Március 6.
Egy öreg asszony állt a járda szélén és furcsa vinnyogó hangokat hallatott. Az emberek ránéztek és odébb mentek. Néhány utcagyerek csúfolódva ugrált körülötte. Mikor közelebb értem, láttam, hogy az asszony vak. Örökös sötétségéből szívrehatóan kérlelte az elhaladó lépéseket. Át akart volna menni a forgalmas utca közén, de senki se akadt, aki átvezette volna. Egy darabig figyeltem az embereket. Többnyire szegény nép járt arra. Munkások, munkásasszonyok. Keményen, részvétlenül mentek el mellette.
A marxismus proletárközössége jutott eszembe. Azok a tanok, melyek megölik az emberi közösséget, egyúttal megölik az osztályközösségeket is. Amely korok letépik a Megváltót a keresztről, mindig az emberiséget szegezik a helyére.
Megfogtam a világtalan asszony karját és átvezettem a villanyosok és kocsik zűrzavarán:
- Bizonyosan az urak közül vezet most engem valaki, - mondotta az asszony, - a mieink olyan kegyetlenek lettek még magunk között is...

Március 7-8.
Napról-napra élek. Nem hallgatnak ki, nem tartóztatnak le, vádjuk érvényben van ellenem, az elfogatási parancsot senki se tépte szét. Hogy miért tétováznak a végrehajtásán, nem tudom, mert sohase kérdezősködném szándékaik felől, sohase fogadnám el, hogy érdekemben közben járjanak. Sohase kérnék tőlük semmit.
Szabad vagyok és mégsem vagyok szabad. Az volt a tervem, Kecskemétre és Debrecenbe utazom az asszonyok dolgában. Figyelmeztettek, ha Budapestről el akarnék menni, szökésnek minősítenék és letartóztatnának. Mit tegyek?
A városban választásokra készülnek. Én is dolgozom, de már nem hiszek bennük. Mert aligha változtatna a helyzeten, ha minden terror dacára is, a nemzeti érzésű tömegeké lenne a többség. A szociáldemokrácia, mely az eszközökben nem válogatva, az egyenlő és titkos választójog világmegváltó meséjével lázította a munkásságot, most, mikor elérte és ítélete elé kellene járulnia, magyarországi hivatalos lapjában szó szerint azt írja: "ha a szocializmus bármi okból elvesztené a választási csatát, később kénytelen lesz fegyveres kézzel föllépni az ellenforradalmárokkal szemben" ... A választás már nem segíthet rajtunk. Másnak kell történnie.
És fog is történni valami. A levegőben érzik. Egy roppant húr feszül, ha elpattan, véresre csapja azt, akit ér.

Március 9.
A vörös ököl mindegyre jobban fenyeget és emelkedik. Barátságosan hol akasztófákra mutogat, hol pedig börtönnel kecsegtet. Ma reggel megint felém fordult a figyelme. A szociáldemokraták központi közlönye: "A vendéglátó ellenforradalom", címen kirohan azok ellen, akik a kormány tudta nélkül az antant megbízottaival szóba állnak és többed magammal ellenforradalmár informátornak nevez engem is.
A református teológia lépcsőházában adta ide valaki a lapot. Az Evangéliumi Diákszövetség tartotta hangversenyét. Felolvasásom dalok között volt a műsoron. A "Népszava" fenyegető cikke még a fejemben kószált, mikor a dobogóra léptem és a zsúfolt terem felfigyelt. A protestáns ifjúsághoz intézett szózattal kezdtem és azzal végeztem, hogy: minden hazafias szó, amely célt talál és minden hazaszerető tett, amely a célt szolgálja, egy-egy rögöt szerez vissza széttépett hazánkból. A Népszava ma reggel azzal támadott, hogy ellenforradalmár informátor vagyok. Nem tagadom, igyekszem informálni a külföldet a szavamnál is, a tollammal is. Egy cikket fogok felolvasni, melyet derék honfitársaink Leffler Béla és felesége Signe Liljekranz vittek ki Stockholmba a Svenska Dagbladet számára. A címe: Kiáltás egy nemzet vérpadáról. Önökre bízom, hogy eldöntsék, ellenforradalom-e ez az írás vagy hazaszeretet.

Mikor a felolvasásom végére értem, egy hang hatalmasan belekiáltott a terembe: Százezer ilyen ellenforradalmár kell! És felugrottak az emberek és temérdek hang ismételte: Százezer ilyen ellenforradalmár kell!
Egy hullám lendült át a termen, amely nő, emelkedik szerteszét az országban, míg szembe hömpölyögve jön egy másik hullám, amelynek a színe vörös. Melyik özönlik sebesebben, melyik szakítja át hamarabb a gátat? Csak idő kérdése az egész.

