A szívem gyorsabban vert. Egy pillanat alatt kész terv támadt a fejemben. Ha értem jönnek, arra hátrafelé szököm, a diófalépcső alatt van egy kis ajtó, aztán ki a szőlőnek, a dombon át le az országútra. Szinte meglepett, pontosan emlékeztem minden árokra, minden úthajlásra, mintha kezdettől fogva azzal az ösztönnel néztem volna itt a tájat, merre lehetne szöknöm ha rá kerül a sor.
Lépések futkostak, furcsa kis nevetés hallatszott. A kapualjában kezdődött és szétterjedt a házban. Jó barát érkezett. Apor Henriette bárónő. Auguszta főhercegasszony udvarhölgye menekült ide. Este sokáig elbeszélgettünk a nagy szalonban. Újságokat, híreket hozott. Egy bécsi újság részletesen közölte, hogy Salm Lajos gróf nyílt utcán felpofozta Károlyi Mihályt. A forradalmi kormányzótanács érdekében utazott Bécsbe. De véletlenül épp egy kétes hírű házkapuján jött ki, mikor Salm nekirohant. "Fogd, ez az olasz frontért ez Magyarországért! ..." És mialatt a pofonok Karolyi képére csattantak, mindenikhez magyarázatot adott. Akkorra már emberek állták őket körül, egy bérkocsi kocogott arra. Károlyi kétségbeesetten intett felé. Salm gróf elkiáltotta magát: "Halljátok csak ez Károlyi Mihály, aki Magyarországot elárulta! A kocsis nagyot káromkodott, ostorával végig húzott, Károlyin, megfordította a lovát és otthagyta, a pofonok, pedig fergetegben zuhogtak tovább.

Hát miért nem tudta ezt egy magyar ember elvégezni.
Apor Henriette ezalatt halkan mesélgetett. József főherceg palotáját elfoglalta a vörös őrség főparancsnoksága. A bútorokat elhurcolják, kommunizálnak az elvtársak". A főherceg és a főhercegasszony, akik mindenben osztoztak velünk, csak március 21-én este hagyták el a palotát. Gyalog menekültek a zuhogó esőben. Ekkor már lövöldözés hallatszott az egész városban. Megbízható híveiknél rejtőztek a következő estéig. Aztán sötéttel egy rozoga négyüléses kocsin kijutottak a budai várnál a hegyek közé. A főhercegasszony Alcsútra ment, a főherceg Kállay Frigyessel és Hállay századossal dél felé igyekszik. A főhercegasszony minden megmaradt ékszerét odaadta neki erre az útra. A francia parancsnoksággal szeretne érintkezésbe lépni, hogy megmentse szerencsétlen nemzetét.
Új reménység!... és a szoba világosabb lett és az élet szinte könnyű. Talán egy hét, pár nap még és azután...

És se pár nap és se azután - mert, a főherceg mikor át kellett volna lépnie megszállt területre, visszafordult: Nem tudta itt hagyni azt a darab magyar földet, amely nélkül nem lehet újrakezdődés.
A fiatal József Ferenc főherceget azalatt elfogták. Mikére ment Somogyba, Somssich András birtokára. Onnan akartak tovább szökni, de Keszthelyen letartóztatták őket a kommunisták. Szekéren bevitték a két foglyot Kaposvárra és egész úton beszélték nekik, hogy ott van Szamuelly, majd ő ellátja a dolgukat. Röhögve kérdezték, akarnak-e csuhást az útra. A fákat is mutogatták: Ez jó lenne... vagy ez tetszik inkább? Most Pesten vannak őrizetben. Többet nem tudni róluk.
Apor Henriette lassú hangját hallgattam tovább... Wekerle Sándor is már a gyűjtőfogházban van. Mikes püspök fogoly marad. Gróf Károlyi Györgyöt letartóztatták. Gyűlölte Károlyi Mihályt és kommunistáit. E télen magam láttam az utcán, mikor a destrukció plakátjait tépdeste a falakról. Most is ezt tette és hangosan szidta a forradalmi kormányt... Zichy Rafaelné Budán van. Nem akar elmenni. Vajon ismételgeti-e még híressé lett mondását: "Nincs terror, csak gyávaság van...

- Fegyverkeresés ürügye alatt, vörös katonák törnek be éjjel a lakásokba, - mesélte Apor Henriette.- A bankok páncélszekrényeit felnyitják, azokat a kormány fosztogatja. Pénzt nem adnak ki a letétekből. A kétezer koronánál nagyobb értékű ékszer úgynevezett köztulajdon." Az övét is elvették. Egy ismerőse inkább a Dunába dobta a gyöngyeit... Akinek még van valamije, az dugdossa, ha teheti. Egész vándorlás folyik a budai hegyekbe. Eleinte csak kis ékszeres ládákat ástak el az emberek. Utóbb új rendeletről suttogtak. Rekvirálni akarnak az éléskamrákban is. És útnak indultak a zsírosbödönök, a cukor, tea, fehérnemű... ki a hegyek közé.
Valamelyikünkből kitört az örök kérdés:
- De hát mégis, mit mondanak, meddig tarthat ez - Senki sem tud semmit. Az emberek kétségbe vannak esve. A legtöbb hír ellentmond. A bolsevista kormány részéről Károlyi tárgyal az antant-missziókkal. Az olaszok látszólag rokonszenveznek. Azt is mondták már, hogy Itália elismerné a Tanácsköztársaságot. Megbízottja Borghese herceg nagy barátságban van Kun Bélával és kommunista szép zsidó asszonyokkal.
Arról is beszélnek, hogy egy Smuts nevű búr tábornokot küldenek ide, aki majd lemondásra kényszeríti a bolsevista társaságot...

Apor Henriette mereven nézett a levegőbe, mintha valami ijesztőt látna. - Szamuelly egyre jobban az előtérbe lép, - mondotta kis vártatva. - A kormányzótanács vele fenyegetődzik, ha ijeszteni akar. A többi pedig csinálja az új alkotmánytervezetet és szónokol és parancsol, mintha örökre így maradna. Kun, Vágó és Rónai, Kohn, Weisz és Grünfeld határoznak az ezeréves nemzetnek az új élettörvénye felett, melynek a vérkeringése a hét vezérek arany kelyhében kezdődött. Már egyikünk sem szólt. Olyan egy volt, amit éreztünk, hogy felesleges lett volna kimondanunk.

