VII. fejezet A SZEMITIZMUS

Aki egy állam, vagy népfelség tagja, s abba beleszületik, vagy belefoglaltatik, még a demokrácia játékszabályai szerint is köteles az illető állam polgárai és nemzeti céljainak engedelmeskedni. Háborús vihar közeledtén vagy éppen háború közepén sem egyén, sem nemzeti kisebbség nem követhet a befogadó állam érdekeivel ellentétes politikát. Az első puskalövés után az úgynevezett demokratikus jog a világ minden államában fel van függesztve. A magyar nemzeti érdek 1937-ben és azelőtt, sőt azután is a trianoni béke megdöntése, de legalább is a négyféle idegen rabságba került magyar etnikum egységének helyreállítása volt. A zsidó nemzeti kisebbségnek pedig egyetlen célja: négy országba szakítva: a Kárpát medence fölötti gazdasági és lehetőleg politikai hatalom megtartása. Csak az elfogultság állíthatja, hogy Magyarország "antiszemita" alapon sodródott bele a második világháborúba. Kezdettől fogva világos volt, hogy a román, jugoszláv, csehszlovák igából csak úgy lehet felszabadítani a magyar etnikumot, ha a magyar politika nem a trianoni diktátumokat alkotó, hanem az azokkal ellentétes európai erőkre támaszkodik. Ilyen erő pedig csupán egy akadt Európában: a Német Birodalom. A jóvátételi, területveszteségi, szociális és politikai válságok hideglelésétől rázott weimari német köztársaságnak csak legkisebb gondja lehetett a tőle keletre eső Európával való együttműködés, vagy akár annak csak megkísérlése is. Kényszerűen elismerték amit rájuk és Európára kényszerítettek.

Viszont a magyar nemzeti ellenzéknek, a Nemzeti Függetlenségi Pártnak sehol másutt nem lehetett keresni a szövetségest és a barátot, mint Versailles, következésképpen Trianon ellenes német ellenzék köreiben. Megállapított tény, hogy amikor Pilsudszky Lengyelországát 1921-ben szétrombolással fenyegette Trotzkij-Bronsteinék szovjet támadása, magyar búzáért gróf Takách-Tolvaj József Münchenben vette meg azt a húsz dunai uszálynyi fegyvert és lőszert, amelyet Magyarországon átdobott a lengyelek segítségére, és ezzel Pilsudszky marsall és vezérkari főnöke, de Gaulle francia alezredes, később a negyedik köztársaság elnöke, megnyerte a visztulai csatát. Kevésbé ismeretes azonban, hogy Münchenben 1923-ban működött a Müncheni Magyar Diákegyesület, (később Hungária Bajtársi Közösség), amelynek úgynevezett "Diskussionabend"-jei hetenként kétszer megjelent egy német őrvezető akkor még egy kis mozgalom vezetője Hitler Adolf. Hajnalig tartó vitákban Hitler állandóan hangoztatta, hogy ha ő a versaillesi diktátum ellen harcol, akkor logikusan és szükségképpen küzdenie kell a többi diktátumok ellen is. Hangoztatta azt is, hogy az Ausztriához csatolt "burgenlandi" részt visszaadja Magyarországnak, mert ha ezt nem tenné, nem lenne következetes önmagához. [171]

A magyarság számára a nagy óra elkövetkezett 1937. március 13-án, amidőn Bécsbe bevonultak a német nemzeti szocializmus seregei. Hitler Adolf, a Nagy Német Birodalom vezére és kancellárja megtartotta az ígéretét, amelyet müncheni magyar diák barátainak még őrvezető korában tett. Három napra megállította csapatait az ezeréves Szent Istváni határokon, tehát nem a trianoni Burgenland határain. "Hitler akkor el mesélte nekem az egész kieli ügyet, írta a Hídfőben a Müncheni Magyar Diákegyesület vezetője, és Hitler egykori beszélgető partnere. A szudétanémet akcióhoz meg akarta nyerni Horthyt, és ez esetben Magyarországnak jutott volna Felsőmagyarország. Hitler azt mondotta, csalódott a várakozásában. Azt hitte, hogy a hivatalos magyar körök, amelyek állandóan hangoztatták a revizionizmust, örömmel fogják megragadni az alkalmat, hogy Magyarországot a trianoni ketrecből kivezessék. Ő sajnos kénytelen volt a magyar kormány és Horthy elutasító magatartásából azt a következtetést levonni, hogy a hatalom birtokosai az egész revíziós színházat csak azért rendezik, hogy a magyar nép figyelmét eltereljék a szociális bajokról, azok megoldásának szükségességéről." [172]

Az országhódító kisebbség és az országot alkotó nép legyőzhetetlen ellentéte akkor vált nyilvánvalóvá, mikor e három nap alatt, amíg Hitler csapatai az ezeréves szentistváni határokon lábhoz tett fegyverrel várakoztak. A pesti kávéházak és szerkesztőségek intellektueljeire, a plutokrácia vezéreire, főként a szakszervezetek idegen komisszáriusaira semmi sem hatott riasztóbban, mint az a tény, hogy a "vörös Bécs" "vörös proletárjai", az austromarxisták, akik fegyveresen szálltak szembe Dolfuss és Schussnigg diktatúrájával, lenyűgözve és őrjöngve ünnepelték legalább félmillióan, a bevonuló Hitler Adolfot.

