban ült, a túlsó szobában. Csak az árnyékát láttam benyúlni mihozzánk. Az alakuló földműves párt nevében beszélt és - a pártok egyesülésével szemben aggályainak nem volt határa. Soká tartott. Elmúlhatott vagy egy óra, mire leült. Szécsen gróf, volt udvarnagy keskeny, diplomata arca egyre csodálkozóbb lett a szónok beszéde alatt. Aztán végtelen udvarias érdeklődéssel kérdezte: Voltaképpen hova konkludálsz?
Zsibongás hallatszott. De ezalatt a zsibongás alatt már szabadon ömlöttek az ellentétes áramlások az egység átszakított zsilipen.

Klebelsberg egészen halovány lett és Bethlen István végtelen szomorúan nézett körül. Szinte a kétségbeesés meggyőző erejével kísérelték újra összekapcsolni azt, ami rettenetes szerencsétlenségben szétszakadt.
Ekkor említette valaki, hogy Heinrich Ferenc, a kereskedelmi és ipari érdekeltségeket szervezi össze polgári Párttá:
- Ők is hozzánk fognak csatlakozni, - mondotta Bethlen, - ha egységet tudunk magunk között teremteni. Különböző foglalkozási ágak, érdekkörök és árnyalatok nem képesek egyetemes összekapcsolásra, anélkül pedig nem lehet az országot megmenteni: Én csak egyetlen erőt ismerek, mely erre képes, és az a nemzeti gondolat.
- Persze, könnyen beszél, neki nincs pártja, vetette bele egy hang a zsibongásba.
Haller István, a keresztény szocialista párt egyik vezére, akit a földműves párt szónokának a bomlasztása már megérintett, felállt és arról beszélt, nem lesz tanácsos az egységet már most létrehozni. Bizonyos kikötések mellett csak a választások után lehetne erre gondolni. De az urnákhoz menjen minden párt a saját lobogója alatt, nehogy a kerületeiből veszítsen és a párt meggyengüljön.
- Most nem a pártokról van szó, de a hazáról! kiáltott közbe Zichy Rafaelné. - Hiszen ez az utolsó óra... A szoba egyik része éljenzett, a földműves pártiak és a keresztényszocialisták szerették volna eltitkolni, hogy haragszanak.
Pallavicini György jellegzetes sötét feje emelkedett ki magasan a többi fej közül. Mintha egy örök profilba vésett kis olasz kényúr erőszakos arca fordult volna bele hirtelen egy quattrocento éremről a szivarfüstbe. Ő is az egység lehetőségét döngette. Úgy látszott minden szétesik. Zichy János még egy kétségbeesett kísérletet tett, a végleges program megállapításáról beszélt. Az értekezlet elhatározta, hogy legközelebb fog határozni és leverten szétoszlott.

Szomorúan mentem haza. Útközben eszembe jutott, hogy írtam valamikor egy történetet: Csárda állt a síkon a katonák nagy országútján. Seregestől vonult a hadinép. Budát mentek visszavenni a töröktől. Mindenféle szedett-vedett katona verődött össze. Csak két magyar volt a csárdában. De nem fértek egymástól. Összeszólalkoztak, összeverekedtek. Véres testük felett röhögve mondta az ellenségük: Így van ez jól, ha ők agyon nem verik egymást, mi sohase készülünk el velük.
Temérdek neve volt ennek a két magyarnak a századokon át. Egykor hívták őket Újlakinak és Garának, egykor kuruc és labanc volt a nevük, aztán Görgey és Kossuth, aztán Tisza és Andrássy. És ma mintha ott kísértett volna ismét ezeréves szellemük. Aeterna Hungária...

Január 6.
Elég volt a kísértetjárásból. Elég volt!... Mióta a Ferencrendiek házában újra láttam azt, ami annyiszor elveszítette a nemzetet, komorabb hang keveredik a beszédeimbe, ha asszonyokhoz szólok.
Azok, akik veszni hagyták az országot, nem változnak. A gyerekek lelkében kell hát átteremtenünk a jövőt. Túl a mi megpróbált, de javíthatatlan nemzedékünkön, egy másik nemzedéket kell nevelni, mely megérti és írózva gyűlöli fajuk ősi hóhérját: az örök irigységből fakadt pártoskodást. A gyerekeknél kell elkezdeni. Ne mondja többé: testvér a testvérnek. Miért neked? És miért nem nékem? Ne mondja többet: Ha az enyém nem lehet, ne legyen a tied se, vigye inkább a szomszéd gyereke...

Az asszonyok megértenek. Egyre többen vagyunk, egyre többen.
Hideg eső esett és ahogy fonálba sodródott a levegőben, a szél fél oldalra fújta. Gyalog mentem át a városon. Dessewffy Emmához igyekeztem. A protestáns női szervezetek vezetői gyűltek nála össze.
Az utcák néptelenebbek voltak a szokottnál. Mikor az Országház elé értem, egyszerre kellemetlen szorongás fogott el. A nagy sötét térre, mint a lesben álló búvóhelyek, világtalanul torkolltak a barátságtalan utcák. Elment a kedvem a gyaloglástól, villamosra szerettem volna szállni. De mint mostanában rendesen, ha az ember sietett, megakadt a forgalom és, csak nem jött kocsi. A megállónál többen várakoztak. Egy karabélyos rendőr is állt a járda szélén. Órámra néztem. Öt órára vártak és már negyed hat is elmúlt. A rendőr káromkodott egyet: "Éjfélig ácsoroghatunk itt", - megigazította vállán a karabélyát és útnak eredt.
- Elmehetnék magával? - kérdeztem tőle. Az ember bólintott és én kettőt lépve, míg ő egyet lépett, útnak eredtem mellette: - Azt fogják hinni, hogy bekísér.
- Ellenkező irányba megyünk, mint a főkapitányság, - nevetett a rendőr. - Különben jól teszi, ha nem jár erre egyedül. Gyakran megtámadják a járókelőket. De hát már nem tart ez soká. Visszajön a régi rend. Majd elkergetjük a sok galíciai minisztert. - Keservesen kezdett panaszkodni, szidta a kormányt meg a temérdek tanácsot: - Fel kéne kötni ahány van.
- Mondja csak, hogy történhetett az, hogy maguk a forradalomhoz csatlakoztak?
- Félrevezetett egy pár megvesztegetett gazember. Nem tudtuk mi instállom, hogy mit teszünk.

Mikor elváltam tőle, arra gondoltam, mégis igaz az a hír, hogy a rendőrség átszivárog az ellenforradalomhoz. Nem is lehet másként. Csupa vidéki, bátor magyar emberből áll a legénysége.
Dessewffy Emmánál már együtt voltak a hölgyek, Szilassy Aladárné, Raffay Sándorné, Perczelné Kozma Flóra.
- A keresztény felekezetek külön-külön, meddő harcot folytatnának. De ha összefognak, akkor megmenthetik az országot.
És ők mindannyian önzetlenül, bátran menteni akarták, amit még menteni lehetett. Éreztem, hogy az egység, amelyet a politikai pártok maguk között nem bírtak megteremteni, az asszonyok lelkében már megvan.