Március 10-11.
Egészen csendes volt az utca.
Lövöldözés nem hallatszott ma éjjel és részeg őrjáratok trágár ordítozása. Félkettő felé járhatott az idő, mikor lenn a Kőfaragó utcán egy kocsi jött zörögve egyre közelebb és megállt az ablakom alatt. Parasztszekéren csaknem jönnek értem? Gondoltam magamban, de azért mégis összekaptam az írásaimat és a könyvszekrényem alá dugtam. Odalenn ezalatt furcsa nesz hallatszott. Mintha valamit feszegettek volna. Aztán nehéz súlyt cipelő lépések topogtak. Hirtelen eszembe jutott, - hátha a pincénket fosztják ki? Eloltottam a lámpát és kinéztem az ablakon. Az utca jóformán egészen sötét volt. Egy szekeret és néhány emberi alakot véltem látni.
Ha elvinnék a szenünket! Összeborzadtam a hideg félelmétől. Lerohantam a házmesterhez. Kinyittattam a házkaput és kimentem az utcára. A mellettünk levő ház pincelejárójánál állt a kocsi. Egy asztalos műhelye volt a pincében. Onnan hurcoltak ki bútorokat az éjjeli cserkészek. Az egyik sötét alak elém toppan: Jó estét kívánok.
- Jó estét, - feleltem és korunk, önzetlenségével örültem, hogy nem a mi pincénket keresték fel. - Jó éjszakát, mondottam udvariasan. - Jó éjszakát, hangzott a válasz.
Csak mikor a kapu becsukódott mögöttem, jutott eszembe, hogy ezek a jó szándékú emberek leüthettek volna. Ilyen téli regék szövődnek most át a budapesti éjszakákon...

Március 12.
Még egy utolsó kísérletet tettünk a magyar asszonyok nevében. Ma délután lakásomon gyűltünk össze a polgári partok meghívott vezéreivel. Éreztük mind, hogy az utolsó órák vernek a fejünk felett. Éreztük, ha most sem tudunk egyek lenni, egy névtelen szerencsétlenségnek nyitunk kaput. Eljött Bethlen István és Ernszt prépost, Pallavicini György, Heinrich Ferenc helyettese, Hohenlohe és később Lovászy.
És mikor hosszú tanácskozás után mi asszonyok magunk között maradtunk, Batthyány Lajosné, Dessewffy Emma, Zichy Rafaelné, Kállay Erzsébet és Vay Gáborné, kétségbeesésünk mindössze három szegény szót talált: Hiába volt megint
Lefekvés előtt, mikor a házvezetőnő behozta Anyámnak a számadási könyvet, két szem fürkésző tekintetét éreztem magamon: - Fáradtnak tetszik lenni? Milyen sokan voltak itt, talán valami gyűlés? ...
Inkább ösztönből, mint tudatosan feleltem: - Azon tanácskoztunk, meg lehetne tartani ez évben a gyermeknapot?... És minden átmenet nélkül szinte önvédelemből kérdeztem: - Ugye Pogánynak a sofőrje a maga vőlegénye? Olyan váratlanul érte a kérdés, hogy nem tagadott:
- Néha Pogányt viszi, néha Böhmöt. Csak ezt akartam tudni.

Március 13.
Sok ember állt az utca szegletén. A falakon megint egy új plakát színe rikoltozott. Egy óriási munkás látszott rajta, aki a magyar Parlament fölé hajolt. Festékes vödör állt a lábánál és csepegő ecsettel mázolta vörösre az Országház hatalmas kőépületét. A kép felett betűk szaladtak át. Mindenki szavazzon a szociáldemokrata pártra.
Örökéletű gránit és vörös festék... Ez mindent elmondott. Többet, mint amennyit akart ...
A múlt napokban egy kis cédulát ragasztottunk ki. Magyarország térképe volt rajta. Fehér mezőben zöld országhatárok és felette piros betűs írás:
A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége. Ők szabadon tapaszthatják be öles hirdetéseikkel a falakat. A mienk tenyérnyi kis papír volt, kevés helyen megfért és még sem tűrték. Egy gyereket láttam, ahogy letépte.
- Miért teszed kis fiam, hiszen nem bánt?
- Húsz koronát kapok napjára, ha ilyen nemzeti színűeket tépek. Túl, odakinn köröskörül bántatlanul tépik össze idegen rablók az országunk földjét. És a fővárosunkban megfizetett magyar gyerekek tépik le a képét.
A jövő tépi össze önmagát.

