V. fejezet A PÚPOSOK ORSZÁGA

1919. március 21én Budapesten kikiáltják a tanácsköztársaságot. Látszólag ez valami újdonság. Látszólag valami magyar dac az antant politikájával és az országromboló álbéke előkészítésével szemben. Azonban, akik a Gyűjtőfogházban aláírják a hírhedt szocialista-kommunista egységokmányt, szinte kivétel nélkül az országhódító nép tagjai.

A határozat kimondja, hogy a szociáldemokrata és kommunista párt Magyarországi Szocialista Párt néven egyesül. E párt a proletariátus nevében haladéktalanul átveszi az egész hatalmat. A proletárság diktatúráját a munkás-paraszt és katonatanácsok gyakorolják. Éppen ezért véglegesen elejtődik a nemzetgyűlési választások terve. Haladéktalanul megteremtendő a proletárság osztályhadserege, amely véglegesen kiveszi a fegyvert a burzsoázia kezéből. Az okmányt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nevében aláírták: Landler Jenő, Weltner Jakab, Kunfi Zsigmond, Pogány József, Haubrich Jenő. Valamennyien zsidók. A Kommunisták Magyarországi Pártja nevében a következők voltak az aláírók: Kun Béla, Szántó Béla, Vágó Béla, Jancsik Ferenc, Vántus Károly, Chlepkó Ede, Seidler Ernő, Rabinovics József. Jancsik kivételével valamennyien zsidók.

Később majd megírja Tormay Cécile a nagy magyar írónő: "Egy idegen faj tudtul adta uralmát." És valóban nem bolsevista, nem szocialista, és nem marxista uralom volt ez már, hanem idegen faji uralom a magyarság fölött. A kommunista direktóriumnak csak az elnöke egyedül Garbai Sándor magyar, akiről azt mondja a pesti néphumor, hogy csak azért van a bolsevista direktórium élén, hogy legyen, aki "sábeszkor aláírja a halálos ítéleteket". Azonban, amikor a nagy tragédiának vége van, a bécsi exilben Garbai Sándor, az első tanácsköztársaság elnöke is ráébred, hogy a magyar munkásmozgalom végzetét idegenek idézték elő. [151] Mert, ami 1919. március 21-ike után történik, nem marxizmus, nem kommunizmus, hanem az országfoglalás egy új formája "szocialista" alapon. De akik ezt az országhódítást végzik Dob utcai, vagy nyíregyházi, kolozsvári proletárok, de épp annyira zsidók, mint Chorin Ferenc, vagy Szterényi József. Igen! Ők túszként internálják a "nagyzsidót" is, ha kell, azonban a cél most is a magyarság fölötti uralom. Nem kapitalista formában, hanem "szocialista" világmegváltás alakjában.

Az a kis zsidó, aki a terrorlegények bőrkabátjában magyar gyilkolásra összeszervezkedik, aki Samuelly Tibor vezetése alatt végiggyilkolja Hajdúszoboszló, Kalocsa, Devecser magyar parasztjait, az országhódításnak "szocialista" terrorlegénye. A hozzájuk tartozók elmondják az új terroristákról, hogy a szocializmus apostolai. Azonban a valóság egészen más.

1919. március 21én kezdődik a megdöbbentő nagy kísérlet: a zsidó kapitalizmusból az idők szelleméhez képest zsidó kommunizmussá változtatni a Magyarország fölötti uralmat. Mert hiszen, akik ezen a végzetes napon átveszik a Magyarország fölötti hatalmat, Garbai Sándor kivételével valamennyien zsidók. (Nevek a függelékben.) [152] Csak nagyon kevesen voltak, akik a zsidóság soraiból tiltakoztak, vagy fellázadtak volna az ellen, amit hittestvéreik cselekedtek a magyarsággal. A kivételek közé tartozott Molnár Jenő, zsidó származású újságíró, aki "A 133 napos rémuralom" cím alatt, nyomban a kommün bukása után igen tárgyilagosan könyvet írt az 1919-es bolsevizmusról. Ebben részletesen közli Fehér Imrének, a vörös hadsereg ezredesének jelentését, amelyet Samuelly terroristáinak cselekedeteiről küldött Haubricht József hadtestparancsnoknak és az olasz katonai missziónak. Fehér Imre ezredes, aki valószínűleg magyar származású volt, bátran és kertelés nélkül írta meg:

