II. fejezet A SEGÉDCSAPATOK

A Magyarország meghódítására törő erők soha sem érvényesülhettek volna egymagukban, ha a brit imperializmus korának jól bevált módszerei szerint a meghódítandó ország társadalmából nem toboroznak maguknak segédcsapatokat. Ilyen segédcsapat volt többek ,között a szabadkőművesség. A szabadkőművesség rendkívüli szerepet játszott az ország leigázásában, a forradalmakban és a nemzet tönkretételében. Sokan nem is sejtik, hogy tulajdonképpen mi volt az eredetében bizonytalan szabadkőművesség. Legnagyobb valószínűség szerint ez a földkerekséget aláaknázó szervezet a középkorban mint ártalmatlan, misztikus organizáció alakult meg a szerzetesrendek, királyok által templomok építésére alkalmazott kőművesekből, kőfaragókból. Kezdetben a dómépítések nagy korszakában a legnagyobb valószínűség szerint nem volt más, mint a mestereknek, munkásoknak, királyi építőművészeknek olyanforma társulása, amelyet mi a szakszervezeteknek vagy ehhez hasonlónak neveznénk.

Midőn a középkor nagy építkezési láza alábbhagyott, a céhek munkája egyre kevesebb lett, az egész építőművészet csak jelképes jelentőségűvé zsugorodott. A régi építők össze-összejöttek, a szakma tagjai még együvé tartozónak vallották magukat, de inkább csak humanisztikus, bölcselkedő összejöveteleken folytatták a kor szellemének megfelelő vizsgálódást.

Az angliai szabadkőművesek 1717 júniusában alapították meg az első nagypáholyt, és fogalmazták meg a szabadkőművesség alkotmányát. Építéssel már nem foglalkoztak, de megtartották elődeik jelképeit a vakoló kanalat, a kőművesek bőrkötényét, a körzőt és a háromszöget.

Az angliai szabadkőműves alkotmány elfogadása után a szabadkőművesség rohamosan terjedt, Párizsban, Genfben, Madridban, Prágában, sőt még Indiában is egymás után alakultak a páholyok. Palatinus József standard műve szerint Bécsben 1742-ben, Pozsonyban 1749-ben és Pesten 1770-ben alakultak meg a szabadkőműves páholyok. Ezekben az időkben a páholyoknak még csupán emberbaráti jellegük volt, és a tagok, valamint a vezetők a korszellemnek megfelelő haladást hirdették. Először a francia forradalom előtti időkben, majd a forradalom alatt tűnt ki, hogy a zsidóság nagyszerű ugródeszkát látott a szabadkőművességben, s annak progresszív tanaiban az emancipáció kivívása felé.

Eladdig az Illuminátusok és a bajorországi zsidó Weisshaupt mozgalmaitól eltekintve alig-alig lehetett felfedezni a júdaizmus nyomait a szabadkőművességben. A párizsi jakobinus club azonban már központja volt ezeknek a titkos társaságoknak és zsidó törekvéseknek, amelyek a "haladás" ürügyén az emancipációt akarták kiharcolni. A szabadkőműves titkos társulás megalapítására Magyarországon Martinovics Ignác kapott megbízást Párizsból. Ők még csak a francia forradalom szabadságeszméit akarták megvalósítani, de természetesen nem tudták, hogy a francia forradalom mögé akkor már teljes erővel benyomult láthatatlan világuralmi akarat szolgálatában állanak. Az osztrák császári kormány a szabadkőművesség titokzatosságát összeesküvésnek tekintette, és az első magyar szabadkőműveseket, Martinovics Ignácot, Hajnóczit, Laczkovicsot, Sigrait és a többieket 1796. május 20-án lefejeztette.