Március 14.
Minden szenvedésnél jobban sajog ez... Annak a gyereknek az arca velem van, mióta láttam. Ki tette, hogy ennyire jutottunk?
Új tanító jár a gyerekek között. Egy démoni vörös árnyék ült fel a katedrára. Elveszi az utolsót is, ami vigasztalásul megmaradt. Sok év előtt a gyárakon kezdte, aztán a kaszárnyák udvarán ólálkodott, most már az iskolákba jár el. A tanító fennhatóságával szembe bizalmi fiúkat és leányokat állít és, odaad nekik mindent, amihez nem nyúlhattak azelőtt. - Hazugság és butítás volt, - súgja szüntelenül, míg odaadja az Isten fogalmát, hogy parittyával célba vegyék a szemét. Odaadja a haza gondolatát, eregessenek sárkányt széttépett térképe foszlányaiból. És odaadja nekik a szüleiket: Ne tiszteljétek őket. Kéjük borzongásából lettetek. Létetekben is csak a maguk gyönyörét keresték, nem tartoztok se hálával, se engedelmességgel nekik.

A démoni vörös árnyék egyre merészebben fenyegeti az erkölcsöt. - "Szabaduljon fel az emberi szellem" - mondotta Kunfi - és az iskolákban a vallásoktatás helyébe, a nemi felvilágosítás tudományát helyezte. Kicsi fiúk és kicsi leányok előtt, zsidó orvosnövendékek és doktorkisasszonyok tartanak erotikus előadásokat és hogy világosabb legyen a magyarázat, mozgóképeken szemléltetik, amit a gyerekek nem értenek.
Két kis leányról hallottam, aki az előadások következtében megőrült. Némelyik gyerek undorodva, sírva megy haza és az anyja ölébe bújik: De olyan is van, aki nevet és valami szörnyűt mond a szüleinek. Nemcsak országrablás, de lélekrablás is folyik itt. És Jézus hiába hívja a kisdedeket, már nem eresztik őket hozzá.
Egy asszony jött be ma a Mária utcai irodába. Ellenem fordult a gyerek, - panaszolta és elcsuklott a hangja. - Elvették tőlem az iskolában a szívét. Vigasztalni próbáltam. Az asszony rázta a fejét: Amit bepiszkoltak a gyerekem lelkében, azt nem lehet többé tisztára mosni.

Nem tudtam, mit feleljek. Hiszen neki volt igaza. Beszéd zsibongott mögöttem. Hangok hallatszottak. Valaki, aki Sopronból jött, beszélte, hogy az osztrákok: egész Nyugatmagyarországot behálózzák agitációjukkal. A csehek pedig azt akarják, hogy szláv folyosó legyen arra felé, le az Adriáig. Egy másik hangközben az angolokról mondott valamit: - Hát nem tudja? Elrendelték, hogy Bajától Pozsonyig a Duna egész hajózása a csehek kezébe menjen át, minden magyar hajóval együtt... Az oláhok megint előbbre jöttek, - hangzott ki a suttogóból. - Parisban nem bíiják olyan gyorsan előretologatni a demarkációs vonalat, mint amilyen gyorsan ők átlépik.
Kállay Magdolna hírt hallott Somogyból. A kaposvári munkástanács elkergette a földbirtokosokat, Mosdóst, Mikét, Szárdot, Hetest már szocializálták. A Somssichok, Pallaviciniek nem urai többé a földjüknek. Vidéki kis városokból előkerült zsidó fiatalemberek ellenőrzik és irányítják a becsületes munkában megőszült régi gazdatiszteket.
- Egy hang riadtan mondta: - A kormány zár alá veszi a bankbetéteket és a széfeket. Az emberek megrohanták a pénzintézeteket. Valami szörnyű készülődik ellenünk.
Az asszonyra néztem, aki könnyes szemét törülgette az ablak előtt. Elvesznek földek és folyók, öröklött ősi birtokok, szerzett vagyonok, pénz és arany, mindent visszavehetünk, de amit ez az asszony sirat, az végleg elveszett.

