Június 27.
Most, hogy elmúlt, csak most fogjuk fel, hogy a kétségbeesés felett is volt még remény. Hiába mondtak mást, hittünk a hős Duna mente sikerében. Ennek is vége. Ott is leverték az ellenforradalmat.
A balassagyarmati vármegyeház előtt hencegve dicsekedett egy politikai megbízott: "Elintéztük az egész bandát. Míg Kun Béla és Haubrich Budapesten dolgozott, Szamuelly vörösbe mártotta a fehér parasztforradalmat. Megbosszulta magát a gazdákon. Amelyik falu bántotta a zsidót, azt egyszerűen kiirtotta."
Menekülő emberek jönnek azokról a tájakról. Erre jönnek. Átszökdösnek az Ipolyon, el a hegyek felé, oda, ahol csehek vannak. A csehek Olmützbe viszik a mieinket, ha tisztek, Pozsonyba a polgárokat. Tudják a szökevények, milyen sors vár rájuk, mégis oda mennek. Az is jobb a vörös vesztőhelynél.
Menekülő halálraítélt idegenek csengetnek a kapun Huszár Aladárt keresik. A szenvedők valahogyan tudják a nevét. És jönnek sápadtan, kimerülten, mint ahogy én is jöttem. Beszélni nem tudnak. Akadozik a hangjuk és ő mégis megérti őket, mint ahogy engem is megértett. Aztán segít. Pedig a direktórium szemmel tartja. Figyelik a házat. Detektívek ólálkodnak körülötte. És sötéttel mégis gyakran vezet riadt árnyékokat a néptelen utcán ki a városból, át az élő hídon az Ipolyon túlra.

A vörös őr pedig csak ácsorog a szegleten és erre fordul és nézi az ablakokat.
Órák múlnak. Huszár Aladárné csendesen jár fel-alá a szomszéd szobában. Hirtelen megáll, megint megy, megint megáll. Az egész ház vele hallgatódzik. Nyílik a kis kapu. Hát mégis hazajött...
A szél már elhordta a menekülők nyomát. Csak a véres hírek maradtak itt.
Hörög a halál a Duna mentén. Szamuelly egy hete akasztat. A forradalmi kormányzótanács öt küldte ki. Terroristáival a felkelés másnapján robogott be Kunszentmiklósra. Kíséretében voltak orosz zsidó hóhérjai, Icigovics és Osserovics is és fekete ruhában lábszárvédősen még egy zsidó hóhér, akit Kohn-Kerekesnek hívnak. Kohn-Kerekes az állomáson hangosan vitatkozott a kiszabadított rablógyilkossal, Nick Gusztáv terroristával, hogy öt pere alatt két vagy három embert lehet-e akasztani.

Közben Szamuelly szép világos antilopkesztyűjével játszott. Lakkcipőt viselt. Szovjet sapka volt a fején, az orosz blúz felett a mellén a Szovjet csillag vöröslött. Maga elé hurcoltatta Fekete Ignác távirda felvigyázót. Rárivallt, hogy miért nem teljesítette a parancsát? "Felkötni!". Valaki mondta neki, hogy Fekete zsidó. Intett Kohn-Kerekesnek: "Elereszteni!"
Zsidót csak tévedésből akasztat.
Tasson felköttetett a községháza előtt két legényt az eperfára, mert bottal fogták el őket. "Hol vettétek ezt a botot? - "Akárhol" - felelték gőgösen a fiúk. "Fullasztás", - parancsolta Szamuelly. Solton a jegyzőt, a kocsmárost húzatta fel. Szily László főhadnagyot leköpte, mikor már az akasztófán lógott. És ment tovább hóhérlegényeivel. Csengőd, Öregcsertő... akasztott emberek mindenütt.

Dunapatajon harcra került a sor. Szamuelly ágyúval lövette a fegyvertelen nagyszerű kaszás parasztokat. Mégis öt órán át állták a harcot. Százak és százak haltak meg. A mai Vörös Újságban csak Dunapatajon maga Szamuelly háromszáz ellenforradalmár halottat jelent. Mikor terrorlegényeivel elfoglalta a községet, hatvan embert, öreget, férfit, fiút, kihallgatás nélkül akasztatott és lövetett agyon. Maga igazította nem egy áldozatának a nyakára a kötelet. Lakkcipőjében lépegetett a hullákon.
Dunaföldváron is akasztófák lettek a fák. Kétségbeesett harc után Kalocsa is megadta magát. Szamuelly a jezsuita rendház előtt akasztatott. Ezalatt a kolostor ablakában teljes ornátusban magasra emelt feszülettel megjelent egy szerzetes és a távolból feloldozást adott a vértanúknak.
Szegény magyar földművesek, tegnapi névtelenek, örökre halhatatlanok. Mezítelenül dobálták őket a jeltelen sírokba. A direktóriumok nem könyvelték anyakönyvbe a nevüket, Szamuelly ocsmány iróniával csak annyit jegyeztetett fel halálukról: "Fulladás"
Az emberiségnek egy mozdulata elég lett volna, hogy ennek a sok magyar vérnek az átka és a szégyene ne hulljon reá.
A győztes hatalmak körülzártak és mutogatnak munkásaiknak, hogy lássák rajtunk a beteljesült marxizmus áldásait. Ők békéről tanácskoznak Parisban... És hogy polgárságuknak a lelkiismeretét is megnyugtassák, Budapesten időnként tiltakoznak a vérengzések ellen.

Az esti vonattal egy utas érkezett. Ő hozta Budapestről a hírt. A forradalmi kormányzótanács csütörtökre tűzte ki a halálos ítéletek végrehajtását. Az emberek egymásnak mondták az utcán, hogy a kivégzést nyilvánosan fogják végrehajtani, az Andrássy út és a körutak torkolatánál, az Oktogon téren. Megtették az előkészületeket. Már kora délután katonai kordon zárta el a tér közepét. A leninfiúk kivonultak. Roppant izgalom rázta. meg az egész várost Tízezernyi tömeg tódult össze. És állt és várt és morajlott. Bitófákat nem állítottak fel. Az ívlámpákra készültek felhúzni az ellenforradalmárokat. A hullaszállító kocsik megérkeztek. A tömegen percről-percre nagyobb izgatottság vett erőt. Hat óra lett. Valaki felordított: "Hozzák az elítélteket!" Aztán - elmaradt az akasztás.
Utolsó pillanatban Romanelli alezredes, az olasz katonai misszió feje, az antant nevében tiltakozó jegyzéket intézett Kun Bélához.

Már közlik a lapok:
"Azzal a követeléssel fordulok az Ön kormányához, hogy a legutóbbi események folytán kezébe jutott túszok és politikai foglyok életét kivétel nélkül tiszteletben tartsa, még azokét is, akik fegyveresen estek foglyul. Emlékeztetem Önt és kormányának minden tagját, hogy Önök együttesen és egyenként felelősségre vonatnak, ha a fent említett erőszakos rendszabályokat valóban végrehajtanák."
Kun Béla azt válaszolta, hogy: "A Magyarországi Tanácsköztársaság kormánya visszautasít minden olyan fenyegetőzést, amely a kormánytagjait az ország belső ügyeiből kifolyóan felelőssé teszi". Hivatkozott" a barátságos viszonyra, amelyet a Tanácsköztársaság irányában Olaszország tanosított és kétségbe vonta, hogy Itália szószólója lehessen az ellenforradalom érdekében asszonyokat és gyermekeket legyilkolni, a zsidókat kiirtani akaró bandáknak", akik felett a Tanácsköztársaság bírói intézményei saját törvényeik szerint fognak eljárni.
Szamuelly azóta is tovább akasztat, de Budapesten, az Oktogon téri kivégzés az alezredes férfias és elszánt fellépésére elmaradt.

A végzet játszik és szörnyű iróniában komponál. Míg Itália egyik kezével néhány életet ment, a másik kezével... Miért nem akarja tudni Itália, hogy kicsoda Kun Béla és mit jelent az igazi Magyarország szemében, hogy Itália barátságával kérkedhet és vörös hadserege büszkén hirdetheti: "Olasz ágyúkkal és olasz fegyverekkel verjük le az ellenforradalmat:"
Igaz-e? Úgy mondják, magyar asszonyok szép halvány nyakáról idegenbe vándorolnak a gyöngyök, nemes méneket hajtanak el a magyar mezőkről. És helyettük ágyúk és fegyverek jönnek, hogy kivégezzenek.
Ha igaz, úgy nem lesz áldás a cserén. Kisarjad még a vér a gyöngyök alatt és kisarjad a vér a mének patái nyomán.

Június 28.
Terjed a csend. Az ellenforradalmat mindenütt leverték. A diktátorok hatalma soha se látszott nagyobbnak. Mikor jöttek, a szakszervezetek, a pártok, a katonatanácsok, a bizalmi férfiak, a földműves és munkástanácsok, majd országos Szovjetek voltak a társuralkodóik.
Három hónap alatt megszabadultak mindentől. Először a földműveseket törölték a döntő energiák közül, aztán eltüntették útjukból a bizalmi férfi rendszert, a katonatanácsokat. A munkástanácsból árnyékot csináltak, a szakszervezeteket átszőtték és lenyűgözték, a szovjetet hazakergették és a háromból egy csepűbábot állítottak maguk mögé, a "Népgazdasági Tanácsot" melynek kezébe adták új alkotmányuk könyvét. .
Az alkotmány kiindulása, végcélja: egyetlen faj uralma a megszűnt államhatalom romjai felett.
A zsarnokság kiépült. Övé minden eszköz és minden hatalom. Korlátlan úr élet és halál felett. Törvényhozó, végrehajtó, bitó, börtönőr és hóhér egy személyben.

Egy öreg ember jött az udvarba és tojást kínált dohányért. De dohány nem volt a házban. Az ember sóhajtott: - Ki kell tűzni a zsidó zászlót. Leverték a magyarokat Pesten.
Vörös zászló. És a vörös győzelmi zászlókat magyar vértócsák felett fújja a szél. Ünnepelnek a diktátorok. Érkeznek az üdvözlő feliratok és sürgönyök. Mint első, a balassagyarmati direktórium nevében Frank elvtárs hódolt a kormányzótanácsnak.
Nógrád vármegye! És a nép ez alatt a szégyentől és gyűlölettől betegen, véresre harapta az ajkát. És a balassagyarmati sorozáson ugyanakkor nem akad jelentkező. Be kellett szüntetni. És a direktórium a kormányzótanácstól terrorcsapatokat kért, hogy sorozzanak hát azok erőszakkal, puskatussal...

A vörös sajtó pedig csak közli folytatásokban az üdvözlő feliratokat. Megakadt a szemem. Asszonyok is megszólaltak. Vajon mi a mondanivalójuk? A kommunista nők országos szervezete nevében Goldstein Sárik, Brandstein Illésnék, Csorba-Gaszthony Máriák, Josipovich Idák, Singer Verák, - azok, akiket Budapest szerencsétlen lakói Lenin-lányoknak neveznek, az ellenforradalom leverése alkalmából: "szeretetteljesen üdvözlik Haubrich elvtársat és kérik, hogy szívük forró háláját" tolmácsolja többek között - a terroristáknak... És ezalatt az őrület határán anyák és testvérek siratják a Ludovika fogoly növendékeit, asszonyok árnyékai kószálnak iszonyodva a Duna menti akácfák alatt. "Az ország ünnepli az ellenforradalom leverőit." A Frank elvtársak felesküsznek, hogy az utolsó leheletükig harcolni fognak a forradalom győzelméért. A Goldstein Sárik "szeretetteljes köszönetet", forró hálát küldenek.
Különben pedig csend van. Szörnyű csend. És a rögtönítélő forradalmi törvényszék megszakítás nélkül működik...
Romanelli alezredes megakadályozta az Oktogon téri akasztást. A túszokat titokban csendes, elhagyott telkeken, mély sötét udvarok alján zajtalan kötéllel kivégzik. És az Országház téren is sokszor van kivégzés. A csőcselék órákon át ácsorog. Asszonyok ülnek a járdaszélen és várnak.
- Mire várnak itt? - kérdezte valaki. -Hát kivégzésre, - mondotta durcásan egy asszony.

Egyszerű, ezt nem látja az antant... Szuronyos katonák áldozatot hoznak. A hullaszállító kocsi jön mögötte. A tömeg a lépcső felé tódul. Aztán sortűz hallatszik. A golyók már kikezdték a követ az oroszlánok alatt. A hullaszállító kocsi inogva távolodik és a tér kiürül. Nincs többé látnivaló.
Fenn az Országházban, a főrendiház oldalán van a politikai nyomozó osztály hivatala. Korvin-Klein Ottó ott ítélkezik. Mióta az antant-hatalmak felszólították Kun Bélát, hogy oszlassa fel a terroralakulatokat, a leninfiúk odaköltöztek a Batthyány palotából.
A szomszédos házakban csak nappal alusznak az emberek. Éjjel sötét ablakaik mögül remegve lesnek az Országház felé.

A főrendi ház kapuja, felett nagy ívlámpa világít a sötétben. Autók süvöltenek szakadatlanul. A terroristák ilyenkor szedik össze a túszokat, szállítják Korvin - Kleinnek "az anyagot". Az autók megállnak az ívlámpa előtt. A világosságban látni, mikor a bőrkabátosok szerencsétlen emberi alakokat vonszolnak ki. Aztán betaszigálják őket a kapun. Olykor ordítás hallatszik az Országház falából. Az autók mintegy parancsszóra berregni kezdenek és szirénák tülkölnek, túlzakatolnak minden nyöszörgést és minden halálordítást. A part egész éjjel mozog és sóhajt.
Fegyveres Leninfiúk jönnek a kivilágított kapun. Középütt megy valaki. A csapat lefordul az alsó rakodópartra. A fegyverek zörögnek, a lépésék távolodnak. A Duna loccsan. Aztán jön visszafelé a fekete csapat és középütt nem megy többé senki.
Romanelli tiltakozott a nyilvános kivégzések ellen: De az Országház tájékán nem alusznak éjjel az emberek. És a parton messze világít az ívlámpa a kapu felett.

Sötétek a kihalt utcák. Az egész városban csak még egy kapu van, amelyik világos. Vörös baldachin alatt ívlámpa ég a Szovjetház kapuja felett. Mellette kis aknavetők. Terroristák állnak előtte a járdán. Fenn az emelet balkonján egy nagy vörös zászló takarja a gépfegyvereket.
Fényben úszik a bejárat: Gépkocsikon érkeznek a népbiztosok. A terroristák fegyverbe lépnek. Jobbra arc! Kun Bélánénak és tisztelegnek. És a szovjetházban kegyelmes úrnak és kegyelmes asszonynak címeztetik magukat az elvtársak és az elvtársnők.
Egy vidéki úr mondta el, aki mit sem sejtőn a vonatról a Hungária szállóba ment. Az őrség valaki másnak nézte. Csak mikor fizetni akart derült ki, hogy nem oda való. A megriadt személyzet a büntetéstől félve, titokban kiszöktette és a Szovjet ház orgiáinak a híre vele szökött.
Esténként Károlyi Mihály és felesége is gyakran közöttük van.
Hosszú időn át nem hallottam felőlük semmit.

A proletár diktatúra első heteiben Károlyi Mihály, mint láthatatlan hatalom állt a Forradalmi Kormányzótanács felett. A népbiztosok tisztelettel bántak vele. A szovjet választások után, mikor Kun Béla tábora már egészen magához ragadta a hatalmat, Károlyi is mindinkább a háttérbe került. Félretolták. Gödöllőre akarták kitenni termelési biztosnak, aztán a kommunizált Hangya-szövetkezetnél adtak állást egykori pártfogójuknak, Károlyi az elv kedvéért feljárogat új hivatalába, de egyáltalán nem dolgozik. Egy gramofont vitt be hivatalos helyiségébe. Azzal mulat órákon át és nagy szivarokat szív hozzá. Detektívek őrzik svábhegyi villája nyugalmát. És az éhező házak között teherautók viszik hozzá az élelmiszereket, a hűsítőkhöz a jeget. De a kórházakban nincs jég a betegek számára. Feleségét feltűnő vörös kalapban gyakran látják népbiztosok autójában a kihalt utcákon. Éjjel ott mulatnak ők is a Szovjet ház zárt ajtói mögött Kun Bélával, Dovcsák elvtárssal, Pogánnyal, Landlerrel és az asszonyaikkal. A muzsikus cigányok mesélik iszonyodva: Áll a tivornya, szól a zene: Az alkoholtilalomban isszák a francia pezsgőt. Szamuelly Tibor tölt gróf Károlyi Mihályné poharába.

