VI. fejezet AZ ELMARADT ELLENFORRADALOM ÉS AZ ELSODORT ORSZÁG

Amidőn a népbiztosok kincsekkel rakott vonata elhagyta Magyarországot, már három hónappal korábban készen állott a magyar nemzeti hadsereg magja, amely Szegeden francia megszállás alatt, elsősorban Gömbös Gyula vezérkari százados szervező munkája révén jött létre, hogy aztán élére hívja Horthy Miklós ellentengernagyot. Amikor 1919 április végén Szegedre érkezik, Gömbös Gyula új világról prófétál 25 "összeesküvő" előtt dr. Bokor Pál lakásán, amelynek lehúzott függönyei jelzik, hogy a háromszorosan megszállott országban már csak így találkozhatnak a magyar hazafiak. A program, amint kifejt nagyjában a következő: harc a bolsevizmus, a szabadkőművesség ellen! Kun-Kohn Béla uralmának letörése, de ugyanakkor földreform Magyarországon. A zsidóságot vissza kell szorítani, mert a zsidóság egyes rétegei "a kommunizmusból sem vonták le azt a tanulságot, hogy ők Magyarországon legfeljebb számarányuknak megfelelő szerepet vihetnek a jövőben. [165]

Az első világháború vitéz katonatisztje, a murgai tanító fia, Gömbös Gyula, kétségtelenül a magyar Látók közé tartozik, aki érzi, hogy az országot fojtogató idegen, emancipált terrorista uralommal szemben most szükség van a "lövészárkok szolidaritására". Istóczy Győző, Verhovay után, magyar pionír, telve a népe, fajtája iránti szeretettel, szociális érzéssel, megannyi jó szándékkal, egyre növekvő műveltséggel, amelyet az ötezer kötetes nagytétényi könyvtár bizonyít. Életének, politikai pályájának azonban keserves tragédiája, hogy a vezérkari iskolában taktikusnak nevelték. Látja a kommunista idegen uralmat, ennek urait, okozóit. Látja a magyar paraszt és munkás kisemmizettségét. Nem tud, vagy talán nem is akar stratégává válni, akinek tudnia kell, hogy amikor megbukik Kun-Kohn Béla diktatúrája, nem a részekre kell támadni, hanem az egészre.

Tehát a kapitalista zsidó hatalommal összeszövetkezett gentry Magyarország una eademque nobilitására. Nem ellenforradalom kell, hanem magyar szocialista forradalom jobb és balfelé! Felszámolni az idegen uralom mindkét fajtaját, és mindkét féle segédcsapatait. A zsidó Pálmai Lajost csendesen kihajóztatja ugyan az aradi kormány igazságügyminiszterségéből, de kevéssé csodálkozik azon, hogy ebben a kormányban gróf Károlyi Gyula, Magyarország egyik legnagyobb földesura ellenforradalmároskodik természetesen nem a terrorista idegen diktatúra, hanem a földért, nemzetért harcoló magyar paraszt, munkás ellen. Nem tudhatja azt sem, hogy ha Kenderesről a szegedi hadsereg élére hívja Horthy Miklóst, mert az "ranggal jobban bírja" egy napon majd Horthy Miklós fogja Gömbös Gyula ellen mozgósítani a Chorinokat, Goldbergereket, Fellnereket, mert azoknál is jobban bírják pénzzel. Honnan sejthetné, hogy a sastollas nemzeti hadsereg háta mögött pár év múlva a kartellkapitalizmus veszi át a hatalmat a magyar nép fölött?

A Dózsa óta esedékes magyar nemzeti és szocialista forradalom ekként tehát elmaradt és "ellenforradalommá" vált az igazi magyar és nemzeti szocializmussal szemben. Forradalmi kísérlet maradt azonban az igazi bajjal, és minden igazi baj okával az idegen országhódítással szemben. Négy év sem telt bele az ébredő magyarok, a Turul ifjúság gyűléseit Horthy Miklós antibolsevista szegedi fővezér lovas rendőrei szórták szét, hogy kúriai döntvény alapján a bethleni konszolidáció ismét a "felekezeti igazgatás" paragrafusát alkalmaztatta a bíróságokkal minden szólásszabadság ellen. Az emancipált kisebbség ismét kiváltságossá vált, a szegedi "ellenforradalom" már 1923-ban keserves ellenzékbe kényszerült, s a budai Várban, Horthy Miklós udvarában többé nem az őt pajzsra emelők, hanem a nagy arisztokraták, s rajtuk keresztül a nagykapitalista idegenek lettek a hangadók. Az Egységes Pártból gróf Bethlen István ismét kiszorította a nemzeti és szociális, fajvédő elemeket: Gömbös Gyula, valamint még hat társa kényszerült megalapítani a Magyar Nemzeti Függetlenségi Pártot (fajvédő párt), amely épp úgy, mint Istóczyék a nemzeti függetlenség lobogója alatt viszi a reménytelen harcot a népi jogokért.