Március 15.
Hetvenegyedszer fordult ma az 1848-adik év nagy márciusi napja. Az osztrák abszolutizmus alatt húsz éven át titokban ünnepelt a nemzet. Aztán lassan-lassan, szabadon bomolhattak ki ennek a napnak a virágai: a háromszínű lobogók. Himnuszok, dalok, beszédek, zászlós menetek. A szabadság nagy istentisztelete volt március 15-ike egy fél századon át.
Ilyen fakón és némán soha se jött és ment ez a nap, mint most. A zászlók, melyek szinte lerohadtak a rúdjukról az elmúlt hónapokban, az utóbbi időkben meggyérültek, tünedeztek a házak homlokán és mára nem kerültek elő. Azt mondják, a kommunista párt kívánságára tagadta meg a kormány ezt a napot, melyre származását szereti visszavinni.
A város, mely napközben hallgatott, korán ment aludni. Hidegen fúj a márciusi szél, önmagát kergeti sötét, üres utcákban. A kiakasztott bolti cégérek feketén himbálódznak, a borbélyműhelyek cintányérja táncol a levegőben.
A mi utcánk is alszik. Álmán elvétve riadoz át egy-egy lépés. Az oszlopos óra lassan üti az éjfelet a szomszéd szobában. Ki jár odakinn ilyen viharos időben?

Egyszerre, mintha látnám. Szálas a növése, régies, furcsa dolmány feszül a mellén. Fehér inge kihajlik rája, a szél kapkodja körülötte lebegő gallérját. Az arca alig látszik, olyan mélyen a szemére nyomta a sapkáját.
Megy, mendegél, elhagyott, barátságtalan utcákon át. A sarkantyúja csörög, nagy kardja csizmája szárát verdesi. Autó nyargal át az utca éjszakáján. Villanykörte ég a belsejében. Egy nehéz arcú kövér ember dől hátra a párnák közé. Őrjárat fordul ki az utca szegletén. Pogány, mondja az egyik.
Vörös katonák bakancsa veri lomposan az aszfaltot. Elmennek a dolmányos mellett, ránéznek, de nem látják. Csapkodó gallérja hozzájuk ér, nem érzik meg, ő pedig csak nézi mereven a letépett nemzeti színek vörös sebét a sapkájukon.
Hová tettétek az én rózsáimat? Halványabb lesz az arca a halálnál. És megy tovább. Tekintete az üres zászlótartókon tétováz a vörös zászlók között. Hová tettétek az én zászlóimat?
Kivilágított ablakok alatt visz el az útja. Egy szerkesztőségben dolgoznak odafenn. Felvont ravaszos pisztollyal vörös katonák állnak a szerkesztő íróasztala előtt. Ők a cenzorok és lenn a pincében zakatolnak a rotációs gépek. Vászonzubbonyos, nyomdafestékes szedők hajolnak a munka fölé.
Hová tettétek az én felszabadított sajtógépemet? Hová lett a márciusi sajtószabadság?
A szedők keze fölé hajol, elfut a betűk felett a tekintete. Nem hallják, nem látják őt és szedik a sort: "Petőfi szobra alatt Landler Jenő méltatja március jelentőségét. A dalárda elénekli a Marseillaiset."

Hová tettétek az én dalaimat?
Megint megy sötéten, magányosan. Ismerős utcák, ismerős a kert, az oszlopos nagy csendes ház, a dermedt téli fák között. A Múzeumhoz ért. Keze alatt a kert vasrácsos, bezárt ajtaján enged a kilincs. A kapu nyílik. Az őr felriad, kinéz a házikóból. Csak álmodott: A szél fütyül. A vándor gallérja hólyagosan lobog, ahogy a szabad lépcsőn bolyong és megáll odafenn a lépcső oldalfalán. Lenéz, sokáig mozdulatlanul és a széltől kérdi, miért nem mondja többé senki, hogy talpra magyar?
Hát nem tudják itt, hogy kik az urak a Hargita alatt, a segesvári mezőn?
Kifáradt és elnyújtózni vágynék a hosszú szomorú út után. Kinek adtátok oda az én síromat?
Nincs maradása és nincs többé hová mennie annak, akivel átkísértett ezen a városon a hontalan március 15-ike.
És mégis menjen, menjen innen hallgatagon, mert ha itt maradna és szólni tudna, holnap reggel a "független és önálló" Magyarország forradalmi kormánya, legújabb néptörvénye erejével, letartóztatná őt, az ellenforradalmárt.

Március 16.
Fóton kellett volna ma beszélnem gróf Károlyi Lászlóné falusi asszonyainak. De a fóti gyöngyök többé nem mennek fölfelé a borban. Terhes, nehéz levegője volt odakinn a tavasznak.
Kállay Erzsébettel és Magdolnával mentünk oda. Túl a városon fehér hó csíkok olvadtak az ébredező fekete földeken. A télvíz halk csörgedezéssel futott az árkok alján.