" Vádoljuk Samuellyt és a terroristákat a következő gaztettekkel: hatáskörüket túllépve sok ártatlan embert végeztek ki. A vádlottaknak nem volt joguk magukat védeni, velük kihallgatás nélkül végeztek. Eljárásuk, amely minden legkisebb igényű humanitást is kigúnyolt a következő volt:

A terroristák, amint megérkeztek valamelyik községbe, a férfi lakosságot nyomban összeterelték és ütlegelték. Samuelly kiválasztott közülük 10-15, esetleg több személyt, és anélkül, hogy a szerencsétlenekhez egy szót is intézett volna, átadta őket a Lenin fiúknak. A Lenin fiúk, mint a vadállatok nekiestek a szerencsétlen áldozatoknak, és elkezdték őket puskatussal, kézigránáttal ütni, és rohamkésekkel szurkálni. Az emberek testéből patakzott a vér. Nagyon soknak eltörték a karját, a derekát, aztán egy fa alatt székre állítva őket, nyakukba akasztották a kötelet és megparancsolták nekik, hogy maguk rúgják ki maguk alól a széket. Ha a szerencsétlen mártír rettenetes félelmében ezt nem tudta megtenni, addig szurkálták késekkel, amíg élet volt benne." A vörös hadsereg bátor ezredesét a feljelentés után "hazaárulás, lázítás és hamis vád terjesztése" miatt a parlament halálpincéibe vitték és félholtra kínozták.

A borzalmakat kötetszámra tudnánk folytatni. Azonban egyelőre elég annyit megállapítani, hogy az országot elnyomó 800 terrorista között épp úgy akadtak magyar kiszolgálók, mint ahogy a kapitalista országhódításnak is megvoltak az úri kiszolgálói. A terroristák 90 százaléka mégis zsidó volt. A magyarok azonban főként a börtönből kiszabadított banditákból, rablógyilkosokból kerültek ki, mint Nick Gusztáv, aki egy kokottot gyilkolt meg, vagy Medvegy Vilmos, aki mint Budapest leghíresebb betörője került a fogházból a terrorista csoportba.

A vezetés és a többség azonban egyértelműen zsidó volt. A magyar nép nem értette és nem is érthette, hogy miért épp a befogadott kisebbség száll vele szembe ilyen gyilkos módra. Ha szocialisták: miért épp a parasztot, a munkást mészárolják, akasztják? Sokáig úgy tűnt fel ez a vérengzés, kegyetlenség, magyargyilkolás, mint a bolsevista tan természetes következménye. Noha nem volt az. A bolsevista terrorizmus Marx és Lenin tanaiból nőtt ki, de a marxizmus a Talmudból és a Sulhán Árukból. Ezek a szent könyvek évszázadokon keresztül azt hirdették e nép számára, hogy a rajta kívülállókat szabad megkárosítani, szabad megölni, kiuzsorázni, s ha nem hozzájuk tartozik, akkor ha fuldoklik is a vízbe kell taszítani. Azt hirdette ez a Tan, hogy a nemzsidók, a mohamedánok és a keresztények "az Istentől elfordult világhoz tartoznak, és természetüknél fogva dögök és szemetek." [153] Azt hirdette ez a Tan, hogy a keresztény nem ember, akit szabad megölni, a Sulhán Aruk szerint szabad a kereszténynek Istenéből, mint bálványistenből gúnyt űzni, a keresztény vallást, templomokat, ünnepeket stb. megvetésből gyalázó gúnynevekkel illetni. [154] Maimonidesnek a zsinagóga "nagy sasának" tanítása szerint is, ha a zsidó zsidót megöl, vét a Tízparancsolat "Ne ölj" tilalma ellen, s halállal büntetendő, de ha nemzsidót öl meg, még ha az kapubeli prozelita is, a zsidó törvény nem bünteti halállal a halált okozót.[155] Levi ben Gerson rabbi, akit a középkor legnagyobb vallásbölcselőjének tartanak, azt írja, hogy a "Ne ölj" azt jelenti, hogy Izraelből ne ölj meg senkit. Az izraelitáknak "rég megvan parancsolva egyes népek megölése, mint Amáléké, s a többi népeké, akikre vonatkozólag Izrael parancsot kapott, hogy egy lelket ne hagyjon élni közülük." Ezért kell, hogy ez a "Ne ölj" parancsolat csak izraelitára, izraelita megölésének tilalmára vonatkozzék. [156]

