Napok óta nem beszéltem senkivel, aki Tisza környezetéhez tartozott. Itt van-e? Elment-e? Bár elment volna!... És ballagtam a hegyi úton, a rekedt kiáltás pedig jött utánam, mint egy rossz szándékú csavargó. Jött és gyötört és én nem bírtam többé szabadulni tőle.
Éjszakára még nehezebb lett a köd a ház körül. Szemközt nem látszott az erőd és a hegy éle sem látszott. Túl, messziről a város irányából, elvétett puskalövések hallatszottak.
A sötét hidegben olyan magányossá lett a ház, mintha kikapcsolódott volna minden közösségből. Az emberi sorsok szálai szétszakadtak, semmit sem tudtunk, ami rajtunk kívül történt. A házat nagy, szürke palánkjával körülkerítette a köd.

A telefonközpont nem felelt. Süket csend bizsergett a hallgatókagylóban. Odakinn köröskörül puskalövések dörrentek a hegyek alatt. Most már jöttek felénk. Egyszerre a kert alján szólt egy fegyver. Aztán még egy. Ez a közelben volt! Egy golyó belevágódott a gesztenyefába az ablakom alatt. Szokatlanul, idegenszerűen hatott. Egy pillanattal később már úgy rémlett előttem, mintha mindez más valakivel történt volna. Mintha nem én élném ezt át, csak egy könyvben olvastam volna róla.
Eloltottam a lámpát, hogy világos ablakom ne legyen céltábla és a sötétben letapogatóztam a földszintre, Anyám ajtajához. Az ajtó alatt keskeny fénycsík látszott a parketten. Ő is ébren volt. Benyitottam, egészen csendesen ült az egyik kényelmetlenül magas, régi széken. Az ajtónyílásra visszafordult és tekintetünk találkozott. Egy darabig nem szóltunk. Odakintről semmi sem hallatszott többé.
- Hát már nem lövöldöznek? - kérdezte kis vártatva Anyám, azzal a csodálatos nyugalommal, melyet mindenkor viszontláttam az arcán, mikor az élet kíméletlen és követelő volt hozzá.
- Majd csak elmúlik. Ezt is át kell élnünk, mondottam, hogy valamit mondjak,

Anyám egy kicsiny, fáradt mozdulatot tett, mintha el akarta volna odázni magáról aggódó tekintetemet. - Vigyázz, hogy meg ne hűlj, hideg van...
Ebben a percben kinn az úton beszéd hallatszott. Valami eszembe jutott. Ha betörnének...
- A pénzt kellene eldugnunk. Minden eshetőségre... Most nem kapunk másikat, ha elvinnék. Anyám egy pillanatra megütközve nézett rám.
- Persze... És már átjött ő is a régi világból, a védettségből, a biztonságból az új világba, a védtelenségbe, a bizonytalanságba.
A sötét hallban a szőnyeg alá csúsztattam a pénzt. Közben kétszer is félbehagytam. A kapu táján megint beszéltek kinn az úton. Hangok hallatszottak, hosszú tanakodás... Lépések mentek odébb. Óvatosan indultam fel a lépcsőn és vigyáztam, ne vehesse észre senki, hogy a ház még ébren van.
A szobám mintha kihűlt volna, mialatt lenn jártam. Úgy rémlett, mozdulatlan fekete víz fog körül, éreztem a hidegségét a homlokomon is, a kezemen is. Sokáig álltam egy helyben. Odakintről ezalatt szüntelen haldoklás hallatszott be hozzám. Az ablak alatt a gesztenyefa hullatta lombját. Dermedt megadás. Levelek nagy hullásának ideje: novemberre virradó éjszaka... Suhogó, csörgő, halk, kísérteties nesszel volt tele a levegő. Mintha óvatosan sokan járnának a kertben és lopódzva vándorolna elfele az erdő.

Soha nem érzett reménytelen szomorúság szállt meg. Elmegy az ősz a hegyekről , lassan, éjnek idején. És reggelre nem lesz itt többé. A tél pedig jön feltarthatatlanul és cipeli magával a havat, a kínt, a fázást, az ismeretlent és talán a lehetetlent is.
Mi vár reánk?
A láthatatlanban, mint az idő ketyegése szüntelen, ájult nesszel hullottak a levelek. Lövés dörrent valahol messze. Egy kutya vonított a kertek alatt. Furcsán ijesztően vonított, mintha halott lenne a gazda házánál... Megint valaminő rendetlenség támadhatott a homlokom mögött. Egy eliramló kis őrültség. Egyszerre nem bírtam többé elhinni, hogy kutya vonít. Az éjszaka vonított egész Magyarország felett.