Abban a pillanatban azonban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a nagynémet nemzeti szocializmus hozzá fog nyúlni az Ausztria fölötti tényleges hatalomhoz, a Rotschildok és hozzájuk tartozó ötszázezrek félelmetes hatalmához, Budapest zsidósága nem a magyar néppel vállalt szolidaritást, hanem Bécs, majd Prága zsidóságával. Ők nem a befogadó magyar népet féltették egy esetleges pángermán előretöréstől, hanem az ungvári és munkácsi kis zsidót, a bécsi és prágai nagykapitalistát, akit természetesen közvetlenebbül fenyegetett a hitleri lépés, mint a magyar népet. Az országhódítóknak 1937. március 13-án éjjel adatott volna meg a végső és utolsó nagy esély, hogy függetlenül minden beidegzettségtől, megérthető antihitlerizmustól, egységesen és bátran deklarálják, hogy ők nemcsak a magyar állam befogadottjai, hanem a magyar néppel és annak nemzeti céljaival egyetértő hűséges állampolgárai. Nekik kellett volna kinyilvánítani, hogy ha a trianoni átok a hitleri oldalra sodorja a Csonkamagyarországot, akkor nekik ez: "Hungary first" kell legyen, még akkor is, ha ez a Magyarország egy számukra nem tetsző, vagy akár ellenséges szövetségben él. Az amerikai japánok, s németek Pearl Harbour után legjobb katonáivá váltak az Unió hadseregének, annak ellenére, hogy néptársaik közül százezreket internáltak különféle koncentrációs táborokba és Ellis Islandra. Ha a magyarországi zsidóság az Anschluss idején képes volna ilyen bölcs belátásra és áldozatkészségre, akkor bizonyos, hogy 1944. március 19én, a német megszállás napján akkor már 13 millió magyar áll mellettük életével, vérével, hogy megmentse őket Auschwitztól és Eichmann Adolftól.

Az országhódítók azonban az Anschluss napján üzentek hadat a magyar népnek és a magyar nemzeti céloknak. E dátumtól kezdve mondták és hirdették nyíltan, hogy "magyar területeket nem fogadhatunk el Hitler kezéből. Ettől kezdve kezdték a sajtóban suttogni, propagandában terjeszteni a mérget, hogy nem szabad igényeket támasztanunk, területeket és magyar biológiai állatot rabló szomszédaink ellen, mert akkor rosszabbul fog menni a kassai és marosvásárhelyi kis zsidónak, aki a csehszlovák vagy román "demokrácia" áldásait teljes mértékben élvezi. Ekkor kezdte hirdetni a GyOSz és Chorin Ferenc által alapított Magyar Nemzet az anglomániát, és a Népszava akkor kezd még szélsőségesebben közeledni a zsidó nacionalizmus, a proletár ortodoxia felé.

A magyar politika belső ellentmondásaira jellemző, hogy az első bécsi döntés során Teleki Pál külügyminiszter az 1910-es népszámlálás alapján, mint "magyarokat" szerzi vissza a beregszászi, munkácsi, kassai zsidó tömegeket, azonban a Felvidéki Magyar Párt és a többi magyar felvidéki szervezetek a visszacsatolás után, az arany vitézségi érmeseken, világháborús hadirokkantakon kívül alig száz zsidót tud "kivételeztetni", akik a cseh elnyomás alatt megőrizték magyarságukat, segítették a kisebbségi magyar sorba került magyarság intézményeit. Az óriási, 98 százalékos többség Trianon után elsőnek állott az új hatalom, Csehszlovákia szolgálatába. Bebizonyítva ezzel is, hogy a magyarság hiába emancipálta őket, soha nem tudtak magyarrá válni.

