Kállayék mögött belehúzódtam az oratórium homályába. A templom hajóján véges végig lassan tolongott be a nép. Barázdás öreg arcok, olyanok, mintha felemelt kérges, agyondolgozott kezek lennének. Elöl kicsi lányok, kikeményített, elrútított kis figurák álltak sort. Szorosra font hajuk, mint két pántlikás szarv kunkorodott két oldalt a fülük mellett. A zsebkendős imádságos könyv alatt kidüllesztették a hasukat és a szájuk hangtalanul, sebesen mozgott. A túlsó oldalon a fiúk álltak. A mezítlábasok folyton cserélgették a lábukat a hideg kövön, felhúzták, melengették a talpukat a másik lábuk fején. Hátulról megtaszított egyet egy nagyobb fiú. A kicsi visszanézett, de tovább imádkozott és nem nevetett. Még a gyerekek is komolyabbak voltak, mint máskor. Magukba szálltabb embereket még nem láttam együtt soha.
Valahol a magasban lélegzet vesztve vergődött a gregoriánus harmóniákkal a szegény falusi orgona. A mozdulatlan templomi zászlók alól feltörtek az emberi hangok. Egyik magasan járt, a másik mélyen. Hamisan, gyámoltalanul és mégis meghatón szállt az ősi liturgikus dallam, évezredes Virágvasárnapok gyászoló éneke.
"És az Ember Fiát elárulják, hogy megfeszítsék..."
A sokszor hallott szavak most döngve hullottak a szívemre és világosság lett az értelmükből. És éreztem, hogy ez a Virágvasárnap nem emlékezés, de sötét történés. Új Golgotára indul Krisztus itt a földön.

A templomban csak siránkozott tovább a Passzió panaszos, ősrégi dallama.
". . . Arcára köptek, ökleikkel ütötték, mások pedig arcul verték őt, mondván: Találd el Krisztus, kicsoda az, aki téged megütött?"
És mintha egyet gondolt volna a templom, csodálatos borzadásban éreztük mind. Ugyanazok, megint ugyanazok, akik kétezer év előtt ütötték.
"...És mikor vádolták, semmit sem felelt...""...Szinte ijedt kötelességben ismételték az Evangéliumból az énekes hangok a zsidók kiáltását: "Feszítsd, meg! Feszítsd meg!..." És felmorajlott a szózat, mellyel egykor a jeruzsálemi nép vállalta az ítéletet:
"... Az ő vére mirajtunk és a mi fiainkon..." Egy pillanatra csend lett, mintha az emberek utána néztek volna a szörnyű tehernek, melyet a hangok vittek. Aztán szinte messziről, révedezett vissza a dallam önmagához.
"... és elvitték öt, hogy megfeszítsék..."
Az orgona, mint egy roskatag öreg pásztor összeterelte a nyájat. A hangok összefutottak és a templomi népből olyan kétségbeesetten tört ki, mint ezen a mi magyar földünkön talán soha:
"... Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?"

Sápadt arccal, szívszaggatóan kiáltották az emberek és abban a pillanatban Krisztus minden ember volt és Krisztus szava minden ember szava lett.
Régen elhangzott és mégis ott maradt, mint egy sebesülés. A templomkapu kinyílt a falban és hirtelen, beáradt a külső napsütés. Kifelé pedig áradt az utolsó könyörgés, a magyar katolicizmus százados éneke. Szállt, emelkedett, belevegyült a tavaszba és napkelet ritmusával, napnyugat hitével megostromolta a végtelenség kék egét.
Boldogasszony Anyánk, régi nagy Patrónánk! :
Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk:
Magyarországról, romlott hazánkról,
Ne feledkezzél meg szegény magyarokról...

Április 14.
Mostanában sokszor megtörténik, hogy a gondolatok egyszerre megállnak a fejemben és nem mernek haladni. Olyan ez, mint mikor valaki eltéved sötét éjjel ismeretlen tájon, órákon át nem mer mozdulni. Egy helyben áll. Csak áll a sötétben és várja, hogy talán mégis megvirrad. De nem virrad és a félelem növekszik és elbillen tőle az értelem.
Köröskörül sötétben van egész Magyarország. Akik régen összetartoztunk, már nem tudunk egymásról semmit. A szétszakított ország darabjai külön-külön vonaglanak. Mi történik Erdélyben? A Felföldön, a Délvidéken, a Dunántúl vagy Budapesten? A sötétségből csak összeomlások tébolyító robaja morajlik szüntelen. De hogy hol zuhan és mi omlik, azt nem tudni. Aztán egyszerre lopva hozzák a suttogások a híreket. Az egész ország omlik. Erdélyben és a Délvidéken botoznak az oláhok és a szerbek. A Felföldön megtöltik a börtönöket a csehek. Mindent üldöznek és büntetnek, ami magyar. És mégis jobb ma ott a szörnyű élet, mint a vörös roncson, mert abból lehet feltámadás. Ami pedig itt van, abból, ha folytatódik, csakis halál lehet. Budapesten és a vele szakadt részen akasztani készülnek a zsarnokok.

Az első napon integritást, kenyeret, békét és szabadságot ígértek. Ma csúfolódva nevetnek az integritás felett. Kenyér helyett éhséget adtak. Béke helyett vörös hadsereget. Elvétve már fel-fel hördülnek a megcsaltak. A hazugság mint kormányzati eszköz mindig csak átmenet lehet, utána vagy az igazságnak, vagy a terrornak kell következnie. Igazság jön-e vagy terror? Így már nem tarthat soká!... Hányszor is mondtuk ezt?
Ekkor vettem észre, hogy a tekintetem, mintha naptárba nézne, kinéz a kertbe az ablakon. Mikor otthonról idejöttem, szinte tél volt. Olykor havazott és a tar gallyak feketék voltak a hideg ég alatt. Aztán egy napon, mint egy félre fújt fáklyaláng lobbant fel a domb tetején a hold sarlója és zöld felhők lepték el a bokrokat. Azóta, fiatal lomb lett a zöld felhőkből és túl a dombon a harangláb felett már kerek vörös lámpát emel magának az éjszaka. Sok nap múlt. Annyi idő, hogy közben megtelt a hold...

Április 15-ikére virradó éjjel.
A kályhában leégett a zsarátnok. Sokáig figyeltem. Most már összedűlt. De azért hideg van. Soha se volt még ilyen hideg. És én itt ülök és írok, pedig semmi értelme sincs. Különben mégis... Hiszen nem másnak írok, nem azért, hogy megmaradjon, csak magamnak, hogy könnyebb legyen. Ma este Kiss Károly ide érkezett. A rendőrségről szökött, hogy hírt hozhasson.
Csak most képzelem, vagy már azelőtt is éreztem, hogy így lesz? Valami készülődött felém. És nap-nap után közelebb rémlett elkerülhetetlenül. A többiek esténként a húsvéti ünnepekről beszéltek maguk között. Nem szóltam közbe, kimaradtam a beszédből és ez olyan szomorú és magányos volt, mintha valahogyan kívül állnék és nem tartoznék oda.
Vannak előérzetek. Most már itt sem szabad maradnom. Mindenki alszik... És mégis jön valami. Abból jön, ami már elmaradt Messze magam mögött hagyott régi önmagam jött utánam futva, lihegő, névtelen gyerekkínnal. És egyszerre utolért és nem volt többé mögöttem, már én voltam a régi, szegény gyerek, aki ha bajban van, ha bántják, ha beteg, hátra csukló fejjel hívja az anyját. Őt hívtam nagy magányos nyomorúságomban, az egyetlent, akinek a fájdalmam jobban fáj, mint nekem.