Április 3-án.
Posta nem jött, hír nincs, de azért szüntelenül érzi az ember, hogy történik valami. Mint akkor, a proletárdiktatúra első óráiban, megint mered a bárd a fejünk felett, Olykor csúszik a levegőn át, aztán fennakad, aztán megint csúszik egy darabon. Ma állt a bárd és nem mozdult, de ott volt a fejem felett, a ház felett egész Magyarország felett.
A kerten át hívott egyikút a másik után. Jó ideje mehettem már körben ugyanegy nyomon. Csak elvétve ugatott valahol egy falusi kutya. Szekér zörgött az országúton, mintha száraz diót csörgettek volna zsákban. A kerten túl emberek beszéltek. Minden úgy hangzott, mintha ködön át jött volna. Aztán csend lett. A természet csendje, amelynek ezer hangja van, ha az ember belehallgatódzik. Tennem kellene valamit. Eszeveszett erőlködést éreztem magamban. Át kellene rohannom ezen a csenden, egy szót kellene kiáltanom, amitől felébred a csend és kaszát fog és besuhint arra lefele, a Duna völgyébe.

Arra néztem a kék hegy irányába. Túl rajta a folyó két partján, ott lenn a város... Elfáradt a szemem, könnybe lábadt, a nagy erős nézéstől. Lecsüggesztettem a fejemet. Előttem egy anemóna bújt meg a berzengő, fázós fű között. Milyen szép volt. Odébb egy hamvas levél és sötét kis bokrokban sötét ibolyák: Rezgő füvek, korái virágok, melyeknek nem tudom a nevüket. Külön-külön hajoltam mindenikért. És lassanként szegény kicsi bokréta támadt a tenyeremben.

Április 3-ika.
Hirtelen jutott az eszembe. Anyám születésnapja. Csak álltam a hideg földön, magányosan a hideg ég alatt, most tudtam meg, hogy annak szedtem ezt a bokrétát, akinek nem adhatom oda.

Április 4.
Olykor napokig senki sem jön. Olykor vendégek jönnek. Hallatszik a lépésük a kerti úton és már iramodom. A szobámba bújok. A múltkor, míg ott lent, üldögéltem, fenn a szalonban újságolta gróf Dessewffy Aladárné, hogy keresnek, de már rég kiszöktem Svájcba. Olyan furcsa ez... Jeszenszky Sándor bárón kívül senki se tudja, hogy itt vagyok és ki vagyok. A szomszéd Kövesd a birtoka. Gyakran utazik Budapestre. Aztán várjuk. Így még sohase vártak hírekre az emberek. Ma semmi sem valószínűtlen, ami biztatni tud. Jeszenszky báró legyint a kezével.
- Meglássák, sohase lesz ennek vége.
Ha ellentmondunk neki, egyre sötétebben beszél. Ha igazat adunk neki, megharagszik és egyszerre optimista lesz.
- Micsoda kishitűség...
És ezeket a sajátságos hullámzásokat érzem önmagamban is, másokban is, mindenkiben, aki manapság csak azért mondja el aggódásait, hogy ellentmondjanak neki, aki kínlódva épít bizodalmat magában és dühbe jön, ha feldöntik,
Jó éjszakát! ... Korán mentünk aludni.
Thomas Mórus Utópiáját olvastam. Épp ott nyílt fel a könyv, mikor a hódító Utópus elérkezik szigetére, melyen majd megalapítja a világboldogság birodalmát: "És ez a hódító lángeszű ember volt" - mondja Mórus. - "Értett hozzá, hogyan kell egy durva és barbár népet megszelídíteni és olyan népet teremteni belőle, melynek civilizációja minden mást felülmúl:
Thomas Mórus, a szocializmus őse hát így képzelte el. Megszelídített, civilizált népre akarta építeni az ő világboldogságának a birodalmát. Lesz-e valaha. ilyen eszményi nép a földön? Mert amíg nem lesz, a szocializmus Utópia szigete marad.

Április 5.
Eljöttek a falusi direktórium emberei a kastélyba. Egy kis feszengés érzett a levegőben. Torokreszelés hallatszott. Fekete vasárnapi kalapok mozogtak felfelé az úton. Kállay Béniné maga beszélt velük. A falurosszák voltak közöttük a hangosabbak. A többi ilyenkor lefelé pillantott és a könyökével taszított egyet a szomszédján mondjon már valamit. Eszembe jutottak a pávakék kis sévresi szobrok fenn a nagy szalonban, a perzsa tálak és üveg alatt a kézzel festett régi legyezők. Vajon hogyan leltározzák majd ezek?
A pincéből nem szabad bort kihozni. Alkoholtilalom van. Ezután nem szabad elmozdítani semmit, - mondotta az egyik - mert most már minden az államé. A többi bólogatott, nézelődött. - Majd kijönnek a gyarmatiak... És végül is nem csináltak leltárt.

Ma még nem. Hát holnap, vagy holnapután? A bizonytalanság pedig növekszik. De minden átmenetivé lesz. És az ember még a másnapba se mer átnyúlni a terveivel. Talán nincsenek is többé tervek. A napok és az órák egymástól független, különálló dolgok lettek.
A direktórium vasárnapi kalapjai rajban mozogtak lefelé a kerti bokrok között. Csak az egyik maradozott el a többitől. Aztán hirtelen visszasompolygott. Öreg ember állt fedetlen fővel és a szeme szomorúan nézett:
Kegyelmes asszonyka, - dörmögte zavarodottan: Egy kis bort kért. Nem fogják megtudni. Betegnek vinné. Haldoklik a fiatal asszony. Aztán hirtelen a kabátja alá rejtette az üveget.
A szovjet kormány forradalmi törvényszékkel fenyegeti, aki bort iszik. Még a betegnek se szabad. De ittas katonák büntetlenül tántorognak utcahosszal. A népbiztosok pezsgőznek, száguldó különvonatjaikon és az ablakokon dobják ki az üres üvegeket. Isznak a budapesti szovjet házban, az egykori Hungária-szállodában is, melyet elfoglaltak a maguk számára. A lakókat - néhány óra alatt kidobták és a népbiztosok családostul, szeretőikkel együtt betelepedtek. Minden, ami látszik, minden, ami hallatszik, a bűnös városba viszi a gondolatomat, millió ember közé egy miatt!...
Otthonomból ma jött el hozzám az első üzenet. Kiss Károly, a hű barát, kiszökött az elátkozott falak közül és Anyámtól hozott levelet. A keze írása.