Tölti ugyanazzal a kézzel, amellyel a kötelet igazítja áldozatai nyakába. Isznak a Tanácsköztársaság örök életére! És bőségesen lakmároznak kivilágított termekben, míg köröskörül éhezik a város a sötétben.
Aztán one steppet táncolnak, egymás közelségét keresve keringnek, mint az örömtanyákon... A zene elhalkul. A pezsgő kihabzik a pohárból...
Károlyi sofőrje mellé védelmül egy terrorlegény ül. A Svábhegyre! ... És zúgnak a városon át. Az ablakok mögött rettegve hallgatódznak a virrasztók. Megáll-e? Értem jönnek-e? A gép tovább rohan. És börtönökben ülnek a túszok. Siralomházban a halálraítéltek. Már a Lánchídon át rohannak Budára. De a pillér alatt nem látni a hullámok vérét. A Duna is összefutott a holtak fölött.
A Szovjet ház vörös baldachinos kapuja és a tátott üreg az Országház falában . A sötét pesti parton már csak két ívlámpa világít.

Június 29-30.
Szeretném olykor abbahagyni. Meddig írjam még? Napok, hetek, hónapok. Az út hosszabbra nyúlik, mint hittem. A teher egyre nehezebb.
Olykor úgy érzem, nemcsak a magam részét viszem. Láthatatlan fájdalmas szálak fűznek össze minden történéssel, mindenki kínjával. Hordozom azt is, ami másoknak fáj, reménykedem abban is, ami a mások reménysége? Menekülök minden menekülővel, lázadok minden lázadóval, ülök elítéltekkel a siralomházban, enyém is, a mások utolsó éjszakája.
Zátonyra vetett ki a végzetem. Az ár körülöttem hömpölyög. Csapkod de nem sodor magával. Kihagy és kényszerít, hogy én kiáltsam át a túlsó partra mindenki jajszavát, azokét is, akik már nem kiáltanak.
Küzdök, kapkodok szavak után hogy elbírjam. Kínlódva vergődik az agyvelőm, vérzik és kiég, üres lesz, aztán újra zsúfolódik. Meddig írjak még?
Olykor lopva nézem a többieket. Vajon ők is úgy szenvednek-e, mint én? És megint veszem a tollam. Én jobban szenvedek - én a mások jajszava is

Július 7.
Milyen hosszú tud lenni az út egy karosszéktől az ablakig. Lassan húztam lábamat és a napsütésben a bot kampóján olyan szokatlan és halvány volt a kezem, mint egy idegen dolog. Minden meglepő és furcsa lett. Az utca képe tágas nagy messzeségnek rémlett. Szerettem érezni az arcomon a napot.
Odakint doboltak. A kertekből, mint a szöcskék ugráltak elő a gyerekek. Hírszerzők. Fitos orrú kis ellenforradalmárok.
Tanárok, hivatalnokok, vasutasok gyerekei. Az ablakokból asszonyok dugták ki a fejüket és átköszöngettek egymáshoz. Egy paraszt cselédke, mint egy fiatal nevetés himbálódzva színesen jött az Ipoly felől.
A dobos a mi utcánkba ért. Unottan verte a dobot, aztán várt, körülnézett. Senki se jött. A gyerekek az arcukat fintorgatták a háta mögött. Rekedt hangja szaggatottan, mint a buborékokat fújta, a szavakat a levegőbe:
Közhírré tétetik: Először... akinek szeges drót, ásó, kapa van a birtokában, az szolgáltassa be déli 12 óráig a városházára. Aki ezen rendeletnek haladéktalanul eleget nem tesz, az forradalmi törvényszék elé állíttatik. - Három száraz dobszó verte le a hangot.

A kis cseléd ide-oda ringatta a csípőjét és szemtelenül kiáltotta: - Tyűha, de meg vagyunk ijedve, tíz évre terjedő halálbüntetés!
- Mindjárt beviszlek! - mondotta a kikiáltó.
- Húsz évre terjedő akasztás. Jó éjszakát, Vince bácsi. - Az asszonyok nevettek, a gyerekek megint úgy ugráltak, mint a szöcskék. A dobos vállat vont. És déli 12 órára csakugyan be is szolgáltatott Nógrád vármegye székhelye három ásót a direktóriumnak.
Frank elvtárs kijelentette, ha a visszavonuló vörös hadsereg mögött bemerészkednének a csehek: "utolsó csepp vérig fogja védelmezni a várost". Az utolsó csepp vér alatt az elvtárs természetesen a mások vérét értette. A katonák dühbe jöttek, mikor ezt meghallották és dühükben lecsapkodták a városháza előtt a földre a puskát: "Előbb előre hajtottak, aztán vissza" - és rettentőn káromkodtak. Frank elvtárs megijedt. Közben valószínűleg a három ásó is eszébe juthatott és lemondott a hősi védelemről.

A katonákat már hiába biztatja a kormányzótanács "A vörös hadsereg minden katonájához" intézett kiáltványában: "A proletár haza érdekei most nem azt parancsolják nektek, hogy előre menjetek. Még nagyobb áldozatot követel, hogy hagyjátok el a diadalmas csatában elfoglalt területeket." Hiába ígéri, hogy küzdelmük mégsem volt céltalan. "A csehszlovákoktól elfoglalt területek helyett a proletár haza megkapja a jóval termékenyebb és nagyobb Tiszántúlt"
A katonák hátizsákjukkal kis csapatokban csak egyre jönnek a túlpart felől és hajtják maguk előtt a sok rablott marhát. Frank elvtárs is szervezi a túlsó part kiürítését. Leginkább a kastélyokat ürítteti ki. Gróf Keglevich ipolykürti kastélyát és a kékkői gróf Almássy várát sietve rabolják a vörösök. Balassagyarmaton még tétováznak. A direktórium nem tudja, semleges zónába esik-e a város vagy továbbra is a Tanácsköztársasághoz tartozik. A kormányzótanácstól, úgy mondják, alig jön hír. A falvak izgatottak. Docsókeszi községben agyonverte a nép a propagandaszónokot. Sorozásról nem mernek többé beszélni. Majd ha megérkeznek Pestről a leninfiúk.

Sajátságos nyugtalanság van megint a levegőben. Sok kocsi jár a csendes utcán. Falusi arcú, gondtelt emberek ülnek a kocsikban. A túlsó part jön át elintézni ügyes-bajos dolgát, mielőtt le találna zuhanni a cseh sorompó és kettészeli újra Nógrád útjait.
Ennek a sorompónak a zuhanása számomra is jelent valamit. Most még átjuthatnék az Ipolyon, a cseh megszállás elömlene felettem és én túl lennék a vörös ország határán. De a józan ész szerint június 28-ikán anélkül, hogy akkor tudtuk volna, eldőlt minden tanácsköztársaság sorsa,
Versaillesban aláírták Németország küldöttei a szörnyű békét. A spartakisták, Leninek, Kun Bélák terve ott kezdett omladozni és a német nép bukásában nagyobbnak mutatta magát, mint ellenségei a győzelemben.
Láttam a hű és hősi népet, mikor elhozta fegyvereit a Kárpátok alá, láttam a német katonasírokat a Duna mentén, az erdélyi határon. Láttam őket hatalmasan és sebesülteit, de mélyebb hálával soha sem gondoltam a német népre, mint mikor a győztesek győzelmével szemben az ember győzelmét írták fel a szörnyű béke alá. A világháborút az antant döntötte el: a világforradalmat Németország döntötte meg. Az antant legyőzte Németországot, a világanarchiát Németország győzte le.

A józan ész szerint... De ha mégis nyújtani bírnák a vörös uralom napjait? Ha hónapokról lenne még szó?
Azok, akik menedéket adtak, szűkre szorított kis otthonukban helyet adtak nekem, megosztották velem kifosztott éléskamrájuk megmaradt készletét, most is tartóztatnak.
- Várjunk, van még idő határozni - mondotta Huszár Aladárné.
- Ha valami jó alkalom kínálkoznék, - szólt közbe a férje. - Egy megbízható kocsi, amelyik átvinné az Ipolyon.
A szenvedések nehéz hónapjai úgy összekapcsoltak, mint a testvéreket.
- Döntsön a véletlen.
Az elodázott elhatározásra egy kis megkönnyebbüléssel folytattuk a napot.
Mikor alkonyodni kezdett az Ipoly felett és az emberek visszabújtak házaikba, hosszú hetek után megint átléptem a küszöböt.

Lassan mentem, a botra támaszkodva. A folyó felett könnyű szél fújdogált. A füzek, mint ezüstzöld madarak ittak a vízből és a szellőben meg-megberzengették fénylő tollukat. A földekről emberek jöttek hazafelé. Kapát hoztak a vállukon. Az esteli harangszótól bongott a levegő.
Sajátságos gyöngeséget éreztem és az a gyöngeség valaminő vértezetlenséget rejthetett magában, mert minden, amit láttam, olyan közel jött, minden a szívemig ért. Egy kő, amely a kerékcsapásban feküdt és fehéren csillámlón ketté törött a kerék alatt. Egy kis poros virág az árokszélen. A harangszó és messze lenn a híd, amelyen át kellene mennem...
De nem bírnék. A bot már nem volt elég. A lépésem bizonytalan lett. Huszár Aladárné vezetett. - Hogyan is engednélek. Hiszen még beteg vagy.
A nap lement a honti hegyek felett. És mintha a napszállta mögött nyitva maradt volna az égen egy kapu, a felhők között tündérkert látszott a mennyek magasán. Lázas, beteg napok négy szűk fala után a rég nem látott szépség. Rejtélyes Ipoly menti alkonyat. Túl a nap kapuján óriás lila kék, rózsaszínű hortenziák. Egy kert virágzott fenn az égen. Virágzott... elvirágzott.
Az utcánk szegletén leselkedőn ácsorgott az örökös börtönőr. Egy vörös katona.

Július 2.
Az embereket megállítják az utcán. Elő a pénztárcával.
A forradalmi kormányzótanács 91-ik rendelete életbe lépett: "Az Osztrák-Magyar Bank 50, 100, 1000 és 10.000 koronás bankjegyei folyó évi július hó 1-től kezdődően forgalomképességüket elvesztették. Aki ezentúl fizetésül felhasználja, elfogadja, vagy fölváltja, forradalmi törvényszék elé kerül. A kiszabandó büntetésen felül a teljes birtokában talált összes ilyen bankjegyek elkobzás alá esnek. A feljelentőt jutalmul az elkobzott összeg értékének fele része illeti"
Detektívek cirkálnak és önkényesen koboznak a kószáló vörös katonák is. Szuronyt szegeznek: - Elő a pénztárcával! Ki a zsebből! Tilos a kék pénz! - ha elszedik az Osztrák-Magyar Bankjegyeit. Egyik-másik emlékül a tárcát is megtartja. De a fehérhátú pénzt röhögve visszaadják.

A vörös plakátok pedig csak hirdetik a falakon: "A szociális termelésből fakad a jólét:" A tanácsrendszer, miután az állampénztárt, a páncélszekrényeket, magánlakásokat és a fiókokat kitermelte, hozzáfog a zsebek kitermeléséhez.
A marxizmus, mint ahogy nem bírta el politikai koncepciója megvalósulását, nem bírja el gazdasági koncepciója megvalósulását sem. A kormányzótanács az aprópénzhiányt akarta megszüntetni. Vas húszfilléreseket rendel hat budapesti lakatos műhelyben. És egy darab húszfilléres előállítása 1 korona 40 fillérbe került.
A pamflet-teória összedől a napvilágon. Politikai megvalósulásából soha nem látott zsarnokság és gyilkolás lett, a gazdaságiból csőd és rablás.
A zsidók már napok óta suttogták - érvénytelen lesz a kék pénz és ijesztgették az embereket. Ma reggel virradattal kimentek az asszonyaik az Ipoly hídjára és megállították a falvakból beporoszkáló batyus parasztasszonyokat.
Egy túlparti anyóka jött be az udvarba, mesélte, hogy a zsidó asszonyok mégis jó szívvel vannak a néphez. Felolvasták a hídnál az új törvényt a kék pénzről. Aki vissza nem fordult, azét szívességből ki is cserélték, hogy forradalmi törvényszék elé ne kerüljön. Neki is adtak egy kék ezresért három darab 200-as bankót. Igaz, hogy fehérhátú és az ura nem szíveli a házban, de hát a katonák úgyis elszedték volna az utcán, ez is jobb a semminél.

Huszár Aladár benyitott az ajtón. - Mi történt? Valami baj van?
- Nem, semmi. A feleségét kereste. Tanácskoztak egymással, aztán visszatértek. Éreztem rajtuk, hogy látják a nyugtalanságot a szememben.
- Az Ipolyon túlról átjött egy megbízható kocsi mondotta Huszár Aladár.
- Azon átszökhetnék... Már nem kell hát töprengenünk. A véletlen határozott.
- Nincs jogunk, hogy visszatartsuk. Odaát biztosabb. És könnybe lábadt az ő szemük is.
Huszár Aladár elment, hogy felhajtsa a kocsit. Én pedig összecsomagoltam szűkös poggyászomat. Lassan ment. Minden kis holminál- eszembe jutott valami, éreztem minden mozdulatnál, hogy még beteg vagyok. Hol húzom meg magam estére. Búcsúzni jó barátoktól, újra menni elfelé az otthontól, újra kopogtatni idegen ajtókon. Védelmet kémi csehektől.

Összerázkódtam. Meddig tart még, meddig bírom? Mikor elkészültem a csomagolással, leültem egy székre és visszatartottam a lélegzetemet. Erősen akartam gondolkozni azon, hogy hát mit is fogok tenni. Pénzem alig van. A cipőm is rongyos. De azért mégis el kell jutnom valahogy Nyitrába.Onnan Bécsbe lehetne kiszökni. És ha meggyógyulok, talán dolgozhatnám. Talán...Szeged... Úgy elfáradtam, míg végiggondoltam.
Dél lett... délután... Huszár Aladár nagy zajjal jött. A szeme nevetett.
- Velünk marad! - Elment a kocsi, nem találtam meg. Döntött a sors.
- Itthon maradsz, minálunk - szólt halkan a felesége. . A végzet kocsija elment. Ezóta ki tudja merre jár. Talán jót jelent, talán azt jelenti, hogy már nem tart soká.
- Ha a rossz napokat együtt éltük át, - mondotta Huszár Aladár - szeretném, hogy a jó napunk is közös legyen.
Összemosolyogtunk. Most már mind a hárman tudtuk, hogy a szenvedés erősebb kapocs tud lenni az örömnél.

Július 3-4.
Házkutatást várunk. Mindent el kell tüntetnünk ami veszélyes lehet. A feljegyzéseim... Soká töprengtem. Aztán két befőttes üvegbe csempésztem az írásokat. Lekötöttem pergament papirossal. Mikor besötétedett, elástam a kertben. Az ég borús volt a fejem felett. A föld kemény és száraz az ásó alatt. Csak az utcalámpa halovány kévéje világított a sötétben. Valahány őrjárat lépése kopogott odakinn, a palánkhoz lapultam. Aztán megint görögtek az aszott kis rögök. A föld sima lett és titoktartó.
Az éjszakai csendben megindulhattak a fellegek a Tátra felől. Átjöttek a hegyeken. Lassú cseppek kezdték verni az ablakomat. Egyre több csepp lett. Lucskos ezüstjük csengeti az ereszben, csurgott a ház körül, dobolt a fák levelén, ömlött, mint a híg érc az ablak üvegén.