Magyar földön a magyar politika újra megbukott, pedig a nemzeti szellem akkor is mutatta az irányt a politikának. A kommunista diktatúra előtt pár nappal jelent meg, de a diktatúra után vált egy egész ország minden számottevő szellemi emberének olvasmányává Szabó Dezső "'Az. elsodort falu" című regénye. Szabó Dezső volt az első, aki felismerte, hogy a magyar sors tulajdonképpen a feudális reakció és az új plutokrácia szövetsége folytán jutott mélypontjára. A többiek, a politikusok, az utca emberei mindenért a kis terroristákat okolták. Csak Szabó Dezső látta a zseni világosságával, gyakran zabolátlanságával, hogy lényegében miről van szó, hogy az egész magyar élet belekeveredett az idegen hínárba, s akár liberális kapitalizmus, akár kommunista diktatúrát mondunk, tulajdonképpen egyetlen igazság van: az ország fölötti idegen uralom.

"A magyar földnek egyetlen dallama van, írta a Segítségben, a circumdederunt." Szabó Dezső rajzolta fel először ezt az országhódító típust irodalmilag "Az elsodort faluban, a falusi kocsmáros, Schönberger személyében, amely név tulajdonképpen a Hatvany-Deutsch bárók és Hatvany-Deutsch Lajos a forradalom irodalmi bárójának fedőneve. [166] A szellemi és nem' a politikai forradalmat Szabó Dezső felismerései kellett volna hogy jelentsék, mert még a magyar kereszténység egyik legtisztább, legnagyobb apostolánál, Prohászka Ottokár püspöknél is teljesebben látta meg az igazi sorskérdést: az ország meghódítottságát. Egyben azonban meglátta azt is, hogy ebből mindkét nép számára a végzet következik. Ezekben a sorokban már Eichmann Adolf csizmája dübörög, és a Bárdossyra lőtt sortűz puskaporfüstje érzik. A magyarul felszabadítandó ország s a leigázott ország nagy himnusza, vagy haláléneke, egyben az országhódítók elleni szörnyű irodalmi vádirat, amit Szabó Dezső, Farkas Miklós = Ady Endre szájába ad. Egy zsidó fiú azt kéri Farkas Miklóstól, hogy ne bántsa többé a zsidókat. S ekként felel a halálsikoltás [167]:

A kommunista terror, a trianoni országveszejtés nagy szellemi és politikai Bábeljében, sem a politikai, sem a szellem, sem az újságírás nem tud teljes világossággal látni. Prohászka Ottokár, Zadravetz István, Bangha Béla keresztény katolikus megújhodásban látják a jövőt. Gömbös Gyula a kisgazdához, a magyar paraszthoz fordul, Milotay István az "Ismeretlen Magyarország"-ot tárja fel nyomorgó parasztságával, falusi napszámosainak éhségével, Oláh György a "Három millió koldus" , napszámos tanyáit vázolja fel, a katolikus páterek "Krisztust, kenyeret" jelszavával igyekszenek ébreszteni.

Az országhódítók hatalma egyenes arányban erősödik Horthy Miklós hatalmával, gróf Bethlen István befolyásával és természetesen a külföldi nyomással, amely világhódító részéről a párizsi Grand Oriens, a Népszövetség és az Európát uraló titkos hatalmak befolyásával ismét nagyra növeli az országhódítók magyar nép fölötti hatalmát. A szociáldemokrácia továbbra is zsidó vezetés alatt áll, így természetes szövetségese az. ugyanolyan kapitalizmusnak. A gróf Bethlen és a szociáldemokraták által kötött paktum, 25 nagyobb részt marxista zsidó képviselőt juttat 1923-ban az országgyűlésbe. Ezzel szemben a szociáldemokrácia városi többsége lemond az agrárszocializmusról, a magyar parasztság felszabadításáról, földhöz juttatásáról. A liberális, idegen kezekben levő sajtó, amelyet még 1921. február 22-ről kelt memorandumában meg akart rendszabályozni gróf Bethlen István, a Társadalmi Egyesületek Szövetségének akkori elnöke eléri másodvirágzását. [168]

És a sajtóban, mint jól fizetett cikkírók, mint bolsevista, marxista, fél- vagy egész kommunista újságírók "kollégái" megjelennek újra a magyar sejkek, maharadzsák. Egyedül a Pesti Napló című lapnak a következő előkelő munkatársai vannak 1927-ben: Gróf Almássy Imre, gróf Andrássy Gyula, gróf Apponyi Albert, Balogh Jenő, Baltazár Dezső (debreceni református püspök), Berzeviczy Albert, Dréhr Imre (panamái miatt később öngyilkos lett), Erdődi Harrach Béla képviselő, Hermann Miksa nyugalmazott miniszter, gróf Klebelsberg Kunó (volt kultuszminiszter), Lingsuer Albin képviselő, Lukács György ny. miniszter, Mayer János ny. miniszter, őrgróf Pallavicini György, Pesthy Pál (későbbi igazságügyminiszter), Puky Endre, a képviselőház alelnöke, Purébl Győző tanácsnok, Rakovszky Iván (nyugalmazott miniszter), Rákosi Jenő, Ripka Ferenc, Budapest polgármestere, Szcitovszky Béla belügyminiszter, Schober Béla, a Nemzeti Bank igazgatója, Sztrache Gusztáv főügyész, Ugron Gábor nyugalmazott miniszter, Váry Albert koronaügyész, Vass József népjóléti miniszter, gróf Zichy János nyugalmazott miniszter, Zsitvay Tibor, a képviselőház elnöke. [169]