Az ablakrácson át most egy ideig a holdat kellett néznem. Úgy ugatnak a falusi kutyák! Össze akarom szedni az eszemet. Talán fel tudom írni, ami történt. Magyarország minden talpalatnyi földjén hontalan és üldözött ma, aki magyar. És aki küzdeni mert ellenük, annak az életét kiadják aljas vértszaglászó kopóiknak. Én küzdöttem ellenük és most kiadták az életemet.
Egy Mikulik nevű félszemű terroristának soroztak a munkakörébe, akit Cyclopsnak hívnak a többiek. Soha se hallottam eddig róla. Állítólag Mátyásföldön harácsol, és a repülőtelepnek a teljhatalmú diktátora. Szamuelly azt mondta róla: Olyan kegyetlen, hogy ellene még ő sem tehet semmit. Ezt a félszemű emberállatot bízták meg, hogy végezzen velem. Ő maga mondta: "El kell tennem láb alól És mostantól kezdve az életem attól függ, el bírom-e kerülni vagy találkozom-e vele? ... Kívüle egy másik is kerestet. Annak se hallottam eddig a nevét. Az újonnan felállított politikai nyomozó osztálynak a főnöke, Szamuelly barátja. Corvin Ottónak hívják, de az igazi neve Klein. Egy púpos kis zsidó. Ezelőtt bankhivatalnok volt. Keresnek... Csodálatos kínlódást okoz ez a gondolat. Lassan csúful egy kéz tapogat az ember körül és meg akarja fogni...

Most már eszembe jut, ez rémlik szüntelen, mióta Kiss Károly elmondta. Hű barát. Milyén sápadt volt és nem nézett reám és egészen halkan beszélt.
Mikor Kiss Károly kocsija megállt át oszlopos aláhajtó alatt, Kállay Lenke messziről kiáltotta felé:
- Jó hírt hozott?
- Majd ha egyedül leszünk. - És mikor senki se hallhatta, elmondta, milyen hírt hozott.
Világosan emlékszem, hogy bólintottam és csodálkoztam, hogy bólintok.
Anyámat kihallgatták... Nyolc fegyveres vörös katona állta körül a hűvösvölgyi házat. Közben a detektívek külön-külön vallattak odabenn mindenkit. Két óra hosszat tartott. Fenyegetődztek, mondták, hogy a tagadás hiába való, már nyomon vannak, úgyis tudják, hol vagyok.

Anyám a kis levelet mutatta, amelyet utolsó este írtam. Mondta, hogy a Dunántúlról jött hozzá. Egyebet nem tud rólam. Nyugodtnak látszott akkor is. Olyan, fölényesen nézett a vallatóira, hogy egyszerre nem merték többé elvtársnőnek szólítani. Levették a kalapjukat és fedetlen fővel beszéltek vele. Mikor elmentek, Mária testvérem a szobájában találta Anyámat a dívány szegletében. Akkor már egészen görnyedten ült és sírt. Az asztalán padig ott feküdt a nevemre szóló elfogatási parancs. - Nem tudom nézni, - mondotta - tedd el onnan, hogy ne lássam.
Egy könnytelen belső zokogás vonaglott át a mellemen. A többiek nem vették észre. Láttam az arcukon, hagy egészen természetesnek találnak.
A testvéreimet is vallatták. Verát, aki annyit dolgozott velem ellenforradalmár szövetségünkben és Gézát is. A rendőrségre idézték őket. Kiss Károlyt elfogták. Egy Juhász nevezetű zsidó szörnyeteg elé került. Ez volt a nyomozócsoport főnöke. A többiek is ilyenek voltak. Piszok, zűrzavar, rendetlenség és csupa zsidó.
Irtóztam tőlük - mondotta, - és egy őrizetlen pillanatban megszöktem. Aztán nevetett világos, tiszta nevetéssel, mint a csínytevő fiúk. Én is nevettem, de azért borzasztóan fájt a szívem. Egyszerre eszembe jutott: Ha Anyámat tartóztatnák le helyettem? Vagy valaki mást... Hirtelen lódulásokkal forogni kezdett a szoba.
- Haza megyek Jelentkezem...

Mind rám támadtak. magyarázták, hogy őrültség lenne, senkinek se lesz bántódása miattam.
- Erre a házra is csak bajt hozok... Kerestem a szavakat, hogy bocsánatot kérjek. A többiek ezalatt helyettem tervezték, hova szökjem? Csak akkor kezdtem megint figyelni, mikor hallottam, hogy a családom azt kívánja, menjek külföldre.
- Balassagyarmaton át... Ez megütötte a fülemet. Kállay Erzsébet mondta, hogy így jó lesz. Huszár Aladár bizonyosan átsegít majd az Ipolyon.
Kállay Lenkének eszébe jutott, hogy a cselédségnek nem szabad tudnia, hová megyek. Aszód felé utazzam, mintha Pestre mennék, onnan forduljak vissza Balassagyarmatnak. Mondhatatlan irtózást éreztem. A vörös zászlós aszódi állomás, a kövér politikai megbízott, a hegedűs és az internacionálé.
A peronon egy pad áll a fal mellett. Ott fogok ülni reggel héttől délután ötig. Az emberek pedig rám nézhetnek és nem rejthetem el előlük az arcomat.

Mióta magamra maradtam, már többször eszembe jutott ez. Egy percre az ablak üvegjéhez támasztottam a homlokomat. Sima és hideg volt. Ha nincsen más, az ablaküveg is tud olyan jó lenni, mint egy hűvös kéz.
Az órára néztem. Megállt. Este elfelejtettem felhúzni. Egy kocsi zörgött lenn a kert alján, valahol a vendégház körül. Ez viszi Kiss Károlyt a vasútra. Holnap ugyanebben az órában visz el majd engem is. Egyedül megyek. Nem fogadtam el a kíséretét. A sorsomból nem szabad adnom másoknak. Ha velem tartóztatnák le, magammal rántanám a szerencsétlenségbe. Menjen, ha lehet békével. Szökjék szabadon, hálám kísérni fogja. Életemben eddig több barátsággal nem volt hozzám senki se.

Április 15-16.
Az utolsó berceli nap. Mintha egy kéz nyúlt volna a friss képbe és eltörölte volna. Csak itt-ott hagyott meg belőle egy darabot. Reggel sütött a nap a füvön az ablakom alatt. És hűvös aranyába belehempergett a fehér Krampusz kutya.