Az egész vérszag, amely a bolsevizmusból, vagy a marxista-sztalinista-leninista diktatúrákból kicsap, nem a diktatúrák vérszaga, még csak nem is a Marx Károly tanításaié, hanem egyenesen és közvetlenül a Talmudé és a Tóráé. A terrorista gyilkos lelkét csak közvetve alakítja ki Marx, mert a Talmud és a Tan az, amely nemzedékről nemzedékre neveli a gyűlöletet, és beoltja már azt a gyermek lelkébe. Nagyon valószínű, hogy azok a kis proletár zsidók, akik a magyarországi kommunista diktatúra terrorista gyilkosai, és a magyarság hóhérai lettek, vajmi keveset hallottak a marxista elméletről, de gyermek, vagy ifjú-korukban a Talmud és Tóra iskolák nevelésében részesültek, épp úgy mint az első kommunista diktatúra intellektuelje. [157]

Ez ellen kétféle védekezési mód hangzott el mindig az érdekeltek részéről. Az egyik az, hogy a kommunisták és a terroristák hitehagyott zsidók voltak, másfelől, hogy a Talmudot és a Sulhán Árukot a keresztény tudósok félreértik, vagy tudatosan meghamisítják. A nagy kibeszélést és mellébeszélést legtökéletesebben fejezte ki a "hivatalosnak" nevezhető Magyar Zsidó Lexikon. [158] Azonban, hogy az antiszemitizmusban gyanússá ne váljunk Huber Lipót könyve alapján könnyen közölhetnénk néhány héber betűkkel írott Talmudidézetet. Mert nincs itt szó se félreértésből, se visszaélésről. A keresztény, sőt zsidó tudósokat sem szabad olyan ostobáknak nézni, hogy örökké csak tévesen interpretáltak volna. Igenis, amit Huber Lipót, a nagy magyar hebreológus állít és bizonyít, benne van a Talmudban, a Sulhán Árukban, és precízen van lefordítva. És a fordítás, vagy az eredeti kereszténygyűlöletet, a faji elfogultságot, a törzsi nácizmus létét száz és ezer százalékban bizonyítja.

A másik kifogás és védekezés, hogy a terroristák "hitehagyottak" voltak, és nem az idegen politikai institúciónak neveltjei. Azonban az ember jellemének, világfelfogásának, erkölcseinek kialakítására mégis a nevelés a döntő tényező. Ezeket a terroristákat, gyilkos országhódítókat pedig gyermek és ifjúkorukban a Talmud, Tóraiskolák nevelték. Az előkelő intellektuel, a nagykapitalista és a kis galíciai proletár a magyar iskolatörvények következtében okvetlenül növendéke volt ezeknek a vallási iskoláknak, amelyek az idegen institúciót, a kereszténygyűlöletet hirdették. Nincs kétség az iránt, hogy a Samuellyek, Korvin-Klein Ottók és a Kun-Kohn Bélák ifjú korukban ezeknek az iskoláknak látogatói voltak. Ezt árulja el a Magyar Zsidó Lexikon. [159]