Félálmommal játszott a víz ezer hangja. Szinte hallottam a szomjas kis kert mohó kortyolgató ivását. Szinte éreztem magamon a sorvadó fák boldogságát, az eltikkadt, kiégett messze földek megkönnyebbülését.
De a fellélegzésen azért mégis szüntelenül valaminő lappangó aggodalom kúszott át. Egyszerre, mintha egy ütés érte volna belülről a homlokomat. A feljegyzéseim! Kinn a földben. Felugrottam és sokáig hallgatództam az esőbe. Ha átszivárogna a víz az arasznyi rétegen, ha beömölne és elmosná az írást. Azt a fájdalmas borzadást éreztem, amit akkor érez az ember, mikor
hideg éjjel egy kedves halottja sírját először veri az eső.
Szétszaggatott szegény írásom. Az első lapok, ha élnek még, ott bujkálnak valamerre a megjelölt városban. A többi a kövesdi kéménykürtőben és itt kinn a föld alatt.

Csak egy bujdosó írás, semmi más. De mert a fájdalom túléli benne a maga határolt óráját, mert benne egy ember szenvedésén át halványan, de mégis egy nemzet kínja tükröződik, azért kívánom, hogy megmaradjon és mondjon el mindent azoknak, akik nem élték át vagy túl a meggyötört csonka országon jártak azalatt. Talán többet tehetnek odakint a hazáért, mint mi idebenn, de mi többet szenvedtünk és ez a szenvedés a nemzet jövendő ereje. Akik nem élték át, megbocsáthatnak, megalkudhatnak, de mi soha. Őrzői leszünk, hogy el ne felejtse senki, aki él és magyar.
Mi tőlünk minden nap elraboltak valamit, minket minden nap megaláztak. Minket tanított ki a végzet, hogy őrszemek legyünk. Ha elmosódnak az írásom betűi, soha többé nem lehetnének újra önmaguk. Amit írtam, annak a betűi a szívem dobbanásai voltak, a szenvedésem a haragom magányos hördülése, a reménységeim ezer szárnytörése. Ilyet csak egyszer lehet átélni, ilyet csak egyszer lehet leírni.
Ezért hallgatództam ki nyugtalanul a viharba, ezért lopództam virradattal az udvarkert felé. Az eső még esett. Az eresz szegletéről nagy ezüstfonálban még csurgott a víz. Az aranyjávor, mint egy fiatal mén rázta aranyló sörényét a záporban. Aztán ébredt az utca. Dél fele kisütött a nap. A kertben bújtam meg, míg a házkutatók a szobákban jártak. Az aranyjávor megszáradt a napban és a föld megszáradt az írásaim fölött.

Július 5.
Mindenki mondja, hogy Balassagyarmat a semleges zónába tartozik. Mára várják katonai kiürítését.
Az emberek izgatottsága már nem bír magával. Zsebre dugott kézzel ődöngenek az utcákon. Munka nincs, élelem nincs. Az üzletek, még a gyógyszertárak is üresek. Jajgató asszonyok verődnek össze a szegleten. A túlsó partról pedig még egyre dörömbölnek a megrakott kocsik. Szép régi bútorok, ágyneműk, lószerszám, ódon családi képek tornyosulnak a szekereken. Lisztes zsákokon leszaggatott selyemfüggönyök között egy zenélő óra hevert és a lelke zöngött a rázás szerint. A híres Balassa óra! - mondotta Huszár Aladár - ezt a kékkői várból hozták.
Birkanyáj hömpölygött, katonák jöttek énekelve, sertések, marhák. Hajtották a dagadó tőgyű svájci teheneket a vágóhídra.

A nép sötéten, zúgolódva nézte a fosztogatókat. Könyvtárakkal kövezték ki az országútokat, mondotta egy fiatalember az ablak előtt. - Csupa rablott holmi. - Az ácsorgók szitkozódva rázták a fejüket. - Tönkretették az egész Felvidéket. Nemcsak az uraktól rabolnak ezek!
- Hát ez kié lesz? - kiáltotta egy öreg paraszt. - Hogy kié lesz, - mondotta egy úri arcú rettentően kopott ember és cédulát lobogtatott. - Ide hallgassanak! Megmondja: "A vörös katona tízparancsolata. 10-ik parancsolat: Ne vedd el a gazdagnak házát, ökrét, földjét, ékszerét. Bízd ezt a tanácsköztársaságra."
Az emberek lelke nagy átalakuláson ment át. És túl az Ipolyon is mindenütt így fordultak meg a lelkek, fel Zólyomig a rövid vörös uralom alatt.
Az előrenyomuló vörös hadseregben a falvak és városok a magyar felszabadítót látták. Aztán rövid pár hét elég volt, hogy ugyanaz a nép megátkozza a vörös seregeket.

A szocializmus álmodói között voltak nagy és önzetlen lelkek, de Magyarországon álmuknak még a nevét is gyűlöltté tette a megvalósulás. Szocializmus, kommunizmus, proletárdiktatúra, - olyan szavak azok, melyek a magyar nép lelkében borzalmat és irtózatot fognak kiváltani időtlen időkig. Szabad férfiak rabláncai, asszonyok kétségbeesései, gyermekek rémei ezek a szavak, melyekkel még tegnap az emberiség boldogságának a beteljesülését hirdették.
Az álmodók másként gondolták. Álmuk a "Kommunista kiáltvánnyal" dőlt össze és az álom elorozott szárnyait felhasználta a zsidó faj világuralmának megteremtésére. Marx Károly ennek a fajnak volt egy kései prófétája. Utódja azoknak, akik Júdea földjén népüknek előírták az útját. A "Kommunista kiáltvány" a zsidó nép világuralmának a programja!
Ennek a népnek prófétái, vezérei, királyai, papjai, bírái, bölcsei, vénei és írástudói évezredeken át hitté érlelték azt a kinyilatkoztatást, hogy Izrael az Úr választott népe. A zsidóság vérében vérré változott, csontjaiban megcsontosodott, agyában agyvelővé lett a biblikus szózat:
"De egyedül a ti Atyáitokat kedvelte az úr. Titeket választott ki ő utánuk minden nép közül."

Hatalmas vallási politikusoknak, a prófétáknak fanatikus fajszeretetében fogant nemzeti jövendölései az emberiség veszedelmére, a zsidó nép elkerülhetetlen sorsává lettek:
"Az idegenek megépítik kőfalaidat és királyok szolgálnak neked."
"És nyitva lesznek kapuid szüntelen, éjjel-nappal be nem zároltatnak és behozzák hozzád a népek gazdagságát és királyaik is bevitetnek."
"Mert a nép és az ország, amely néked nem szolgál, elvész és a népek mindenestül elpusztulnak." (Ézsaiás 60. R. 10.)
A zsidóságnak nem kellett sem képzelet, sem lángész az útra, csak szívós, kíméletlen akarat kellett, hogy a roppant jóslást megvalósítsa. Ezen a megvalósuláson dolgozott évezredeken át valamennyi zsidó, aki a földön élt és él. Tudatosan vagy öntudatlanul de ezt szolgálták közöttük a jók is, a rosszak is és vérük titokzatos parancsára többnyire azok is, akik felvették a keresztények hitét.

Aztán eljött a kor, mely kedvezett nekik. A XIX. század új szobrot emelt az arany borjúnak. Az arany a zsidóságé lett és ez lett az első beteljesülés. A kürtök és trombiták, melyek egykor fegyverek nélkül ledöntötték Jericho falait, életre keltek újra. És a biblikus lármakürtöket a zsidóság szája fújta, - a sajtó és a propaganda feletti uralom volt a második beteljesülés... Új birodalom támadt a földön a népek országai felett. Az arany és a papír birodalma, melynek uralkodója, törvényhozója és papsága a zsidóság volt. És idegenek megépítették kőfalait és királyok szolgáltak néki... de a birodalomnak rabszolgái és hadseregei még nem voltak.
A zsidóság új prófétái ekkor kisajátították lánglelkű, nagy emberbarátok évszázados gondolatát a szocializmust. Megsemmisítették benne az ideált, helyébe tették a materializmust, megfojtották benne a szeretetet, helyébe tették az irigységet és az osztálygyűlöletet és - megteremtették birodalmuk népét és katonaságát a - proletárt.
"Világ proletárjai egyesüljetek!" hogy a választott nép számára megvalósítsátok az ősi jóslatot.
De a világ proletárjai Magyarországon a vér fátyolán át meglátták a valóságot.

Július 6.
Jönnek. Valaki mondta és egyszerre befutotta a várost, kivirágzott minden kicsi házban.
Jönnek... iszonyodva hányszor mondtuk ezt a szót kilenc szörnyű hónap óta. Jönnek a frontokról a katonáink és nem védik a határokat! Jönnek a franciák, a csehek, oláhok, szerbek! Jönnek a kommunisták, vörös katonák, házkutatók, rekvirálók, detektívek. Jönnek a terroristák! Aztán megint mondtuk: Jönnek az oláhok.
És most egyszerre újra születik a szó és szép lesz és nagyszerű. Jönnek a magyarok Szeged felől! Mindenki mondja. Napok kérdése...
A vörös sajtóból fröccsen a düh. Közönséges durva hangon tajtékzik, az antant és Bethlen István gróf ellen, mert értesülései szerint megszállt területen is, Bécsben is magyar fehér gárdákat toboroznak. De azért a Népszava szerint: "A szegedi operett kormánynak nincs ereje még arra sem, hogy a burzsoázia csőcselékét megszervezze, nincs hatalma még arra sem, hogy huligánokból, brávókból, a kloáka csőcselékéből fegyveres hatalmat teremtsen a maga sötét céljai megvalósítására..."

Jóformán semmit sem tudunk, azt sem tudjuk, hogyan jutott ide a hír és mégis mondjuk egymásnak: - Jönnek...
Mikor beesteledett, odakint járkáltam a kicsi udvarkertben. Egyszerre felegyenesedett valaki a vetemények közül. Gergelyné, a kocsis felesége megszólított: - Tessék mán mondani, mi történik?
Váratlanul ért a kérdés, szinte önkénytelenül feleltem: - Jönnek a mieink! Szeged felől megindultak a magyarok...
Az öregedő asszony erősen a szemembe nézett, - mintha meg akart volna bizonyosodni. Látszott rajta, hogy szólni szeretne valamit. Aztán összekulcsolta két kérges kezét és azoknak az alázatos, megható testtartásával, akiknek nincsen saját szavuk, nyugodt hangon mondotta a paradicsombokrok, a hagymák és petrezselyemágyak között az esti csendben:
- Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved.

Július 7-10.
Napokig el lehet élni egy szóból, melyet az ember halkan mondogat magának. Közben lassan kopni kezd a szó. Semmi se történik. Aztán földre ejti az ember a szót, amelyet a tenyerében magával vitt egy darabka úton, mint egy kis fénylő kavicsot.
Vége... úgy mondják, nem is volt igaz. És megint gondolkozni kell, hogy vajon mire kellene még várni. Mert várás nélkül nem bírja el az ember az életet.
Odakinn a város is vár. Még mindég nem tudja a sorsát. Fegyveresen kószálnak az utcákon a vörös katonák. A Felvidékről idesereglenek a menekülő direktóriumok és lakást rekvirálnak maguknak a házakban. Női detektívek érkeztek Budapestről. A megugrott losonczi direktórium is Balassagyarmaton helyezkedett el. Feje, Szíjgyártó elvtárs parancsol, terrorral fenyegetődzik. El akarja csapatni az eddig megtűrt hivatalnokokat. Fenyegetődzik, hogy minden burzsoá családnak, akárhány tagból álljon is, csak egy szobát engedélyez. Rekviráltat! Most már nem részleteznek többé. Mindent el kell venni a burzsujtól! És viszik a szegény kis emberektől is. Parancs jött. Hatvan vágómarhát kell felhajtani Budapestnek. A fejősteheneket se hagyják meg.
Sötéten morognak az emberek. Élelem nincs. A kormány kikapcsolta Balassagyarmat élelmezését. Semleges zóna... A pék napok óta nem süt kenyeret. Senki se akar fát fuvarozni. A só teljesen kifogyott.
Egy parasztember egy kiló sóért két pár csirkét kínált. De kétszáznegyven koronáért nem adta, volna. Pénzért egyáltalán nem kapni többé semmit. A vasárnapi ebéd egy törülközőbe és egy lepedőbe került. Cserekereskedés folyik. A pénz eltűnt a forgalomból.

A kormányzótanács hiába rendelte el büntetés terhe alatt, hogy akinek kék pénze van, az tartozik a helyi pénzintézetnél kilenc nap alatt beváltani. A balassagyarmati Népbanknál Nógrád lakossága részéről eddig 20 korona folyt be... A parasztok eldugják a pénzüket és mondják: - Minek adjuk a bankba, ha úgy se ér már semmit, inkább a mi ládánk fiókjában ne érjen semmit.
Egy gyarmati lakos tojást akart venni valamelyik faluban.
- Vigye az úr a fehér hasú pénzét. A kétszáz koronájáért se adok egy tojást, de ajándékba kaphat egyet. A minap egy katona dühében felragasztja a falra a zsoldba kapott fehér pénzt. Úgy se adnak érte semmit. A parasztok nevetnek magukban. A termésüket eldugják. Sorozásra se mentek, a pénzüket se adják Kun Bélának. A propaganda-szónokokat pedig, mint ahogy mondják: "Lepedőben küldjük vissza a kormánynak."
Azóta 300 korona napidíj mellett nem lelkesítenek többé a budapesti zsidó agitátorok a proletárdiktatúráért. A közoktatási népbiztosság hirtelen elrendelte, hogy a falvakban ezentúl a tanárok, meg a tanítók szónokoljanak...
A szomszéd szobából hangok hallatszanak. Vasutasok, postások, egyszerű kisemberek megint gyakrabban surrannak be a hátulsó ajtón. Tanácsot jönnek kérni, mesélgetik a híreket.

Kassára bevonultak újra a csehek ... de az oláhok nem mozdulnak a Tiszától, hiába ígérte Clemenceau... A Ludovika hős növendékei utolsó percben megmenekültek a haláltól. Javítómunkára ítélte őket a vésztörvényszék ... Ez Romanelli érdeme. Állítólag ő szabadította ki börtönükből Perényi Zsigmond bárót, Pekár Gyulát, Okolicsányi Zoltánt és hazafias társaikat, kiket a június 24-iki ellenforradalom szolgáltatott ki a kommunistáknak.
Egy mély szomorú hang beszélt:
- Tizennégy ellenforradalmárt halálra ítéltek Budapesten... Kiballagtam akis udvarkertbe, de ott se bírtam lélegzeni. A fák mozdulatlanul álltak. A föld forró volt és felette remegett a levegő, mint szabad tűz felett a lomb. Elfáradok a mozdulatlanságban. Mindig csak a könyvtárszoba ablaka és az udvarkertben a palánk töve. És a valóság mellett a teória. Könyvek, a szocializmus egész kis irodalma vándorolt már át a kezemen.

Marx Kapitálja, aztán Lenin: könyve: "Az állam, és a forradalom", Trockij, Bucharin, Liebknecht, Kautsky.
Marx mondja: "A filozófiát nem szüntethetitek meg anélkül, hogy azt meg ne valósítanátok". Az övé megszűnhet már megvalósult. Elég volt, különben belepusztulunk.
A nyár növekszik. A kín növekszik. Börtönné lett a forróság. Szabadon járni, a szélnek menni, messze ellátni, ez talán meggyógyítana.
És csakugyan meggyógyított!
Egy órára enyém lett az elérhetetlen part. Átmentem a hídon, melyet azelőtt két felől őriztek a vörösek és a csehek. Láttam a réteket, melyek felett, mikor ide jöttem, hideg tavaszi vizek rohantak dél felé.
Azóta elmentek az őrségek. - A szőlőhegy elhallgatott. A lövészárkok beomlottak, rozsda eszi a drótakadályokat. És visszazsugorodott medrébe a szép folyó. Csak a parti házakon emlékeznek még a gránátnyomok. Csak a reteken emlékezik a fű. Olyan mély és zöld, mint az elmúlt hullámok.

Egy paraszt szénát kaszált a part felett. A nap sok forró kezével a szénába nyúlt és kifacsarta belőle az illatot. Ezer virág, ezer fű lelke szállt fel körülöttem. Az Ipolyban gyerekek fürödtek. Lejjebb suhancok lovakat itattak. A víz habzott a mezítelen kis testek körül. Az állatok patája gyöngyöket fröccsentett a napba. Egyszerre megakadt a szemem. A város felett a megyeházon egy fakult vörös zászló lobogott. Mindég ott volt. Annyiszor láttam messziről és most mégis kiújult a tudatomban és elviselhetetlenné lett. A paraszt már nem kaszált. Csak annyit kaszált, amennyi neki kellett, egy suhintással se többet. Ő is a vörös zászlót nézte. A nap a honti hegyek élére szál át. Az ember árnyéka megnőtt az alkonyatban. Egy óriás kaszás beért a városig.