Egyszerre délután lett. A nap már nem sütött az égen. Az aranyozott fali órában egykedvűen súrlódtak a kalászok. Vajon hány szem van meg benne a számomra?
A fiatal Kállay György elment Jeszenszky báróért. Ő bizonyosan tudna valami tanácsot adni. Mikor elmondták neki, mi történt. Jó emberi megértés volta tekintetében. Írt számomra ajánló levelet az elűzött aszódi szolgabíróhoz és magához vette a feljegyzéseimet: - Majd eldugom a kéménykürtőbe. Talán csak nem akadnak rá...
Túl a kerten, a dombok élén, mint egy füstölgő kis játék húzódott el ekkor az aszódi vonat. Ráeszméltem: ez a vonat kísértett egész nap a gondolataim mögött.

Most már elmúlt. Ma még nem érkeztek meg a nyomozók. Holnap pedig már nem találnak.
- Ezóta beért volna a kocsi az állomásról, - mondotta Lenke. - Ők is ugyanazt gondolták. Autó tülkölt az országúton. Kállay Béniné felpillantott a hímzéséről: - Rossz álmom volt az éjjel. Azt álmodtam, hogy egy nagy automobil állt meg a ház előtt és detektívek szálltak ki belőle.
A kert előtt már elzúgott a gépkocsi, de a lehetőség keservesen velünk maradt. Most már szüntelenül arra kellett gondolnom, bár múlnék az idő. Bár ne lennék itt, hogy bajt ne hozzak azokra, akik jók voltak hozzám. Erről mondtam valami szánalmas szót, mikor elbúcsúztam: - Köszönöm és bocsássanak meg. Apor Henriette ideadta a gyufáit. Néhány szál volt az egész, mégis kincs, mert a házban régen nem volt gyufa. Erzsébet lekísért a szobámba. Aztán egyedül maradtam:

Addig soha se tudtam, milyen egyedül van az ember a világon. Mindenki magának, egészen egyedül. A lelkem halálsejtelemmel volt tele. És azokra kellett gondolom, akiket meghalni láttam. Csodálatosan érteni kezdtem őket, akiknek mindent maguknak kell a halállal elintézniük. Hiába fogják a kezüket, hiába igazítják a párnájukat, hiába virrasztanak velük. És az én kezemet még csak nem is fogta senki és nem virrasztott velem senki sem.
Esni kezdett az eső, mintha valaki nekidőlt volna a ház falának és teli sírta volna az ablakot. Kis cseppek peregtek a sötéten. A márciusi éjszakán is esett az eső és mennem kellett otthonról és az utcák üvöltötték: "Éljen a proletárdiktatúra!" A szavak hozták magukkal az akkori órákat. Megint csak az eső, a kitaszítottság és az elhagyatottság volt velem és előttem egy bosszúálló sötét világ. Behunytam a szememet. Ha meg tudnék szökni önmagamtól.
Néhány percig alhattam hánykolódó, nyugtalan álommal. Aztán mintha megráztak volna, felugrottam. Oktalan sietséggel Öltözni kezdtem a gyertyafénynél. Odakint még sötét volt és lassan nyílt a szobám ajtaja. A félhomályban Kállay Erzsébet állt a küszöbön. Búcsúzni jött, ez jól esett. Aztán megfogtuk egymás kezét: Isten veled.
Mikor a kastély nagy kapuja kinyílt előttem, kíméletlen lucskos hideg csapott az arcomba. Visszahőköltem. Az éjszaka mint vizes, fekete fal meredt elém. Ennek a falnak kellett neki mennem. Egy pillanatra még éreztem, hogy valaki utánam néz. Ez is elmúlt. A kapu döngve becsukódott és ez olyasmi volt, mintha a világon valamennyi kapu becsukódott volna és én kívül lennék mindenen, hontalan, otthontalan, koldus földönfutó.
Egyre mélyebben fúrtam bele magamat a lucskos fekete falba. Gyalog mentem le a kerten át az istálló felé. A kocsi várakozott reám. A kerekek körül freccsent a sár. Az eső végigcsorgott a vállamon és a térdemen hirtelen áztatta át a ruhát. Lucskos országúton virradt. Csak az út futott velem, de előttem minden kapu csukva volt. Ki fog-e nyílni valamelyik, vagy így marad?

A galgagutai állomásról sötét, hideg kis vonat vitt tovább a didergő derengésen át. Közben talán el is aludtam. Az utolsó nagy lódulásra emlékezem. Aszód!... Minden az eszembe jutott. A peronon mállott szemét feküdt a vízben. Egy vagon falán embersárral festett iromba betűk látszottak: Halál a burzsujokra! Az állomás még piszkosabb volt, mint a múltkor. És a korai óra dacára csoportba bujt, ötös zászlós küldöttségek várakoztak. Álmos, szomorú emberek. A kijáratnál mondta az egyik, hogy toborzó gyűlés lesz. Pestről jönnek az elvtársak szónokolni. Már jelezték is a különvonatot. Hirtelen fejvesztett sietség fogott el. Ekkor vettem észre, hogy a berceli útravalót valaki kihúzta a hónom alól. Mindegy. A táskám már a ruhatárban volt, menten a város felé. A javítóintézeten, mint egy ázott húsdarab fityegett a vörös zászló. Amott is sok zászló. A falakra idegenszerű nagy plakátok tapadtak. Mint összegomolyodott belek csavarodtak rajtuk a vonalak. Mikor jobban odanéztem a bélcsavarodások közül ijesztő katonák, tehénszerű, terhes óriásasszonyok, halálfejek, övig mezítelen véres munkások alakja rémlett elő. "Be a vörös hadseregbe!..." Meghalt az alkohol!"... Fegyverbe proletár!"
Fáradtságomon át ijesztőnek látszott minden. A görcsös csupasz utcafák úgy álltak sort, mintha akasztásra vártak volna. A vörössel bevont szónoki emelvény, a piac közepén, az ólomszínű ég alatt olyan volt, mint egy vesztőhely. A házak gonoszul figyeltek és fintorgatták magukat. Az utcákban szélesen terült el a sár. Mint egy undorító fekete kása terpeszkedett és csakis a házfalak tartották össze medrében. Ha félre tolták volna valamelyiket, a nyíláson szétfolyt volna a sár az egész táj felett.

És itt emberek élnek! A förtelmes plakátszörnyek között csak vonszolják magukat süppedve, megadóan a fekete csatakban. Semmi sem lázad, minden fuldoklik: Túl a várason sem lázad, túl is fuldoklik az egész.
Egy kocsin városi kabátban, sportsapkás zsidó állt. Megállította a kocsit és intett. Két munkás formájú ember futott hozzá. A piac irányába mutatott és rendelkezett. Az emberek engedelmesen hallgatták.
A bolsevizmus szervezett rothadás... Nem gondolhattam végig. A sportsapkás rám nézett. Ahogy a tekintete hozzám ért, nyilallást éreztem az arcomon. Még egyszer visszafordult, mintha ismerne. Bennem is felrémlett, valahol már láttam azt a puha arcot, puha duzzadt ajkat, puha nagy füleket. Talán Budapesten egy bankház rácsos pultja mögött hajlongott előttem ez a puha arc, amely olyan szétfolyó, zsíros, sötét volt mintha a sárból jött volna elő. Már nem látszott, egy földszintes ház előtt temérdek vöröskatona ácsorgott. Vörös szalagos tányérsapka volt a fejükön, vörössel kihányt oroszos szabású zubbonyt viseltek. Ez az embercsoport nyugtalanítóan és idegenszerűen hatott. Ezek nem voltak többé magyar katonák. Ellenségek voltak. Egy idegen hatalom fegyveres szolgái, a mi feloszlatott hadseregünknek rettenetes lárvája. A vörös hadsereg! ... Magyar honvédek, magyar huszárok, hát azért kergettek szét benneteket... Ekkor láttam először a szovjet vörös gárdáját.