A frankfurti nagypáholy védelme alatt 1848-ban "A dicső fény hajnalához" címzett páholyt sikerült ugyan megalakítani Pesten, azonban a szabadságharc bukása következtében újra feloszlott. 1861 nyarán alakult meg a Szent István nevű páholy, de ez is csak rövid ideig élt. A kiegyezést követő esztendőben, 1868. február 28-án hagyta jóvá báró Wenckheim Béla, akkori belügyminiszter a szabadkőműves alapalkotmányt, amelynek 2. paragrafusa kimondotta: "A szabadkőművesség kizár köréből mindennemű politikai és vallási kérdést, és minden tagnak kötelességévé teszi a hazai törvények tiszteletben tartását."

Titokzatos, hódításra készülő segédcsapat mert akkor már ez volt! nyert így törvényes elismertetést a Kárpát medencén belül. A magyarországi szabadkőművesség nem az angliai és skóciai sokkal nemzetibb páholyokhoz, hanem a párizsi Grand Orienshez csatlakozott, amelynek feje legnagyobb valószínűség szerint ugyanaz a Montefiore Mózes volt, aki a Magyarország elfoglalására irányuló, többször idézett parancsot kiadta oroszországi és galíciai hittestvéreinek. Az akkori magyar belügyminiszternek nem tűnt fel, hogy a titkos szervezet, vagy mint mondották "zárt társaság" léte egymagában ellentmond akár az alkotmányos, demokratikus, akár a totalitárius államok rendszerének is. Miután a szabadkőművesség egész hálózata a francia forradalom után hovatovább a zsidóság irányítása alá került, egyre nyilvánvalóbbá vált annak jelenlegi irányzata is. A szabadkőművesség látszólag igenli ugyan a demokráciát, azonban láthatatlanul bár a többség ellenére akar kormányozni. A szabadkőművesség 33 tagsági fokozatot ismer, de csak a legfelsőbb, 33-ik fokon álló egykét beavatott ismeri a valódi célt. A többi 32 fokozat tagjai legfeljebb itt-ott sejtenek valamit a lényegről. Kifelé a tevékenységüket jótékonysággal leplezik, de ez is csak az igazi célok lefedésére és a külvilág megtévesztésére szolgál.

"... a magyarországi zsidó szabadkőművesség számos jótékony intézményt létesített, s ezért a profán világ bennük csak a karitász és humanitás önzetlen apostolait látta, de halovány fogalma sem volt arról az. aknamunkáról és annak következményeiről, amit ők emberi koponyákkal, csontokkal díszített és a falakat fedő fekete leples, oltár helyett koporsóval, emberi csontvázakkal borzalmassá tett, ateista ajkakkal szentélynek nevezett (bizonyos mértékben joggal nevezték szentélynek, mert hiszen a szabadkőműves páholyok szentélye élethű mása Salamon király templomának) átkozott, pokoli munkájuk boszorkánykonyháin Magyarország végpusztulására kifőztek." [130] Magyar és külföldi források ismeretében az is vitán felül áll, hogy a szabadkőművesség elsősorban zsidó szervezet. A szentélyekben jelképszerűen mindenütt ott áll Salamon király trónszéke. Teljesen zsidó a szimbolisztikája, főként azonban a szelleme, amely a farizeusok és írástudók álhumanizmusának hangoztatásával a nemzetek fölötti uralmi akaratot csempészi be a társadalomba. Hogy a 33-ik fokon állók ezt megtehessék, ahhoz segédcsapatokra van szükség.

Ezeket a segédcsapatokat korántsem az alsóbb társadalmi rétegekből toborozták. A magyarországi szabadkőműves páholyoknak nem volt egyetlen paraszt vagy munkás tagjuk sem. A polgári intelligencia, a magasabb hivatalnoki réteg, a kereskedő osztály, vagy középiskolai tanári, tehát a keresztény középosztály tagjai közül gondosan kiszűrték azokat, akiket alkalmasnak láttak szolgálatukra. A tagtoborzás rendszere egymagában is sajátos volt. A kiválasztottak előtt megcsillogtatták az egyéni érdeket, a karrierlehetőségeket, és másfelől megmutatták, hogy akik nem hajlandók szolgálatukba szegődni, azoknak sem élet, sem előmeneteli lehetőségük nem lehet.