Ugyanekkor azonban ennek a lapnak igazgatósági tagjai és felelős kiadója valamennyien az emancipált fajhoz tartoznak. Az ország magyar és indigena uraiból immár szellemi kiszolgáló lett. Hiába volt a kommün véres és nagy tanulsága, hiába az ébredő magyarok mozgalma, szellemi és irodalmi téren a visszaállított liberális kapitalista gazdasági rend, az antant által ránk kényszerített áldemokrácia, álparlamentarizmus inflációs bankói, a hebreokrácia aranyai ismét a nemzeti szellemet leigázó idegen sajtó kasszáiba folynak. A kis intelligencia, kisgazda társadalom, alsó papság filléreiből összeadott nemzeti sajtóvállalatok, Prohászka-Milotay Új Nemzedéke, a Szózat és a Nép, amelyek Gömbös irányzatának képviselőiként jelentkeznek, később a kitűnően szerkesztett Magyarság, amely Milotay István vezetésével a nemzeti újságírás szellemi reneszánszát a legmagasabb fokon képviseli, öt évvel az úgynevezett "ellenforradalom" után fuldoklik a magyar szegénységben, az országot uraló üzletes hirdetők dühös bojkottjában és a Gyáriparosok Országos Szövetségének, a Takarékpénztárok és Bankok Egyesületének új diktatúrájában, amely a hirdetéseken, a titkos juttatásokon, sajtóalapokon és "kiutalásokon" keresztül akarja a nemzeti sajtóra is ráoktrojálni a maga országhódító akaratát. A pénz soha nem látott cenzúrája és a kiválasztottság ősi öntudata működik itt a magyarsággal szemben.

A nyolcvan százalékban zsidó kézben levő lapokból már nem Göndör-Krausz Náthán sajtódirektóriuma űzi el a magyar újságírókat, a paraszti tehetségeket, hanem az "olvasószerkesztő", aki a konzervatív Pesti Hírlaptól a marxista Népszaváig ugyanazokkal a lelki és fiziológiai vonásokkal ül a közvéleménycsinálás trónján. Meglátva a 15 pengős novella vagy vezércikk honoráriumáért reszkető magyar tehetséget, vidéki parasztfiút, magyar intellektuelt, nem azért utasítja el, mert az a befogadó fajhoz tartozik, hanem azért, mert "tehetségtelen", "nem alkalmas", "nem tud írni", "nincsenek megfelelő képességei" és szükségképpen antiszemita, lévén e fajelmélet szerint antiszemita, aki nem zsidó. A samuellysta terror hideg, jól átgondolt fajtája ez, amelyet már nem a császári beamter és nem a kommunista sajtódirektórium gyakorol, hanem az "olvasószerkesztő", aki tudja, hogy a rozzant íróasztalán is egy világ és országhódító hatalmat képvisel. Ő ott ül a maga gőgjével, arroganciájával, hogy vagy megvegye, vagy a hideg budapesti éjszaka nyomorába zavarja ki a keresztény tehetséget, magyar szellemet, magyar szocializmust. Ezeknek a szellemi országhódítóknak 2500 éves meggyőződése, hogy mindenre így az újságírásra, a befogadó nemzet közvéleményének kialakítására is csak ők képesek, ők alkalmasak, és minden nemzetnek úgy kell járnia a szellemi táncot, ahogy ők fütyülnek. Az úgynevezett keresztény kurzus végéről jegyezte fel az Összetartás a legmegdöbbentőbb szellemi elnyomás adatait. [170]

Az ország szellemi leigázásáról azonban minden publicisztikánál többet mond az 1938. évi XVI. törvénycikk, amelynek indokolásában közöljük a történelmileg is érdekes, pontos statisztikai adatokon nyugvó részeket: "A gazdasági érvényesülésnek szinte korlátlan lehetőségei mintegy mágnesként vonzották hazánkban a külföldi zsidóságot is. A bevándorlás hatalmas méreteit mutatja az, hogy 1840-1871-ig a zsidóság száma 241 000-ről 553 641 főre, 1871-1900-ig pedig 851 378 főre szökött fel; ez a gyarapodás egyedül a természetes szaporodással nem magyarázható meg.