A katonák mögött rendeletek és parancsok tapadtak a falon. A kapu tárva volt. A nagy udvaron gépfegyverek meredtek. Néhány lépéssel odébb egy asszony állt a gyalogjárón és a nyitott ablakon át befelé beszélt. Közben bizalmatlanul hátra pislogatott. Hallottam a sóhajtását. Aki ma bizalmatlanul néz maga mögé, aki sóhajt, attól nem kell tartani. Hozzá szegődtem: - Sárkány főszolgabíró?
- Az a kapu. - Az asszony egyszerre megijedt és odébb surrant Egy alacsony házba nyitottam be.
- Nem, a szolgabíró elvtárs nincs itt, elutazott. Mintha hirtelen süppedt volna lábam alatt a küszöb. Mitévő legyek? Kérni kezdtem, hogy eresszenek be. Messziről jöttem, fáradt vagyok. Semmi se használt. - Egy üzenetet hoztam. Ekkor beeresztettek. Kora reggel volt. Soká kellett várnom. Aztán Sárkány főszolgabíró felesége jött be az ajtón. Mialatt Jeszenszky báró levelét olvasta, egyre izgatottabb lett. - Hát akkor... ezért... Ma reggel egy hölgyet és egy urat kerestek itt a vörösek.
Kiss Károlyra kellett gondolnom. Lehetséges, hogy kettőnket kerestek volna - Itt nem maradhat - mondotta Sárkányné. Figyelik a házat. És Pestről jön Bokányi, szónokolni fog a piacon. Újságírók kísérik. Ide szállásolják őket, azok amúgy is fölismernék. Egyre sápadtabb lett. Nem, itt nem maradhat - és tanácsolta, utazzam odébb a következő vonattal Hatvan felé.

Az életösztön lázadhatott bennem, mert magam is meghökkentem, milyen visszautasítóan feleltem: - Az olyan lenne, mintha a fegyház torkába rohannék. Miért küldenek egyre közelebb Pest felé, hiszen a vonaton ismerhetnek rám legkönnyebben.
- Itt nincs biztonságban egy percig sem.
- Ha kocsit lehetne szerezni, - mondottam. Egyszerre eszembe jutott: Ikladra mehetnék, Ráday grófnéhoz.
Sárkányné bólintott és sebesen kiment. Mennyi idő múlt közben, nem tudom. Megint ott volt és mondta, készüljek, mert lesz kocsi. Borzasztóan fáztam. Egy kis teát kértem. Aztán haboztam. Nem jutott eszembe, hogyan kellene mondanom. Néhány szál gyufát szeretnék. Sietve mindent adott. Hamar... hamar... Valaki felrántotta az ajtót. Egy öreg hölgy állt a küszöbön. Ólomszürke volt az arca és a két kezével a fejéhez kapott. - Már késő! A vörösek elvették a kocsit.
Mégis kimentem. A szekér mellett három katona állt. Az egyiknek pénzt nyomtam a markába. Lopva megnézte, hogy a többiek ne lássák.

Kérleltem őket, engednék meg. Csak ide a szomszédba. Félóra se kell, megint visszaküldöm... Ezalatt az emberek maguk között tanakodtak, hirtelen felkapaszkodtam a szekérre. A kocsis a lovak közé csapott. - Az állomásra! A poggyászomért!
A katonák valami durvaságot kiabáltak utánunk, de a kerékzörgés elnyelte. Híg trágya nyomai látszottak a szekéren, ganéjdarabkák ugráltak a saroglyában, a többit most szórhatták ki belőle. A fenékdeszkán nagy lyuk volt. A lyukon át láttam, ahogy alattam az út visszafelé futott. Borzadást éreztem. Még egyszer át kell mennem ezen a vesztőhelyen, az egész városon.
A pályaudvaron hirtelen kikaptam a táskámat. Gyorsan! Hajtson! Ekkor került megint elém a sárképű sportsapkás ember. - Hamar! A kocsis vissza nézett rám, paraszt eszével mintha megértett volna. Nekieresztette a gyeplőt és a rázós kis szekér ugrálva nyargalt át a sártengeren. A puhaarcú utánam fordult. Már letértünk egy mellékutcába. Sebesen tűntek a megtorpant házak, bezárt kis boltok. Az ablakokból csodálkozóan hajoltak ki emberfejek. Feltünő lehettem városiasan öltözve, a trágyás szekéren. Szemközt autók jöttek. Autókon most már csak zsidókat látni. Valószínűleg budapesti agitátoruk. Szinte ösztönösen az arcom elé kaptam a zsebkendőmet. A házak ritkultak. Szép régi barokk kastély alatt vitt el az országút. A körvonalai egy pillanatra kibukkantak a park fái között a szürke égen. Egyetlen szépség a sár sivatagában:

- Öngyilkos lett, aki itt lakott, - dörmögte a kocsis és ostorával a kastély irányába szúrt. Aztán lecsapott vele a lovak közé. A szekéren keresztbe vetett deszkaülés ide-oda ugrált a rázástól. Megfogództam a saroglya szélébe és előrehajoltam.
- Ki lakott itt?
- Olyan nevelőintézetet tettek ide jó szívből a Podmaniczky bárók. Kis kisasszonykákat tanítottak benne.
Kérdeztem, nógattam az embert.
- Hát tetszik tudni, - mondotta fontolgatva, most, hogy ez az új rend lett, lejött egy elvtárs. Nem volt több tizenöt évesnél, meg aztán zsidó is volt az istenadta. A piacon szavalta az iskolás gyerekeknek.
Megint biztatni kezdtem.?
- Restellem, - dünnyögte az ember, - de már tessék megbocsátani, hangosan a téren elmondta az az éretlen kutyakölyök, hogy hogyan lesz a gyerek. Meg, hogy nem kell szót fogadni senki szülőjének. És azt is mondta, hogy nem baj, ha a lányok megbotlanak, csak a csuhásak találták ki, hogy bűn az olyasmi. Nincsen fattyú ezentúl, az állam gondol velük. - Hátratolta a kalapját és egy nagyot köpött. - A mindenségit neki! Se Isten se becsület. Itt a nevelőintézetben is ugyanazt mondta, mint a piacon. Még biztatta is a kis kisasszonykákat, hogy csak szeretkezzenek bátran a diákokkal. Képet is mutatott nekik, hogy hogyan kell csinálni. Az igazgatónő csak sírt és tördelte a kezét. Végül is elemésztette magát.
Zökkent a szekér. Valami mintha, bennem is zökkent volna. Lefelé néztem. A korhadt fenékdeszka tátongásán át leláttam az útra. A föld most is visszafelé futott a kocsi alatt, sebesen futott. Aztán egyszerre nem volt többé körülöttem város. A vesztőhely elmaradt.