És odabenn a városban ép ilyen tétlen a másik. A szürke kishivatalnok az íróasztala előtt. Parancsok zuhognak rá. A proletárdiktatúra hol elcsapja, hol visszakényszeríti őt, mert nem megy nélküle és... véle se megy. Hiába minden. A hadügyi népbiztosság rendeletbe adja, hogy: "kényszermunkára fogja kötelezni a renitenseket:" De az ellenforradalom szürke névtelen hősei, a magyarság mostohafiai, tovább szabotálnak végig ezer hivatalban. Nem dolgoznak az idegen fajú zsarnok uralomnak.
A paraszt, aki csak annyit kaszált, mint amennyi neki kell és a hivatalnok, aki nem dolgozik. Ezek ketten... És felderengett. Ha senkise segít, ha a bécsi ellenforradalom és Szeged ezután sem bír megmozdulni, a tétlen kaszán, az üres kis aktatáskán mégis el kell buknia a bolsevizmusnak.
De mikor? Meddig várjunk még?

Július 12.
Lassan fordultak be az utca szegletén. Fontoskodva beszéltek. Megálltak, vitatkozni látszottak. Szovjet sapka volt a fejükön és a meleg dacára bőrkabátot és fekete lábszárvédőt viseltek. Ekkor vettem észre övükben a kézigránátot. Állatias, sötétszemű, fegyencképű legények voltak. Beszéd közben heves mozdulatokat tettek a levegőben. Az egyiknek fekete szőrös volt a keze, szép gyűrű volt az ujján. Hol vette? És összeborzadtam...
Napok óta jönnek. Egyre többen lesznek, mióta az antant Balassagyarmat kiürítését követeli. A kiszolgáltatott város remegve hallgatódzik éjjel, ha szeges csizmájuk végigkopog a kövezeten, iszonyodva mered rájuk a kapuk aljából, a függönyök mögül. Nevettek odakinn. Tátott szájjal, közönséges csukló nevetéssel: Utánuk néztem. Ahogy lassan emelgették a lábukat, láttam a szegeket a cipőjük talpán. Vajon hány embernek tiporták már össze az arcát?
leninfiúk... kiszabadult rablógyilkosok, mindenre kész gonosztevők! És ezekkel az emberekkel tartja fenn magát a proletár diktatúra. Ezekkel szedetik a túszokat. Ezeket ülteti bíráknak a bolsevizmus a vésztörvényszékek asztalához. Ítélnek és késedelem nélkül akasztanak.

Minden szabad nekik. Parancsnokuk egy Cserny nevű tengerész, aki a háború előtt bőrmunkás volt. Autója szüntelenül száguld Budapest utcáin.
Többen leírták előttem.
Állandóan puha nagy sportsapkát visel és mélyen a fejére húzza. Ujjas angol vadászmellényben jár. A nyaka köré selyemsálat kanyarint. Az arca beretvált, szemében a prédáját lenyűgöző vérszomjas macskafajnak sóvár, puha tekintete van. Vörös keze rövid ujjain sok aranygyűrű fénylik és erősen parfümözi magát. Egész megjelenése olyan, mint mikor egy urasági inas felöltözik a gazdája ruhájába. Röviden tárgyal, hírtelen végez áldozataival és azután... órák hosszant elácsorog a Parlament művészi freskói előtt. Szentimentális és kegyetlen. Dorombol és marcangol.
Úgy mondják, ez az ember még a cattaroi tengerészlázadás idején került összeköttetésbe Károlyi Mihállyal. A lázadás után Budapestre menekült. Pénzt kapott és pártfogói kiszöktették tanulmányútra a bolsevista Oroszországba. Szamuellyt egy moszkvai agitátorképző iskolában ismerte meg. Az októberi forradalom után már Budapesten volt. És Károlyi egész uralma idején zavartalanul lázított a tengerészek között. Március 21-ikének éjjelén a fosztogatásokat ő vezette. És azóta a főváros éjszakáinak szabad gazdája ez a haramia.

Július 13.
Ha valamelyik városban elfogy a kenyér, a forradalmi kormányzótanács azonnal küld - propagandaszónokot. Vas Soma elvtárs megérkezett.
A vasárnapi járókelők megálltak a városháza előtt. Kevés ember verődött össze. A falvak már nem hallgatják meg a budapesti szónokokat. Vas Weiss Soma elvtárs megjelent a városháza erkélyén. Egyszerre ott állt a vörös zászló mellett. De hiába lázított, hiába fenyegetett. A hallgatóság fásult és közömbös maradt.
Egy munkás felkiáltott hozzá: - Kenyeret adjanak!
A szónok tűzbe jött: - Most nem arról van szó, most a proletárdiktatúra fennmaradásáról van szó. Nem tűrjük az ellenforradalmat!
- Hát a kenyér ellenforradalom? - süvítette a közbeszóló.
- Ne zavarogjon elvtárs! El fogjuk tiporni az ellenforradalmat. Ki fogjuk irtani. Fel fogunk akasztani minden burzsujt.

És ha ebben a Tanácsmagyarországban nincs elég akasztófa, fogunk termelni akasztófákat. Igenis, elvtársak, fogunk termelni.
A közbeszóló káromkodott. Valaki cigarettára gyújtott, a legtöbben morogtak: - Elég volt! - Vas Soma elvtárs azonban tovább beszélt. Senki sem figyelt rá, az emberek zsibongtak: - Akasztófákat akar termelni... Faiskolákban... nevelni, formába nyesni... Ez legalább programot adott.
És csakugyan annyi rombolás után, Kun Béla szónoka leszegezte a magyarországi szocialista termelés egyetlen alkotó programpontját. Akasztófákat fognak termelni...

Július 14-20.
Pörög a diktatúra pokolgépe. Valami töredezik benne.
A munka megállt. A termelés megszűnt. Az éhínség növekszik. Elégedetlenek a hű munkások is. A visszaparancsolt vörös hadsereg erjed a bezárt kis országban, elszéled vagy rabol. Foglalkoztatni kell. Új rablási területekre van szükség. Új éléskamrára. A kormányzótanács elrendelte az általános mozgósítást!

Kun Béla Clemenceauhoz intézett legutóbbi jegyzékére, melyben a csehek elleni offenzívájának beszüntetése fejében ígért Tiszántúl kiürítését sürgette, megérkezett a felelet:
Kun Béla, Budapest. - Válaszul a rádiótelegrammra, amelyet július 11-iki keltezéssel Önök az elnökhöz intéztek, a békekonferencia kijelenti, hogy nem tárgyalhat önökkel, amíg be nem tartják a fegyverszüneti szerződést."
Egy pillanatra elnéztem a távirat szövege felett, ki a semmibe. Mennyi vérfolt és gyalázat és mennyi szenvedés maradt volna ki az emberiség történetéből, ha a győztes hatalmak, ahelyett, hogy Smuts tábornokkal ajánlatokat küldjenek Kun Béla rablógyilkos szövetkezetének, ahelyett, hogy Clemenceau úr útján hónapokon át levelezzenek velük, kilátásba helyezve a tanácskormány meghívását a békekonferenciára, ilyen hangú üzenetet küldtek volna az első órában. Az elöntött vér, az embertelen kínok azoknak a fejére száll, akik alkudozni akartak ott, ahol a lelkiismeret, a becsület és irgalom nevében alkudozásnak helye nem lehetett.

Most már világos. A győztes nagyhatalmak nem saját proletáriátusuk nyomására álltak szóba Kun Bélával, mert hiszen akkor ez a kényszer ma is fennforogna, hanem azért, mert lemondott annak az országnak a területi integritásáról, amelyhez semmi köze sem volt.
És ezt a szégyenfoltot nem lehet többé eltörölni. A rideg hangú elkésett jegyzék, hatalmas és győztes államok lealacsonyított méltóságán már nem segít. Kun Béla felelt. Válaszának hangja kihívó és ironikus. Alig burkoltan vonja kétségbe Clemenceau szavahihetőségét és tehetetlennek csúfolja őt az oláh királysággal és cseh köztársasággal szemben.
A városi házak falát újra kiverik a mozgósítási parancsok. A falusi kikiáltók pedig járhatnak utca hosszat és újra dobolhatnak.

Óriási plakátok jelennek meg. Egy tátott szájú tengerész rohanó alakja. A feje fél méter, két karja lehet három is. A kezében maga felett vörös szöveten viszi rohanva a szót: Fegyverbe!
És mialatt a tengerétől megfosztott csonka kis Magyarországban szétrohant ez az ijesztő plakáttengerész, Kun Béla odafüttyentett a békekonferenciának. "A 150-es bizottság" ülésén egyik kezével meghúzta a diktatúrája felett a vészharangot: "A proletariátus Magyarországon most krízist él át!" a másik percben pedig megfújta a győzelmi harsonát: "A Magyarországi Tanácsköztársaság ma hatalmi tényező, olyan, amilyen Magyarország azelőtt sohase volt! Clemenceau legutóbbi sürgönye is azt bizonyítja . "
Mindenkinek mondott valamit, de hetvenkedő hangja alól hallatszik a foga vacogása.
A bajor tanácsköztársaság meghalt, a német-osztrák tanácsköztársaság nem bírt megszületni. - Az orosz szovjet seregek nem segítenek. És Magyarországon itt van mindenütt és mindenben a nagy ellenség, a vérző ellenforradalom. Ott van a kaszapengén a fenőkő alatt, a sorozó helyek kongó ürességében, a hivatalos szobák élettelen íróasztalán, a mozdulatban, mely elrejti a kék pénzt, és visszadobja a fehéret, minden evezőcsapásban, mely Szeged táján átszeli a Tiszát.

A diktatúra kapkod, hogy megfogózzék. És utolsó mentségül belekapaszkodik a világforradalom reménységébe, ami végeredményben egész politikájának az alapja volt. A Tanácskormány szózatot intéz a világ proletárjaihoz. Felhívja, hogy az oroszországi és a magyarországi tanácsköztársaság mellett tüntető tömegsztrájkjukkal, július 20-21-ikén proklamálják a forradalmat.

Július 21.
A forradalmakat kezdődésnek, ifjúságnak és virradatnak nevezik az emberek. Pedig a forradalmak nem reggelek. Nem a keletkezés káosza, nem az új kor legelső órája teljesül, hanem az elöregedett kor rémlátó, bomlott utolsó órája, melyben eltorzul az idők arca.
Nem virradat ez! A forradalom a lezáruló kor éjféli haláltusája, melyben véren és halálverejtéken át csak ködszerűen dereng a jövő víziója.

A forradalomban meghal az elöregedett kor. És mire a szürkület zűrzavara elmúlik és mire reggel lesz, mindig újra gyerek lesz az ember és autokrata erő fogja kézen és vezeti vissza a rendbe, a törvénybe, a templomba, hajnali misére, Isten színe elé. Aztán következik el a kor ifjúsága. Álmodó idealizmus, szabadságharcok, művészetek ideje. A kor virágot szed, szánt, kaszál, dalol és követi kedvese lépte nyomát. Aztán jönnek a kor férfiévei. Ipart, kereskedelmet teremt és hajóra száll, felszedi horgonyát és tengereken túlról hozza el kincseit. A kincsek nőnek, halmozódnak a feleslegek és kevesek kezébe összefutva, milliók nyomora fölé emelkedik az arany.
Baljóslatú sápadt világ mellett jön el az alkonyat. Hervadt virágok erjedt szaga terjed. Fülledt tivornyák, fenékig ürített poharak. Kicsapongó vad dorbézolások, fiatalra festett öreg arcok, gúnyos kacagások órái ezek. A templom harangja már csak időt jelez, a törvény csak az együgyűeknek való, a hagyományok ostoba dajkamesék. Degeneráltak, terheltek, gonosztevők és elmebetegek bomlott agya uralkodik a fáradt tehetetlenek felett. A tisztelet kivész, a kéz mely dolgozott, megáll és az éjféli óra közeleg. Eljön a kiélt korszak iszonyú haláltusája. Vér ömlik a földre, tűz lángol az égnek és a vér és tűz között meghal a kor...
A forradalmak nem hajnalok... A forradalmak éjféli órái iszonyú haláltusái. És mi szegény magyarok, hónapok óta egy ilyen mesterségesen felidézett haláltusának vagyunk a részesei.
A kor lezárul véle, de úgy érzem a szenvedésen túlról, valahol már útban van felénk egy igazi reggel.

Július 22.
Elmúlt a bejelentett világforradalom napja. A vörös sajtó extázisban ír a más népek sztrájkjáról, de közli, hogy a diktatúra forradalmi törvényszék elé állítja azt a magyar munkást, aki 21-ikén fel függeszti a munkát. Ilyen boldog országban, mint amilyen Tanácsmagyarország, nincs többé helye a sztrájknak.
Oroszországban, ahol még nagyobb a boldogság, már ki is végzik a proletárt, ha sztrájkolni mer.
A városban azért mégsem dolgoztak. Máskor se dolgoznak. Minek. A hamis bankóért? És csak vonszolják magukat az éhes alakok a forróságban.

Világforradalom... Ezt a szót mondják ma az utcák szegletén.
Lehetetlenség... agyrém. És ha mégis? Ha az emberiség rossz szellemeinek a hatalma elég nagy lenne, hogy ugyanegy órában küldj ék rohamra a milliókat Istenük, hazájuk, otthonuk és az emberiség egész kultúrája ellen. Vagy, ha csak annyi sikerrel is járna Kun Béla szózata, hogy a nyugati országok proletáriátusa lefogja kormányai kezét és itt még így maradna, hónapokig, évekig, amíg kiég.
A feszült csendbe egy magányos ember jött bele. Sebesen, szép könnyű járással jött, pedig hátizsákja nehéznek látszott. Minduntalan felkapta finom fejét. Kitágult szemében volt valami, ami az őrületre emlékeztet. Körülnézett, aztán megint sebesen ment az Ipoly felé. Egyszerre eltűnt.
Ez az idegen mostanában sokszor megy erre sok alakban. Néha fiatal, néha öreg. Fut börtön és halál elől és Szegedről álmodik.

Géza testvérem két barátja is erre szökött át a folyón. Itt jártak a házban. Szegedre igyekeztek. Nem sejtették, hogy itt vagyok, de testvéremről hírt hallottam. A budai hegyekben bujkál, mint a többiek, akik nem szöktek és még nem rabok. Ők mondták el, hogy Türr Stefánia még júniusban Budapesten járt. Bethlen István grófot és engem keresett, hogy kimentsen bennünket Itáliába.
Most valamelyik este szokatlan időben zörgettek a kapun. Mint egy árnyék állt előttünk a jövevény. Keglevich István gróf abonyi birtokáról menekült. A felesége és a gyerekei is jönnek. Külön kellett szökniük, hogy fel ne tűnjék. Az éhség hajtotta el őket. A gyerekek nem bírták tovább a koplalást. Csak ha a parasztoknak sikerült belopni valamit a saját gazdaságából, volt betevő falat a házban.
Mióta Szamuelly májusban leverte az abonyi ellenforradalmat, siralomház lett az élet. És most megint kezdődik arrafelé a háború. Szöknek hát Ipolykürtre, az Ipolyon túlra, a kifosztott kastélyba. Ott legalább aludni lehet a csupasz földön, amit a csehek is, vörösök is meghagytak nekik.