Anyám egészséges. Már kiköltözött a hűvösvölgyi házba. Nem szenved szükséget. Senki se zavarja. Senki se keresett. Kiss Károly csupa kedves hírt mesélt.
Mialatt hallgattam, meleg világos öröm csapott át rajtam: - De hisz akkor hazamehetek! Hirtelen megváltozott az arca. Nem, még korai lenne...És
ahogy tovább beszélt, egyre gyanúsabb lett, amit az előbb mondott. Bizonnyal csak nyugtatni akart. Hans Freitag német követségi tanácsos felkereste anyámat és figyelmeztette, meneküljek, ha még ott lennék. A hűvösvölgyi nyaralás gondolata is torzulni kezdett. Anyámnak választania kellett a lakás és nyaraló között. Hirtelen történt. Tegnap már ki is költözött. De azért a városi lakást egészen megbízható emberek foglalták el. A vörös katonák, akikkel jöttek, tisztességesen viselték magukat. Mindössze három családot lakoltattak be és egy iskolát. Zsidókat és proletárokat. De azért nincs semmi baj. Minden simán ment. Csak kevés bútor és kép maradt a lakásban.
Lassan, furcsán szédülni kezdtem. Vörös katonák. De hiszen akkor... Kikergették az otthonából. Éppen a születésnapján, mialatt virágot szedtem neki... Egyszerre, megfoghatatlan, apró dolgok jutottak az eszembe. A régi szalonszekrény kicsiny kincsei. A burnótos szelence, amely egy cincogó finom melódiái tudott. És a sárga porcellán krinolinos dáma, amelyiknek olyan ijesztő vékony a dereka... Gyerekkorom kicsiny mesemondói hová lettetek. A talpas hamutartó... Mindig ott állt az üvegburás öreg óra mellett. Vajon hová került? És az akvarellek? És anyám varrókosara és pasziánsz kártyái? A könyvtáramon egy ravennai feszület. Ki vette le? És az írásaim, a könyveim, régi képeink...

Lukács-Löwinger György - közoktatási népbiztos elrendelte, hogy az elhagyott lakásokban maradt magánkönyvtárak a tanácsköztársaság tulajdona. A könyvgyűjteményeket be kell jelenteni. Az értékes képeket szocializálják.
- Minden megvan még - biztatott. Kiss Károly, de most már nem bírtam elhinni, amit jószívűen mondott. Szüntelenül egy kínzó képet láttam magam előtt. Láttam a szétzilált otthont, szobáinkban idegen alakokat és járva a lépcsőház ajtaját, amelyen megy el szegény magára maradt Anyám.
Kiüldözték. A többiek már jó ideje egyébről beszéltek, de én nem vettem észre. Csak arra eszméltem fel, hogy valaki mondta: Tovább fog tartani, mint eleinte hittük.
Összerázkódtam. Miért hallgattak el valamennyien? Csupán az óra ketyegett. Értek benne a percek. Súrlódtak a kalászok és semmibe hullott belőlük az élet. Ezt nem lehet így sokáig elbírni. És... a levertség csendjében győzelmesen megint szőni kezdett a reménység.
- Már egyenetlenségek vannak a népbiztosok között - mondotta Kiss Károly. - Tettlegességekre is sor került. Állítólag összepofozkodtak. Szamuelly a kezébe akarta keríteni a vörös hadsereget.
- Összevesznek, ha a saját hatalmukról van szó, de ha a mi leigázásunkról van szó, akkor összefognak. - A vége mégis az lett, hogy Pogány megbukott. Szamuelly hívei besúgták a katonatanácsnak, hogy el akarja törölni a bizalmi rendszert, mellyel olyan eredményesen mérgezte meg a régi hadsereg maradványait. A szociál-kommunistáknak most már fegyelmezett szolgahadra van szükségük.
- A Marxizmus csak addig tartja elveit, céljait és jelszavait életben, amíg a mások rendjét döngetik.

A bizalmi férfiak nem tűrték a tervet. Tegnap történt. Délelőtt felvonultatták a mindenre kapható nemzetközi vörös ezredet. Szitkozódó munkásság és éhes csőcselék ment velük a várba. Ellepték a Szent György teret. Üvöltözve követelték ki Pogányt. Az ezred bizalmi férfiai betörtettek a hadügyi népbiztosságra. Az erkélyről tüzelték embereiket. És a bizalmi rendszer, melynek Pogány gyalázatos hatalmát köszönhette, mellyel hadügyminisztereket csapott el, terrorizált, kommunizmust csinált és védtelenné tett egy egész nemzetet, most felfalta öt magát.
Odakinn ugattak a kutyák. Egy pillanatig csak az hallatszott, aztán Kiss Károly tovább mesélt:
- A városban percek alatt terjedt el a hír. A Pogányt gyalázó felvonulók ordítozását sokan hallották. És az emberek már azt beszélték, hogy felakasztották és Kun Bélát is mellé kötik. Délutánra kiderült, hogy hamis a hír. Mindössze annyi történt, hogy a kormányzótanács kibővítette és átszervezte magát. Ezentúl még több a zsidó népbiztos. Pogány és Szamuelly közoktatási népbiztos lett. Kun Béla pedig átvette még a hadügyet is. Az emberek ekkor egyebet találtak ki a saját vigasztalásukra. Smuts tábornokban kezdett bízni mindenki.
- Hát mégis igaz volt a hír?...

A mieink nagyon sokat vártak tőle - folytatta Kiss. - Budapest egész biztosra vette, hogy egy angol tábornok, aki a párisi békekonferencia megbízottja, nem egyezkedik Kun Béla társaságával. Optimizmussal volt tele a város. Egyszerre mindenki tudott valami jót. Már Szamuelly nyilatkozatát is a tábornok jövetelének tulajdonították.
- Miféle nyilatkozatot tett?
A titkár egy újságot szedett elő a zsebéből és szétterítette az asztalon. Szembeötlő helyen, feltűnő szedéssel ott feketéllett az írás.
Feljegyzem, mert beszédes adat, hogy milyen világot élünk abban az országban, ahol a közoktatás és nevelés egyik faktorának alkalma nyílhatott, hogy ilyen nyilatkozatot tegyen:
"Lelkiismeretlen elemek napok óta azt a hírt terjesztik rólam, hogy fosztogatásra akarok engedélyt adni. Ez alávaló rágalom és alávaló hazudozás. Felkérem az elvtársakat, hogy az ilyen híreket terjesztő gonosztevőkkel szemben adjanak módot arra, hogy példát szolgáltathassunk. Tegyék lehetővé, hogy az ilyen hírek terjesztőit haladéktalanul a forradalmi törvényszék elé
állíthassuk, hogy ott statáriálisan végezhessünk velük. Szamuelly Tibor helyettes közoktatásügyi népbiztos."
- Mikor aztán köztudomású lett, - mondotta Kiss, - hogy Smuts tábornok, bár lakást rendelt valamelyik szállodában, még csak be se jött a városba, hanem a Nyugati pályaudvarra hivatta magához Kun Bélát nem volt többé határa a fantáziának... Ez se tartott soká. A kommunisták ma reggelre már diadalban hirdették azt a nagy sikerüket, hogy az antant tárgyalást kezd a budapesti és a moszkvai kormánnyal...