Ma nem lehet gyűlést tartanunk a faluban, mondotta Károlyi Lászlóné, mialatt átmentünk a kastélyon, melynek Mackensen foglya volt. Majd máskor, a jövő héten ... a községházán ma népgyűlés van. A temetőben a háború halottainak tartanak emlékünnepet. Izgatott a hangulat, félő, hogy megzavarnák az asszonyok összejövetelét.
A községháza egyik ablakából hallgattuk meg az ünnepi beszédeket. Egészen mások voltak, mint a pesti szónoklatok. A kommunizmus sarjadó jelszavaira ott még nemzeti színű szalagok és vitézkötések fonódtak. Kinn a temetőben is ugyanígy volt. Aztán váratlanul egy részeg katona állt fel az egyik horpadt sír hantjára. Ennek már gyűlölet volt a hangjában, sötét fenyegetések bugyborékoltak ki a szájából: Tanulják meg az urak! Majd megmutatjuk mi nekik. Megcsalták, halálba küldték a népet. Most már mienk a hatalom...
Esteledett, mire sötét, zsúfolt vonatunk befutott a Nyugati pályaudvarra. Bérkocsi nem volt. Négy nap óta sztrájkolnak a kocsisok. És a villanyosra se bírtam felkapaszkodni. Egy katona törtetett elém. Lerántott a lépcsőről. Még láttam, hogyan tolakszik. Helyett akart magának szorítani. Valaki meglökhette. Kirántotta a revolverét és lövöldözni kezdett. A kocsi megállt, az utasok leugráltak, asszonyok sikoltoztak, hirtelen tolongás támadt.

Gyalog indultam el a Vilmos császár úton. A kövezet jóformán mindenütt fel volt szedve, itt-ott apró vörös jelzőlámpák pislogtak a gödrök előtt, de kövezők sehol sem dolgoztak. Egyszerre egy régi francia forradalmi metszet jutott eszembe. A képen keskeny, öreg házak tövén barikádokon, csíkos szűk pantallóban, cilinderes, ingujjas alakok lövöldöztek roppant hosszú, szuronyos puskákból. Barikádok... Szinte kínálkoznak itt a feltépett kövek. Mire készül ez a város, mely egyre idegenebbnek rémlik? Mire készül most, hogy jóformán minden elhallgatott benne és már csak a csőcselék lelke beszél? Ahogy a Bazilika kupolás sötét kőtömege alatt elhaladtam, felnéztem a tornyára, melyben minden tetőnél és minden toronynál magasabban, nagy harang függ a város felett. Eszembe jutott a hangja. Bár szólna már, de nem misére, bár hallanám félrevert bronza magányos szavát... És a gondolatom áthallgatódzott a jövendő napokba.

Március 17-18.
Az emberek beszélnek hozzám és én felelek. Egészen természetesen hangzik, amit mondok, pedig csak félig vagyok ott, ahol vagyok. Mindig csak félig önmagam előtt járok és az órákat számlálgatom.
Beszédet mondtam egy gyűlésen. Leveleket írtam a Magyar Asszonyok irodájában. Tárgyaltam Kiss titkárral is. Talán nem veszik észre az emberek, hogy már csak egyetlen egy gondolat van a fejemben. Egy várakozó, kétségbeesett gondolat. A titkár vidékről jött haza... Rossz hírek vannak... Székesfehérvárott is járt, beszélt Prohászka püspökkel és a püspök azt mondta neki: Éles ekevas készül beleszántani a magyar nép lelkébe. Nagy barázdát fog hasítani. De szükség van erre, hogy azután annál termékenyebb legyen.
- Így lesz, - mondottam, mintha álomban valahonnan messziről hallottam volna az assisi lelkű püspök megismételt szavát.

Kiss Károly a körútjáról beszélt: - Kétszáznegyvenkét vidéki szervezetünk működik. Egész falvak asszonyai iratkoznak be; Ma már háromszázezernél több tagunk van.
Gróf Chotek Rudolfné közbeszólt: - Károlyi Mihály azt mondta valakinek, hogy a kormány nem fél a választásoknál egyetlen ellenzéki párttól sem, csak a mi szövetségünktől, mert háromszázezer szervezett asszony sorakozik fel benne.
Megint elcsodálkoztam, hogy őrölő várakozásomban olyannak tudok látszani, mint máskor. Pedig szüntelenül olyasmit éreztem, mintha fátyolok húzódtak volna köztem és az emberek között. Közelségükben is messze voltam tőlük és a hangjuk tompán jutott el hozzám. Ez az érzés nem hagyott el egész nap. Délben Somssich Andrisnál ebédeltem. Csillag Teréz és Hállay százados voltak a vendégei és egy fiatal színész, akinek a nevére nem emlékszem. Ideges és türelmetlen voltam. Azt hiszem, vigyázatlanul beszéltem. Legalább is az volt az érzésem, mikor hazafelé mentünk. Csillag Teréz elbúcsúzott az utcán. Hállay is elmaradt.