Lassan-lassan a szabadkőművesség elérte, hogy városi, közigazgatási egyszóval az autonómiákban választás útján betöltött állásokra nem választottak mást, mint olyan keresztény tisztviselőket, akik jórészt szabadkőművesek voltak. A vármegyéket egyelőre megkímélte az idő az elszabadkőművesedéstől, azonban a legnagyobb vidéki városok többségében már a polgármesterek, a jobban fizetett hivatalnokok mind a páholyokból kerültek ki. Ezeknek természetesen vissza kellett szolgálniuk azokat az előnyöket, amelyeket a törvényhatósági bizottságoktól, közéleti potentátoktól kaptak, s miután ezek a századforduló után nagyobb részt már zsidók voltak, a keresztény tisztviselők segítették őket a városi, állami szállítások megfeleld irányításával, az adóleírásoknál, a versenytárgyalásoknál. Ők kapták a legjövedelmezőbb munkákat.

Budapest meghódítása szabadkőműves polgármesterek (Bárczy, Szendy) vezetése alatt folyt le. Debrecennek 1848-ban még csak egyetlen zsidó polgára volt. A századfordulón az ősi városháza a szabadkőművességen keresztül teljesen zsidó irányítás vagy befolyás alatt állott. A páholyok legbelső szentélyében ülőknek vas szolidaritása és vasakarata a keresztény segédcsapat útján napról napra segített erősíteni az országhódító hatalmat. A szabadkőműveseknek nem volt szabad elárulni páholyhoz tartozandóságukat. Egymás között azonban titkos jelekkel, köszöntési formákkal tudatták a páholyhoz tartozandóságukat. Vesztegető pénzre nem is volt szükség. A hivatalnok, ügyvéd, polgármester, újságíró ha a páholyból nem is ismerték egymást azonnal tudták, hogy most meg kell tenniük mindent a szabadkőműves testvérért. Meg kell tenni, még akkor is, ha az törvénytelen, vagy legalább is a törvények kijátszásával jár. A szabadkőművesség lényegére legjellemzőbb, amit Palatinus József átfogó munkája állapított meg: "A magyar szabadkőművesség 90 százaléka annak ellenére, hogy a leghangzatosabb és legtöbbször magyar történelmi neveket vették fel, zsidó vagy zsidó származású volt." Az igazságra még jobban rátalált Ágoston (Augstein) Péter, később Kun Béla külügyi népbiztosa, aki 1907-ben már ezeket írta: "A magyar szabadkőművesség és zsidóság összeforrt, mert amikor Magyarországon a kor szabadelvűségét követelte, akkor a zsidóság állt melléje a legnagyobb tömegben." [131]

Ha valaki figyelmesen lapozza a magyar szabadkőművesség névsorát, megállapíthatja, hogy abban jóhiszemű vagy megtévesztett, esetleg leterrorizált keresztényeken kívül, főként az országhódító liberális kapitalizmus milliomosai, új nemesei, a bárósított vidéki földbirtokosok, a nevesebb budapesti és vidéki ügyvédek, szóval az országhódítás polgári formájának képviselői szerepelnek. Azonban és itt jelentkezett a szabadkőművesség igazi arca már a századforduló elején elkezdték előkészíteni az országfoglalás "szocialista" formáját. A század elején a liberális politikai vonalba már belefúródtak polgári radikalizmus címén a kommunizmus útcsinálói és mostani társutasai, s ezek szinte kizárólag a szabadkőművesek sorai közül kerültek ki. A parlamentben a szabadkőműves Vázsonyi-Weiszfeld Vilmos, a rendkívül tehetséges ügyvéd, a polgári liberalizmusnak prototípusa ostorozta a "klerikáis", "feudális", "úrhatnám" nemzeti oldalt, a tőkések halálos szorításában vergődő leszegényedett magyar birtokos osztályt, a kínlódó középosztályt. Mennydörgött a papi birtok ellen, amely szerencsétlen intézmény volt, de maradék jövedelmeiből mégis segítette a nemzeti kultúrát. Ebben az állásfoglalásban a szabadkőművesség részéről korántsem a magyar parasztság sorsa iránti aggodalom, hanem szinte kizárólag az országhódító akarat nyilatkozott meg. A zsidó institúció most már nemcsak politikai, hanem egyházi vonalon sem volt összeegyeztethető a magyarral, még ha szabadkőműves bőrkötényben jelentkezett is, mert a végcél az országfoglalás volt, s ez csak a nemzeti és keresztény vallási intézmények lerombolásával vált lehetségessé. A Vázsonyi féle "liberalizmus" is ennek az uralmi tendenciának burkolt megnyilatkozása volt. Mögötte még látszólag burzsoá liberális elemek állottak: gazdasági kalózok, az adótörvény kijátszására szervezett bankárok, gyárosok és minden másfajta fezőrök, akik számára Magyarország már az új Izrael, az európai nagy aranybánya volt, a magyar nép pedig kiszolgáltatott, leigázott áldozatuk.