Amikor a zsidóságról, szerepéről és megítéléséről beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a körülményt, hogy ez a bevándorolt, vagy sokszor csak átvándorlásban levő réteg felfogásában, érzésében és egész szellemi habitusában nem tudott a hazai népesség egyéb rétegeihez idomulni.

A zsidóság hatalmas gazdasági térfoglalásához természetes következményeképpen csatlakozott térfoglalásuk az összes értelmiségi pályákon, a sajtóban és az előadóművészetekben. A múlt század utolsó évtizedének szabadelvű politikai, közgazdasági, vámpolitikai, adózási viszonyai között a szociális kötelességekkel meg nem terhelt ipari, kereskedelmi és hitéleti vállalkozás nagy nyereséget biztosított a gazdasági élet vállalkozóinak. A vagyon viszont biztosította a magasabb képzettség, a magasabb műveltség megszerzésének lehetőségét, aminek következtében a zsidóság elözönlötte most már a gazdasági pályákon felül a magasabb szellemi képesítéshez kötött szabad kereseti pályákat is, különösen az ügyvédi, az orvosi és mérnöki pályát. A sajtó és az előadóművészet területének megszállását egyrészt a magasabb műveltség megszerzésének anyagi lehetőségei, másrészt az magyarázza, hogy a sajtóban és színházban a zsidóság nem utolsó sorban a nyereséges vállalkozás lehetőségét látta és kereste.

A zsidóság folyton erősödő térfoglalásának se a háború, sem az országra szakadt nemzeti, társadalmi és gazdasági válságok sorozata nem vetett gátat. Talán ez az egyetlen társadalmi és gazdasági folyamat a nemzet életében, amely a válságokon keresztül is nemcsak töretlenül folytatódott, hanem még erősödött is. Hazánk mai területén ugyan a zsidó lakosság számaránya az 1920. évtől amelyben a legmagasabb mértéket, vagyis az ország összes lakosságának 5,9 százalékát érte el, csökkent, mert az 1930. évi népszámlálás adatai szerint számarányuk 5,1 százalék, mégis a gazdasági életnek és a társadalmi életnek nem egy ágazatában újabb tereket foglaltak el. Így különösen az iparban több mint 4000, a kereskedelemben több mint 8000 fővel emelkedett a zsidó értelmiségi alkalmazottak száma, a kereskedelmi alkalmazottak között pedig még arányszámuk is megnövekedett, 48,2 százalékról 52,8 százalékra. Ugyancsak növekedett az arányszámuk a sajtóban és az előadóművészet körében is.

A statisztikai adatoknak tudományos módszeres feldolgozása minden kétséget kizáróan tárja elénk azt a képet, hogy a zsidóság hazánkban minden vonatkozásban sokkal nagyobb teret foglal el a gazdasági életben, mint amennyi az ország lakosságában elfoglalt számarányának megfelel. A háború után megnehezült gazdasági viszonyok ugyanis fokozottabban terelték a figyelmet arra a jelenségre, hogy a zsidóság a háború, a forradalmak és a nyomukban járó gazdasági válságok ellenére is nemcsak megőrizte, hanem még gyarapította is egyébként is kiemelkedő gazdasági birtok és értékállományát. Az ország népességének zsidó és nem zsidó társadalmi rétegei között az egyensúly megbomlása széles néprétegekben tudatossá lett. Társadalmi egyesületek, politikai pártok, magának a képviselőháznak is több pártja már nevükben, külsőleg, de programjukban is kifejezésre juttatták, hogy a nem zsidó társadalmi rétegek gazdasági boldogulásának kérdésével foglalkozni kívánnak. Nem kerülheti el a figyelmet az a jelenség, hogy a nagytőkén felépülő modern kapitalista gazdasági rend előnyeit a népességnek egy aránylag kisebb számú, a nemzeti és társadalmi együvé tartozás gondolatától nem minden rétegében áthatott csoportja élvezi.

Az egyensúlynak megbontását, amelyet a zsidóságnak az egyes gazdasági foglalkozásokban való aránytalan elhelyezkedése jelentett, még inkább jelentőssé tette az a körülmény, hogy a lakosságnak ez a rétege jelentős többségében nem érezte át a nemzet történelmi hagyományait, ezek reá nézve nem jelentették ugyanezt az értéket, mint a lakosságnak többi, különösen autochton rétegeire.