- Mi történik velünk? - kérdezte Somssich Andris. Nem feleltem a kérdésére. Tovább élt bennem az amiről az ebéd alatt beszéltem. Miért is nem tudtam közömbösnek látszani? Miért mondtam, hogy most már itt az ideje, hogy cselekedjék az ellenforradalom, nem lehet tovább vámi, különben megelőz a vörös hullám.
Mind igazat adtak. Csak az idegen színész hallgatott: És mégis most utólag haragudtam magamra. Jobb lett volna hallgatnom. És nem is fogok többet beszélni ezekről a dolgokról. Somssich Andris megnyugtatott. Nem lesz baja belőle.
Mikor éjjel minden ok nélkül felébredtem álmomból, a fejemben legelöl ott volt vigyázatlan szavaimnak az emléke és kényelmetlenül zavart.

Március 19-20-ra Virradó éjjel
A kályhában kihűlt az utolsó parázs. Fázni kezdtem és mégsem mozdultam meg. A székembe csúszva ültem az íróasztalom előtt. Kicsiny borzongások futottak végig a hátamon.
Egy kiáltványt kellett volna írnom a Szövetség nevében. Elkezdtem, az első mondat végén megállt a tollam a papiroson, állva maradt, céltalan vonalakat rajzolt, rajzolt még akkor is, mikor kiszáradt belőle a tinta és nem hagyott nyomot. Azután átbillent a toll és elgurult az asztalon. Találomra egy könyvet vettem elő. Soká tartottam a kezemben és néztem a betűit. Nem tudom, mi volt. Összecsukódott és lehunytam a szemem. Így jobban hall az ember. Az órák sorra vertek a lakásban. Vertek tizenkettőt, egyet, félkettőt, háromnegyedet... Eloltottam a lámpát és kinyitottam az ablakot.

Megint visszaültem az íróasztalomhoz. A hideg bedőlt a nyitott ablakon, össze-összerázkódtam tőle. A csend bizsergett, azután úgy rémlett, mint ha egy nagy ér lüktetett volna át a levegőn.
Az óra kettőt ütött
Most... a fejemben megfeszült minden ideg, az inak kinyúltak a nyakamon, olyan merev lett a testem, hogy nem bírtam volna mozdítani.
Nem tudom, mennyi ideig tartott. Egyre jobban fáztam. Az óra megint ütött. Talán siet? ... Elmúlhatott megint vagy egy fél óra. A tagjaimban furcsán engedett fel a merevség, szinte úgy, mintha összeomlottak volna bennem a csontok. Lehorgasztottam a fejemet.
Elhalasztották hát megint!
Éjfél után két órára volt kitűzve. Fegyverük van elég, a csendőrök és rendőrség egyetért. A kaszárnyák pedig ingadoznak. De a jeladás elmaradt. A Bazilika harangja nem szólalt meg.
Mi történhetett? Holnap fog-e szólni, vagy holnapután?
Csak késő ne legyen ...

Március 20.
Az éjjeli óra üres csendje mint egy félőrült várakozás a fejemben maradt. A folytatódó élet képei és hangjai azon a csalódott csenden át rezegtek ma be az öntudatomba.
Az ellenforradalom éjszakája olyan sok napon át készülődött és újra és újra annyiszor tolódott el, hogy szinte belefáradt a reménység. Eljön-e még? Megint összeszedtem magamat. Felbiztattam a csüggedésemet és a lelkemben ismét várakozás lett minden.
A város is mintha várt volna valamit Még az utcák is, mintha vártak volna. Legalább nekem úgy rémlett. Várakozó hallgatás volt a reggelben. Újságok nem jelentek meg. Azt mondják, bérmozgalom miatt sztrájkolnak a szedők. A bankba mentem. A kormány letiltotta a betéteket. Nem adtak ki pénzt sehol. Lehúzták a vasredőnyöket. A megrémült emberek tolongtak, átkozódtak.