Ebben a "demokrata" rendszerű országfoglalásba betört a szabadkőműves ifjúsági szervezet, a Galilei kör, amely a nemzetrágalmazás és nemzetbomlasztás legtipikusabb intellektuális fegyvereivel már a teljesen baloldali országhódítást készítette elő. A pesti egyetemek türelmetlen, fölényese, mindent mindenkinél jobban tudó csontkeretes intellektueljei, a háború kellős közepén a felmentettség kellemes állapotában a pacifizmus jelszavait, a haladó schöngeist szellemet, az antimilitarizmust dobták be a közvéleménybe. Azonban ezeknek nívósabb rétege mögött is ott állott már a lumpenintelektuel, a Pogány-Schwartz József féle félbolsevista söpredék.

Midőn az 1918-as összeomlás megtörtént és az ország darabokra hullott, a forradalom kitörését követő második napon a magyarországi szimbolikus Nagypáholy körlevelet küldött az összes magyarországi páholynak: "Az a kormány, amely ma az ország élén áll írták mindazoknak az eszméknek megvalósítására törekszik, amelyeket mi éveken át hirdettünk, amelyekért harcoltunk. Testvéreink nagy számban foglalnak helyet a kormányban, s ez biztosíték reánk nézve, hogy a független és szabad Magyarország a demokrácia és a radikális fejlődés útján fog haladni." Elvégre Vészi (Weisz) József író, páholynagymester már 1904-ben a szabadkőművesség budapesti vándorgyűlésén a forradalmi cselekvések terére irányította a szabadkőművesség munkásságát. Felszólította a szabadkőműveseket, hogy lássanak hozzá "a jövendő forradalma békés előkészítésének szent és dicső munkájához... a szeretet fegyverével, ha lehet, de egy erős gyűlölség (!) fegyverével is, ha kell". [132] Tulajdonképpen abban a pillanatban hull le az álarc a szabadkőművességről, amelyben Vészi József, a Világ főszerkesztője és a polgári zsidó intellektualizmus képviselője a Szent Istváni keresztény birodalomba és annak társadalmába beveti "az erős gyűlölség" jelszavát, amit a Talmud és Sulhán Aruk hirdetnek a kereszténységgel szemben. Ezt a jelszót majd később a "progresszió" központi gondolatává teszik a Samuelly Tiborok és a Rákosi (Roth) Mátyások, akik szintén az erős és egészséges gyűlöletet teszik a párt vezér jelszavává. Gyűlöletet, minden ellen, ami magyar. [133]