Breszt-Litovszkra kellett gondolnom... Nem tudtuk akkor, de mi ott vesztettük el a háborút. Budapesten és Moszkvában még a győztesek is elveszíthetik.
- Smuts tábornok nem fenyegetni, de alkudozni jött ide, - mondotta Kiss szomorúan. - A népbiztosok újságíró barátai beszélték el, hogy Smuts kedvező új demarkációs vonalat kínált a kormánynak. Ha Kun Béla egyezkedni akarna, a hatalmak hajlandók keletre visszatolni az oláh előnyomulás vonalát, a semleges zónát pedig angol, francia és olasz katonaság szállná meg. Az újságírók azt is mondjak, a tábornok ajánlani fogja Parisban, tartsanak az érdekelt államok konferenciát végleges határainknak a megállapításáról. Ígérte, hogy odahat, hívják meg a hatalmak Kun Béla kormányát Parisba. Oldozzák fel a blokádot, szállítsanak zsírt és egyéb cikkeket, amelyekben hiányt szenvedünk. Ennek ellenében állítólag csak azt kívánta volna, hogy a kormány szüntesse be a világ forradalmasítására irányuló törekvéseit. Kun Bélának fejébe szállt a siker. Már semmi sem volt neki elég. Az antant közeledésével hihetetlenül megerősítette a helyét és most már világgá kürtöli, hogy a hatalmak félnek tőle. Neki nem kell területi nagyobbodás, ő szabad kereskedelmet és lázítást akar a szomszéd államokban.
Eszembe jutott az elmúlt ősz, mikor az összeomlott nagy monarchia Wilsonhoz fordult és közvetítést kért. Wilson külügyi államtitkára, Mr. Lansing útján üzent:

Ők nem tárgyalnak velünk. És kegyetlen iróniában is szomszédaihoz utasította a békét kérő nagyhatalmat. Akkor nem állt szóba velünk, de Kun Bélával alkuba bocsátkozik...
Csakugyan félnek tőle? Vagy azt hiszik, hogy ez mindenünkről lemond bolsevizmusa szabad terjesztése fejében? Hát veszedelmesebb lenne az antant szemében a magyar nemzeti ideál a zsidóság nemzeti ideáljainál?...
Az angol tábornok elment. Távolodnak a lépések. Bezörgetett az ablakon és mi nem bírtunk mozdulni kiáltani. A kezünket megkötözték a gonosztevők.
A szánkat betömték és a verejték kiül a homlokunkra...

Április 6.
Egy asszonyt temetnek a faluban. Fiatal volt, szinte gyerek. Tegnap még bort ivott és most már nincs többé.
A tisztára sepert kis parasztudvar földjére tették le a koporsót. Az anyja igazgatta, mintha ágyba fektetné. Egyszerre ott térdelt mellette a földön és simogatta a deszkákat, reszkető öreg kezével és hosszan vonítva jajgatott hozzá: - Jaj, jaj, miért vetted el tőlem, jaj, miért nem tudtam inkább én meghalni...
Így beszélnek az anyák a halállal. Vajon mit mondanak majd az élőknek, ha a gyereküket akarják elvenni.
A siránkozás egyre hangosabb lett és mindenbe belevegyült. A kántor versbe énekelve valami régies, panaszosan ismétlődő dallammal mondta a búcsúztatót. Vándor regősök, kósza hegedűsök hagyományai szomorkodtak ebben a búcsúztatóban, mely külön-külön megemlékezett a halott valamennyi hozzátartozójáról. A nevükön nevezte őket.
Ilyenkor mindig felzokogott valaki a gyülekezetben, mindig az, akiről szó volt, mintha a saját neve felett lágyult volna el a nagy megtiszteltetésben.

A férj, mikor rákerült a sor, belenyomta az arcát levett kalapjába és a válla rángott az erős sírástól. A többiek is kezdték, abbahagyták, az öregasszony nem hagyta el végig.
Mindenki megsiratta önmagát, csak a koporsóban nem sírt önmaga felett a halál. Föléje hajolt az udvari fának kinyíló ága és ahogy a szél lengette árnyéka a borús félvak napvilágban, mint egykék ér lüktetett lenn a koporsó deszkáján. A tavasz lüktetett. Ekkor vettem észre az árnyékon, hogy már rügyek vannak az ágon. Ekkor vettem észre a tavaszt.
In Paradisum.
A pap beszentelte a koporsót, megáldotta, mint a gyereket a keresztelőn, mint az emberpárt a frigykötésnél, ugyanazzal a szép mozdulattal, amellyel Krisztus óta megáldják, az ő nevében itt a földön az életet, a szerelmet és a halált.
Budapesten pedig elrendelte a vörös hatalom, hogy mára be kell zárni Krisztus templomait és holnapra mozgó színházat akar beléjük telepíteni. A keresztény papságot kötéllel fenyegetik. A tanító szerzeteket kiüldözik, az apácákat elkergetik a betegek és árvák mellől. Letépik róluk rendjük viseletét.
Rendházaikba kommunista gyülekező helyeket, titkos tivornya tanyákat telepítenek.

A teoretikus szocializmus a vallást magánügynek nevezte. Most, hogy elmúlt a teória és megmaradt a vérengző valóság, már nem magánügy többé, mert még a lelkeknek sem lehet itt magántulajdonuk. A magántulajdont eltörölték és köztulajdonba veszik. Eltörölték vallást, mint magánügyet és közüggyé teszik.
A közügyeket pedig a proletárdiktatúra nevében huszonhat zsidó népbiztos intézi ma Magyarországon, akik ugyanazzal a lihegő, sötét gyűlölettel feszítik meg az Igét, mint őt magát kétezer év előtt. A nép pedig áll a kereszt lábainál és mint akkor, nem tudja, hogy ott áll és mint akkor, nem érti, mit szegeznek kalapálva, röhögve, köpködő gyűlölettel bitóra a feje felett.
Állatok felett könnyebb az ostort suhogtatni, mint emberek felett. Ez kell a kommunizmusnak. Mert aki a néptől elveszi a vallását, az elvesz mindent, ami az almon, a bográcson és a kulacson túl van, egyetlen mozdulattal elveszi tőle az etikáját, a filozófiáját, az esztétikáját.

Az emberek letérdeltek a koporsó körül és imádkoztak, mert volt, aki mondja, hogy imádkozzanak, magukba szálltak, a bográcson és kulacson túlra mentek, mert volt, aki mondja nekik, hogy Isten van felettük.
Aztán kifelé indult a gyászmenet a kis parasztudvarból. Négy férfiember emelte a koporsót. Az egyik a halott férje volt. A feje oda-oda hajolt a gyalult deszkához, mintha a párja vállára támaszkodnék. Mellette elnyújtott siránkozás haladt felfelé a domboldalon. A tetőn ide-oda lengett a haranglábon a bronz. A harang még a halottra gondolt, de az emberek már nem gondoltak rá. A tarka pántlikás lányok ringatták a csípőjüket. Két gazdaember a tehénen alkudott. Egyik-másik pipált. Egy legény megcsípett egy vihogó cselédkét.
Lenn a kis parasztház tisztára sepert udvarán puhán settenkedve járt körben egy fehér cica. A lábasjószág egymást kereste, a kakas belecsípett a tyúkok nyakába és taraja, mint a láng rezgett felette. A rügyező ág árnyéka pedig egy hosszúkás ládanyomon rajzolódott a földre. Az udvarban minden olyan lett, mint volt azelőtt. De én nem tudtam elfelejteni, hogy ebben az esztendőben egy koporsó felett láttam meg először a tavaszt.