Lehet-e tehát valami ördögi véletlenség, hogy a bolsevizmusnak összes főhóhérjai és terroristái, Oroszországban és mindenütt a világon egy bizonyos, meghatározott népcsoportból kerültek elő? Az angol Morning Post 1919. március 17-i száma írta: "Az a tény, hogy majdnem valamennyi bolseviki vezér zsidó iszonyú jelentőségű." És még iszonyúbb jelentőségűvé válik ez, ha pontosan az intellektuel zsidó vérszomját látjuk bizonyos írásokban. A Sulhán Áruk vérszaga csap fel a "Város" című zuglapban, az Egyesült Államokba menekült Salzer Robert Oszkár cikkéből, amint golyót és akasztófát követel mindenkinek. [160]

A véres hang azonban nem volt egyedülvaló. A kommunista sajtódirektórium elnöke, aki a hangzatosan Göndör Ferencre magyarosította korábbi Krausz Náthán nevét, szintén rabbinus családból származott, így szükségképpen a Talmud-Tóra növendéke volt ifjú korában. A ludovikás szabadságharc után Az Ember című lapjában ő követelte legszenvedélyesebben a kommunistaellenes felkelésben részt vettek lemészárlását, kiirtását, agyonlövetését és felakasztását.

"1919. március 21-én leplezetlenül diadalmaskodott a zsidóság diktatúrája" írta a magyar nemzeti sajtó nagy mártírja, vitéz dr. Kolosváry-Borcsa Mihály , aki könyve miatt a második ugyanolyan jellegű diktatúra kivégző oszlopa előtt végezte életét. Ugyancsak ő állapítja meg ebben a standard művében, hogy "éppen a magyarországi zsidókérdés irodalma szolgáltatja a perdöntő adatokat ahhoz a históriailag megállapított tényhez, hogy a felbomlás, a magyar katasztrófa szellemi előkészítői, felidézői, kirobbantói és haszonélvezői, majd a széttépett ország magyarságának zsarnokai és kihasználói zsidók voltak." El lehet-e választani az októberi lázadást a zsidókérdéstől, avagy lehet-e a magyar történelem eme legszégyenletesebb, legvégzetesebb időszakát a zsidóság döntő szerepének kihangsúlyozása nélkül tárgyalni? [161]

És a felelet egyértelmű: nem lehet! A keresztény állam helyére az idegen institúció jött, a Kossuth által megsejtett idegen uralom, amely most véres valóságában bizonyította be az emancipáció és' a liberális kor balgaságát, és igazolta visszamenőlegesen az európai politikusok, szellemi emberek, köztük elsősorban a magyarok jóslatait. Mindez azonban nem az "antiszemiták" megállapítása és meglátása volt. Maga a zsidó származású író, Molnár Jenő mint idegen tiszteletreméltó kivétel csinálta meg a kommün mérlegét, amikor közvetlenül Kun-Kohn Béláék menekülése után megírta:

"Uralmuk alatt elpiszkosodott az utca, leromlottak a közintézmények, a betyár hang tüntető diadallal vonult be a közhivatalokba, elaljasodtak, az erkölcsök, pokolba valóan tűrhetetlenné vált a társadalmi érintkezés, kihalt a szívekből a szeretet gyöngyvirága, a szellem elsorvadt, a lélek elványadt, az irodalom és a művészet illatát vérszag fertőzte meg." Nem vehetjük rossz néven, ha Molnár Jenő nem mondotta ki, amit később a Tharaud testvérek írtak meg, hogy így van ez mindenütt: "Ahol Izrael a király." Mert király volt a befogadottak, emancipáltak népe, és a magyar nép, ha nem is látta tökéletesen, jól sejtette az idegen uralom igazi bűnét, azt, hogy mint visszaható dögvész a magyar nép felszabadulását akadályozta meg: " Vérrel és ganéjjal mocskolták be az oltárt. A munkásság felszabadításának hatalmas folyamatát tartóztatták fel a rombolók, ahelyett, hogy gazdasági kulturális színvonalát emelték volna." [162]