Ellenőrizhetetlen hírek terjedtek el. Valaki mondta, hogy a kommunisták hadserege: a leszerelt katonák fenyegetőző gyűléseket tartanak szanaszét a külvárosokban, készülnek valamire. Kun Béla és társai szabadon bocsátását követelik.
Károlyi Mihályról is hírlik, hogy készül valamire. Gyűlöletében egyszer megesküdött, hogy elpusztítja Tiszát, még ha vele pusztulna a nemzet is. Tisza meghalt, de szelleme Károlyi ellen feltámadt az egész nemzetben. S ma Károlyi új bosszúra készül. Úgy mondják, nemcsak a magyarság ellen, mely már kiábrándultan megtagadja öt, de az antant ellen is, mely nem áll szóba vele. Mi vár reánk?
Délután a Nemzeti Egyesülés pártjának gyűlése volt. Néhány szót váltottam Bethlen Istvánnal. Azt mondta, nagy változások várhatók. Az antant hatalmak megbízottjuk útján tudtára adták Károlyinak, hogy egy józan polgári kormánnyal szemben előzékenységet mutatnának. Hogy súlyt adjanak követelésüknek, Vyx francia alezredes útján új demarkációs vonalakkal fenyegetőznek.
Bethlen István ma kevésbé látta sötéten a helyzetet, mint különben. Pillanatnyilag megnyugodtam. Ritoók Emmával jöttem haza a feltűnően népes utcákon át. Messze lakik, megkéstünk, nálunk maradt hát éjszakára. Este felráztam magamat és együtt dolgoztunk az asszonyok kiáltványán. Éjfél felé járhatott az idő, mikor bejött hozzánk Anyám és mint mindig, ha valamit írtam, megkérdeztem a véleményét és felhasználtam a tanácsát. Aztán kergetett, menjünk már aludni. Ritoók Emma elment, magamra maradtam és hogy nyugtalanságomat megvesztegessem, csiszolgatni kezdtem a kéziratot. Közben múlt az idő. Két óra lett.

Egyszerre ki tudja miért, megrohant a tegnapi várakozás izgalma. Felkaptam a fejemet. Messze, messze, harangzúgást véltem hallani az éjszakában. A torkom kiszáradt. Vadul vert a szívem. Felrántottam az ablakot, de odakinn végtelen volt a csend. Csak képzelődtem... Egy darabig még mozdulatlanul hajoltam ki a hideg fekete utcába. Puskalövés dördült a Népszínház elől. Aztán megint elhallgatott az éjszaka. Nem bírom tovább.
A háború alatt de hányszor mondtuk ezt. Aztán jött az ősz vonagló összeomlása jött a tél és darabokra tépték az országunkat. Nem bírjuk el... És bírtuk. És ki tudja, mit kell még bírnunk ezen a tavaszon? Nekidőltem az ablakdeszkának és a sötétségen képek húzódtak előttem, mintha rémálmot álmodnám. Egyszerre megálltak a képek. Egy nagy kietlen házban láttam magam. Csupasz, meredek falaiban szokatlanul magas ablakok nyílnak. És mi az utolsó szobában ülünk és várunk valamire, ami elől nem lehet menekülni. A szobából nem vezet ajtó a szabadba. Oda lenn tárva áll a kapu. Nincs, aki őrizze. A légvonatos kapualján lépések jönnek befelé és nem tartóztatja fel senki se. . Jönnek a lépcsőn. Már régóta hallatszik, hogy a házban egyik ajtó nyílik a másik után. Még egy... és még egy, sorra nyílnak az ajtók, egyre közelebb, közelebb.
Nem bírjuk el tovább. Rémlátó végtelenbe nyúlnak a percek és mi meg ; se mozdulhatunk, irtózat lesz a várakozás. Már az utolsó ajtó előtt tétováznak a lépések. Valami készülődik odaát. Még senki se látszik, csak a kilincs mozdul óvatosan, lassan és csikorog.
Nyíljék hát ki! Történjék valami, akármi, de történjék végre.

Március 21.
Az eső esik, a lyukas ereszből csurog a víz. Az ablakom bádogpárkányát verik a cseppek. És ez úgy hangzik, mintha csontvázak ujja kopogtatna, hogy eresszék őket.
A lépcsőházban csengettek. Chotek Rudolfné jött, aki mindig bátran és áldozatkészen a nemzeti eszme mellett. Nagyobb összeget hozott a szövetség céljaira. Utána Mikes Árminné nyitott be az ajtón. Még kilenc óra se volt. A fülembe súgta: Nagyon rossz híreim vannak. Beszélnem kell veled.
Magamhoz vettem a pénzt, azután mentünk. A kocsiban elmondta, hogy egy megbízható egyén előtte való nap a kommunisták gyűlésén volt. A munkások nagy tömegei átmentek a kommunista pártba. A vas fémmunkások is mind átmentek. És elhatározták, hogy most már nyíltan fellépnek a kormányzó pártok ellen és letörik az ellenforradalmat is.
A keleties szemű démoni bűvölő, mely öngyilkos letargiába zsibbasztotta a nemzetet, rátenné hát egészen a kezét tehetetlenné vált tartalékára?