De hát miért gyűlölnek ők, a humanizmus hirdetői? S a felelet egyszerű: ők kétezer éve tudják, hogy országokat, birodalmat, társadalmat csak a' gyűlölet rombolhat szét. Az országok feletti hatalomhoz a gyűlölet vezeti és vezette őket mindenkor, hogy úrrá legyenek minden népeken. S amikor kitör Kun-Kohn Béla 1919es első bolsevista diktatúrája, a burzsoá és kapitalista de zsidó páholyok második vonalából előtérbe lépnek a totális bolsevikiek. "Kunfi népbiztos a nemzetek eljövendő, harmonikus internacionáléjának ujjong, Roboz (Rosenzweig) Andor pedig a szabadkőművesség ünnepévé avatja az internacionális szocialisták május 1-jei ünnepnapját, Bálint (Bleier) Lajos adta szabadkőművesség végcéljaként a kozmopolitizmust, az ateizmust, a kommunizmust ünnepli. A Kazinczy páholy titkára a Leninek és Trockijok bátorságára buzdítja a testvéreket, a Demokratia páholy titkára előre ujjong a dicsőségnek, amikor a bolsevizmus napja másutt is olvasztani fogja a régi világrend jégkérgét. A szabadkőművesség nagy harcának lelkes apostolai: Jászai (Jakubovics), Kunfi (Kohn,) Pogány (Schwartz) József, Bíró (Blau) Lajos, Ágoston (Augstein) Péter, és velük együtt még sokan az agilis testvérek közül, a legtajtékozóbb szájú bolsevista agitátorokká vedlenek át" írja Palatinus József.

Ők már tudták, hogy a liberális kapitalista, szabadkőműves országhódító pénzuralmat egyszer majd át kell alakítani ugyanolyan zsidó, de már terrorral, géppisztollyal kormányzott "szocialista" országfoglalássá. 1920-ban, midőn kiderültek a "nem politizáló" szabadkőművesség bűnei, gróf Bethlen István kívánságára a belügyminiszter feloszlatta a szabadkőműves páholyokat. 1868-tól 1929-ig százhuszonegy páholyban és 14 szabadkőműves körben végeztek vakoló munkát. A páholyok közül 32 Budapesten, 52 a vidéki városokban, 27 a határszéli városokban és három szabadkőműves kör külföldön működött, valamennyien a Magyarország szimbolikus Nagypáholy fennhatósága és védelme alatt. Ez idő alatt 13 249 volt a szabadkőművesek száma. Mennyiségre nézve nem nagy szám. Azonban ha tudjuk, hogy a modern társadalmakat nem az úgynevezett demokrácia szavazólapjaival, hanem a kulcspozíciókból kormányozzák, akkor ez a szám elriasztóan naggyá nő. Mert ez a 13 249 szabadkőműves egytől-egyig valamilyen fajta kulcspozíciót töltött be a társadalmi, gazdasági, politikai életben, az újságírásban, a városi politikában a vármegyei közigazgatásban. A front széles volt: Vázsonyitól, Jászi Oszkártól, idegen szellemű bankárokon és nagyiparosokon keresztül, a haladó irányzaton, a London School of Economicon és a Galilei körön át Samuelly Tiborig és Rákosi Mátyásig terjedt.

A 13 000 szabadkőművesnek csak tíz százaléka volt magyar vagy német származású. Ezek számítottak a tipikus segédcsapatnak. Az ő magyarságuk és jóhiszeműségük leleplezte a háttérben meghúzódó országhódító célt. Ez utóbbi csoportban voltak gyenge jellemű szekértolók, karrieristák és kivételesen becsületes emberek is, akiket a "haladás" babonája tett vakká. Palatinus József is megállapítja, hogy "a nemzetiségi vidékeken, ahol a magyarság irányította a páholyok munkáját, a nemzethűség szempontjából valóban intakt férfiak dolgoztak". [134] Ő is rámutat azonban, hogy a leghazafiasabb páholyok tagjainak is tudomással kellett bírniuk, hogy sok-sok páholyban milyen megdöbbentő aknamunka folyik a magyarság ellen. "Hiszen minden egyes páholy munkájáról 'táblában' kimerítő jegyzőkönyvben értesítette az összes páholyokat és páholytagokat. És ezeknek a 'tábláknak' a tartalmát megismerve és a zsidó szabadkőművesség félreismerhetetlen célkitűzéseit fölismerve, százan és százan a félrevezetett magyarok közal undorral fordultak ki a páholyok szentélyeiből." [135]