Emlékszem, Keglevich gróftól hallottam először, hogy a vörös hadsereg csapatokat tol a Tisza vonala felé. Kun Béla offenzívára készül az oláhok ellen. Azóta más hírek is jöttek.
A dunántúli hű vendek hazafias ellenforradalmát leverték a vörösök. A vendek Ausztriába menekültek. Feldbachon internálták őket, sok magyar tiszt csatlakozott hozzájuk. A Mária Terézia-rendes Lehár a parancsnokuk. Haza készülődnek. És Szegeden a Novara legendás hőse, Horthy Miklós a hadügyminiszter: Teleki Pálé a külügyi tárca. Sós tábornok és Gömbös szervezi a nemzeti hadsereget. Mikor márciusi szökése előtt Budapesten elbúcsúztam tőle, tudtam, ha élek, még találkozom a nevével. Valaki arról is beszélt, hogy Julier, az új vezérkar főnöke, kit revolverrel kényszerítettek Stromfeld helyére, seregeivel együtt, csak addig lesz vörös, amíg átkel a Tiszán. Mondják, a vörös hadseregből egész zászlóaljak szöknek át Szegedre. Oda, ahová annyit gondolunk. Képzeletünkben a város, mint a délibáb úszik nemzeti színű zászlók között, a Tisza partján, a rónák felett.

Látjuk a három színt, a Himnusz hallatszik a városból, valahányszor oda gondolunk. Száműzött zászlóink, száműzött dalunk... Koldus vagyok, semmim sincs a világon. A holtak és az elítéltek javai a tanácsköztársaságé. De mikor képzeletemben látom lobogni a három színt az égen szabadon, mikor fajom nagy imádsága visszhangot kap a lelkemben, én vagyok Magyarország leggazdagabb koldusa.
Az ablak alatt két terrorkatona egy láncra vert parasztlegényt hajtott maga előtt. A Vörös Újságot az asztalra tette egy kéz. Nagy betűk megint: "Forradalmi megmozdulások Párizsban, Berlinben, Turinban. A külföldi proletáriátus tüntetése a világforradalomért..." Aztán apró betűkkel szedve egy kis hír. Egészen rövid: Kiel ... A tüntetések minden zavaró incidens nélkül folytak le." Ebben benne van az ő világforradalmuk históriája. Végük. Az ajtó kinyílt. A vörösök megindultak a Tiszánál... .

Július 23.
Mindenki mondja már. A vörösök nagy győzelmet arattak a Tiszánál! A direktórium tagjai megint bizakodóak. Ezeknek az embereknek a fejtartásáról nézi le a város a diktatúra esélyeit. A szerencse emelkedőben van. A proletárok gorombábbak velünk, mint valaha. A katonák sapkáján ismét virít a vörös. Visszatették. De azért még nem bíznak egészen. Szalag helyett csak vörös muskátli. Ez a helyzet ingadozását szokta jelenteni. A szalaggal baj van, ha az ember hirtelen akarja levenni. A virág könnyebben lefordul a sapkarózsa mellől...
Isten tudja, hányadszor mentem körbe-körbe a kis udvarkertben. Ha igaz lenne, ha csakugyan átkelnének a vörösök a Tiszán... Aki látta a győzelmük állati pusztítását saját hazájuk földjén és látta őket visszatérni saját véreiktől rablott zsákmánnyal, annak akadozik a szíve, ha új martalékukra gondol.
- Mi hír van?

Huszár Aladár kezében száraz nesszel csörgött az újság sárszínű silány papirosa. - Átkeltek... Úgy hangzott ez, mintha valaki más beszélt volna helyette. Egy darabig mereven nézett maga elé, aztán sebesen olvasott: "... csapataink július 20-án hajnalban a Tiszát több ponton átlépték... Tokajtól Csongrádig a Tisza keleti partján mindenütt üldözik a visszavert román csapatokat..."
Az asztalnak kellett támaszkodnom. Az állam remegett és a kezem odakapott, mintha kínzó remegését akarta volna megállítani.
Győztek a vérünkkel a mi vérünk ellen. Mert itt nem az oláhokról van szó. A diktatúrának nem az oláh vereség kellett, nem a magyar fold, az elszakított testvér, csak éléskamra és rablási terület, csak új proletár rabszolgák és fegyverhordozók.

És most még csak azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy a hír hazudik. Igaz, igaznak kell lennie, mert Kun Béla, aki a kétségbeesésben elveszti a fejét és arcátlan, ha sikere van, csúfolódva, kihívón üzen Clemenceau úrnak, a békekonferencia elnökének: "Az antant akarata ellenére való román támadó viselkedéssel szemben, kénytelenek voltunk a Tiszán átkelni és igyekezni az antant akaratának a románokkal szemben érvényt szerezni:" És a gondolat elvánszorgott oda, ahol a visszaszorított oláh áradás mögött az idegen energia uszítására majd egymásnak esik a megmaradt kevés magyar.
Szamuelly halálvonata már fűtve áll és ha elindul, beülteti akasztófával a Tiszántúlt is. Egy bezárt ház égett itt hónapok óta. Senki se oltotta. A füst fuldoklott önmagától, a tűz önmagát égette el. Velünk pedig, akik a házban voltunk, ugyan ki törődött volna! Odakintről csak arra ügyeltek, hogy a szomszéd házára át ne csapjon a láng. Most felpattant a hamvadó ház ablaka. A tűz levegőt kapott, átnyaldos a kerítéseken, terjed, lobog, fut. Ha felgyújtaná a rónát, ha összerohanna az orosz tüzekkel? ...

Esteledett. Órák múltak bele a semmibe. És a képzelet nem bírta el. Megint csak alkudozni kezdett a valósággal. Talán... Hátha. Néha a sorok között, a szavak mögött is vannak hírek...
Valamelyikünk az újság után nyúlt: Csak akkor vettük észre. A sárszínű papiroson, a Tisza menti átkelés híre alatt két szó sötétlett: "Halálos ítélet"
A győztesek Saint-Germainban átadták békeszerződésüket a megmaradt Ausztriának.
Évszázados vitánk volt a császári Ausztriával, mostoha időket küldött mireánk, de azért nincs nép, amelyiknek az ő sorsa ma jobban fájna, mint nekünk. Együtt küzdöttünk és együtt buktunk el a csatamezőn. Az összeszabdalt boldogtalan Ausztriának koldus tarisznyát akasztanak a nyakába és csúfságul, számítóan osztozni küldik Magyarország testén, tulajdon rabló ellenségei közé. Kárpótlásul Nyugatmagyarországot adják mindenért, egy darab örök lázadó magyar földet, hogy élő ék legyen a két kifosztott nép között.
Démoni ajánlat, a rettentő békeszerződés legrettentőbb pontja. Mert ajándéknak látszik, pedig csak átok és becstelenség.

Egyetlen gyertyaszál égett az asztalon. Lobogtatja a láthatatlan finom légvonat. A láng tántorog és fénye nem győzi az utat a mennyezetig. Az árnyék sötét boltozatot támaszt felettünk, mintha barlangban ülnénk, hajótöröttek. Egy helyre nézünk mind. És egyik arc tükre a másiknak. A gyertyafényben csak a térkép él az asztalon. Magyarország térképe... az ezeréves egység, melyet nem emberek, de a természet alkotott országgá. Amit sohase bírtam hinni, amiről azt képzeltem, hogy csak a bolsevista forradalmi kormány megfenyegetése: Clemenceau magyar határvonala, mint a bosszú agyréme bizonyította magát az osztrák békeszerződésben is. A békekonferencia népek és nemzetek nevében a történelem legsötétebb gyilkosságára készül.
És egyszerre, rabláncra fűzve mint óriási ködbe foszló kísértetek nyargaltak el előttem a Kárpátok gránitfalai és láncra verten Dévény és a Czenkhegy, honfoglalásunk két ősi őrszeme és a Fertőtó rejtélyes nádasa, a Karszt alatt a tenger, idegen fogságban szabad folyónk a Vaskapun kirohanó Duna, havasai tövén a bilincsbe vert Erdély és Máramaros, fogoly erdők, vizek, földek, azok is, amelyeket sohase láttam és mégis szeretek. Rabláncon, idegen börtönőrök kezére adva... Egy talpalatnyi se volt belőle az enyém és mégis minden az enyém volt. Tőlem veszik és külön-külön mindenkitől, aki magyar.

Az őrület meleg szele fáj át a fejemen. A térképen egy vörös ceruza halad. Megint egészen tisztán láttam. A gyertyaláng lobog. Huszár Aladár belerajzolja a térképbe a párizsi békekonferencia határozatát. És ez olyan, mintha nyisszenő ropogással eleven húsba futna a kés és vér serkenne a nyomán. Az ősi határ kívül marad, elvész számunkra mindenütt és mélyen benn friss seb támad köröskörül...
Az ember fel akarna ordítani és a szájára szorítja a kezét és érzi a kést saját testében. A vörös vonal pedig szalad tovább a térképen, olykor riadozik, megbotlik, visszahőköl, megáll és megint csak megy, ősmagyar városokon innen, kettévág színmagyar vidékeket és kirajzol egy iszonyú rémet, egy nyomorék csonka roncsot; a békekonferencia Magyarországát. Aki nem hajolt hazája térképe fölé, aki idegen népek parancsa és rabló vágyai szerint könnyes szemmel nem rajzolt új határokat az ős határokon belül. Az nem tudja, hogy mi a kín, a bosszúvágy, a lázadás, nem tudja, mi a gyűlölet és mi a hazaszeretet.
"Visszavesszük".

Melyikünk mondja ki? Mindegy! Ez a szó nem egy emberé. Ez a szó egy egész nemzeté. Nyomorúságunkban és pusztulásunkban is volt annyi erőnk, hogy kimondjuk. És vad keserű elszánásban olyan erősen éreztük, hogy megborzongtunk tőle.
Visszavesszük...
Mostantól ezt a szót fogja belélegzeni minden nemzedék. Ezt a szót hallja majd anyjától először a gyerek. A menyasszony és vőlegény ezzel a szóval fog egymásnak hűséget esküdni az oltár előtt. Ezt a szót hagyja örökül, aki elmegy, erre a szóra tesz fogadalmát, aki itt marad.
Visszavesszük! Az utolsó rögöt, az utolsó fát és minden forrást, minden fűszálat, minden követ.
Az éjszakai csendben nem mozdult többé semmi sem. Csak a leégett gyertya lángja ingott a kanócon. - Menjünk... Aludni kell, ez az utolsó gyertyaszál a házban ...

Július 24-28.
Vannak napok, amelyeket az ember átvirraszt éppen úgy, mint álmatlan, lázas éjszakákat.
Hangok beszélnek és nem tudni, mi a valóság és mi az agyrém. Mondják, hogy a Tisza menti vörös győzelem csak hazugság. Az antant hatalmak kiáltványt intéztek a magyar néphez. A kormány titkolja. Kun Béla már szökik Budapestről. Szamuelly felülkerekedett, magához ragadta a hatalmat és mészárlásra készül...
A vörös hadsereg győzelme halált jelent a nemzetnek, az oláh seregek győzelme megaláztatást. A megaláztatásból talpra lehet állni. A halálból már nem. A harctéri jelentés napról-napra hátrább kerül a vörös sajtóban és halkul, szerényedik. 24-ikéről még ezt jelentette Landler elvtárs, a vörös hadsereg új parancsnoka:
"Több nap óta szakadatlanul harcoló csapataink az egyre fokozódó ellenséges ellenállás dacára, a mai nap folyamán is sikereket értek el..."

Aztán a 26-iki Népszava már nagy betűkkel, a lap élén vezércikkben közli: "Minden fronton győz" - és alatta kis betűvel: Szovjet-Oroszország dicsőséges vörös hadserege..."
Szovjet-Magyarország vörös hadseregének a jelentését soká kellett keresnem. Eldugott helyen, csorbult betűkkel van szedve, elolvasni nem lehet...
Megtanultuk a proletárdiktatúra sajtójának a lélektanát. Hazugságaik természetéből olvassuk ki a valóságot. Ha "Szovjet-Oroszország győz akkor a tanácsmagyarországi csapatokat verik. Ha Peruban vagy Forliban, Californiában vagy Gótában, Kisázsiában vagy Vicenzában "kikiáltották a tanácsköztársaságot", - akkor holt bizonyos, hogy Budapesten rosszul áll a tanácsköztársaság.

De mi már annyiszor bíztunk, annyiszor megcsalódtunk. És mégis van egy hír, amely bizonyosságot ad. Ha felszínen úszik is még a hajó, de már süllyed, mert az első patkányok menekülnek. Károlyi Mihályt, aki hirdette, hogy "utolsó leheletig" kitart, aki elárulta és a bolsevizmusba taszította Magyarországot, feleségével és titkárával egy cseh határállomásnál letartóztatták és Prágába vitték. A büntetés közel lehet, mert félt és elment.
Hír szerint most, mikor kétezer koronánál nagyobb összeget nem fizetnek ki a pénzintézetek, több millió osztrák-magyar pénzzel és hamis útlevéllel látta el magát. Bécsen át Milánóba akart menni, de Itália nem kívánta jelenlétét. Beutazását Bajorország is megtagadta. Prága ellenben menedéket ad neki. Már csak hálából is... Károlyi Mihály nélkül a magyar Felföld soha se került volna Csehország börtönébe.
Elment. Megfutott nemzete igazságos bosszúja elől. Isten büntető keze elől nem futhat el. Hontalanságba és rabságba hajtott milliónyi magyar élet, temérdek elöntött magyar vér és elárult magyar föld kiált fel az égre. Silány ember és silány politikus, de a világtörténelemnek legnagyobb árulója. Itt járt Iskariot.

Július 29-31.
Olykor egy utcaszeglet is beszélni tud egy egész városról. Ma reggel ott a víz túlsó oldalon katonák verődtek össze. Az egyik mondott valamit, közben el keseredetten legyintett a kezével. A többi lehorgasztott fejjel állt és a kövezetet nézte. Aztán nem volt többé vörös virág a sapkájukon. Letépték és az út közepére hajigálták. Kisvártatva láttam őket, ahogy hátizsákkal kifelé indultak a városból és eltűntek a száras tengeriben.
Mindenki a vörös hadsereg óriási veszteségeiről beszél.
A hivatalos lap leplez: "Győzelmesen harcoló csapataink... feltartóztatására 27. egész román haderő... csapatainkat a Tisza, mögé vontuk vissza. Legnagyobb rendben, legkisebb véráldozat és anyagi veszteség nélkül...
- Huszonnyolcezer halott, - mondják a hírek: És tízezer ember a Tiszába fulladt.
Igaz-e, nem-e, senki se tudja, de ha csak egyetlen magyar életbe is került ez a hiábavaló szörnyű gonosztett, egy egész nemzet lesz vádlója a bűnösöknek. Könny futja el az emberek szemét, mikor erről beszélnek.

A Vas Somáknak már nem kell akasztófákat termelniük, elvégezte a magyar irtást a Tisza menti tömeggyilkosság.
Sok a halott, a tisztek között is, pedig ki tudja hány Szegedről álmodott utolsó éjszakáján. És míg ők meghaltak egy gyűlölt idegen eszme idegen zászlói alatt, Landler elvtárs, a vörös hadsereg főparancsnoka és a többi elvtárs biztos helyről, távcsővel nézték magyar munkások és földművesek, magyar iparosok és polgárok halálát... Az oláh győzelemért, a vörös vereségért, mindenért a magyar faj fizet.
És ennél tragikusabb magyar halál nem volt soha. Ha még soká tart, már csak őrülteket találnak itt, mire vége lesz.
Óráról-órára ijesztőbb hírek kószálnak. Budapesten Szamuelly Tibor lép az előtérbe. Magához akarja ragadni a hatalmat. Eddig túl enyhén kezelték a diktatúrát. A terroristák hozzá pártoltak. Mielőtt elvesztenék hatalmukat, bosszút akarnak állni a nemzeten. A direktóriumok már megkapták a titkos utasítást. Már összeírják a névsorokat. Szamuelly Tibor mészárlást készül rendezni a polgárság között. Az iparosokat se fogja kímélni, a földműveseket se. Sötét, fülledt várakozás meredezik a városban. A túlsó partról is jönnek hírek. A csehek megint felvonulnak. Készülődnek. És mondják, parancsuk van, hogy augusztus 3-ikán Vácott legyenek. Innen egyre több katona szállingózik el. Budapestről pedig csak egyre érkeznek a terrorlegények. Nyolcvanan vannak már.
Az esti vonat érkezése után különös emberek lopakodnak a szürkületben az Ipoly felé, Azelőtt magyarok menekültek erre. Most többnyire zsidók lapulnak a házak mentén és csomagokat visznek. A városházán is lázasan csomagolják a direktórium irattárát. A zsidó elvtársak megint hirtelenében a háttérbe húzódtak. Losoncz kínzója, Szíjgyártó, most immár korlátlanul uralkodik a város fölött.