Az eső megint esni kezdett, de mit bántam én. Szabad szél fújt a földek felett. És akik szembejöttek, szekeres, gyalogos parasztnép, mások voltak, mint azok odabenn. Falu látszott, földszintes udvarház, virágos kert. A kocsi befordult az ikladi udvarba. Hirtelen jött. Egy leány rohant felém a tornácon: Nincsenek itthon! Mióta Aszódra bevitték a gróf úrékat, nem eresztik őket haza.
Úgy fáztam és olyan fáradt voltam: - Talán mégis itt maradhatnék egy kicsikéig. Csak a balassagyarmati vonatig.
- Ne tessék - mondotta a leány ijedten. Mindjárt itt lesznek a kommunisták. Az aszódi Lloyd-gyárból jönnek ki rekvirálni.
- Persze, nincs is semmi értelme... És egyszerre eszembe jutott, milyen nagyot döngött hajnalban a berceli kapu. Mind becsapódott akkor. Valamennyi.
- Menjünk hát, - mondottam a kocsisnak.

A leány hirtelen magára eszmélt: - Oda tessék menni, az őrházba. Ott bevárhatja a vonatot. Jó ember Nagy bácsi, az őr, megengedi. Még arról is mondott valamit, majd hoz át egy kis ebédet, ha a kommunisták elmentek.
Az őrház túl az úton, a sínek mentén bújt meg az esőben a nagy öreg fák alatt. Egy tyúkól, kevés ölbe rakott fa, kis kert, furfangos apró virágágyak. Csíkos vasutas zubbonyban, magas növésű öregedő ember jött felém. Szolgálati sapkájához nyúlt és kérdezte, mit akarok? Az iroda zárva van . A vonat csak öt órakor indul.
Ez is el fog küldeni. Megint éreztem, hogy menynyire fáradt vagyok. Az eső átáztatott, az éhség kínozott. Lassan mondtam ki a szavakat, hogy időt nyerjek és egy kicsikét még tető alatt maradhassak és egy darabig még hihessem, hogy nem kell odébb mennem. De az ember nem küldött odébb. Vállat vont: Hiszen itt maradhat, ha éppen akarja. Valami kényelmes helye ugyan nem lesz.

Nevetni tudtam volna örömömben, hangosan nevetni. Az öreg vasúti őr jósága végtelennek tetszett. Itt maradhatok és még mentegetődzik is. Fátyol futotta el a szememet a meghatottságtól. Kényelem? Ő nem tudja, milyen királyi kényelmet ad. Egy zug, amelyikben úgy húzhatja meg magát az ember, hogy ne lássák, egy szeglet, amelyből nem küldik odébb, egy lóca, amelyikre nem zuhog az eső és amelyiken ülni szabad.
Az asszony is odajött. Jó arcú, törődött, koravén asszonyka. Hívott, mennék be a szobába. Letörölte a kötényével a széket. Kisvártatva hallatszott, hogy fát hasogat a konyhán. Mikor a tűz erőre kapott, kinyitotta az ajtót és beeresztette a meleget.

Meleg... lassan ért hozzám és ez is meghatott. Eleinte nem gondoltam semmire. Jó volt. Csak lassanként vettem észre magam körül a dolgokat. Az alacsony mennyezet alatt, a tornyosra vetett ágy felett, cifra keretben egy mondat függött a szentírásból. Sokszor elolvastam a hosszú órák közben és még se bírok rá emlékezni. Olajnyomatok, családi képek is függtek a falon. Mereven ülő nők, kifent bajuszú merev férfiak. A háromfiókos komód szekrényen lombfűrészkosárka állt. Mindennek meleg, vörhenyes színe volt. Vörös kendő lógott függönynek a kicsi ablakon.
Ahogy a kemény faszéken kuporodtam, lassanként sajátságosan ismerősen kezdett hatni az őrházikó, a szoba és az avult szegény holmi. Mintha már jártam volna itt. De akkor más tájon állt a ház. Messze, lenn a Karszton, kiégett sziklák felett, vad hegyeken és én fiatal voltam. És első regényemet írtam:
"Emberek a kövek között". Két alagút között állt az a másik ház, amelynek egykor a művészetem ifjúságát adtam oda. És egyszerre babonásan kezdtem hinni, hogy nincsen véletlen és még a kicsi őrházak is vissza tudják adni, ha az ember szeretetet ad nekik.

Megakadt a szemem. Eddig nem vettem észre. Falinaptár függött a meszelt falon, a vörhenyes homályban: 1919 április 16. Ez visszarántott. Az országúton kocsik közeledtek Aszód felől. A rablott hintókban gyanús külsejű emberek ültek és prémes bundában zsidók. Valamennyien behajtottak a Ráday-kastély udvarába. Kilestem a vörös kartonfüggöny mögül. Lármázva mentek be a házba. Már minden az övék volt... És a kastély kertre nyíló ablakai meredt csodálkozással bámultak maguk elé, mintha nem értenék, hogy mi történik mögöttük.
Órák múltak. A Ráday-udvarban pakoltak a kocsikon a kommunisták, vitték magukkal, amire kedvük volt. Egészen csendben ültem a szobában és néztem ki az ablakon. Ha nesz hallatszott, visszahúzódtam, megint kinéztem. Dél felé járhatott az idő, mikor Aszódról egy hajtány futott be. Több hang parancsolgatott a kis irodában. Lépések jártak a ház körül. És mindennek más jelentősége volt, mint azelőtt. Visszafojtottam a lélegzetemet. Elmentek. Megint csend lett. A konyhában elkészült az ebéd. Főtt burgonya szaga érzett. Nagyon éhes voltam. Az asszony megkínált. De olyan kevés volt a mázos zöld cseréptálban. - Nem, köszönöm, még korán van...

Később átüzent a leány a Ráday-kastélyból, a kommunisták mindent megettek, mindent elvittek, amit a konyhán meg a kamrában találtak. Nem küldhet ebédet, de írjam fel a nevemet, hogy a grófnénak megmondja, ha, majd hazaeresztik. Az öreg asszony letépte a naptár lapját és mondta, hogy arra írhatok. Ekkor jutott eszembe a név, melyet Kállay Erzsébet választott számomra, hogy elrejtőzzem mögötte, ha Balassagyarmatra érkezem Földváry Erzsébet. Többször megismételtem magamban. Furcsa és ezentúl így fognak szólítani és ez lesz a nevem. De azért nem írtam oda. Az asszony nem figyelt rám. Jött, ment, mint egy szürke hangya dolgozott a házban. Rendbe tette a konyháját, aztán leakasztotta a vörös függönyt az ablakról. Mosni kezdte az üvegeket.