Április 7.
Valaki hozta a hírt. Bécs elüldözte a királyt Schönbrunn után Eckartsauból is. Angol tisztek fedezete kísérte családjával. Ezentúl Pranginsban fog lakni. És a hegyek kis országa, ahonnan egykor, Rudolf, a Habsburgi gróf markában az egész jövővel elindult, a császárok koronája felé, most nyolc évszázad után ismét befogadja a visszatérőt, akinek kezében nincs egyéb mint a múlt.
De a történeti múlt van olyan erős, mint a történeti jövő.
Az átvörösödött újságok napi hírei között néhány gúnyolódó sor... A francia csőcselék szitkokat kiáltozott királyára, mikor a Templeba kísérte. Ma is kiáltoz a csőcselék. De ennek semmi köze az ország magyar népéhez. Ugyanazok, akik most valamelyik éjjel ledöntötték Budapesten Ferenc József szobrát és összezúzzák a milenneumi emlék király szobrait, ugyanazok szitkozódnak arcátlanul az újságok papirosán.
Az idegen kéz, az idegen hang tesz és beszél.

A kétfejű madár pedig, mely Európa annyi trónjára leereszkedett, tört szárnyakkal visszaszállt a, hegyek közé. És árnyékát, mint a felhő húzta elvesztett csaták mezőin.
Egy rövid napihír. Ennyit ad az idegenek sajtója a magyar királynak, aki velük szemben sohase volt fukar. Akit hosszú hasábokon hízelegtek, amíg országa ellen eszközül használhatták fel, amit adni tudott. A gyávaság csak csúszni vagy sarat dobálni tud. Aki magyar itt, bármit gondoljon is magában, tisztelettel hallgat ma az ember és az uralkodó balvégzete előtt. IV. Károly nemcsak magáért fizet, de megfizet dinasztiája négyszáz éves tévedéseiért. Hontalansággal fizet az unoka, mert őseinek Magyarország sohasem volt hazája.
Az uralkodóház megengedte, hogy kamarillája tervszerűen gyöngítse Magyarországot. És a kamarilla, hogy legyen, aki ellensúlyozza és ellenőrizze a rónák sohasem értett népét, ránk bocsátott minden fajzatot, utolsónak a Kun Bélák és Szamuellyek bevándorló kaftános apáit.
Nemcsak mi ellenünk, de maguk ellen is. A Habsburgok nem értették meg, hogy erőnk az ő erejük, gyöngeségünk az ő gyöngeségük is.

Valamennyi országuk és tartományuk olyan népek és fajok kilengése volt, melyeket birodalmuk határain túlról rokonok hívtak, csalogattak magukhoz. A Habsburgok népei körös-körül kifelé néztek mind. A kényeztetett osztrákokat Németország, a lengyeleket Varsó, kedvenceiket, a cseheket a szláv óriás, az oláhokat az új Románia, délszlávjainkat a szerbek országa, az olaszokat Itália, zsidó alattvalóikat az internacionális zsidó világhatalom. Rokontalan csak a magyar volt. Mi nem néztünk sehová, odakintről minket semmi sem hívott. Az uralkodók mégis minden népüket dédelgették és mindnek erőt javakat, kincseket adtak. Elmentek a népek és vitték a földünket, javainkat, kincseinket. A Divide et impera négyszáz éves vetése beérett, megoszlottak a népek, de a Habsburgok nem uralkodnak többé felettünk. A szétszakadt részek között az űrbe hullott a korona.

Április 8.
A megmaradt Magyarországon tegnap választások voltak. Most, hogy a szocializmus hatalomra jutott, végre megmutatta, hogyan valósítja meg az általános titkos választójogot, melynek jelszavával évtizedek óta nyugtalanította és csalta magához az emberiséget.
Eljött az idő. A beteljesült Marxizmust senki se gátolja többé, minden eszköz és minden út az övé.
Odalenn a faluban már kora reggel a községházára tódult a férfi meg az asszonynép. A tanácsköztársaságban csak a proletárnak van szavazati joga, de aki nem gyakorolja, attól elveszik az élelmiszerigazolványt vagy a forradalmi törvényszékkel akad baja. A papság nem szavaz. Az ügyvédek nem proletárok. Földjüket művelő magyar uraknak nincs szavazati joguk, és nem szavaznak itt többé csonka hősök, rokkant tisztek sem. De szavaz minden orosz vagy külföldi zsidó, ha proletár. És ők, akik tegnap valamennyien az értelmiséghez számították magukat, most egyszerre mind proletárok. Még ha bankigazgatók fiai is...

A községháza ajtajában egy ember állt és mindenkinek a kezébe nyomta a hivatalos jelöltek kész névsorát.
A szavazók forgatták a lapokat. Egyik másik el is olvasta a névsort és káromkodott hozzá.
- Húzzuk ki... Írják oda a sógort - tanácsolták az asszonyok. A szavazó biztos rájuk rivall: - Senki se merje a jelöltek nevét kihúzni, vagy más nevét odaírni!
- Elvtárs úr - kérdezte tőle egy napszámos ember, - mit kellessék, akkor csinálnom ezzel a cédulával? - Hát szavazzon vele elvtárs, - mondotta a biztos - és kivette a cédulát a kezéből.
- A fene bánja, - dörmögték az emberek, visszaadták a cédulákat átnyúlkáltak az asztal felett és a diadalmas és önérzetes proletáriátus ezzel a mozdulattal megválasztotta tanácsát.
A szomszéd faluban is, mindenütt így történt és Budapesten is.
Landler elvtárs belügyi népbiztos titokban előre összeállította a jelöltek névsorát. Előzetes gyűlés, sőt a csoportosulás is tilos volt. Még a budapesti munkásság kiváltságos osztálya is csak akkor látta a jelöltek kinyomtatott névsorát, mikor a szavazóhelyiségekbe beterelték.