Már a felvidéki területek visszacsatolása előtt is a trianoni északi vármegyék zsidó lakossága nyíltan kifejezi érzelmeit a csehszlovákiai "magyar zsidók", egyben a magyar területek visszacsatolása ellen. Kisvárdán, Mátészalkán titkos rádióállomásokat létesítenek és pénzt gyűjtenek arra, hogy minél több repülőgéppel szereljék fel a csehszlovák hadsereget. Vitéz Haynal Alajos tábornok (akkor alezredes) a trianoni határokra történt felvonulás során riasztó állapotokat talált Kisvárdán, a szabolcsi országhódítók fő fészkében. A keresztény kisiparosok csak akkor kapták meg egyik középület építésénél végzett munkájukért a bért, ha igazolták, hogy az anyagot zsidó kereskedőktől vásárolták. A felvidék felszabadítására készen álló és bevonuló honvédséget a kisvárdai zsinagógában a rabbik "ellenségeinek" a magyar honvédek mielőbbi eltűnéséért imádkoztak. Az első napon 450 gazdag zsidó szökött el Kisvárdáról. A titkos rádió leadót a zsinagóga padlásán találták meg, és annak egyik kezelője a rabbi fia volt. [173] Ez az egyre élesebben kidomborodó zsidó magatartás nem annyira a magyarságra veszélyes, mint éppen a zsidóságra. Hiszen ezekben az időkben mondja gróf Teleki Pál: "Hazánkat 200 milliónyi hatalmas népgyűrű veszi körül, amely a zsidóságot magából kiszorítani igyekezik."

Ilyen időkben minden józan ésszel és politikai érzékkel ellenkező magatartás nemcsak a Magyarországot körülvevő 200 millió népgyűrűt, hanem magát a magyar nemzetet is egy kisebbség ellenséges, illoyális magatartásával provokálni és mintegy az öngyilkosságig folytatni a törzsi sovinizmust. Még veszélyesebb azonban, ha tudjuk, hogy a 200 milliós belső európai gyűrűn túl küzdő versaillesi és trianoni hatalmak rádióállomásain állandó uszításukkal már jó előre partizánokként akarják bevetni a keleteurópai zsidóságot Hitler ellen. Sokszor nem is a zsidóság, hanem saját világhatalmi céljaik érdekében heccelik fel ezt a fanatikus keleti tömeget, mit sem törődve azzal, hogy éppen a 200 milliós gyűrűn belül, saját hittestvéreik lehetnek első áldozatai a genfi konvenció szerint is ilyen esetekben jogos megtorlásnak. Amidőn azonban már 1933-ban azt hirdette az amerikai zsidóság magyarországi származású vezére, S. S. Wise (Weisz) rabbi, hogy a világ zsidóságának szent háborúba kell indulni Hitler ellen ("I am for war!" [174] ) akkor zsidó szempontból felelőtlen több millió zsidót, akik a 200 milliós gyűrűn belül maradnak, odadobni az ilyen esetekben a világ minden államában elkövetkezhető megtorlásoknak. Akárhogy nézzük is a dolgokat a második világháború után zsidó forrásból nyilvánosságra hozott és sokszor cáfolhatatlan bizonyítékok után nagyon is fennáll az a gyanú, hogy az akkor már világhatalmat élvezd nagykapitalista zsidóság Amerikában, Angliában, Franciaországban és Magyarországon is a "kis zsidót" akarta rohamcsapatként bedobni a náci gőzhenger ellen, mit sem törődve azzal, hogy ezek áldozataivá válhatnak Auschwitznak.

Sajnos, a jobb sorsra érdemes "kiszsidóság" is igenlőén válaszolt nagy testvérei és szellemi emberei uszítására. Amikor 1941. június 21én kitör a német-szovjet háború, a magyarországi nagyzsidók már csak kapitalista mivoltuk miatt sem helyeselhettek Sztálinnak. Legfeljebb a GyOSz "Magyar Nemzet"-jében elhintették az azóta is érezheti mérget, amely szerint Kassát a németek bombázták, és így kényszerítették Magyarországot a háborúba. Azonban ugyanekkor megszólalt a zsidó proletár ortodox nacionalizmus nem is nagyon suttogó propagandája: "Ha a Szovjetunió győz, keresztény koponyákkal fogjuk kövezni a budapesti körutakat."

Ha az Anschluss napján még nem is, de most teljes valóságában lehet megérezni, hogy a nemzet ellen fordult egy nemzeti kisebbség, amely még csak nem is volt a Szent Istváni népcsalád tagja, amelyet a magyarság 1867-ben emancipált, egyenjogú tagjává emelt, bárókat, nagykapitalistákat és proletár vezéreket csinált belőlük. S amikor minden magyar előtt világos, hogy a bolsevizmus csak a totális szláv hódoltságot, a teljes rabszolgaságot hozhatja, akkor azok, akik a meghódított ország minden előnyét élvezték, csak magukra gondolnak. A magyar népre nem! A magyar szabadságra nem! A magyar függetlenségre nem! A chorini nagykapitalizmus úgy látja, hogy a zsidó nagytőkés hatalmat csak angolszász "tory demokrácia" mentheti meg, a zsidó proletár orthodoxia pedig azt, hogy gazdagjai helyett Sztálin segítségével majd ő lehet az ország ura. S ha azzá lesz a sztálini szuronyok segítségével, akkor majd azoknak a keresztényeknek koponyáival fogja kövezni a budapesti körutakat, amely keresztények elég könnyelműek voltak, hogy emancipálják őket.