November 1.
Reggel megtudtam, hogy Tisza Istvánt megölték... Odalenn a folyosón csöngött a telefon. Mintha a tegnapi némaság után élesen, követelődzve a város kiáltott volna ki hozzánk az erdők közé. Kellemetlen vonakodást éreztem magamon, mikor a kagylót leemeltem a horogról.

A csengés megszűnt. Jellegtelen távol kattogás lett belőle. Soká tartott, közben a rácsos ablakon át kinéztem a kertbe. Értelmetlenül a jégverem nádfedelét néztem. Végre csend lett a hallgatókagylóban. Megismertem Géza testvérem hangját. A városból beszélt és tudakolta, hogy van Anyánk, hogy telt el az éjszaka? Odabenn egész éjjel lövöldöztek, fegyveres teherautók száguldoztak az utcákon, aztán mondott még valamit, amit nem hallottam tisztán.
Megint az előbbi furcsa, belső vonakodás fogott el. Félni kezdtem attól, ami mindjárt bizonyosság lesz és ami aztán nem változik meg soha. Egy szörnyű szerencsétlenség előérzete szorította össze a torkomat.
- De hát mi történt?
- Szegény Tisza István...

Még mindig a jégverem nádfedelét néztem, egy hosszú szálat, melyet valamelyik őszi vihar kicibált. Mereven, szinte a fájásig mozdulatlan szemmel néztem, mintha a tekintetem meg akart volna kapaszkodni benne. Csak egy nádszál volt, de hát most már minden csak nád volt, amiben meg lehetett kapaszkodni. Egészen elsüllyedt a kert. Az ablakrács sem látszott többé, elfutotta a könny a szememet.
A testvérem hangját hallottam megint. Hallgatásomból azt hihette, nem értettem meg, amit mondott. Megismételte: - Ó az egyetlen halottja a forradalomnak. Katonák ölték meg. Behatoltak a lakásába és... a felesége és Almássy Denise előtt agyonlőtték. Gazemberek!
A telefonközpont szétkapcsolt. Egy idő múlva érezni kezdtem a meszelt fal hidegét a hátamon. Csak ekkor vettem észre, hogy támaszkodom, hogy a fejemet is nekitámasztottam a falnak.

Szegény emberi teremtés! Elhagyatott magányos, árva ember! Senki se védte meg. Nagy órájában egyedül asszonyok voltak mellette: Az asszony, aki mindig ott van a kereszt lábánál. És hirtelen, mint egy borzongás, átfutott rajtam Tisza kínszenvedés és utolsó pillanatainak a sejtése. Hogy fájhatott neki kiszolgáltatottságának a tudata, hogy tiltakozhatott nagyszerű agya a megsemmisülés ellen, hogy lázadhatott benne a még el nem használt hatalmas élet. Tisza István halott! Milyen rettenetes üresség támad ettől a három szótól. Nincs többé! És nincs többé, aki Magyarországon minden súlyt visel, akit mindenért okolnak, aki mindenért felelős. Milyen nagyon kihűlhetett tegnap óta, milyen merev és tehetetlen lehet. A súly és a felelősség pedig, melyet egymaga viselt, szétoszlik az ég alatt Eddig egy ember bírta, vajon elbírja-e ezután egy egész ország népe? Mialatt szorongva kérdeztem ezt magamtól, egyszerre úgy rémlett, valami rám nehezedik amit eddig nem ismertem és én is hordozója leszek óriási, láthatatlan terheknek Nagy örökhagyó kicsiny örökösei... Én is, mások is, mindenki, aki magyar.

Szegény Tisza! Erényeiben és hibáiban fajának volt a fia. Hű és istenfélő volt, becsületes, hiszékeny és dacos, büszke, bátor és megvádolt és magányos mint a régi Magyarország. Gondolatomban rejtélyesen kezdett összekapcsolódni a két fogalom. Olyan ellenállhatatlanul kapcsolódott, hogy szinte egynek éreztem és nem bírtam egymástól különválasztani. Megölték!
Sokan lesznek, akik nem fogják ezt a szót megérteni. De azért Tisza István ma mégis kiterítve fekszik, minden magyar házban véges végig az országon minden házban, minden tanyán, minden kunyhóban, ott is, ahol nem tudják, ott is, ahol nevetnek.
Az újságkihordó gyerek benyitott a folyosó ajtaján és bedobta az újságokat. A lapok ívben repültek szanaszét a földön. Nem szóltam neki, pedig talán várta, mert visszanézett a hatást kémlelni és kihívóan, szemtelenül nevetett. Tegnap még nem mert volna ilyet tenni. Mára már ide is kijutott a változás. Milyen hamar ment, ez gyorsabban jár, mint a civilizáció. Annak évek kellenek egy ilyen útra.