Tény az, hogy a hazánkban lakó zsidó népesség nagyobb része és az ország lakosságának többi tömegei között felfogásbeli ellentét van, amely megnyilvánulásaiban áthat a kulturális és politikai élet legtöbb területére, és amelyet csak még jobban kiélez a kereseti viszonyuknak a zsidóság javára történt szembetűnő eltolódása. Kétségtelen, hogy azok az intézkedések, amelyek ennek az egyensúlynak helyreállítását célozzák, kényszerítően nyúlnak bele egyes társadalmi rétegeknek a gazdasági életben való mikénti részvételébe, és kétségtelen az is, hogy az eddigi helyzettel szemben erős korlátozásokat jelentenek. A kormányzat úgy érezte azonban, hogy ezekre az intézkedésekre a társadalom békéjének és a gazdasági rend megóvásának érdekében feltétlenül szükség van. Szükség van főként a nemcsak területben, népességben, de gazdasági lehetőségeiben is megcsonkított ország nem zsidó fiatal értelmiségének jogos elhelyezkedési és kereseti igényeinek méltányos kielégítése szempontjából, de abból a szempontból is, hogy a legutóbbi évtizedek közismert birtokpolitikai intézkedései következtében megszaporodott és új erőhöz jutott földműves rétegek erre hivatott gyermekei a helyes és az egészséges társadalmi emelkedés követelményeinek megfelelően jussanak be az ország szellemi, kulturális és gazdasági életfolyamatait ellátó és irányító értelmiségi foglalkozások keretei közé. E szempontok figyelmen kívül hagyása és a kelld intézkedések elmulasztása beláthatatlan zavarokat és komplikációkat idézne elő az ország gazdasági és társadalmi életében, és hátrányosan befolyásolná a békés nemzeti evolúció annyira kívánatos folyamatát.

A zsidóság részvételének különösen a sajtóban és színművészetben való korlátozása egyúttal a magyarság hagyományos értékeinek erősebb kidomborítását célozza a szellemi életnek azon a terein, amelyeknek a közvélemény és közízlés kialakítására különös befolyásuk van. Tagadhatatlan ugyanis, hogy a magyar szellemiségnek aligha lehetnek aggálytalan kifejezői a zsidóságnak azok az elemei, amelyek a magyarságnak csak külső vonásait vették fel, de nem eresztettek még gyökeret több nemzedékkel a magyar talajba.

A törvényjavaslat a kérdés megoldására két úton törekszik. Egyrészt meghatározza, hogy a zsidók a szabad értelmiségi pályán működnek már fennálló vagy ezúttal létesítendő kamaráiban milyen százalékos arányban lehetnek tagok; ezt kiegészítik az ügyvédek, a mérnökök és az orvosok tekintetében máris fennálló, az újságírók, a színészek és a színházhoz tartozó egyéb személyzet tekintetében ezúttal felállított azok a szabályok, amelyek megtiltják, hogy az illető foglalkozási körben más is működhessék, mint aki a kamara tagja. Másrészt szabályozás alá esik az is, hogy a gazdasági vállalatoknál, értelmiségi foglalkozási körükben milyen százalékos arányszámban alkalmazhatnak zsidókat. Különösen a zsidóságnak a szellemi életben, a sajtó, a színművészet és a filmvállalkozás, de nem kevésbé az úgynevezett szabad foglalkozások, úgyszintén a kereskedelmi, a hitélet, a gyárvállalatok körében való térfoglalás volt az utolsó fél évszázadban egyéb társadalmi rétegek rovására rendkívül nagymértékű és nagy jelentőségű. Az ebben a körben szükséges intézkedéseknek igen sok részletre kell kiterjedniük.

Nem szorul különösebb hangsúlyozásra az, hogy a hírlapoknak, tehát az időszaki vagy nem időszaki lapoknak milyen döntő jelentőségük van a nemzet szellemi és erkölcsi világnézetének kialakításában. Nem szenvedhet kétséget, hogy a magyar nemzet legnyomatékosabb érdekeinek kormányzati figyelembevétele csak olyan sajtó működését engedheti meg, amely megfelel a magyar állami ezer esztendős története alatt az egyéni és közületi élet minden vonatkozását átható magyar nemzeti eszme és keresztény erkölcsi felfogás követelményeinek. Ennek a gyakorlati érvényesítését olyan szabályozás biztosíthatja legcélravezetőbben, amely a közvélemény kialakítására és irányítására legnagyobb befolyást gyakorló sajtó munkásait testületi szervezetben egyesíti, s ezáltal lehetővé teszi egyfelől a sajtó nemzeti és keresztény szellemű működésének biztosítását, másfelől az ilyen szellemi működésre képes és alkalmas terület számára biztosítja az egyetemes közérdek által megszabott keretek között az önkormányzatát, amelyen keresztül a nemzet biztosítékot nyer arra, hogy a sajtószabadság nemes értelmében vett gondolata fog érvényesülni a szabadsággal való visszaélés helyett.

Azok a következmények, amelyeket az ország egyetemes érdekeinek az előbbiekben kiemelt szempontjait a sajtóval szemben támasztanak, megfelelő mértékben fennállnak a színművészet tekintetében is. Ezeknek a követelményeknek gyakorlati megvalósítására ugyancsak a színművészet terén különböző működést kifejtő személyek testületi szervezete mutatkozik a legalkalmasabbnak.