Az eső elállt. Langyos szél kergette a felhőket. Fütyült, sivalkodott és a házban finoman, szüntelen zöngtek a jelzőharangok. Az őr bejött. Kormos kis jelzőzászlót sodorgatott a kezében és a kommunistákról mondott valamit az asszonynak: Ha még így tart egy darabig, mindent elhordanak a kastélyból. Hozzám is szólt. Mesélni kezdte, hogyan volt, mikor híre jött, hogy Ráday grófot elfogták az aszódiak. - Az utcán kellett neki a zsidók automobilját mosni, - mondotta az ember sötéten, - de megadta nekik. Feltűrte az ingujját és odaparancsolta a gazembereket, - ide nézzetek! - azt mondta nekik, tanuljátok meg, hogyan kell az ilyesmit tisztára takarítani. - Halkan nevetni kezdett. Gyönyörködött a históriájában. De aztán kaszát is fogtak ám az ikladiak. Két szomszéd falu is velük ment. Hat lóval akarták visszahozni a gróf úrékat, mert a három falu mindegyike kikötötte, hogy legalább két lovat foghassanak a kocsijuk elé...
Az ember már nem volt ott. Kinn az ablak előtt mozgott a sapkája. A kezében jelzőtárcsát emelt. Csörömpölve nehéz tehervonat tolódott el a síneken. Vörös szalagos katonák álltak rajta és lekiabáltak elmenőben. A fekete kocsikon fehér krétafirkálások húzódtak. Éljen Kun Béla! Éljen a vörös hadsereg!

- Csirkefogók, fegyvert szállítanak, - dörmögte az ember, mikor ismét bejött. Hát még az aszódi direktórium! Csupa kegyetlen zsidólegény. Remegve élnek az emberek. Éjjel sincs nyugta a lakosságnak. A háború alatt a sok szökevény cseh katonát ott dédelgették a repülő gyárban. Most ők a legnagyobb kommunista hősök. Azok rabolnak legtöbbet. Keserűen, elégedetlenül nézett maga elé. - De majd lesz még másként is. Hiába fizetnek a sok értéktelen bankóval. Minket nem vesznek meg. Mi, vasutasok is szólunk majd valamit.
Az irodában megint csöngeni kezdett a telefon. A távolság felett repülve jött jelzés. Aszód szólt át a huzalokon. A vonatom... Hirtelen megszűnt tagjaimban a zsibbadt nyugalom. Mikor ki kellett mennem a kis házból, olyan érzésem támadt, mintha az arcomról kendőt rántottak volna le. Szinte kínzott a fedetlenség.
A vonat lassan sustorogva közeledett. A vagonok tetején alakok ültek, alakok lógtak a lépcsőkön, még az ütközőkön is. Fel akartam kapaszkodni:

Visszalöktek. Odébb futottam, de az ajtók nem nyíltak. Belülről feszítették zsúfolódva az emberek. Megint futottam és magamban beszéltem: akárhogyan, akárhol is. Egy kilincs vergődött a kezem alatt. A vonat indult. Mi lesz belőlem, ha lemaradok? ... Az őr segített. Végre, de ládák, kofferek tömték el az ajtó torkát. Valaki előre taszított, valaki húzott fölfelé. A táskám a hátamra esett. Aztán nem lehetett többé mozdulnom és a vonat vitt magával.
Forgalomból kivett régi kocsi volt, amelybe szálltam. Betört ablakain jegesen fújt át a szél. Kis peronján szorongtak az emberek. Asszonyok, katonák, egy tiszt, egy kövér piszkos ember. Közéjük ékelődve, fél lábon álltam, több hely nem volt. Meleg, emberszagú közelségük szinte emelve tartott. De abban a pillanatban még az is szerencsének rémlett. A jegyet a vonaton kellett megváltanom. Szakszervezeti igazolványt kértek... Most mindjárt le fognak kergetni innen. Közben úgy tettem, mintha a táskámban keresgélnék. A tiszt, aki mellettem szorongott, odaszólt a vonatvezetőnek és valami írást mutatott:

- Állítson ki két személyre jegyet. A kalauz elment, megint jött, a tiszt zsebre vágta a kettőnk jegyét. Kifizettem az árát. Ő is Balassagyarmatra utazott. Egyszerre két lábon álltam, azon vettem észre, hogy lazult a zsúfoltság. A kis állomásokon le-leszállt valaki és új utas nem jött, Mar az előttünk döcögő kocsi ablakos peronjára is át lehetett látni. Prémes kabátban egy fiatal férfi cigarettázott odaát. Puha kalap volt a fején és az arca piros volt a hidegtől. Egy darabig szórakozottan néztem ezt az embert. Egyszerre minden ok nélkül kényelmetlen érzésem támadt... Már nem akartam volna látni és mintegy kényszerben mégis oda kellett néznem. Homályos nyugtalanságom egyre elviselhetetlenebb lett. Haragudtam magamra, képzelődés... De hátha engem keres az az ember?
A galgagutai állomásra értünk. Tizenkét órával azelőtt, hajnalban ugyanonnan indultam el. Hogy elfáradtam azóta. A túlsó kocsi üvegezett peronjának hirtelen kinyílt az ajtaja. A prémgalléros ember leugrott a töltésre és az állomás felé indult. Engem keres! Olyan erősen érzem ezt, mintha valaki mondta volna. Bercelre megy és nem talál. Határtalan öröm fogott el: Csak erre felé kellett volna fordulnia. Jó estét elvtárs! Szerencsés utat. Mindenféle bolond szójutott az eszembe és fintorgatni szerettem volna az arcomat.

Utasok tolongtak el mellettem. Többen leszálltak. Az ajtó nyitva maradt és a beáramló hideg észre térített. Ostobaság... Hátat fordítottam az ajtónak. A szántások és zöldellő táblák mögött messziről kanyargott a gyalogösvény. Az ösvényen egy kis lány himbálta magát. Feje körül lobogtak a piros pántlikák. A szél a szemembe vágódott. Visszafordultam. Hirtelen döngést éreztem a mellemben. A rövidbundás ember ott állt a nyitott ajtó előtt és összehúzott szemmel rám nézett. Állát a hüvelyk- és mutatóujja nyergébe támasztotta és oldalt billentette a fejét, mintha keresne valamit az arcomon. Most... Megint éreztem a döngést a mellemben. És minden csepp vér leszaladt az arcomból. Szinte a fájdalomig elsápadtam. Nem öntudatból, ösztönből talán, hogy védekezzem, visszafordultam a túlsó ablak felé. De a táj nem látszott. Összefutottak a színek.
Meddig tartott? Csak azt tudom, hogy olyasmit éreztem, mintha a homlokom mögött valami elájult volna. A pillanatok megsűrűsödtek és zuhanva hullottak egy kongó ürességbe. Úgy éreztem, mintha velük zuhantam volna én is. Istenem, meddig tart még? Markolja hát meg a vállamat, ha akarja, tartóztasson le, tegyen valamit, de ne folytatódjék így tovább. Biztatni kezdtem magamat. Hízelegtem, könyörögtem magamnak, hogy színleljem hát a bátorságot. Hiszen most már úgy is mindegy. Legalább ne vegyék észre a gazemberek, hogy félek. Felegyenesedtem, amennyire csak bírtam és félre húztam a szám, mintha mosolyognék.