Felszedtem a lapokat a földről. A Budapesti Hírlap, a Pester Lloyd... egynek sem volt gyászkerete. Szomorú behódolás látszott a régi Tisza-párti lapokon, valaminő kényszer fojtogatása érzett rajtuk. Haláláról szinte eldugva írtak szürke tudósítást, míg a Pesti Hírlap riadóval ünnepelte az úgynevezett "Nemzeti Tanácsot" és Hatvany báró Pesti Naplója mámorosan tobzódott a "forradalom" győzelme felett, melynek egyik előkészítője volt. A hangja még ízléstelenebbnek rémlett, mint különben. Tiszáról cinikusan írt és gyáván kicsúfolta özvegyét. A királyt Habsburgi Károlynak nevezte és nyomtatott hasábjain kikiáltotta Magyarország számára a köztársaságot.
A magyarországi liberális és radikális sajtó levetette utolsó álarcát: mezítelenül látszott az arca, amely sohasem volt magyar. De ez a gondolatom mar elhúzódott és újra belenyilall a lelkembe szerencsétlenségünk tudata. Hogy fogom Anyámnak megmondani? Lassan, tépelődve mentem át a hallon, szobája felé. Mikor benyitottam, olyan kérdően nézett rám, mintha várt volna valamit.

- Nos? Mi történt?...
Kerestem a szavakat, hogy könnyebb legyen a hír. Aztán magam sem tudom, hogyan, már ki is mondtam: - Megölték Tiszát! - Röviden hangzott, mint amikor a fejsze alatt egy élőfa kidől és rendet vág az erdőn, amerre lezuhan.
Sohase fogom elfelejteni a hirtelen fájdalmas elváltozást Anyám arcán. Ő, aki mindig nyugodtnak tudott látszani, két kezével a halántékához kapott: - Mi lesz velünk... Nem szavak voltak ezek, zokogásból lett az, amit mondott.
Szinte elakadt a lélegzetem, olyan szenvedés volt őt így látnom, akit jóformán sohase láttam sírni. Készületlenül ért a kétségbeesése és mert nem tudtam semmit se mondani, megcsókoltam a kezét. Aztán sokáig hallgattunk.
- Hogyan történt? - kérdezte végre olyan bágyadt hangon, mintha a hallgatásunk alatt fárasztó, nagy utat tett volna meg.
- Katonák... És odaadtam neki az egyik újságot. Magam a Pesti Hírlapot kezdtem forgatni. Szemem alatt futottak a sorok: -... "Diadalmas forradalom. A Magyar Nemzeti Tanács átvette Magyarország felett az uralmat... Mától fogva a magyar alkotmány nem a régi többé! A király az összes polgári és katonai hatalmat Károlyi rendelkezésére bocsátotta, hogy az országban a rendet fenntartsa." - Fordítok a lapon: - "A katonai csapatok egymásután csatlakoznak a Nemzeti Tanácshoz. A főváros vezetősége alávetette magát a Nemzeti Tanácsnak. A tőzsde csatlakozott, a vasutasok, a villamoskalauzok..."

"Andrássy Gyula gróf, az utolsó közös külügyminiszter lemondott."
Összevissza hírek következtek. Bécs: Ausztriában is felborult a rend. Egy Renner nevű szociáldemokrata képviselőt bíztak meg az állami kancellária vezetésével. A külügyminiszter Adler Viktor szociáldemokrata képviselő lett.
Tovább keresgéltem. A Nemzeti Tanácsnak egy proklamációján akadt meg a szemem:... "virágos és vér nélküli forradalmunk örök hálára fogja kötelezni a nemzetet mindazok iránt, akik az újjáteremtő munkában önzetlenül fáradoztak..." A lap végén kezdtem kutatni. Egy kis betűvel szedett hír újból megállította a tekintetemet: "A vezérkar jelentése: A hadsereg főparancsnoksága már október 29-én reggel, parlamenterek útján összeköttetést létesített az olasz hadvezetőséggel..." "Triesztet angol flotta szállta meg..." A király elrendelte, hogy: "A flotta, a tengerészeti intézmények és más, a tengerészet tulajdonát képező dolgok fokozatosan átadassanak a zágrábi, illetve pólai helyi bizottságoknak..."