A zsidóság egyfelől aránytalanul helyezkedett el a kereseti életpályákon, másfelől különösen az ország fővárosában aránytalanul nagy részben helyezkedett el, s ennek folytán a főváros szellemi, erkölcsi és gazdasági súlyának az egész országára kiható jelentőségnél fogva nemkívánatos mértékben rányomta a maga bélyegét az egész országnak szellemi, erkölcsi és gazdasági életnyilvánulására. Erre nézve a javaslat szóba levő szabályozásának körében részletesebb tájékoztatással szolgálnak a következő adatok:

Az 1920. évben Magyarországban volt 1063 lapszerkesztő és hírlapíró, tehát időszaki vagy nem időszaki lapnak állandóan alkalmazott kereső munkatársa. Ebből zsidó volt 365, vagyis 34,3 százalék. Ugyanebben az évben Budapesten volt 752 lapszerkesztő és hírlapíró, ebből zsidó volt 297, vagyis a budapesti lapszerkesztők és hírlapírók 39,5 százaléka. Az 1930. évben a csonka ország egész területén volt 1514 lapszerkesztő és hírlapíró; ebből zsidó 480, vagyis 31,7 százalék. Ugyanebben az évben Budapesten volt 1141 lapszerkesztő és hírlapíró; ebből 412 zsidó, vagyis 36,1 százalék. Az 1935. évben Budapesten volt 1441 lapszerkesztő és hírlapíró; ebből zsidó 508, vagyis 35,3 százalék. Ha tehát figyelembe vesszük, hogy a zsidóság aránya az ország összes lakosságához képest 1920-ban 5,9 százalék, 1930-ban 5,1 százalék, Budapesten 1920-ban 20,3 százalék, szembetűnően tárul elő az, hogy a zsidóság milyen aránytalanul foglal helyet az újságírók között, s hogy különösen milyen nagy mértékben szállotta meg az újságírói kereső foglalkozást az ország fővárosában! Ha nem is ilyen nagyarányú, de mégis aránytalan mértékű a zsidóság elhelyezkedése a színművészeti kereső foglalkozások körében is. Erről az alábbi adatok tájékoztatnak: 1920-ban volt az ország egész területén 2293 színész és színésznő, beleértve a filmszínészeket is; ebből zsidó 520, vagyis 22,7 százalék. 1930-ban a színészek összes száma az ország egész területén 1970; ebből zsidó 475, csak 24,1 százalék. Különösen jellemzők ebben a körben is a Budapestre vonatkozó adatok. A budapesti színészek száma 1920-ban: 1396; ebből zsidó 379, vagyis 27,7 százalék. Tíz évvel később, 1930-ban volt Budapesten 1168 színész, közülük 354, azaz 30,3 százalék zsidó. 1935-ben a budapesti színészek összes száma 1269, akik között még mindig 339, azaz 28,7 százalék a zsidó.

Ezek a számadatok utalva az általános indokolásban a történeti fejlődés figyelemmel kísérésével rendszeres összefoglalásban ismertetett adatokra szembetűnően mutatják a zsidóság hatalmas arányú előnyomulását és gyökeres intézkedés szükségét kiváltó térfoglalását minden téren, de különösen az értelmiségi kereső foglalkozások körében. Ezeken a megfontolásokon alapul a javaslat 4. paragrafusának az a rendelkezése, amely szerint a sajtókamara, úgyszintén a színművészeti kamara tagjaiul zsidókat csak olyan arányban lehet felvenni, hogy számuk a kamara összes tagjai számának húsz százalékát ne haladja meg. Figyelembe véve azt, hogy a zsidók arányszáma ez idő szerint az ország összes lakosságának 5,1 százaléka Budapesten, amely a hírlapírók és a színművészek számra és irányító súlyra nagyobb részét foglalja magában, 20,5 százalék 20 százalékban meghatározott arányszám igazságosnak, helyesnek és tárgyilag keresztülvihetőnek mutatkozik. A hazáért a legnagyobb áldozatot hozó hadirokkantak és tűzharcosok javára tanúsított méltányosságot jelenti a 4. paragrafus második bekezdésének a rendelkezése, amely szerint a 20 százalékba nem lehet beleszámítani a hadirokkantat és a tűzharcost. A 2780 nem zsidó ügyvéddel szemben áll 2693 zsidó ügyvéd, vagyis az összes ügyvédek 49,2 százaléka. Az ügyvédjelöltek országos létszámában a zsidóság aránya 34,9 százalék.

Az 1930. évi népszámlálásnak Budapest székesfővárosra vonatkozó adatai szerint: római katolikus 778 református 275 ágostai evangélikus 112 zsidó 1523 egyéb 42 1207 ügyvéddel szemben áll tehát 1532 zsidó ügyvéd, a budapesti ügyvédek 55,8 százaléka.