Valaki, aki Budapesten járt, mondta el, hogy kik a népbiztosság jelöltjei. Egy ellen kerületben huszonkét Weiss nevezetű elvtárs szerepelt a listán. Vörös katonák felügyelete alatt minden simán ment. Csak a VIII-ik kerületben történt egy kis zavar. A terroristáknak nem merték megtiltani a gyűlésezést. Azok hát összebeszéltek, ellenlistát adtak be és kibuktatták egy elvtársukat. A belügyi népbiztos gyorsan rendet csinált. Egyszerűen megsemmisítette a választást és a hivatalos jelöltek névsora életbe lépett.
Megtörtént. A szocializmus megmutatta, ha hatalomra kerül, hogyan valósítja meg jelszavait! Korlátlan sajtószabadság hirdetői már csak hivatalos lapokat tűrnek. A szabad gyülekezés harcosai eltiltják az utcán a csoportosulást. A munkaidő leszállításának követelői elrendelik a munkakényszert. A militarizmus dühödt ellenségei toborzó ünnepeken üvöltik: be a vörös hadseregbe. Az általános titkos választójog véresszájú demagógja pedig életbe léptetik a hivatalos jelöltek névsorát.

Az idegen faj tető alá hozta épületét, amelynek a téglahordója és kőműves legénye a megcsalt és félrevezetett magyar munkásság volt. Vajon sejti-e már a magyar munkásság, hogy szakszervezeteit milyen célok elérésére használták fel? Akiket a szakszervezetek segítettek uralomra, készülnek rá, hogy megsemmisítsék azokat. Szovjet Oroszország zsidó zsarnokai egy ukázzal eltörölték a szakszervezetet. A magyarországi népbiztosok pedig már merészen hirdetik hivatalos lapjukban, a Népszavában:
"Az osztályharc nagy csatájának stratégiai erősségei elvégezték munkájuknak egy részét... Kirobbantották a proletárforradalmat. Az osztályharc diadalmasan halad előre és maga mögött hagyta a szakszervezetek kereteit. Régi alakjukban tehát feleslegesek lettek. A szakszervezetek humanitárius működését államosítani kell."
A tirannus elteszi láb alól az orgyilkost, miután megölte az előző hatalmat és trónra segítette őt.

Április 9.
A szerencsétlenség egyre sűrűsödik, terjed és véglegessé lesz. 7-én, vasárnapról hétfőre virradó éjszakán kikiáltották Münchenben a tanácsköztársaságot.
Megállt-e ott vagy magával rántja a szerencsétlen vörös Ausztriát is? Ha ez a balsejtelem valóra válnék, akkor Ázsia keleti partjaitól a Rajnáig fog terjedni a szörnyű uralom, mely igába akarja hajtani a világot. Bestiális zsarnokság árad a föld felett. És a háború vérvesztettjei tehetetlenül zuhannak a sodrába. Városokat, országokat, világrészek darabjait viszi már magával parttalan hömpölygésében. A föld elől tör fel kanálisrácsokon buggyan ki, sötét lakások ajtaján, bankházak márvány lépcsőin, újsághasábokon ömlik, felbuzog, ahol a talaj lazul és egyformán ismétli meg magát mindenütt.

A tétovázó misztikus szláv, a fellángoló és mégis konzervatív magyar, a megfontolt nehézkes német... végtelen ellentétek és csodálatosan mégis egészen hasonló jelekkel és eszközökkel alakult ki felettük a tanácsrendszer megvalósulása. A három nép fajiságának nyoma sincs a szörnyű koncepcióban, amely ijesztően egységes terv szerint hasonló lelkű emberek kezén valósult meg Moszkvában, Budapesten és Münchenben is.
Mikor Oroszország összeomlott, készenlétben állt Kerenszky, majd a Lenin árnyékában leselkedő Trockij szelleme. Mikor vérveszteségében eszméletlenségbe szédült Magyarország, ott várakozott Károlyi mögött Kunfi, Jászi és Pogány, majd Kun Béla egész táborkarával. És amikor Bajorország kezdett tántorogni, az első felvonás rendezője, Kurt Eisner készen állt. Mint nálunk és Oroszországban, bekövetkezett a második felvonás és Marx Levien (Lewy), a moszkvai zsidó ott várt, hogy proklamálja a proletárdiktatúrával az orosz és magyarországi bolsevizmus megismétlődését.

Mialatt a félelmes összefüggések vérnyomát kerestem, emlékezetemben megmozdult a már átélt végzet.
Odakintről az ablakhoz szorította áttetsző, hűvös arcát a kora tavasz.
És én mégis iszapszínű lucskos ködre emlékeztem. Ködből ordított ki az ember hangja: Éljen a forradalom! Vesszen Tisza... Aztán az Országház lépcsőjén ordított megint: "Nem akarok katonákat látni"... Miféle démoni erő sugalmazott a ködben? Miféle erő babonázta bele a szégyenbe, a gyávaságba és a pusztulásba a gőgös, bátor nemzetet?... Hónapok múltak azóta, hogy ezt először kérdeztem, de a tudatalatti én első megállapításának sokáig útját állta a lelkiismeret. A lelkiismeret mielőtt meghozza a maga ítéletét, látást kíván a sötétben, hallást a csendben és időt az idők felett. Egy szörnyű út volt a tanítómesterem. Most már nem tépelődöm - tudok. A szláv oroszok, a turáni magyarok, a germán bajorok korbácsa és korbácsolója, törvénye és törvényhozója, hóhérja és bitója nem véletlenségből egy. A három nép faji ellentétei oly nagyok, hogy a titokzatos azonosság tőlük nem eredhet. Világos hát, hogy egy közöttük élő, de rajtuk kívül álló mindhármuk felett diadalmaskodó negyediknek a lelkéből való. A forradalom démona nem egy ember, nem is egy tábor, de egy faj a többi faj között.

Rövid emlékezetű, új népek között az ős kelet utolsó fennmaradt népe a zsidó. Biblikus hagyományok hordozója, soká hurcolt roppant átkozódások megvalósulásának a sóvárgója. Hol megvetett, hol félelmes, örök idegen.
Hívatlan jön és nem megy, hogyha küldik. Szétszóródik és mégis összetart... Belefészkel az országok testébe. Láthatatlanul országot szervez magának más népek országában. Törvényeket teremt túl vagy innen a törvényeken. Tagadja a haza fogalmát és mégis van hazája, mely vele vándorol és vele telepszik meg. Tagadja a többi népek Isten fogalmát, míg maga mindenütt újra építi templomát. Jeruzsálem ledőlt falait siratja és húzza a falakat láthatatlanul maga után. Elszigeteltségét panaszolja és titokzatos csatornarendszerrel köti össze végtelen városát, mellyel már beépítette jóformán az egész világot. Az összeköttetések és kapcsolatok megvannak. Különben hogyan lenne lehetséges, hogy a tőke és a sajtó valamennyiük kezében ugyanegy célt kövessen az egész világon át és minden faji érdek összelüktessen épp úgy a rutén faluban, mint New-York közepén? Valakit felmagasztalnak és végig fut a magasztalás a földgolyón. Valakit tönkre akarnak tenni, megindul a munka, mintha egyetlen kéz igazgatná.
Titokzatos homályból jönnek a parancsolatok. Amit a zsidó psziché más népekben kigúnyol és elsorvaszt, fanatikusan ébren tartja önmagában. Anarchiát és lázadást csak másoknak tanít, maga megdöbbentően engedelmeskedik láthatatlan vezetői irányításának.