A vonat meglódult és a lódulás becsapta az ajtót. Lehetséges-e? Egy pillanatra a szabadulás féktelen gyönyörűségét éreztem a tagjaimban. Fellélegzettem. A gondolataimmal szidtam és dédelgettem magamat. Szegény bolond, hogy is lehet így képzelődni... De aztán tántorogni kezdett körülöttem az egész kocsi. Mellettem egy kis utazóládán ott ült a prémkabátos ember. Felhúzott térddel ült, mint egy gonosz manó.
Az állam remegett. Soha nem érzett félelemmel félni kezdtem és a hideg dacára verejték gyöngyözött ki a halántékomon. De azért egyenesen tartottam a fejemet és úgy tettem, mintha mosolyognék.
A lehetőségek vadul hajszolták egymást a fejemben. Ha elfognak, senki sem fog tudni a sorsomról. És az a félszemű, akinek kiadtak, simán eltétet láb alól. Anyám nem tudja, hogy úton vagyok, Kállayék, akiktől elmentem, Huszárék, akik nem várnak, senki sem fogja tudni, ha meg nem érkezem.
A budapesti foglyokra rá lehet terelni az antantmissziók szemét, de ha most itt hurokra kerülök, senki se fog keresni és mire keresnének majd...
Az ember még mindig a ládán ül. Cigarettát sodort magának, fújta a füstöt és időnként felnézett rám. Sohasem fogom elfelejteni a szemét.
Kövesden utasok szálltak fel. Megint sokan voltunk a kis peronon. Két férfi aki vörös gombot viselt kabáthajtókáján, hangosan lelkesült a forradalomért:
- Csakhogy megértük! Látszott rajtuk, hogy ijedtükben beszéltek. Az ember a ládán bólongatott. Megvetést éreztem.

Ezek mind magyarok voltak és odaadták magukat az idegeneknek. Szennyes és aljas volt az egész. Lázadó gőg csapott a fejembe. Elfogatni magam ilyenektől. Így nyomorultul, anélkül, hogy tennék valamit magamért, hogy megkísérelném a menekülést. Bevárni a sorsot, mint egy nyomorék, aki mozdulni nem tud. Egyszerre elviselhetetlen szégyennek rémlett a mozdulatlanságom. Felmarkoltam a táskámat és az emberek között becsúsztam a szomszédos szakasz ajtaján. A fülkében is zsúfolva álltak az utasok az ülések közt. Mellettem egy ember szorongott a padon. Homályosan emlékszem az arcára Gyér szőke bajusza volt és vizes kék szeme tétovázva tapogatódzott. Jegyzőkönyvébe firkált, kitépte a lapot, megint irkált. Aztán már nem figyeltem oda. A rövidbundás, aki odakinn ült a peronon, időnként felágaskodott és benézett a szakaszba, mintha őrizne. Kivártam ezt a pillanatot. Mikor visszaült a ládájára és nem láthatott, megint felkaptam a táskámat és indultam odébb. Nem volt tervem. Csak menni, menekülni, tenni akartam valamit. Ki tudja, talán sikerül. Talán megszököm egy állomáson. Talán leugrom a vonatról.
Mikor az irkáló szőke ember mellől odébb mentem, hirtelen a táskám fogantyúja és a tenyerem közé dugott valamit. Ekkor jutott eszembe, milyen sajátságosan nézett tán az előbb, aztán írt, aztán kitépte a lapot. Mintha összesodrott papiros lett volna a kezemben.

Sebesen mentem előre a harmonikás vagonkapcsolókon, zsúfolt kocsikon át emberi testek, ládák, kofferek, kosarak torlasza között. Meglöktek, taszigáltak, gorombáskodtak és valahányszor rám nézett valaki, olyasmit éreztem, mintha a bőrt nyúznák az arcomról. Miért néznek reám olyan ismerősen, mintha már láttak volna? Miért nincs olyan arcom, mint mindenkinek? Milyen kényelmes lenne, ha az az asszony ott kölcsön adná az arcát. El fordul az ember és már nem bír rá visszaemlékezni. Aztán undorított ez a gondolat. Továbbtolongtam. Egyszerre nem volt tovább. Eljutottam a vonat végére, az utolsó kocsiba. A törött ablak mellett volt egy szabad hely. A mozdony szikráit épp oda vágta a szél. Senkinek se kellett. Odahúzódtam a szegletbe és zsebkendőmet tartottam a szemem, elé. Ez védett és takart is. Már senki se figyelt rám. Szétbontogattam a kis papirost a tenyeremben. Csakugyan, írás volt rajta, zegzugos, ferde sorok: Minden szóra emlékezem: "Arcképpel körözik meneküljön. Ha kézre kerítik, elteszik láb alól"
Hálát éreztem-e abban a percben vagy csak névtelen borzalmat. Óvatosan összetépdestem a kis cédulát és a foszlányait kirepítgettem az ablakon. Közben leküzdhetetlen fáradtságba mosódtak a pillanatok. A szakaszban emberek ültek, hangok beszéltek, de minden hihetetlenül messze volt: Önmagam voltam legközelebb magamhoz.
Elmúlhatott már vagy egy óra, talán több is. Szerettem, hogy múlik az idő, szerettem a kis szegletet. Pedig a bevágódó szél hasogatta az arcomat. A tagjaim fájtak a kemény falócán és a gyomromat megint rágta az éhség. Csak teát ittam tegnap este óta. Hirtelen egész sötét lett, kőszénszagú nehéz füst tódult a fülkébe. Mire felfogtam, már túl voltunk rajta. Alagút, ha előbb eszembe jut, talán... ostobaság, - kitörtem volna a nyakamat.

Megálltunk... Nyílt pályán állt a vonat. Mély árok húzódott a töltés alatt. Itt leszállhatnék. Az utasok az ablakhoz sereglettek. Valaki odakintről felkiáltott:
- Aligha eresztik be a vonatot Gyarmatra, a csehek lövik az állomást. Még jobban belefúrtam magamat a szegletbe. Semmi értelme, nem, semmi értelme... Aztán még egy állomás következett. Mindenütt vörös katonák. A rövidbundás embert is láttam. Végigfutott az állomás épülete előtt és kimeredt arrafelé, ahol az előbb nyílt pályán álltunk. Úgy tetszett, mintha a fejét rázta volna, mintha káromkodott volna. Engem keresett? Megint beugrott a vonatba.
Alkonyodott. Egy állomáson soká várakoztunk. A fűtő elment vacsorázni a korcsmába. Egyik utas beszélte, hogy érte küldtek, de üzente, csak hadd fejlődjék a gőz...
Éjszaka volt mire odébb mentünk. Az eső esni kezdett. És a lucskos feketeségből lassan átderengő világosság jött elénk. A sötét szakaszban készülődni kezdtek az emberek. Balassagyarmat, - mondotta egy hang.
Már az ajtónál álltam. A vonat lassítva ment, még nem ért be. Hirtelen kinyitottam az ajtót, ledobtam a táskát, utána ugrottam. A többi ajtó csak később csapódott ki: Már mentem futva a kijáráson át a város felé. Senki se kérte a jegyet, senki se törődött velem. Egy palánkhoz értem, nagy diófa sötétlett a sötétben. Mellé lapultam. Aztán vártam, vártam míg mindenki elment, kocsik, emberek. A rövid bundás távolodó alakja is felrémlett egy pillanatra. A lámpák kialudtak az állomáson és a zuhogó esőben egyedül maradtam a fa tövében.