Az orvosok országos létszámának a szóban levő szempontokon alapuló megoszlása az 1930. évi népszámlálás adatai szerint a következő: a) Az 1429 főből álló hatósági orvosok között keresztény 1321, zsidó 198, vagyis 13,9 százalék; b) a kórházi és egyéb gyógyintézeti orvosok 1940 főből álló országos létszámában nem zsidó 1592, zsidó 348, vagyis 17,9 százalék; c) a társadalombiztosító intézeti és vállalati orvosok 965 főből álló országos létszámának nem zsidó 810, zsidó 155, vagyis 16,1 százalék; d) a magánorvosok 3948 főből álló országos létszámában nem zsidó 1797, zsidó 2151, vagyis 54,4 százalék; Budapest székesfőváros orvosainak 2225 főből álló valamennyi orvost, tehát a köz, vagy magánszolgálatban álló orvosokat is magában foglaló létszámában 1494, vagyis 67,2 százalék a zsidó.

A magánmérnököknek 1170 főből álló országos létszámában az 1930. évi népszámlálás adatai szerint 356, vagyis 304 százalék, a budapesti 782 magánmérnök között pedig 282, tehát 36 százalék a zsidó. Ezek az adatok minden további okfejtés nélkül is indokolják a 7. paragrafusnak azt a rendelkezését, amely szerint ügyvédi, mérnöki vagy orvosi kamara tagjaiul a 4. paragrafus első bekezdése alá eső személyeket csak olyan arányban lehet felvenni, hogy számuk az összes tagok számának 20 százalékát ne haladja meg. Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország lakosainak 5 százaléka volt zsidó, ugyanakkor az ipar körében 10 százalék, a kereskedelmi és hitel körében 51,8 százalék volt a zsidók száma.

Magyarország mai területén a magyarországi zsidóságnak az ország egész népességéhez viszonyított 1930. évi 5,1 százalékos országos arányával szemben a zsidók száma az 1930. évben a kereskedelem és hitel csoportjában 40 százalékos volt; az önállók között 11 százalék, az egyéb segédszemélyzet soraiban 5,6 százalékkal; a kereskedelem és az ipar egyesített csoportjában a tisztviselők között 47,6 százalékkal, az önállók között 45,6 százalékkal, a segédszemélyzet soraiban 29,1 százalékkal szerepelt. Az 19201930. évek között az iparban több mint 4000-rel, a kereskedelemben közel 8000-rel növekedett meg a zsidó tisztviselők száma, sőt a kereskedelmi tisztviselők között még arányszámuk is erősen megnövekedett, 48,2 százalékról 52,8 százalékra.

A zsidóság tulajdonában levő nagyipari és nagykereskedelmi vállalatokról nehezen lehet kellően tájékoztató statisztikai adatokhoz jutni, mert azoknak jelentős része jogi személy tulajdonában van. A népszámlálás csak azoknak a nagyvállalatoknak a tulajdonosait tudja kimutatni, amelyeknél a tulajdonosok nem jogi, hanem természetes személyek. Ennek a rendszernek megfelelően az 1920. évben a nagyipari vállalatok 721 tulajdonosáról lehetett a vallási adatokat megállapítani; ezek közül 357, tehát 49,5 százalék volt zsidó. Ugyanekkor 152 nagykereskedelmi vállalat közül 120, vagyis 78,9 százalék volt zsidók kezében. Ha az ipari és kereskedelmi nagyvállalatokat összefoglaljuk, akkor kiderül, hogy az 1920. évben 51 százaléknak, az 1930. évben pedig 51,3 százaléknak volt zsidó tulajdonosa.

Ha most már azokat a nagyvállalatokat külön vizsgáljuk, amelyeknek csak egy tulajdonosuk van, akkor kiderül az is, hogy a vállalat zsidó tulajdonosa az 1930. évben átlagosan 63,9 százalékban, nem zsidó tulajdonosa 26,2 százalékban alkalmazott zsidó tisztviselőt; ha pedig a vizsgálódás során azokat a vállalatokat vesszük szemügyre, amelyeknek két tulajdonosuk van, akkor arra az eredményre jutunk, hogy az 1930. évben azoknál a vállalatoknál, amelyeknek mindét tulajdonosa nem zsidó, 32 százalékban, azoknál, amelyeknek egyik tulajdonosa nem szidó, a másik zsidó, 47,5 százalékban, végül azoknál a vállalatoknál, amelyeknek mind a két tulajdonosa zsidó, 73,6 százalékban alkalmaztak zsidó tisztviselőket.

Mindezek az adatok nem csupán a jelen paragrafusban javasolt megoldás jelentőségét és szükségességét világítják meg, hanem a megoldás irányát is kijelölik akként, amint ezt a jelen paragrafus második és harmadik bekezdése tartalmazza. Jelesül az értelmiségi munkakörben tíz vagy ennél több alkalmazottat foglalkoztató vállalatok körében gondoskodni kell a jelen paragrafus első bekezdésében meghatározott 20 százalékos arányszámnak egyenletes eléréséről akként, hogy a vállalati tisztviselők létszámának és illetményeinek arányosabbá válása olyan időpontra következzék be, ameddig a rendelkezésre álló idő alatt az eredmény elérése a nemzetgazdaságra és a magángazdaságra egyaránt káros zökkenő lehetősége nélkül bizonyossággal várható.