És most szólaljon meg a magyar, nemzeti író, aki ezeket állapította meg 1943-ban: "A zsidó írástudóknak ez a lázadása csak rombolni tudott. Szellemi téren torz plakátok és alantas röpiratok roppant szeméthulladékán kívül semmi sem maradt utánuk. Gondoljunk a magyar forradalmak, 1848-49-re, a kuruc kor dúsgazdag költői termésére, az izzadásig hevült nemzeti géniusz soha el nem halványuló sugárzására; bizony 1918-19 csak zsidólázadás volt, egy eszményeket nem ismerő, lelkesülni és lelkesíteni nem tudó, sivár lelkű, idegen intellektualizmus hatalomra törő pártütése. [163]

S most újra átadjuk a szót Molnár Jenőnek, aki ha nem is mondja ki a népére a végzetes szót, de megjelöli ennek a zsidó lázadásnak idegen mivoltát, antiszociális, országhódító, gyarmatosító jellegét: "Hirdették a minden ember egyforma életviszonyait és munkabérét, s a terroristákat, panamistákat automobilokra ültették, palotákhoz juttatták, pénzelték, garázdálkodásaikat elnézték, sőt istápolták, hirdették a proletár uralomért való éhezést, s a vezérek bőségben éltek, dőzsöltek, szinte kéjelegve majmolták az elkergetett uralkodó osztály nem a burzsoázia, hanem a főurak életmódját; hirdették a kapitalizmus tökéletes megszüntetését, s ők maguk jó pénzzel. arannyal, külföldi értékekkel tömték magukat, hirdették, hogy a munkanélküli jövedelem megbecstelenítő és szépen kamatot állapítottak meg a bankokba vitt szovjetpénzek [164] után.

Kossuth Lajos magyar népe azonban megérezte, hogy nem a felszabadító "szocializmussal" áll szemben, hanem az idegen institúcióval, az idegen uralommal, és inkább lemondott saját jogos igényeiről, minthogy eltűrje ezt. Az úgynevezett vörös hadseregben, amely már ugyan egy Böhm Vilmos írógépügynök parancsnoksága alatt állott, a pesti munkás és a dunántúli parasztfiú ment, hogy diadalmasan verje tönkre a "csehszlovák" hadsereget, és hogy felszabadítsa Kassát, a magyar Felvidék jó részét. Ment csak azért, mert tisztjei megengedték a nemzeti zászló használatát, és a kassai dómra nem a vörös zászlót, hanem a piros-fehér-zöldet tűzték fel a magyar "vörös hadsereg" diadalmas munkáskatonái.

A magyar nép noha minden igénye megvolt a szociális igazságtételre, a nagybirtok, az ipari feudalizmus igájából való szabadulásra, még sem érettük harcolt, mert megérezte, hogy nem szabadulásról történik döntés, hanem ismét idegen országhódítók beiktatásáról a szent örökségbe. Amikor a Talmud-Tóra terroristái a Budapest úrnapi körmenetben meggyalázták az Oltáriszentséget, s amikor súlyos verekedés keletkezett, a "vörös katonák" nem lőttek a magyarokra, hanem csak a levegőbe sütögették Manlichereiket, pedig valamennyien a "vörös Csepel" magyar munkásfiai voltak. A magyar nép kalocsai, devecseri, debreceni ellenforradalmakban, Hartán, Dunavecsén, és még sok helyen, bátran és elszántan szállott szembe a vörös terrorizmussal. A ludovikás kadétok felkelését, a dunántúli vasutasok sztrájkja és lázadása előzte meg, holott ezek nem grófok, nem földbirtokosok voltak, hanem a régebbi magyar állam rosszul fizetett, sokszor éhező proletár gyermekei, akik azonban nem kértek a "proletárság uralmából", mert érezték, hogy ez az idegen befogadott népfaj uralma, az országhódítók gyarmatosító hatalma ismét csak az egész magyar nép fölött!