Gyakorlatilag az országhódító titkos társaságot soha sem sikerült feloszlatni. A Párizs környéki békeszerződésekben hatalmas része volt a világszabadkőművességnek. S amikor a magyarországi feloszlatás megtörtént, akkor a világ minden szabadkőművese hihetetlen nyomást gyakorolt Bethlen Istvánra, sőt magára Horthy kormányzóra is, hogy hunyjanak szemet a szabadkőművesek tevékenysége előtt. Akkor már a Népszövetség is ennek a titokzatos világhatalomnak kezében volt és irányítása alatt állott. A megcsonkított Magyarország kölcsönökre szorult, s ezek ára az volt, hogy Magyarországra ha titokban, álcázva is benyomulhasson az ország és világhódító hatalom. A Horthy-korszakban tehát különféle fedőnevek alatt újra megjelentek a szabadkőművesek.

1939-ben Budapesten újra 17 szabadkőműves páholy működött megfelelő fedőnevek alatt. Tartotta a kapcsolatot Tel-Avivval, az amerikai B'nai B'rithel, épp úgy, mint a világ legfontosabb szabadkőműves államának Csehszlovákiának páholyaival. Ingyenkenyér Egyesület, Ingyentej Egyesület, Országos Gyermekvédő Frőbel Egyesület, Budapesti Szünidei Gyermektelep Egyesület, Nyomorék Gyerekek Otthona, a budapesti skót misszió iskolája, a Magyarországi Good Templar Társaság, Pesti Lloyd Társulat, Magyar Cobden Szövetség, Izraelita Fiúárvaház, Magyar Békeegyesület (!) fedőnevek alatt tovább törtek hatalomra és ország fölötti uralomra a "feloszlatott" szabadkőműves páholyok. A Cobden Szövetségen, a Rotary Clubon keresztül újra beszűrődött a magyar életbe a világ-szabadkőművesség befolyása, az országhódító akarat. Elvégre a Horthy-korszaknak jellegzetessége ismét a befolyásos, a Várig felhatoló liberális kapitalista és nagytőkés volt. A titkos páholyok sorában ekkor is voltak magyarok, akiket azonban 1920 után már nem lehet jóhiszeműnek nevezni. Ezek már tudatos segéderők voltak, akiknek tudomásul kellett bírniuk arról, hogy az ország új és végleges leigázására törő idegen akaratot szolgálják.

Ennek a zsidó és magyar szabadkőműves segédcsapatnak nagy szerepe volt a Versailles ellen harcoló III. Birodalom és a trianoni Magyarország viszonyának megrontásában. A szabadkőműves nagykapitalizmus Hitler uralomra jutásától kezdve szüntelen az angol "tory demokrácia" győzelméért szurkolt. Kezük és tapogató csápjaik azonban már újra ott voltak mindenütt, ahol ismét mérgezni lehetett a közhangulatot, ahol kételyt, bizalmatlanságot lehet elhinteni a tengelyhatalmak győzelmével szemben, főként ahol védeni lehetett az országhódítókat, akiket hatalmuk teljes elvesztésével fenyegette az európai szocialista és nemzeti ébredés. A Törzsökös Magyarok Egyesületétől a Magyar Közösségig, vagy akár a Turáni Vadászokig, sőt a kommunistákig, mindenütt kimutatható ennek a hatalmáért bomlasztva és destruálva harcoló rétegnek tevékenysége.

Azonban mindez túlterjedt a csonka ország határain is. A látszólag föld alá szorított magyarországi szabadkőművesség megtalálta a kapcsolatokat a párizsi, erdélyi, főként csehszlovákiai szabadkőművességhez, s annak segítségével ismét a magyar nemzeti gondolat ellen igyekezett intrikálni.