Mirabeaut Mendelssohn Mózes és szép zsidó asszonyok befolyása kísérte a francia forradalom felé. És ott voltak ők Paris minden forradalma mögött. Az 1871-iki kommün vezérszellemei között megint átsurrannak a histórián.
De ők csak a lázítás és az uralom óráiban látszanak, a bűnhődők és vértanúk között jóformán soha sincsenek. Marx és Frankel Leó is megfutamodott, mikor a bukott kommün után bosszúra készült a visszatérő államhatalom.
A török forradalom napjaiban történt, hogy egy zsidó büszkén mondta atyámnak: - Azt mi csináljuk -, az ifjú törökök, zsidók. A portugál forradalom idejéből emlékezem, Vasconcellos őrgróf, a római portugál követ szavára: A lisszaboni forradalmat zsidók mozgatják és a szabadkőművesek. Ma pedig, mikor forradalomban vergődik Európa nagyobbik fele, ott vannak az élén mindenütt, egységes terv szerint.

Ilyen tervet, hónapok vagy évek alatt szőni és szervezni nem lehet. Hogyan lehetséges hát, hogy az emberiség nem vette észre? Hogyan tudta a világátfogó tervet elhallgatni annyi temérdek ember, aki a munkása volt?
Az előtér könnyelmű és vak, megfizetett vagy gonosz és ostoba nemzeti lárvái nem tudták, mit takarnak. A háttér félelmes rendezői pedig, az emberiségnek ahhoz az egyetlen fajához tartoznak, mely az óvilág tanításaiból nőtt és tud titkot őrizni.
És ezért nem akad közöttük egyetlen áruló.

Április 10.
Báró Jeszenszky Sándor jött át hozzánk. - Budapestre alig lehet ráismerni. A vendéglők előtt sort állnak az emberek. Sokan már reggel kiülnek a járda szélére, hogy ebédre bejussanak. Jegyet kell váltaniuk, ha enni akarnak, mintha színházba mennének. Az étkezés is olyan, mint a színpadokon. Rossz kis adag, sietve kell bekapni, mert a következő szám már türelmetlenkedik. Árpakása, répalevél és fülledt káposzta... ebből áll az étlap. És ezért ácsorognak órák hosszat az emberek és fizetnek nevetséges összeget. Éhesen mennek be, éhesen jönnek ki. Támolyognak, betegek az éhségtől. Mindenki lesoványodott.

Már csak az új kiváltságos osztály, a népbiztosok rokonsága, a forradalmi milliomosok és a kormányzótanács külön testőrsége, a terrorlegények élnek jól. Eszembe jutott a Teréz körúti Batthyány palota. A kommün első napjaiban megszállta egy csapat terrorista. Azóta övék a nagy szalon, melyben egykor azáleák álltak a szép régi bútorok között, övék valamennyi szoba és minden, amit a szépség szeretetében átfinomodott úri nemzedékek gyűjtöttek maguk köré. Vajon kinek ketyeg most Apafi Mihály fejedelem ódon órája? Vajon milyen kezek illetik Batthyány Lajosné nagy ébenfa feszületén az elefántcsont Krisztus képét? Borzongató mesék járnak a palotáról. Úgy hírlik, hogy akit oda bevisznek a terroristák, az nem kerül többet elő...
Jeszenszky báró már másról beszélt. - Legrosszabban a paloták járnak. Mentől szebbek a termeik, annál piszkosabb népet telepítenek beléjük. A szalonokba takaréktűzhelyeket állítanak, kéménycsöveket vezetnek a selyemmel bevont falakon. Mosókonyhákat csinálnak a könyvtárszobákból. Valahogy a Nemzeti Kaszinóra terelődött a szó.
- Hihetetlenül bepiszkolódott az egész ház, mondotta Jeszenszky. könyvtárat, az ezüstöt, minden felszerelést lefoglaltak. Az egyházi javak likvidáló hivatala telepedett oda. Faber Oszkár, az egykori piarista pap, onnan rendeli el az egyházak kifosztását és a felekezeti vagyonok elkobzását, Onnan uszítja vidéki szovjeteket a zárdákra és a püspökségekre.

Széchenyi lángeszéből támadt valamikor a kaszinó, csakúgy, mint a Tudományos Akadémia, a Lánchíd, vagy a Vaskapu. Nagy tervei között ott ál a kaszinó, hogy találkozó helyet adjon a magyar összetartásnak, visszhangot kezdeményezésnek, a gondolatnak és a szépségnek.
Mi lett belőle? A likvidálás nem most kezdődött el. Évtizedek óta likvidálták a magyar urak Széchenyi ideáljait. Csakis így történhetett, hogy mikor megrendült alattuk a föld, kevesen gondoltak a mentésre és többen az ajtón mely a szabadulásba visz.
Széchenyi alkotása, a Nemzeti Kaszinó politikai boszorkánykonyha, táncterem és kártyaszoba lett. És az évnek csak egy napja volt, amelyen róla emlékeztek. Ilyenkor valaki az urak közül egy kelyhet emelt és beszédet mondott de Széchenyi hazaszeretetét és látnoki kínját nem itta ki a kehelyből senki se A magyar főurak és főpapok, idegen bevándorlónak adták bérbe a földjeiket, idegen bankárokkal kötöttek üzletet, idegen újságírókkal csináltak magyar politikát. És az urak nem vették észre, hogy körükből évről-évre távolodik Széchenyi István szelleme. Jelenlétét nem érezték, mikor futólag egyszer évente a kehellyel hívták és ünnepelték. Pedig ki tudja, nem mondta-e nekik: Miért idéztek? Ha minden elmúlt itt, ami voltam, múljék el tőlem ez a kehely.