A román hadsereg tiszai offenzívája következtében az emancipáltak bolsevista álarcba öltöztetett náci diktatúrája megbukott. Weltner Jakab és Cuningham ezredes bécsi tárgyalásai után azonban alkalom nyílott arra, hogy az úgynevezett "magyar" szociáldemokrácia fényes segédlete mellett a diktatúra népbiztosai megmentsék bőrüket. A népbiztosok külön luxusvonatán 200 millió aranykorona értékű magyar vagyont vittek Ausztria és onnan Moszkva felé, hogy ezzel pénzeljék és támogassák a későbbi európai és délamerikai kommunista felkeléseket. A megcsalt áldozat ismét a magyar munkás és szegény paraszt, a nincstelen réteg volt, s ezek sorában is az, amely a diktatúra hadseregében harcolt. Sokan szóródtak közülük külföldre, de csak nagyon kevesen mentek a Szovjetunióba. Sokan tengődtek idegen bányák, gyárak nyomorában, robotjában, néhányan szereztek kisebb földet, házat Amerikában. Az utóbbiak mind magyarok voltak. Csak azt nem látták, hogy nem a magyarság, a magyar szocializmus megcsalt katonái voltak, az idegen institúció szomorú áldozatai. Nem a paraszti fajtájukért harcoltak, hanem az emancipáltak új formájú uralmáért , amely azonban ugyanaz az országhódítás volt, mint az előző, amely a régi kapitalista formában jelentkezett. Nem tehetnek róla: de mégsem a falusi libapásztorlány, a magára hagyott kis Solymosi Eszter, hanem a Tan katonái voltak. Akaratlanul. Becsapva! Kisemmizve sokkal jobban, mint régi uraik által!

Az idegen diktatúrának 527 meggyalázott áldozata volt, akiket Samuelly Tibor egy hölgycigaretta elszívása közben akasztatott Hajdúszoboszló, Devecser, Kalocsa főterére. A magyarságnak voltak rossz urai: Habsburg császárok és török szultánok, Caraffák, Haynauk, de a nemzet életében először történt meg, hogy egy idegen, befogadott kisebbség emelt fegyvert a befogadó nép ellen, és állított fiainak akasztófákat. Amikor mindez megtörtént és véget ért, egy nagy magyar asszony optimizmusával írta Bujdosó könyvében Tormay Cécile az irodalmi legendát a púposok országáról. Arról az országról, amelyben mindenki magára veszi ugyan a (bolsevista) púpot, de midőn elkövetkezik a szüret ideje és a vad elnyomók, a púposok lerészegednek, mindenki eldobálja a terror púpját, és ismét egyenes gerinccel mehet egy nemzet a jövendő felé.

1919. augusztus 2-án látszólag megszűnt a púposok országa. A munkástanács ülésén bejelentette Rónai (Rosenthal) Zoltán: "a vörös hadsereget tönkreverték". Kun-Kohn Béla pedig sírva búcsúzott a Magyarország fölötti hatalomtól: "Most elmegyünk, de kedvezőbb körülmények között vissza fogunk térni!" Lehet, a búcsúzók között ott volt Rákosi-Roth Mátyás is. Egyelőre mégsem ők tértek vissza. Nem is az úgynevezett új idők hordozói, hanem az országhódítók régebbi képviselői, mindenek fölött azonban az emancipált országhódítók kapitalista rendszerű nép fölötti uralma jött. Solymosi Eszter árva népe ismét egyedül maradt.