A szabadkőműves cél mindig is a meglevő keresztény hatalom, egyházi tekintély és a fennálló nemzeti társadalom rendjének megváltoztatása volt világszerte. A nagy humanisták eközben nem riadtak vissza a merényletektől, gyilkosságoktól sem, Wichtel Frigyes, volt osztrák nemzeti tanácsos az 1930as években megcáfolhatatlan adatokkal mutatta ki, hogy mind Rudolf trónörökös, mind János főherceg felderítetlennek vélt tragédiájában ott volt a szabadkőművesek keze. Állítása szerint Rudolf trónörökös tagja volt a magyarországi szimbolikus Nagypáholynak és a szabadkőműves testvérek, akik az idegen országhódítás érdekében mindig is a dunai monarchia felbomlasztására törekedtek, reverzálist írattak alá vele, hogy I. Ferenc Józsefet államcsínnyel megfosztják trónjától, s Magyarországot önálló királysággá teszik. Szent István koronája Rudolf trónörökösnek volt szánva, míg az osztrák császári korona a szintén szabadkőműves toscanai János főherceg kezére került volna. Világos volt, hogy a montefiorei parancsot sokkal könnyebben lehetett volna teljesíteni két szabadkőműves király uralma alatt, mint egyetlen katolikus dunai monarchiában. A két főhercegnek azonban nem volt bátorsága a reverzálisban tett ígéreteket végrehajtani. A szabadkőműves bosszú így vezetett a mayerlingi tragédiához, amelynek Vecsera Mária csak jelentéktelen szereplője volt. S így űzte a szabadkőműves bosszú János főherceget, mint Orth Jánost, az ismeretlen tengerekre, ahol a szabadkőműves bosszútól félve, hajóját a nyílt tengeren felrobbantotta. [136]

Akár igaznak fogadjuk el Wichtel állításait, akár nem, annyit kétségtelennek kell elismernünk, hogy a szabadkőművesség épp a montefiorei parancs értelmében, mint kiváló segédcsapat szorgosan buzgólkodott a dunai monarchia és a magyar keresztény királyság lerombolásán. Midőn a fenti módszerekkel ez nem sikerült, akkor következett a második számú terv, a dunai monarchia teljes feldarabolása apró nemzeti államokra, amelyek könnyebben uralhatók külön-külön, mint együttvéve. Trianonban ez következett be, s a szabadkőművesség részéről ennek a fenntartásáért folyt a harc 1920 és 45 között. A Free Europe alakjában ezért a célért folyik most is a szabadkőműves küzdelem Nyugaton és elsősorban Amerikában.

Azoknak a keresztény és zsidó szabadkőműves segédcsapatoknak, amelyek "a sztálini tíz csapás" után ott maradtak a vasfüggöny mögött, csupán egy tényről nem volt tudomásuk. Arról tudniillik, hogy sorsuk elhatároztatott már Sion Bölcseinek Jegyzőkönyveiben, amely tudvalevőleg a 33-ik fokon álló és a teljes totális zsidó uralmat követelő legmagasabb bölcsektől származik. Ebben megíratott, hogy amíg csak a hatalomtörésnél tartanak, addig felhasználják a szabadkőművességet, amelyen keresztül a társadalom minden rétegét kikémlelhetik, befolyásolhatják. Amint azonban a tökéletes hatalomátvétel megtörtént, elejtik és likvidálják ezt a szabadkőműves segédcsapatot is. 1945 után ez mindenütt megtörtént a vasfüggöny mögött, ahol még szabadkőműves páholyok voltak. Épp úgy likvidálták az észt, a lett, a lengyel és a cseh szabadkőművességet, mint a magyart. Hiába tettek meg mindent az uralom meghódításáért.

A bolsevizmus csodálatos szövevényében tűrhetetlen volt egy "zárt társaság", méghozzá olyan, amelynek kapcsolatai voltak a nyugati testvérek felé. A magyarországi szabadkőművességnek egyik nyílt, ifjúsági lapja volt 1917-től 1919-ig az Úttörők. Így hívták később a kommunista ifjúság hivatalos lapját is, ami nem tekinthető csodálatos véletlenségnek. Azonban a szabadkőműves úttörőket legalább is látszólag felszámolták azok, akik számára megtörték az utat. 1945 után kiderült, hogy a bolsevistáknak már nem volt szükségük a polgári demokrata, a polgári radikális pártokra, amelyek szabadkőműves vezetés és irányítás alatt állottak. Csupán felhasználták még őket egy kis végső "úttörésre", vagy inkább a piszkos munka elvégzésére.