A magyar egyensúlytörvény adatait azonban érdemes egybevetni a Magyar Zsidó Lexikon iparra, kereskedelemre, mezőgazdaságra vonatkozó adataival. Itt különösen szükséges megfigyelni, hogy az emancipált faj, amely a magyar élet napos oldalának meghódításával, mint ipari, tudományos, vagy szellemi eredményekkel dicsekszik, milyen mértékben vesz részt a termelő munka nehezebb, fizikai részének folyamatában. Elég kiragadni néhány adatot. 1910-ben 64 176 építőipari munkás van Magyarországon, ezek közül 99 zsidó. A bányászok száma 63 278, ezek közül 85 zsidó, 26 612 malomipari munkás közül 423 zsidó. Ezzel szemben 29 562 önálló magyar kocsmárossal szemben 13 343 zsidó kocsmáros áll.

Az 1920-iki hivatalos magyar statisztika szerint 71 197 zsidó vallású, akik közül 28 ezer önálló. Ugyanekkor a zsidó kézben levő legnagyobb ipartelepek tulajdonosai közül 1109 zsidó vallású. Nehéz. testi munkás az iparban egy ezrelék sem található. Még jellemzőbbek a kereskedelem adatai. Az 1920-as statisztika szerint kereskedelemmel és hitellel foglalkozik Magyarországon összesen 175 348 személy, ebből a zsidó felekezethez 81 263 tartozik, vagyis 45,1 százalék az összességhez viszonyítva.

Még súlyosabb a helyzet a mezőgazdaságban, ahol a zsidók szerepe a következőképpen oszlik meg: A birtokok nagysága Birtokosok % Bérlők %

1000 holdon felüli birtokok 19,9 73,2 100-1000 holdas birtokok 19,0 62,0 50-100 holdas birtokok 8,0 27,0 20-50 holdas birtokok 0,7 2,0 5-10 holdas birtokok 0,3 0,4 5 holdon aluli birtokok 0,3 0,3

A mezőgazdaságban zsidó munkás, különösen nehéz testi munkás nincs. És ez a kép a meghódított Magyarország tökéletes képe. Mert olyan ország, ahol a szellemi élet, a bank, a kereskedelem, ipar ilyen arányokban egy száz év előtti befogadott kisebbség kezében van, ahol a testi munka területén is csupán a könnyebb és finomabb munkákat (borbélyság, pincérség stb.) foglalja el a befogadott, de nem hajlandó legfeljebb egy ezrelék arányban részt venni a testi és nehéz testi munkában, az az ország nem szabad ország többé, hanem egy kisebbség által meghódított gyarmat, amelyben a befogadó hátrányosabb gazdasági, politikai körülmények között él mint a befogadott. S itt nagyon fontos rámutatni, hogy oktalan, jogtalan és helytelen mindig a magyar élhetetlenséget okolni ezért a példátlanul álló gyarmatosításért. Az ország meghódítására Montefiore parancsa nem lett volna elég. Ehhez szükség volt azokra is, akik a parancsot végrehajtották: tudatosan és magyarellenesen. A bankok és a kis falusi uzsorások, akik mindig csak a magukéit részesítették előnyben a kölcsönnyújtás terén, akik milliókat és százmilliókat tudtak előteremteni, midőn az ő hatalmuk megszilárdításáról volt szó, vagy amikor magyart kellett kiszorítani állásból, boltból, földbirtokból, a céltudatos gyarmatosító eszközeivel dolgoztak. Sokkal jobban, mint az angolok Indiában!

Soha ördögibben nem nyilatkozott meg ez a szándék, mint az 1930-as években, amidőn Hóman Bálint kultuszminiszter megpróbálta az 1100 nagy zsidó iparvállalatnál elhelyezni a trianoni helyzet következtében állástalanul maradt keresztény mérnököt, vegyészt, szakembert, havi 80 pengős keresethez akkori értékben körülbelül 15 amerikai dollárhoz juttatni. Az idegen nagyipar jól fizetett állásaiban már ott ültek azok, akik a numerus clausus miatt külföldön szerezték és Magyarországon nosztrifikáltatták diplomáikat. Amikor tehát a meghódított ország fehérgalléros magyar rabszolgája bement elsején új munkahelyére, odadobták neki a 80 pengőt: "itt a pénze fiatalember! Menjen és jelentkezzen a következő elsején!"

A magyar jó volt arra, hogy hazát adjon. De a magyar már nem volt jó arra, hogy saját hazájában hazájáért és népéért dolgozhassék. Az már nem engedtetett meg neki, hogy beletanuljon a "pénzcsinálás" kapitalista boszorkánykonyhájába, de az sem, hogy ő vezessen gyárat, vállalatot, építést. Mindez a gyarmatosítónak, az országhódítóknak volt fenntartva, akik gőgösen mondották: Itt a pénze fiatalember! Vajon ki csodálkozhat rajta, hogy ezekből a megalázott magyar intellektuelekből lettek a magyar és szociális társadalmi rend élharcosai?