Elmúlt! És csodálatosan mégis folytatódott. Egyre éreztem azt az idegen akaratot, amely keresve keres a sötétben, éreztem egykezet, amely konokul tapogatódzik és kutat, mindig mellém nyúl és nem talál. Most még nem, talán később... Ösztönösen félrehajlottam álltóhelyemben. Szinte akaratomon kívül állón elhúzódott a testem. A kéz mellém nyúlt. Mindig mellém, de mindig a közelben. A leselkedő autó a kőfaragó utcai kaputlan ház előtt. Az aszódi vöröskatonák. A sárszínű puha arc és a rövid bundás. A kéz közelemben tapogatott. Csak egy szerencsés mozdulatot kellett volna tennie. Tegnap is, holnap is, de ma még elment mellettem, ma még szabad vagyok.
Körülnéztem. Az éjszakából házak dugták ki az arcukat. A szemem megszokta a sötétet. Hova menjek? Az állomástól széles utca vezetett fák alatt a város felé. Arra menjek? Emlékezetemben összezavarodtak Kállay Erzsébet útbaigazításai. Katonák jöttek szemközt, emberek, aztán egy kis fiú. A gyerekben volt legtöbb bizalmam. - Segítenél a táskámat vinni.

A fiú nekirugaszkodott, de gyönge volt. Vittük hát ketten. Nem is az volt a fontos. Tőle akartam megtudni, hol lakik Huszár Aladár? A gyerek nem tudta biztosan, de azért ment mellettem az esőn át. Kertek, kis villák maradtak el, aztán egy templom látszott. Lucskos fák, ázott, homokos út. Az egyik kapuban egy asszony állt. Útbaigazított: - A város végén az utolsóelőtti ház. Összerezzent a szívem. Eddig csak az járt a fejemben, odatalálunk-e? Most,
Hogy ez elmúlt, eszembe jutott, ha elmentek volna innen? Huszár Aladár ellenforradalmár hírében állt. Az új hatalom rossz szemmel nézi. Felesége a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének volt a nógrádi elnöke. A helybeli szociál kommunista lapok már a tél, folyamán támadták. Rácsos kapun fordult be a fiú. Néhány lépcső, egy üveges ajtó következett. Nehezen lélegzettem... Menedéket kérni olyanoktól, akiket amúgy is fenyegetnek. Kínlódtam és szégyellem magamat.
- Ott a csengő! - mondotta a gyerek. Még mindig haboztam.

Aki üldözötten, kitaszítottan soha se tétovázott idegen ajtó előtt, aki szegényen soha se állt hideg éjszakában idegen küszöb előtt, az nem sejti, milyen elviselhetetlenül össze tud szorulni az ember szíve. A gyerek letette a táskát, kérte a pénzt és elszaladt. A csengő élesen behasogatott a ház csöndjébe. Szinte megijedtem. Most már eldőlt. Ők pedig odabenn összerezzennek és valami rosszra kell gondolniuk. Ilyen későn, mostanában, mikor az embereknek elakad a lélegzetük, ha napszállta után bezörgetnek az ajtajukon.
A hosszú folyosó végéből izgatott lépések közeledtek. Egy riadt cselédleány kérdezte, mit akarok. - Jelentse, hogy Földváry Erzsébet megérkezett... Ajtók nyíltak. Világosság esett ki és a fénysávon hosszúszőrű szép vadászkutya futott előre ugatva. Mögötte Huszár Aladár jött. Egyszer láttam életemben, de azonnal megismertem. Szőke feje, széles válla tisztán körvonalazódott a lámpafényben. Egy pillanatig kutatóan nézett rám: - Földváry Erzsébet?...
Ekkor már magunkban voltunk. Súgva mondtam a nevemet. Mintha a feje egy kicsit megrándult volna. - Tegnap hallottuk, hogy Svájcba szökött.

- Segítsen át az Ipolyon.
- Ráér, majd beszélünk. Jöjjön hamar. Felkapta a táskámat és mintha régi barátok lettünk volna, vitt magával a házába. Egy kis hallon mentünk át. A fal mentén falépcső kapaszkodott az emeletre. Középütt a lámpafényben állt az asztal. Másik szobába értünk. A nagy könyvszekrények üvegjébe be" leverődött a világosság, keleti szőnyegeken kényelmes bútorok álltak. Feltűnően szép, fiatal asszony jött felém. Fehér homlok, egymásba ugró szemöldökök alatt a hosszú pillák sötétjében kék és nagy volt a szeme. Az arca hideg, szinte mozdulatlan volt. Szorongást éreztem. Vajon mit fog szólni? Se csodálkozás, se ijedtség nem látszott rajta, pedig mostanában hallotta, hogy külföldre szöktem. Úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy idegenül, éjjel, körözötten hozzájuk jöttem el. Csendben, nyugodtan intézkedett. - Itt a könyvtárban vetünk ágyat, nincs más szobánk. Vörös tiszteket lakoltattak az emeletre. Két helyiségünkbe kommunistákat akartak telepíteni, régi kocsisunkat tettük oda.
A könyvszekrénynek támaszkodtam. Körülöttem lassan forgott a szoba. Enni adtak. Huszár Aladár szánakozó tekintetéből értettem meg, hogy az éhség, az álmatlan éjszakák, a fázás és a szenvedés, minden az arcomon van. A ruha lógott rajtam, a kezem remegett. A gyerekek is bejöttek. Mondták nekik, hogy rokon vagyok. Két kis leány és egy kicsi fiú. Aztán az ágy ok mellett álltam, mikor az anyjuk imádkozott velük.

Odakinn zuhogott az eső és a világ vörös katonákkal, detektívekkel volt tele. Vad gyűlölet, nyomor, piszok, félelem, megaláztatás. Idebenn hosszú fehér ingecskéjükben imádkoztak a gyermekek és rácsos ágyuk felett, mint egy megszentelt ősi kép, kicsi piros-fehér-zöld játékzászló függött a falon.
A villanyvilágítás kialudt. Tizenegy óra... A ház elcsendesedett. Egy szál gyertya mellett még ülve maradtunk. Nem kellett sok szót mondanunk. A szörnyű magyar szerencsétlenség egyformán fájt nekünk és a saját kínunk is olyan hasonló volt, mintha egyetlen törvény szabta volna meg.
- Sok jó barát menekült erre, - mondotta Huszár Aladár.
- Átsegítene engem is?

Megrázta a fejét. - Az Ipoly elöntötte a réteket. A hidakat őrzik, most nem lehet. Nem engedjük el innen. Úgyis csak napok kérdése. Szobnál koloniális csapatokat láttak, az embereim mondják, hogy itt a kován hídnál is azok vannak. Ma az a hírjött, hogy Nagykanizsára - angol katonaság érkezett. Harmincezer emberről beszélnek. Aradon franciák vannak. Ide talán már ma éjjel bejönnek. Várja be itt, míg a tanácsköztársaság összedől.
Fáradt voltam, halálosan fáradt és a kimerültségemen át mégis olyan erősen frissen hallottam minden szavát, mintha reggel lenne. Szépen hangzott... Milyen furcsa, nem küldenek odébb. Nem akarják, hogy elmenjek... Hát megpihenhetek egy kicsikét? Köszönöm... köszönöm, mondottam hangtalanul és fennhangon nem mondtam semmit.