A régi, idősebb évjáratú szabadkőművesek közül már 1919-ben is sokan szereztek megszívlelendő tapasztalatokat. Ezeket még inkább gyarapíthatták 1946-47-ben a választások után, midőn közülük számosat még a választójogtól is elzártak. Vészi Mátyást hiába próbálták előcsalni a passzivitásból, ama kivételesek közé tartozott, aki ellenállt minden ilyen kísértésnek.

A magyarországi szabadkőművesek bolsevizmus alatti magatartását legjobban jellemezte az a fedőnév, amelyet a megmaradt kevesek választottak: "a bölcs öregek tanácsa". 1951-ig magánlakásokban, kis csoportokban szerda esténként összegyűltek vakolni, de megszűntek tettekkel tényezők lenni. Akadtak, akiket kitelepítettek, deportáltak. A bölcs öregek tanácsán kívül azonban megmaradt a mozgalmi rés, a harcos zsidó szabadkőművesség: a rosszemlékű polgári radikális párt és annak sajtója, a Világ és a Képes Figyelő. Kétségtelen, hogy legalább egy évvel hamarább számolták volna fel őket, ha nem úgy táncolnak, ahogy a kommunisták fütyültek. Ezek a széplelkű humanisták, a szabadság bajnokai, a polgári demokrata szabadkőművesek vér és bosszúszomjukkal, zsidó faji öntudatukkal elől jártak a keresztény magyar intelligencia és középosztály, olykor saját burzsoá testvéreik elpusztításában. A Világ vezércikkírói, a Bálint fivérek, Hámori László és mások most a kommunisták szolgálatában valósították meg azt a programot, amit Bródi Ernő már a hetvenes években hirdetett: a keresztény magyar középosztály és vezető réteg teljes felszámolását, sőt fizikai likvidációját. Ferencz Tibornak, a népügyészség elnökének ők szállították a honvéd tisztikar, a magyar hivatalnoki réteg és a papi személyek ellen szóló kitalált, hazug adatokat, sokszor az indokolásokat is az ürügyítéletekhez. Így történhetett meg az, hogy egyes fontos személyeknek már a második világháború alatt felépített biztonsági hálózata csődöt mondott. Ha nem is tudtak semmit rajuk bizonyítani szabadkőműves segédlettel a bolsevisták likvidálhatták őket. Méghozzá látszólagosan legális keretek között. 1950 nyaráig számos ilyen ügyet fejeztek be halálos ítélettel.

Kétféle elem szolgálta ki 1949-ig felesleges túlbuzgósággal a kommunistákat a szabadkőműves és polgári demokrata irányzatból: a Supka Géza köré csoportosult volt galileisták és az egykori 1919es polgári radikális párt elemei. A második csoport volt: a szovjetizálás következtében vagyonát vesztett nagyobbrészt zsidó burzsoá réteg, a vállalatok tulajdonosai, nagykereskedők, pénzemberek, akik hittek abban, hogy a demokratikus polgári irányzat még együttműködhet a kommunistákkal.

Az országhódítók szabadkőműves zsoldos csapata múltjához méltóan nyomorúságosan és gyáván pusztult el. Volt, aki utolsó pillanatban felismerte az orosz pánszláv személyt, de az ilyen magyar volt. A többség azonban az új országhódítókat szolgálta: humanista múltjához híven vérszomjas dühvel pusztítva tovább a magyar középosztályt és a nemzetet. Abban hitt, hogy ezek az új hódítók, akik szintén az ő fajukból kerültek ki, méltányolni fogják korábbi "érdemeiket".

Akasztófára nem húzták őket. Hős és mártír nem akadt közöttük, csupán félreállították őket. És ez igen kicsinyke büntetés volt ahhoz képest, amit hatalmuk delelőjén a magyar néppel szemben elkövettek.