A Magyar Asszonyok irodájában már ott volt Kállay Erzsébet. Alig hogy odaértünk, Batthyáhy Lajosné jött be sebesen és intett nekem. Az egyik sarokba húzódtunk. Csak akkor tűnt fel, milyen megnyúlt és halálsápadt az arca. Idegesen beszélt: - A kormány lemond: Vyx alezredes egy ultimátumot adott át. Az antant megint előbbre tolja a demarkációs vonalat és semleges zónát is követel. Károlyi pedig - biztos értesülésem van - a kommunistáknak akarja átadni a hatalmat.
Ez hát Károlyi bosszúja...
Kállay Erzsébet és buga is odajöttek hozzánk. Aztán elrohantak, József főherceget akarták értesíteni és Bethlen Istvánhoz is mentek, hogy kísérelje meg a lehetetlent az antant megbízottainál. Vyx alezredes az utóbbi napokban eltávolíttatta Budapestről a francia csapatokat. Mindössze háromszáz szpáhi lehet valahol a környéken. 0 tudta, hogy mi készül. Szándékosan fosztotta meg a város polgárságát az egyetlen védelemtől?
Batthyány Lajosné felállt. Mielőtt indult volna, a fülemhez hajolt és azt mondta, hogy szökjem meg az éjszaka előtt, mert az első elfogatási listán rajta van a nevem.

Hazamentem. Az eső egész délután zuhogott és verte az ablakomat. Telefonon hívtam a testvéremet. Anyám beteg volt és ágyban feküdt. Úgy beszéltem a testvéremmel, hogy ne hallja. Ő még nem tudott semmiről.
Bánó Lászlóné jött és mondta: menjek el, mert ezek felakasztanak. Megint ott volt Chotek Rudolfné. Visszaadtam neki a pénzt, amit ma délelőtt a Szövetség céljaira hozott: Nálam most már úgysem lenne biztonságban. Ő is ugyanazt mondta, amit Bánóné mondott.
- Nem megyek el, - felelem, - gyávaság lenne megfutamodnom. Ha el akarnak fogni, hát fogjanak. Itt maradok.
- Még szükség lesz rád később, mikor újra dolgozni lehet, mondotta vendégem és kedvesen rábeszélt. - Magamhoz vinnélek, de ott nem lennél biztonságban. Gidáékat nálam fogják keresni. - Testvéréről, gróf Ráday Gedeonról kezdett beszélni. Aztán megint rám fordította a szót. Figyelmesen hallgattam és közben se félelmet, se izgatottságot nem éreztem, talán azért, mert sajátságosan megint úgy rémlett előttem, mintha nem rólam, hanem valaki másról lenne szó.
Hét óra felé járt az idő. Cavallier József egy fiatal újságíró, aki a magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége érdekében sokat és önzetlenül dolgozott, halálsápadtan nyitott be hozzánk. Hirtelen behúzta maga mögött az ajtót és úgy nézett hátra, mintha attól félne, hogy valaki utána jön. A szeme egészen merev és üveges volt. .
- Károlyi lemondott, - mondotta szakadozott hangon. - A minisztertanácsból Kunfit küldte Kun Béláért a gyűjtőfogházba. Kunfi aztán automobilon vitte magával Kun Bélát a miniszterelnökségre. A szocialisták és a kommunisták megegyeztek; Direktórium alakult, az a hír jött, hogy Kun Béla, Samuelly Tibor, Kunfi Zsigmond, Pogány József és Vágó Béla a tagjai. Forradalmi törvényszéket állítanak fel. Ma éjjel sokakat elfognak. Meneküljön. Ne adja oda magát prédául az ő bosszújuknak.

Mialatt beszélt, lövöldözés hallatszott odakintről. Egyszerre felrémlett előttem az éjszakai kép. A nagy, kietlen házban vagyunk és az utolsó szoba kilincse fordul és nyílik az utolsó ajtó. Egy borzasztó hang üvöltött végig az utcán:
Éljen a proletárdiktatúra!