Ma többek között elrendelte, hogy minden olyan egyén, aki bejelentve nincs és itt maradását a direktórium indokoltnak nem látja, köteles Balassagyarmatot huszonnégy óra alatt elhagyni, különben forradalmi törvényszék ítél felette. A budapesti illetőségűeket a fővárosba toloncolják.
Hát újra kezdődik... A túlsó szegleten megint ácsorog egy ember és figyeli a házat. Házkutatásokról beszélnek. Ismét megéled a szörnyű kéz, amely keresett és mindég mellém nyúlt. Rossz szerencse lenne, ha most találna rám, mikor talán már megvannak számlálva a napjai.
Mitévők legyünk?... És a terv ismét fölmerült. Át az Ipolyon, valahogy Bécsbe, el Szegedre... Hányszor gondoltam erre, aztán leküzdhetetlen akadályok, az irtózat, hogy tulajdon hazám földjén kérjek menedéket csehektől, szűkös anyagi helyzetem, betegségem mindég újra feltartóztatott.
- Várjunk, meglátjuk, hogy alakul a helyzet, mondották barátaim.

Mióta mondják már! - Egyszerre a szügyi ház jutott eszembe és mintha még mindég mondaná, amit első nap mondott az idegennek: "Jól tetted leányom, hogy hozzám jöttél: Nem akartam búcsú nélkül menni, ha úgy fordulna, hogy mégis mennem kellene. És még egyszer láttam a kertet, a házat és az úrnőt Mikor utolszor arra jártam, lábon állt a termés, most már búzakeresztek között aranyban gázolt a tarlón a nyár. Aztán felzöldült a szűgyi kert. A tisztára sepert udvar már nem volt katonák országútja. Elmentek mind. Az alsó ház falán futórózsák nyíltak. A kút tájékán kisarjadt a legázolt fű, a teraszon zöld növények és kerti bútorok álltak az egykori muníciós ládák helyén.
- A trénszekerek sok kerékvágása, a szenny és piszok de hirtelen eltűnt... Vajon másutt is így lesz?
Mielőtt elmentem, bejártuk Jolánta nénivel a kertet. Egy pillanatra megálltunk a fáknál, melyeknek a résén a trombitás huszár képe átsuhant a vörös katonák közeli, a bokroknál, melyek eltakartak Pogány autója elől. Mennyi minden történt azóta... A fák mélyen zöldek és komolyak lettek. A kert már túl volt a nászéjszakáján. Lehervadt róla a koszorú, elvirágzottak a legszebb virágai.

Isten vele Jolánta néni! És a kertre is visszanéztem. Mintha bokrétát szedett volna a szemem, búcsúzóul összeszedte a fák és bokrok emlékeit. Soha sem fogom elfelejteni. Mialatt az emberek börtönt és kötelet szántak nekem, ez a kert ideadta a tavaszt.
Aztán nem látszott többé. A balassagyarmati kis pályaudvaron katonák lótottak. Fegyvereket dobáltak fel a vasúti kocsikra.
- Kiürítik a várost, - mondotta egy vasutas munkás és gúnyosan nevetett Ekkor vettem észre, milyen szokatlanul nagy mozgalom van a különben csendes állomáson.Nyílt pályán halomba dobált ládák és zsákok között elszállításra készen hintók, ágyneműk, gépfegyverek, zongorák álltak a vagonok előtt.
Az utcák csendesek voltak, csak egy-egy kapunál várakozott szekér és siető emberek össze-vissza holmit raktak fel.
Szökdösnek! Pedig Landler elvtárs vörös főparancsnok a 29-iki Népszavában még azt közöltette harctéri jelentésében, hogy "A frontokon a helyzet változatlan."

A szegedi kormány ellen a düh paroxizmusa tombol a vörös lapokban: "Csaló gazemberek, hazafiak..." üvölti Kun Béla sajtója, míg óvatos kis röpcédulák vándorolnak kézről-kézre. Szegedi repülők hintették le a Dunántúlra: "Közeledik a megváltás órája? Készüljetek és támogassátok a nemzeti kormányt! A város mereven hallgat, az arcára ragasztott temérdek vörös plakát alatt. Hallgat, mintha el akarná titkolni a gondolatát. De odabenn a csukott ajtók és ablakok mögött összedugják a fejüket az emberek.
A vágy mesél. És az elviselhetetlen gondolatot, hogy oláhok segítségére szorulunk, átszövi a képzelet és a reménység. Szegedről már elindult a nemzeti hadsereg. Egész vörös zászlóaljak mennek át hozzájuk, lerakják a fegyvert. Az oláhokkal fehér magyar csapatok jönnek. Talán már holnap...
Mindenki tudott valamit és a kínban és nélkülözésben lefogyott szegény emberi arcok egy-egy pillanatra visszakapták egykori kifejezésüket: - Hallottátok!... Budapesten a főváros katonai főparancsnoka Haubrich elvtárs riadóra készíti elő a lakosságot, ha a proletár diktatúrát veszély fenyegetné. Plakátokat ragasztanak ki megint az egész városban:
"...A riadókürtök megszólalása után egy órával az utcán senki se tartózkodjék. A vörös katonák a laktanyákba, a munkások a munkás zászlóaljakhoz tartoznak sietni. A villamos vasutak, a riadó kürtök megszólalása utáni egy órával összes kocsijaikat bevonják. Az összes üzletek és nyilvános helyiségek azonnal bezárandók, úgyszintén az összes ablakok és kapuk is. A riadóval egyidejűleg kivételes hadiállapot lép életbe..."

Ilyen rendszabályokhoz nem nyúltak eddig. Sem az oláhok májusi támadásakor, sem a júniusi ellenforradalom idején. - Zavarosan kuszálódnak a hírek. Anyámra, testvéreimre, barátaimra gondolok. Akik Budapestről jönnek, a visszaözönlő vörös hadsereg bomlásáról, anarchiájáról, terrorcsapatok zendüléséről, Szamuelly egyeduralmáról beszélnek. Már nem lehet eligazodni: A fehér csapatok közelednek! Az oláhok előnyomulnak a Tiszánál.
A diktatúra belsejéből omlás, recsegés hallatszik. Az antant hatalmak nyilatkozatot küldtek. És a kormányzótanács sajtójában közölni kénytelen. Pedig ez már nem a tanácskormánynak, nem a proletár diktatúrának szól. A szövetséges és társult kormányok végre a magyar néphez fordulnak.
A vörös sajtó: "Az antant nyilatkozata a blokádról!" cím alá rejti a hatalmak üzenetét, melyben kijelentik: - "igen kívánatosnak tartanák, hogy a magyar néppel békét kössenek... De a béke csak abban az esetben állhat helyre, ha a magyar népet olyan kormány képviseli, mely valóban a népakaratot reprezentálj a, nem pedig olyan, amelynek hatalma a tenoron nyugszik". Négy és fél hónap kellett ehhez! A győztesek békéje szempontjából Károlyi Mihály után Kun Béla is hasznos munkát végzett. Tönkretette és kifosztotta Magyarországot utolsó erőforrásaiból. A párizsi békekonferencia nagyhatalmai most már átvehetik az ellenállásra képtelen zsákmányt és fenntartás nélkül kifizethetik ezeréves tulajdonunkból kis szövetségesei benyújtott háborús számláit...

Augusztus 1.
A városban tegnap este terjedt el a hír. A vörös hadsereg felbomlott. Landler elvtárs a változatlan harctéri helyzet után kénytelen bejelenteni: "Támadjuk a Tiszán átkelt románokat..." "A vörös hadsereg teljesen intakt, a románok felett győzelmet aratott... Veretlenül, önként vonultunk vissza."
A balassagyarmati direktórium tagjai nem bírják többé leplezni az idegeiket. Az elvtársak megrohanják a boltokat és vásárolni akarnak, mindegy, akármit, csak árú legyen, csak szabaduljanak a fehérhátú szovjet bankótól. De hiába fenyegetőznek, a kereskedők nem adnak el semmit.
A kirakatok üresek. Csak a közoktatási népbiztosság propaganda üzlete kínálja a holmiját. Röpiratok, népbiztosok arcképei, vörös csillagok, vörösember-jelvények, Lenin, Marx gipsszobrai. Senkinek sem kell.
A város szinte mozdulatlan, mintha belemerevedett volna a várakozásba. Távíróhuzalokon pedig szüntelenül jönnek Budapestről a parancsok: "Minden direktórium maradjon a helyén. Senki se merjen megszökni..."
A nyitott ablak alatt lépések álltak meg. Izgatott gutturális hangok beszéltek.

- Ableiten, - mondotta az egyik sémi hang, - le kell vezetni... Csengettek a kapun. Az alispán jött... Távirat érkezett Budapestről. A Kun-kormánynak vége! Mintha valami felkapta volna a szívemet és magasra emelte volna magam fölé.
- Biztos értesülés, - folytatta az alispán. Tiszta szocialista kormány alakul. - És kezét olyan elővigyázó mozdulattal kulcsolta egymásba, mintha ügyelné, hogy egyikkel kárt ne tegyen a másikban:
Tiszta szocialista, kormány... Nem ezt vártuk! És eszembe jutottak azok a hírek, melyek arról szóltak, hogy az antant bécsi megbízottai nem Bethlen István gróf bécsi bizottságával, nem is a szegedi kormánnyal, nem magyarokkal, de már napok óta Böhm Vilmossal, Kunfi Zsigmonddal és Károlyi emberével:
Garami Ernővel tárgyalnak.
A gondolatomba beleugrott egy szó: "Ableiten... le kell vezetni".
A zsidóság képviselői már ott vannak. Tegnapi vörös hóhérok visszafakulnak a mérsékelt szocializmusba és már készülnek, hogy egyik kezükből a másikba tegyék át a hatalmat és egy elkínzott, vérig sértett nemzet haragját levezessék magukról.

A diktátorok jellegzetes szörnyű arcképcsarnoka átnyargalt a képzeletemen. Láttam őket külön-külön, ahogy remegő szájjal szoroznak, osztanak, összeadnak, kivonnak. A világforradalom elmaradt, de valahol másutt is történt hiba a számadásban; Minden tételt felvettek, az antant fenyegetéseit is, az oláhok támadását is, csak azzal nem számoltak, hogy a haldokló Magyarországban van még annyi erő, hogy ziháló mellén összefonja a karját és ősi fegyverével a passzív ellenállással belülről ássa alá a bolsevizmust, mellyel, ha a magyar föld népe mellé áll, se az antant, se az oláh fegyverek nem tudtak volna megdönteni.
Az őrszoba irányából kiabálás hallatszott:
- Ki mondta? Nem tűrjük!... És a vörös örök a terroristák rohantak a posta épülete felé. Ha a postafőnök mondta, le kell csukni.
A postafőnök válasz helyett felhívta Budapestet. Az egyik hallgatókagylót egy terrorista tartotta... Aztán kifutott a huzalokon a kérdés messze, a főváros felé. Azonnal jött a felelet: "A kormány lemondott, a tanácsrendszernek vége. Budapest örömmámorban úszik"
A terroristák elképedve meredtek össze és a postafőnököt nem tartóztatták le. A direktóriumot keresték, mitévők legyenek? De a Városházán üresek voltak a vörös hivatalok. Az elvtársak eltűntek. Néhányan hirtelen megbetegedtek. Az alkonyodó utcákon pedig osont a hír, szinte pillanatok alatt bejárta a várost. Benyitott az ajtókon, bezörgetett az ablakokon.

Békesség a földön a jóakaratú embereknek. A ház szűk lett. A kert is. A szomszédból egy hegedű hívott. Sírva kísérte a zongorát. Aztán, nem mi akartuk, a dal akarta, kitört belőlünk az eltiltott, a halálra ítélt nagy magyar imádság. Felálltunk mind, a Himnusz pedig emelkedett a nyári éjszakába, fel minden csillagokig. Lenn a homályban, az utca túlsó oldalán, nesztelen, sötét alakok bujkáltak. A nyitott ablak kiverődő világosságában pedig levett kalappal szomszédok álltak. Ők is imádkoztak.

Augusztus 2.
A pásztorsíp hangja lassan jött a virradaton át, lefelé az utcán. Csalódást éreztem. Már nem voltam az, aki tegnap. Már nem tudtam örülni. Nyugtalanság keveredett a gondolataim közé... Odakinn minden a régi maradt. A megyeház felett tovább himbálta magát a vörös zászló. A vörös őrszoba ablakában egészen úgy könyököltek a vörös katonák, mint a proletárdiktatúra cseh győzelmei idején. És a tanár, aki a szomszédban lakik, kopott vasárnapi kabátjában ballagott a tanítók kommunista átképző tanfolyamának záró ünnepére.
Hát még mindig? Mi történik itt tulajdonképpen.
Kinyílott a börtönajtó. És a rab nem merne kimenni a szabadságba? A kis fiú levette az ágya fölül a nemzeti színű játékzászlóját és kilobogtatta a gyerekszoba ablakán. Az utcáról egy idegen ember megfenyegette. Sírni kezdett és az anyjához bújt:
- Rossz kommunisták, rosszak...

Dél felé jött a szomszéd felesége: Ijedten beszélte. Huszár Aladárt le akarják tartóztatni. Bement az átképző tanfolyam ünnepére. Nemzeti színű szalagokat osztott. Beszédet intézett a tanítósághoz. Mire Weiss elvtárs vizsgálóbiztos megérkezett, mint az orkán zúgott a teremben a Himnusz. Weiss elvtárs összetépte dühében a bizonyítványokat. A zsidó tanítók mellé álltak, a magyar tanítók pedig énekelve vonultak ki Huszár Aladár mögött a szabad ég alá.
Ekkor már fegyveres vörös őrök jöttek szemben. Mindenkiről leszedték a nemzeti színeket.
De azért, mikor Huszár Aladár hazajött, nagy piros-fehér-zöld zászlót tűztünk ki a házra.
Dobolás hallatszott:"... Mindenféle jelvény kitűzése vagy viselése tilos." Két csirkefogó közben letépte a zászlót. Ekkorra már zavaros lázálomnak rémlett az utca képe. Az őrjáratok sűrűn cirkáltak. Egy ember rózsaszín plakátokat ragasztott a házak falára. A szocialista-kommunista párttitkárság sokszorosított távirata volt a papiroson: "Az antanttal kötött megállapodás alapján a szakszervezetekből alakult munkáskormány
vette át a kormányzást. A fennálló munkás közigazgatás szervei érintetlenül végezzék munkájukat... Legszigorúbb statárium hirdetendő ki".

A kezem minduntalan a homlokomhoz kapott. Már zöld plakátot ragasztottak utcahosszal a rózsaszín mellé. Az új kormány körtáviratának a szövege volt. Forradalmi kormányzótanács helyett - Munkáskormánynak nevezik magukat, népbiztosok helyett - minisztereknek. Peidl miniszterelnök, Peyer belügy-, Garami-Grünfeld igazságügy miniszter, aztán Kun Bélának három népbiztosa következett: Ágoston-Augenstein külügy-, Haubrich hadügy-, Dovcsák ipar- és kereskedelemügyi miniszter és végül maga a tanácsköztársaság elnöke: Garbai Sándor, a közoktatásügyi miniszter...
Megint eszembe jutott a tegnapi szó: "Ableiten... levezetni. Kohn Mór hamis bukást rögtönzött és a cégtáblára hirtelen ráfestette Kohn Mórné nevét.
De hát hol késik a nemzeti hadsereg? Hol vannak a magyar politikusok? Sivárabb kétségbeesést még az elmúlt iszonyú hónapokban sem éreztem.