A szürkület lassan belepte az ablakokat. Az óra ütött. Egy darabon elkísértük Jeszenszky bárót, aztán a falu felé indultunk.
- Azt az eladó lovat kell megnéznünk a szomszédban, - mondotta Kállay Erzsébet, mikor lekanyarodtunk az országútról.
Kis parasztház udvarán mentünk át. A ház egykedvűen guggolt a sárban. Soká tartott, míg az asszony előkerült. Vámi kell, nincs itthon a gazda. Széket hozott Az istálló ajtaján egy férfi ember ődöngött ki. Köszönt, aztán tornác lépcsőére ült. Időnkint lopva felpillantott ránk és hallgatagon tovább szívta a pipáját. Vajon mit gondolt magában?
Kállay Lenke megszólította.
- Hát nem tudni se jót, se rosszat erről az új rendről, - mondotta a ember szűkszavúan. - Van akinek tetszik, van akinek nem tetszik. Ha igaz, meggondolta magát a kormány, száz holdig meghagyja a földet a gazdáknak és adót se szed érte. Hirtelen lefelé nézett A csizmája orrával ide-oda tiporta a sarat. - Tetszik tudni, mán csak a nagy vagyont veszik el, az igazság miatt. Az országút felől szekérzörgés neszelt át a hűvös levegőn. Kállay Erzsébet arrafelé fordult: Hallottam, hogy már rekvirálják a lovakat meg a szekereket a vörös hadseregnek.
Az ember testtartása hirtelen megváltozott. Fenyegetően kapta fel a fejét és a hangja sötét és dühös volt: - Csak azt próbálják meg. Leütöm, aki az enyémhez nyúl.

Április 11-12.
Eötvös Lóránt meghalt. Minden kor komor és kérhetetlen ajtócsapódás a halál, de annak aki magyar, soha szörnyűbb nem lehetett, mint most. Elmenni így, a széttépett rab országból? Elmenni a megalázó aljas emlékkel, nem látva soha többet egy más magyar tavaszt. Nehéz és rossz az élet és talán könnyebb és jobb a halál. De nem most, nem így a mocsárba süllyedő véres roncson, egy nemzet borzasztó alkonyán.
Miért nem adott neki végzete még egy évet legalább, vagy néhány hónapot, hogy látta volna felemelkedni megcsúfolt faját. Egy évet még, egy hónapot neki, aki saját halhatatlanságából szerényen, bőkezűen annyit adott nemzetének.
Gyerek voltam még, mikor tisztelni megtanultam. Atyám tanított, aki barátja volt. Hajdan régen, a régi Pest egy öreg házában, Emich Gusztáv hazafias kis Athenaeum nyomdájának épületében, az Egyetem téren húzódott meg akkoriban az Eggenberger-féle könyvkereskedés. Hoffmann Alfréd volt a cég tulajdonosa és a boltjában, a fellobbanó magyar tudás új könyvei között találkoztak atyám kortársai, akik az osztrák elnyomás után újrateremtették az ébredő ország szellemi életét. Az ernyős függőlámpa világában esténként odasereglő urak vitatkoztak a könyvespolcok tövében. Ott volt közöttük Eötvös Lóránt báró és atyám, Gyulay Pál, Thán Károly, a mester Lotz, Gregus Agost, a festő óriás Székely Bertalan, Tanhoffer Lajos, Jókai Mór, Hampel József és a mineralógus Krenner és olykor benézett az öreg úr maga: Arany János is. Sokan, a magyar Magyarország magvetői, akik elmentek Eötvös Lóránt előtt.
Ő volt az utolsó. Már évek óta elvonultan élt laboratóriumában, az idegen szellem idegen terjesztői között és nem volt köze hozzájuk, akik öt, az emberiség halottját, a proletariátus halottjának nevezik.

Egy firenzei délutánra emlékezem. Padre Alfani híres laboratóriumában fogadott és megmutatta a messinai földrengésről fölvett szeizmogrammjait. A kormos hengereken, mint szakadékos vad helyek körvonalainak emelkedései és zuhanásai látszottak a föld messze rengéseinek kísérteties fehér írásai. Ezt karmolta ki a tű azon a szörnyű éjszakán, - mondotta az aszott arcú tudós pap, mialatt tragikus dokumentumait feltárta. Aztán felém fordult: - Ön magyar? Ismeri Eötvös Lórántot? Nagy bámulója vagyok: Quell uomo é una gloria della nazione ungherese. Dicsősége a magyar nemzetnek...
De akik ma minálunk látszanak és hallatszanak, azt mondják, elmúlt ami magyar, elmúlt a nemzet és Eötvös Lóránt a proletariátus halottja. Ravatalánál a forradalmi kormány nevében vörös zászlók alatt, puha kalapban, szürke kabátban Lukács-Löwinger György népbiztos beszélt. Az Akadémiát, melynek Eötvös valamikor elnöke volt, eltiltották koporsója mellől, Berzeviczy Albertnek nem adtak ott helyet. A magyar tudomány képviseletében vörös jelvénnyel Frölich Izidor elvtárs szónokolt.

Eötvös Lóránt úri magyar ősök, magyar hagyományokat hordozó úri ivadéka volt. De faját búcsúzni nem eresztették hozzá. Csak idegenek szólhattak, az idegen faj, melynek érvényesüléséhez egykor a halott édesatyja, a liberalizmus nagy ideálistája, báró Eötvös József nyitott magyar nagylelkűséggel kaput. Eötvös Lóránt örökségképpen élte tovább atyja liberalizmusának ideáljait.
Milyen összeomlásnak kellett a lelkében végbemennie, hogy ő, a zsidóság támogatója, pár nappal halála előtt, megcsalódottan, szomorúan odasorozta magát tanúnak a többi késön látó, megrettent magyar liberális mellé és mint azok, kimondotta: "A zsidóság az a métely, ami az országot tönkre teszi" Ők pedig haladó, romboló, kicsinyes gyűlöletet proklamálva az alkotó nagy halhatatlanság felett, mint a proletariátus halottját eltemették azt, aki egy nemzet dicsősége volt.

Április 13.
Virágvasárnap. Tavasz van. Húsvét jön a tavaszon át és ez a Virágvasárnap mégis egészen más, mint volt a többi, mióta visszaemlékezem. Az emberiség évezredes útján sötét, üldözött idők járnak vissza a sírjukból. Mintha lázbetegek rémlátása mesélne. Magyarországon üldözik a keresztények hitét. Fenyegető veszedelmek kószálnak templomaik körül. És Kunfi Zsigmond közoktatási népbiztos, a vallást cserélgető zsidó rendeletet ad ki, hogy a papság egymás után három vasárnapon át hirdesse a szószékről a hívők előtt, amit ő parancsol.
A falu, a közömbös falu ma nem közömbös. Mintha védené, amit el akarnak tőle venni, utána kap és szinte tüntet.
Nógrád pántlikás viseletében, ingvállasan, hosszú derekú rövid szoknyás, lányok, keszkenős asszonyok mennek fölfelé a hegyoldalon. Mögöttük tódul a férfinép. Elszánt dacosan emelkedik a körmenet. És a hit erején és az imádságon túl, vele megy az emberek lelkében az örök magyar csak azért is! Sokan várnak, az egész falu, még a betegek is. A templomi zászlók lassan inognak, egyre magasabban. Egy emelt kereszt belevillan az égbe.
A napsütéses kis tér feketén nyüzsgött, tarkán virított a templom alatt. Harangoztak. A templomi hidegben tömjénszag érzett? Az oltárnál húsvéti barkát szentelt a pap.