Hírek érkeztek Budapestről. A tanácskormány diktatúrája a vörös hadsereggel együtt omlott össze, helyzete pedig már július 31-én éjjel tarthatatlanná vált, abban a pillanatban, mikor kiderült, hogy az oláhok másodszor nem állnak meg a Tiszánál. Kun Béla tegnap délutánra sürgősen összehívta az ötszázas munkás- és katonatanácsot. És az Új városháza tanácstermében, ahol március 21-ének éjjelén egy maroknyi tábor a proletárdiktatúrát kikiáltotta, - Kun Béla akadozó, síró hangon lemondott. Az éjszaka folyamán, a többi népbiztossal és családjaikkal. Ausztriába szökött, fajrokona, Renner kancellár szárnyai alá. A különvonatok a Peidl-kormány segítségével futottak át a határon, a budapesti olasz missió katonai kísérete mellett! Szamuelly állítólag eltűnt. De Kun Bélával együtt szökött a vérengző Weiss és Schwarz, Vágó és Pogány és a százhúsz kilós ügyvéd, Landler elvtárs, vörös főparancsnok is.Mind a hárman otthagyták a Tisza-Duna közén halálba és pusztulásba kergetett hadseregüket, melynek esküvel fogadták, hogy utolsó csepp vérükig kitartanak.

A népbiztosok a bolsevista dicsőség mezején szerzett sebek nélkül, temérdek millió osztrák-magyar kékpénzzel tűntek bele az éjszakába, melyből Magyarország vesztére kilenc hónapja, elősompolyogtak. Károlyi Mihály után elmentek ezek is. És az ország kitűzte háromszínű lobogóit.
De Peidl kormánya, mely nemcsak megtűrte, hanem fedezte és rendezte a bűnszövetkezet menekülését, - nem tűrte a három szín feltámadását. Letiltotta a zászlókat. Statáriumot hirdetett...
- Mi történt?
Huszár Aladárt elfogták az utcán. Börtönben van. A vörös őrség parancsnoka ki akarja végeztetni - a Himnuszért ... Kis nemzetiszínű szalagokért.
A csendőr százados. Budapestre telefonált. Kegyelmet kért. A válasz megjött: "Fogva, kell tartani, szállítsák a terroristák Budapestre".
A bőrkabátosok hangosan beszélik, hogy útközben majd végeznek vele. Huszár Aladárné a férjéhez akart menni. A terroristák nem engedték. - Szíjgyártó elvtárs most hallgatja ki. - Futótűzként terjedt a hír. A megyeház előtt ekkor már gépfegyveres készültség volt.

Egyszerre megmozdult a város. A vörös plakátos házak lenyűgözött lakói eljöttek. A hivatalnokok, tanítók, az egész értelmiség. És jöttek a kisemberek megvédeni a kisemberek barátját. Felvonultak a vasutasok, a postások és követelték mind, bocsássák szabadon Huszárt. A vörös őrség egyszerre melléjük állt.
Megint doboltak: "Aki kilenc óra után az utcán tartózkodik, azt a vörös őrség bekíséri".
És az őrség ugyanakkor felüzent Szíjgyártó elvtárshoz, ha kilenc óráig szabadon nem ereszti a foglyot, leteszi a fegyvert és nem szolgál tovább.
Ekkor már izgatottan beszélték az utcákban, hogy az oláhok Aszódon vannak és jönnek errefelé. Szíjgyártó elvtárs az öklét rázta dühében: Rögtön ki kellett volna végeztetnem. - A tömeg egyre hangosabban követelődzött és Huszár Aladár kilenc órára otthon volt.

Uralkodott magán, mikor elbeszélte. Szíjgyártó elvtárs felemelt kézzel rohant rá, revolvert szegezett a mellének, le akarta lőni. Ebben a pillanatban görcsös gyerekzokogás hallatszott az asztal végéből. Csak ekkor vettük észre... Kitágult szemmel, sápadtan ott álltak a gyerekek és mindent hallottak.
Mikor mi ilyen kicsinyek voltunk, mint ők, Anyám megtiltotta, hogy akárki is borzongató rémmeséket mondjon nekünk. Ennek a kornak a szegény gyerekei pedig, az atyjuk, anyjuk sorsában átélik azt, amit nekünk még csak mesében se volt szabad hallanunk.

Augusztus 3.
A város a terroristák kezére került. Budapestről nem jön többé hír. Az utolsó értesítés ma reggel érkezett. Az antant megbízottai tárgyalnak az új kormánnyal és hajlandók elismerni. Az oláhok megálltak... Balassagyarmat utcáin megint kihívóan beszélnek a tegnap még remegő kommunisták. A beteg elvtársak hirtelen meggyógyultak. A propagandaboltos ismét kinyitotta az üzletét és "Kommunista kiáltvánnyal" van tele a kirakat. Az utcán két embernél többnek nem szabad egymással szóba állnia.
Huszár Aladárt megint le akarták tartóztatni a terroristák. Elmenekült. Minduntalan csengetnek. Detektívek és vörös őrök tudakozódnak.
És a kétségbeesett városban a polgárság és a vasutasok titokban fegyverkeznek.

Augusztus 4.
Magányos lövés dördült el a közelben. Aztán, mintha szitából szórták volna, sűrű fegyverropogás hallatszott. A belső város irányából szaladó emberek közeledtek. Gergely kocsis felesége lélekszakadva botlott be a folyosón. - Nagy baj van, már elállták a katonák az utcánkat. Szuronnyal kergetik a népeket a kapuk alá.
Egy pillanatra Huszár Aladárra gondoltam. Csak nem fogták el? Feleségének sokan üzenték, ne mutatkozzék az utcán, mert bajba kerül. Tudni akartuk, mi történik. Végzet iróniája. Utolsónak én maradtam, aki közülünk még kibújhatott a házból. A szembejövők izgatottan beszéltek. A megyeház irányából jött mindenki, arra senki se ment. Egy úr megszólított: - Forduljon vissza, nem lehet oda menni. Új terrorcsapat érkezett. Egy halott is fekszik az utcán. Tehát nem Huszárról van szó. Megköszöntem a figyelmeztetését, de azért folytattam az utamat. Szemközt megint futó alakok jöttek. Egy cselédleány a falhoz dőlt, és megoldódott cipőzsinórját kötözte.
- Mi történik odabenn? A leány lihegve felelte:
- Piros sapkájuk van, tudom is én kicsodák, tán franciák, borzasztóan lövöldöznek.

A lövöldözés ugyan ekkorra már megszűnt, de a leány izgatottságában még mindég arról beszélt. Két iskolásfiú kukucskált ki egy kapu mögül: - A zsidók lázonganak, - mondották titokzatosan. A Vasút utca teljesen néptelen volt. Csak a lépésem hangzott. A megyeház előtti téren csoportosan bőrkabátos alakok álltak. A gépfegyverek körül szuronyok mozogtak a napba.
Egy pillanatra megütközve néztem körül: Most láttam először a teret. Egészen másként képzeltem el. A városházán nem volt torony. Nyoma se volt az árkádos házaknak, a vén kútnak. Kár... És mindennel így van az ember.
A szuronyok mintha megláttak volna, hirtelen felém fordultak. A bőrkabátosok dühösen ordítoztak: Vissza! - Egy földszinti ablakból kinézett valaki. Bedöftek a rohamkésükkel. - Bitang burzsuj! Befele, különben leütöm a fejedet! - A terroristák indultak felém. Mégis inkább visszafordultam.

Délután egy detektív jött. Azok közé tartozik, akiket mostanában "retek"-nek hívtak, kívül vörös, belül fehér. Huszár Aladár után, tudakozódott, aztán elmondta a feleségének, hogy a vörös sapkások, akiket franciáknak tartottak, a Tiszai frontról visszatóduló huszárok voltak, a lövöldözés pedig onnan eredt, hogy a városi vörös őrök le akarták fegyverezni Szíjgyártó elvtársat. De a terroristák megmentették. Most már az ő kezükben van a város. Óvatosan körülnézett: A leninfiúk végsőkig akarnak védekezni. - Meg akarják bosszulni a diktatúra bukását: Ma éjjel fosztogatásra készülnek. - Százan vannak. Gyilkolni fognak. Ezt a házat is megjelölték. Vigyázzanak! Megint körülnézett: - De aztán tessék majd megmondani a nagyságos Huszár úrnak, ha visszakerül a hivatalba, hogy nem vagyok kommunista...
Órák múltak. A hír végigborzongott az utcákon. Sokan becsukták a kapukat. Írásaimat megint elástam. Elrejtettük a pénzt is, ami a házban volt. Mindegyikünk összecsomagolta a legszükségesebb holmiját. A külső világ megszűnt. Mikor esteledni kezdett, nem bírtuk az elszigeteltséget.

Mégis megkísérlem... Kimegyek az állomás felé, hátha hallok valamit véletlenül. De az utcák kongtak, az állomás kihalt volt. Csak egy munkás formájú ember ült a mérlegen és a pipáját tömte.
- Mikor megy a legközelebbi vonat Budapestre?
- Nem megy oda vonat, - felelte az ember. A pipájára gyújtott. Aztán behunyta a szemét.
Hazaindultam. Közben új plakátok kerültek a falakra: Szigorított statárium!
Minden csoportosulás tilos, aki a vörös őrök felszólításának nem engedelmeskedik, azt a helyszínen agyon kell lőni. Szíjgyártó megyei parancsnok...
Egy kerítés mellett öregedő zömök kis zsidó állt és egy fiatal növel beszélt. Hideg belenyugvással olyan hangosan mondta, hogy meghallottam. - Ma fél hatkor bevonultak a románok Budapestre.
Megakadt a lábam, pedig nem botlottam meg és az arcomat elöntötte a vér a szégyentől. Az oláhok... dadogta valami gyámoltalanul a belsőmben... Az oláhok... És nyilalló fajdalomban egyszerre felfogtam Szeged tragédiáját. Hát ezért
Nem jöhettek a mieink? Ezért nem engedte az antant? A várakozás hosszú hónapjaiban ezért haltak meg annyian közülünk? A nagyhatalmak Budapest megszállását az oláhoknak tartogatták, hogy a város a zsákmányuk legyen és ők mégis megmentőknek lássanak.

Szédülten mentem haza. A csapás és a megaláztatás olyan mérhetetlen volt, már minden egyéb közönyösnek látszott.
Budapest az oláhok kezén...
Az óra elütötte a kilencet. Ekkor egyszerre a folyosó felöl nagy zörgetés és káromkodás hallatszott és az ajtón egy kövér, dühös ember hömpölygött befelé. Kalapját a fején felejtette, pipája a szájában lógott. Az öreg Schlegel volt, az Ipoly parti jó német műkertész, vad magyar hazafi, aki az elmúlt hónapokban sok menekülőt átsegített a túlsó partra.
- Donnerwetter, fene egye, miért nem nyitnak kaput? Zörgetni tu ich, záróra van, lelövik az embert odakinn.
Most, hogy védett helyre ért, megnyugodott és kövér kezét Huszár Aladámé vállára tette: - No csak aztat akartam mondani, hogy ne féljen. A férje nálam van. Waffen haben wir auch. Ha próbál itt mészárolni a kommunista, én is gyüvök és úgy lelövöm őtet, mint, egy kutyát. - Előkotort a kabátja zsebéből egy ordas revolvert és mint a buzogányt, vadul csóválta a feje fölött. - Csak eztet akartam mondani.
Előtte lopództam ki a kapuig. Az újhold már lekanyarodott az égről. Az utcában senki se járt. Hátra intettem az öregnek. Köszvényes mozgásával, először mindég a jobb lábával lépve, kilódult mellettem kapun szótlanul a kalapjához nyúlt és furcsa gyerekes döcögéssel eltűnt az utca végében, a tengeri szárak között.
A villany elaludt. A város nem mozdult többé. Egyetlen gyertyaszál virrasztott velünk. Minduntalan az órára néztünk. A hírek szerint a terroristák őriztetik a városból kivezető utakat, hogy senki se menekülhessen. Éjfélkor kezdik el a fosztogatást. Még ha gyorsan dolgoznak is, félórába bele telik, míg ide érnek:
Ezt a házat jelölték ki harmadik állomásnak.

Valahogy eszembe jutott gyerekkorom egy régi borzadása. Kicsi voltam, Tormay nagyanyám hugenotta őseiről mesélt. Akkor hallottam először, hogy a Bertalan-éji mészárlás előtt, Medici Katalin emberei bezárták Párizs valamennyi kapuját, hogy senki se menekülhessen és fehér krétával megjelöltek minden házat, melyben hugenották laktak. "De ez több mint háromszáz év előtt történt, - mondotta nagyanyám, és az emberek még vadak és kegyetlenek voltak" ... Az óra éjfélt ütött.
Kértem Huszár Aladárnét, hogy mihelyt lövöldözni kezdenek a városban, meneküljön ki a gyerekekkel a tengeriföldekre. Hallgatództunk. Megint csak az óra ütött. Fél egy. Barátnőm az ablaknál állt és kifelé ügyelt. És egyszerre arra kellett gondolnom, hány éjszakán virrasztottunk így az elmúlt hónapokban.
- Emlékezel? Mikor még mondogattuk, most a vörösök lőttek, most a csehek.
A sorsunk nem változott. A proletárdiktatúra még mindig él és tovább kínoz. Egy óra...
A fiastyúk már felszállt a szemközti ház teteje fölé és a csend úszott a nyáréji csillagok alatt. Fél kettő...
Egy kutya ugatott. Aztán köröskörül ugattak a kutyák.
- Jönnek...
Megint múltak a percek. A kutyák már nem ugattak. A hűvös derengésben megszólalt az első kakas, kisvártatva az egész soron kukorékolni kezdett egyik a másik után, mintha össze nem igazított órák jelezték volna az időt.
Megvirradt. A terroristák nem jöttek el. Ki a megmondhatója, hogy miért? Balassagyarmat Bertalan éjszakája elmaradt.

Augusztus 5.
A kommunizmus lélektanából mindég kimarad a nagyszerű. Még akkor is, mikor kegyetlen. Mielőtt fosztogatásra indultak volna a terroristák, a kávéház pincéjében pezsgőre bukkantak: Úgy leitták magukat, hogy nem tudtak a lábukon állni. És néhány száz üveg pezsgő megmentette egy város életét. A részegségben csak Szíjgyártó elvtárs maradt józan. Úgy látszik, bizonytalan híreket kapott a budapesti munkáskormánytól. Még az éjszaka folyamán szétküldte a detektívjeit, merre lehetne megszökni? Mikor emberei visszajöttek, jelentették neki: a falvakban fegyveres nép állt el minden utat. Várnia kellett hát, hogy a leninfiúk kialudják mámorukat. De közben összeverődött a régi balassagyarmati csendőrség is. Most már azt beszélik az emberek az utcán, hogy a terroristák a vonattal akarnak szökni. A csendőrök majd lefegyverezik őket az állomáson.
Mindenki arra felé tódult: Elvétve, vadonatúj zöld vadászkalapban, egy-egy bőrkabátos fiatal ember is felbukkant a tömegben és jámbor arccal tekintett az emberek után.
Huszár Aladárné is észre vette. Összenéztünk. Már átöltözködtek...

Egyszerre nem látszottak többé. A csendőrök, vasutasok, fehérvirágos vörös őrök, hivatalnokok, asszonyok, suhancok pedig csak iramodtak az állomás irányába. Szaladt az egész utca és mozgását két oldalról nézték a proletár diktatúra plakátrémeinek a vörös katonái, vad tengerészei, vérben gázoló félmeztelen munkásai, idomtalan asszonyi szörnyetegei.
Tegnap még mindez élt. Most, ahogy gyorsan haladtam előre, már csak mint egy iszonyú kornak a kísértetei suhantak mellettem visszafelé a falon.
Egy legény jött futva a megyeház irányából és lélekszakadva kiáltozott:
- Ellógtak a leninfiúid - Mialatt az állomáson várták őket, kiszöktek a város másik végén a rablott, holmival...
Káromkodás hallatszott. Éles hangok süvítettek; - Gazemberek! Majd hurokra kerülnek még!
És ekkor, mintha egy abroncs pattant volna le a város melléről, egyszerre fellélegzett Balassagyarmat. Az emberek kiegyenesedtek, hangosan, szabadon kezdtek beszélni, sok elkínzott arc mosolyogni próbált. Az utcafák alatt zsibongás, nevetés hallatszott. Aztán egy gyerek kezdte el és a többi kéz folytatta. Karok emelkedtek, botok, bicskák dolgoztak és pillanatok alatt végig az egész városon foszlányokban lógott a falakról a diktatúra valamennyi plakátja. Papírrétegek csattantak le a gyalogjárókra, tarka papírrongyok borították az utcákat és az emberek tiportak rajtuk.
Szüret van most Púposok országában.

Augusztus 6.
Napok múltak, mióta az ország, gyilkosai elbuktak és a végzet még mindig ! nem tett igazságot. A valóság semmit sem teljesít, kínjában a megcsalódott képzelet tart hát törvényt a bűnösök felett.
Az emberek egymásnak mesélik, Károlyi Mihályt és Kun Bélát kiadták a csehek és az osztrákok! Mind a kettőt felakasztották! A Duna-Tisza közén és túl a Dunán összefogdossák a parasztok a diktatúra bujkáló hóhérjait és népítéletet tartanak felettük. Megetetik velük a falakról lekapart plakátokat. És azok végeznek az életükkel, akiknek az apját, anyját, férjét, gyerekét legyilkolták.

Aztán jön egy hiteles hír: Szamuelly Tibor öngyilkos lett. Ő volt az első, aki szökni próbált. A kormányzótanács még nem mondott le, ő már rohant autóján a repülőtelepre. Oroszországba akart szökni. De a pilóták közül senki se vállalkozott az útra. Ekkor Szamuelly néhány hóhérlegényével egy hajtányon Ausztria felé menekült. Savanyúkút vidékén elfogták, egy őrizetlen pillanatban agyonlőtte magát.
- Nem jól van ez. - mondotta egy paraszt gazda - a dögtéren kellett volna felkötni!
- Kínpad kellett volna neki, nem golyó! - És az emberek sötét haraggal átkozzák a gonosztevőt, aki a népítélet elöl a halálba menekült.
A tegnapi fellélegzés megint sötét kétségbeesésbe fulladt.
A proletárdiktatúra lezáruló útjairól mind sűrűbben hangzanak át hozzánk eddig nem sejtett áldozatok nevei.
A rémuralom utolsó vonaglásai közben Fery Oszkár és hű bajtársai, Menkina és Borhy élete után is kinyújtotta a kezét. Meghaltak mind a hárman.

Fery Oszkár, a hősies magyar csendőrség megteremtője, az ellenforradalmak lelke volt. Bátor katona, aki altábornagy létére a kommün ideje alatt Budapesten maradt, hogy készen álljon, ha csendőrei élén hazájának szüksége lenne rá. A diktátorok féltek tőle, ő nem szökött. Néhány nap előtt, éjnek idején, megint elhurcolták lakásáról. Két hű tisztjével együtt a terroristák mozdony utcai kaszárnyájába került. Mikor a diktatúra bukása már bizonyosnak látszott, a kaszárnya pincéjében meggyilkolták a foglyokat. Egymás után kerültek sorra. Fery Oszkár volt az utolsó. És ahogy a halálba ment, a pincelépcsőn már bajtársainak keresztbe fektetett, megcsonkított, mezítelen holttestén botlott át.
Szörnyű vihar volt azon az éj szakán. A szél zúgásába beleveszett minden nesz. Az iszonyú kaszárnya pincéjéből azért mégis órákon át felhangzott az áldozatok vérfagyasztó kiáltozása...
Azóta elmenekültek a gyilkosok, de megmentőik tovább uralkodnak Magyarország felett. És az antant tárgyal velük és az oláhok Budapesten vannak.
- Nem lehet így élni! Üssenek inkább agyon! Nem bírjuk tovább...
Férfiakat láttam ma sírni.

Augusztus 7.
Budapest felé még mindég nem közlekednek a vonatok. Gyűrű veszi körül a várost. Senki se juthat ki belőle. Utas nem jön, újság nem érkezik.
A Munkáskormány visszavonta a diktatúra összes rendeleteit.
Ide már nem érkeznek parancsok. A Tisza-frontról özönlő csapatokat csak részben tudták lefegyverezni. A katonák elszélednek és az állattá bőszült ember rabol és fosztogat.
Tegnap este bizonytalan hír terjedt. A fővárosban állítólag ellenkormány alakult. Igaz-e? Vagy, mint annyiszor, megint csak a vágy mesél! A reménység még is feldereng.
- Írjon egy cikket, emlékül Balassagyarmatnak, - mondotta, Huszár Aladár. Az egykori hazafias "Nógrádi Hírlap", melyet a diktatúra a vérszomjas. "Nógrádi Népszavára" kommunizált át, újra megjelenik.
Hónapok óta csak magamnak írtam és a nyilvánosság gondolata most sajátságosan zavart; mintha valaki a vállam fölött nézte volna a tollamat. "Feltámadás"... Ezt a címet adtam a cikkemnek. Aláírtam a nevemet. A márciusi napok óta először.

És abban a pillanatban történt valami a lelkemben. Földváry Erzsébet neve, mely szomorú napjaimban útitársam volt és védett, mint egy jó barát, lehullott rólam. Visszaadtam azoknak, akiket illet, talán megbocsátanak, hogy viseltem. Visszaadtam, de nem ment könnyen. A szerep lárvája, melyet hónapok óta játszottam, szinte ráforrott a lelkemre és nem akart leválni. Keresnem kellett az utat, hogy visszavezessem önmagamat önmagamhoz. És a keresés
közben két egyéniség ütközött össze bennem. Az enyém, melynek végzetszerűen küzdenie és dolgoznia kell és a másik szegény, fáradt, emberkerülő, észrevétlen elosonni vágyó egyéniség, mely tudja, hogy jó a szürkeség, a felelőtlenség csendes nyugalmas homálya.
Hirtelen félelem fogott el. Elég lesz-e az, amit az élet belőlem meghagyott, ahhoz, amit az élet tőlem még vár?
Az ajtó kinyílt, mintha szélvész csapta volna ki. - Jöjjenek, jöjjenek! - kiáltotta Huszár Aladár: Papírlap volt a kezében. - Nagy hír. Üzenet...
- Ki? Kicsoda? Honnan?... Megindultan olvasni kezdett:
"A magyar néphez! Abból a soha el nem múló szeretetből, amellyel a magyar néphez ragaszkodom és visszapillantva a legutóbbi öt év közös szenvedésére és engedve a minden oldalról hozzám jutott kívánságoknak, kezembe vettein a mai lehetetlen helyzet megoldását"
- Már nem kérdeztünk semmit, már tudtuk ki az, aki öt év szenvedéseit velünk közösen szenvedte el, aki soha el nem múló szeretettel szereti a magyar népet, melyet mindenki elhagyott, melyet a világon többé senki se szeret. József főherceg.

Annyi gyűlölet után - soha el nem múló szeretettel. És végigfutott a könny az arcomon és nem töröltem le, hagytam, hogy lemossa annyi kín nyomát.
Kormány alakult és az új kormány tagjai magyarok, nem idegenek többé. Friedrich István a miniszterelnök:
Valamikor Friedrich Istvánt is megtévesztette Károlyi Mihály. Szereplője volt az októberi forradalomnak, bár a tél folyamán már az ellenforradalommal tartott fenn összeköttetést. Ő is felelős azért, ami akkor történt, de az egyetlen, aki vezekelt érte és a maga tévedése fejében most jót tett. Magyarország lezáruló legszomorúbb és leggyalázatosabb korszaka után odaírta nevét az első tiszta lapra.
Kinn sütött a nap és a nógrádi vármegyeház tetején vonni kezdték felfelé a piros-fehér-zöld lobogót. Egy egész város szeme könnybe lábadt tőle.

Október 31-én árulók keze csapdának hurcolta bele zászlónkat a nemzetgyilkos forradalomba. Aztán tragikus szégyenben ott kellett lobognia országunk felett, mikor az ellenségek megszállták és széttépték... Kínszenvedés lett a látása, ellentétbe került vele a lelkem, elfordultam, hogy ne lássam. Bepiszkolódott, megpiszkolták. Aztán mikor alóla mindent elloptak és elprédáltak, csúfolódva letépték. Ettől kezdve újra a mienk lett, üldözött volt, mint mi magunk. Halálra ítélték, forradalmi törvényszék elé hurcolták, börtön és kötél járt ki annak, aki menedéket adott neki. Vértanú lett a zászló. És mert ártatlan magyar vér ömlött érte, vér szentelte fel, vér hozta vissza és emelte újra önmagunk felé - jaj annak, aki hozzányúl. Odakinn háromszínű szövete most nyílt ki az égen. Lenn pedig, az alkonyatban már ott fehérlett Balassagyarmat házainak falán az új Palatínus üzenete: "soha el nem múló szeretettel"
Földművesek, urak, munkások, tegnapi vöröskatonák álltak összeverődve a kiáltványok előtt és áhítatosan olvasták. Ott álltam én is. Napszállta után volt és mégis mintha a nap sütötte volna rejtélyesen az arcokat...

Augusztus 8.
Eljött a nap. A szörnyű bűvölet szétesett. Magyarország ismét kezébe veszi saját végzetét. És ma viszontlátom Anyámat.
Az élet visszatér a maga útjára, melyből erőszakosan taszították ki hónapok előtt. Mélyül a távlat, rés nyílik a falak között, megindul a főváros felé az első vonat. És én búcsúzom a háztól, mely otthont adott, búcsúzom emberektől, gyermekektől, ablak melletti kicsi szegletemtől és az udvarkertben az árnyas palánk tövétől. Mindentől, ami jó volt hozzám szenvedésemben, amit nem fogok soha elfelejteni...

A vonat ablaka mellett már visszafelé ment a balassagyarmati állomás épülete. Aztán az utolsó kis házak tűntek el, túl az Ipoly vize, a parti jegenyék, a Fátra ragyogásba vesző láncai. Ébredő és kialvó világosságok annyiszor látott képei. Már kicsiny és távol volt minden. A fák zöldje összebújt, a tetők elmerültek. És a megyeház táján egyre magasabban emelkedett a zászló. A rúdja nem látszott többé a messzeségben, csak a szövete lobogott, mint egy háromszínű nagy madár, mely röptében kitárt szárnnyal megállt a város felett.
Barátaim velem jöttek, el akartak kísérni. És kanyarogva ezüstösen, zsombékos rétjei között elkísért egy darabon az Ipoly is. Aztán tikkadt földek jöttek elénk. Szomorú kiégett tájak. A tengeriföldeken a csenevész torzsák, száraz nesszel zörögtek a vonat szelében. És ez a csörgő, holt nesz hallatszott mindenütt, amerre mentünk. Ez hallatszik ma egész Magyarországon. Minden kiégett...

Valaki a szakaszban halkan beszélt: - Pedig Szamuelly mára tűzte volt ki a polgárság lemészárlását: Budapesten a Vérmezőn kezdődött volna el. Aztán tovább, végig az országon ... Lenin és Trockij szigorúbb diktatúrát akart.
Lenin itt... Az iszonyú szavak mint feloszlott dolgok mállottak szét a levegőben. Nincs többé itt. És Szamuelly sincs, csak az akasztófák gödre van, a sírok és a holtak.
A forróságba árnyékok jöttek bele. Valami történt felettünk. Gondolatomon véres árnyak végeláthatatlan, kísérteties menete húzódott át.
A nap már nem sütött. A tarlókon fuldoklott a földre tepert forróság. Drégely elmaradt mögöttünk. Új utasok jöttek cseh megszállt vidékekről. Úgy fáj ott az élet. És egy fiatal erdélyi asszony, aki fél esztendő óta nem tudott hazamenni... Keserű panasz, sötét elcsüggedés beszélt körülöttem. Szenvedő emberek szavában, mintha a szétszakított ország sóhajtott volna fel, most, hogy legalább újra szabad sóhajtani. A pálya kanyarodott Nógrád vára felől egyszerre vihar nyargalt elő a vak forróságból. Pillanatok alatt sötét lett az ég. A vonat neki vetette magát az orkánnak, aztán meg kellett állnia. A nehéz kocsik remegtek. A fák koronája fél oldalra fordult a szélben, felhők nyargaltak a hempergő porban. Óriás orgonák zúgtak repülve a levegőn át.
Ilyen vihar előzte meg a világháborút...

És én sietve mondtam, hogy megelőzzem a balsejtelmeket: - Ha összetartunk és nem felejtünk?... Egy év, két év és ha tíz és ha száz lenne is, a jövő a mienk, mert megint vagyunk és van egy darabka föld, mely a miénk. A Golgota tövében hat lábnyi föld elég volt, hogy beteljesüljön a feltámadás...
Láttam barátaimon és az idegeneken, lenn a lelke mélyén egyszerre mindenki tudott a reménységről egy mesét.
Nógrád varánál, a romok felett, a sötét viharban, valami megjelent. Megmentőnk, nagy évezredes magyar bízás.
Előttünk járt a csodaszarvas megint... A vihar elrohant, ment nyugat felé és a megbűnhődött Budapest tornyai és kupolái már napsütésben keltek fel a hegyen és a rónán.
A pályaudvarnál búcsúztam el barátaimtól. Aztán vitt a kocsi.

Még visszanéztem... és arra gondoltam, hogy vannak emberek, akiknek szép és könnyű hálával tartozni egy életen át.
Egyszerre egyedül voltam. Felettem a házakon zászlók lobogtak mindenütt. Furcsa zászlók, melyeknek a felét levágták, odaadták mikor a rémuralom magyar zászlókat égetett... A falakon oláh tábornokok parancsai és rendeletei tapadtak nagy fehér papirosokon. Bezúzott ablakaikkal mint vándorló romok mászkáltak a villamosok a síneken. A boltok még zárva voltak. A csukott vasredőnyök között elvétve látszott egy-egy szegény üres kirakat A poros üvegeken letépett plakátok nyoma ragadt. A kommunizmus rablásai után még nem ömlött vissza az élet a kifosztott koldusszegény városba.
Rohamsisakosan, feltűzött szuronnyal, oláh őrjárat kanyarodott ki az utcán. Egy pillanatra arcomba szökött a vér, aztán mást vettem észre. A rozoga bérkocsikban kifestett, piros ajkú oláh tisztek ültek fiatal zsidó asszonyokkal. Milyen hamar összebarátkoztak. Mosolyogtak. És a többi ember olyan betegen kiéhezettnek látszott.
Egy kapu előtt teherautó állt. A házban irodahelyiségek lehettek. Oláh katonák írógépeket hordtak le. Hadisarc... minden hadisarc. És nagy lódításokkal dobálták egymás hegyibe a finom gépeket. Nyekkentek, csengtek, végük volt... Oláhország viszi magának a nyugat kultúrszerszámait. Pedig nem törött írógépeket, de évszázadokra szóló tőkét szerezhetne a magyar nemzet hálájában, ha a kifosztott néptől nem rabolná el az utolsót. A Margithídon zászlók játszottak a dunai szellőben: Hirtelen nem láttam többé a játékukat. Fenn a hegyen szomorúan állt a koronás vár. Az innenső part felett megsötétedett köveivel könyökölt a parlament.
Egy év előtt még szinte fiatalnak rémlett az országháza. És milyen hirtelen megöregedett, tragikussá lett véres pincéivel, golyóverte falaival, a térrel, melyen kivégzést nézett a csőcselék és lépcsőivel, melyek a Dunába érnek. Ott lenn, ott merültek el az áldozatok holttestei.

A budai oldalon is lobogtak a zászlók, a hídfőn, a házakon. A városvégi palánkokon még tapadt egy-egy félig letépett vörös plakát. Aztán a hűvösvölgyi hegyek látszottak már. De mióta utolszor itt jártam, eltűntek az erdők. A proletár diktatúra kiirtotta azokat is. Már a hegyoldalon mentem felfelé, senki sem várt, otthon nem tudták, hogy érkezem. És egész úton mosolyogtam magamban. A házunk magas, kettős cserépteteje kivirított a kék ég alatt. A kapu, tárva volt, a kavics mondott valamit a lépésem alatt, benyitottam a ház ajtaján. Fehér falak, tölgyfa lépcső, virágok anyám asztalán. Én pedig csak álltam megilletődve. Lépések hallatszottak, mintha egyik lábát kissé húzta volna az, aki jött. Áldott lépések, kedves lépések és futottam eléjük Anyám az ajtóban állt. Éreztem, hogy elsápadok. Már csak kialvó láng volt... valaki, aki menni készül. De visszatartom, itt marad velem. A két karja kitárult. És őt, aki mindig nagyobb volt nálamnál, olyan kicsinynek, olyan tűnőnek éreztem a szívemen. Visszatartom, itt marasztom.
És ezalatt a két karja között megszűnt a bujdosásom, egyszerre hazaértem.