Hol van itt a nem nyelvi, hanem a döntő lelki asszimilációnak, a hazafiságnak csak leghaloványabb árnyalata is? Évtizedeken át hirdették sajtójukban, irodalmukban, társadalmi megnyilatkozásaikban, hogy ők a legjobb magyarok. De akkor miért ők partizánkodnak először Újvidéken, ahol háztetőkről, ablakokból hátulról lövik le a magyar csendőröket Miért van az, hogy még alig jelent meg a magyar piros-fehér-zöld zászló Újvidéken, ők iratkoznak fel Titó és a kommunisták partizán listáira? És, persze miért történik, hogy midőn elkövetkezik a nemzetközi jog és a genfi konvenció szerinti jogos megtorlás is, ők jajgatják tele az ellenséges nyugati és szovjet sajtót a magyar kegyetlenségek rémmeséivel?

Miért van az, hogy Budapest a 245 ezer zsidó lakossággal rendelkező főváros egyszerre válik a zsidó anglofil tőkés Lipótváros, az angyalföldi, Conti utcai zsidó, proletár nacionalizmus legnagyobb európai központjává, ahonnan titkos leadók sugároznak Moszkva és London felé, ahonnan kémek, kalandorok indulnak a világ minden tájára, ahonnan Bíró Pál-szerű rimamurányi acélmágnások 25 millió pengőnyi letétet csempésznek át Svájcba, Amerikába? Miért van az, hogy a Chorin család millióival 9 millió svájci frankos "diplomata alapot" létesítenek egy magyar ellenkormány számára? Kinek az érdeke volna, ha nem a zsidóság minden társadalmi rétegének a csendes és okos appeasement a megbántott befogadó nép iránt. Azonban a kabarék pódiumain Békeffy (Békefi-Kann) Lászlók heccelik a magyarsággal szembeni ellenállásra a fanatikus lipótvárosiakat és a Conti utcaiakat. A színházi életes új nemesség tombol az una eademque nobilitas gőgjében. S amikor az angol Secret Service szolgálatába fogadja ezt a kabarettista propagandát, akkor Békefi-Kannal ismét egy Nádas-Neumann Ernő vállalkozik a győri vagongyár kazánházának felrobbantására, amit csak a régi szociáldemokrata Olajos Lajos magyar főkazánmester akadályoz meg. A zsidó nacionalista arcvonal szervezkedik napról napra kávéházban, szakszervezetben, külföldi emigrációban a magyarság és a nagy nemzeti önvédelem ellen. Szervezkedik a Lipótvárosi Kaszinóban, a Nemzeti Kaszinóban, a BBC-ben, és a Rákosi-Roth Mátyásék moszkvai emigrációjában, az amerikai magyar nyelvű kis dzsungelújságokban, azzal a kifejezett céllal, hogy feláldozza önmagát, vagy a magyarságot is, ha nem tudhatja . megtartani a fölötte eddig gyakorolt uralmat.

Ennek a nagyvonalú magyarellenes támadásnak van egy furcsa jelszava: "ellenállás". De kinek állanak ellen? A magyar népnek, amely otthont, befogadást, jólétet adott nekik, amelyik még a második világháború véresőjében is menedéket ad? [175] Minek állanak ellen? A Kállay kormány antiszemita frázisokkal álcázott zsidóbarát politikájának? Az örökös megadási kísérleteknek? Avagy annak akarnak "ellenállni", hogy a 200 milliós gyűrűn, az antiszemita Európán belül 1943 végéig Magyarország az európai, de legalább is a középeurópai zsidóság utolsó, elkülönült menedék szigete!

Maga Lévai Jenő írja: "Amíg tehát Középeurópa egész zsidóságát szinte tökéletesen megsemmisítették már a németek, a közel milliós magyar zsidóságot mint addig fizikai létében szinte érintetlen középeurópai zsidó szigetet Horthy kormányzó és a Kállay kormány védelme alatt tudja a hitlerizmus." [176] Azonban. örök időkre megrázó, hogy ebbe a "középeurópai zsidó szigetbe" Palesztinából érkezett zsidó partizánokat hajítanak le ejtőernyővel, és a "nagy" magyar író, Szenes (Schlezinger) Ernő lánya, Szenes Hanna brit-palesztínai ejtőernyősnő lett, hogy társaival együtt kísérletet tegyen az "ellenállás" megszervezésére. Amikor aztán elfogják, és a világ minden demokratikus, vagy antidemokratikus bíróságára érvényes szabályok szerint halálra ítélik, a kis partizánnőből zsidó nemzeti hősnőt csinál az ószövetségi mítosz, és erdőket, falukat keresztelnek el róla a megalakult új Izraelben. [177]

A befogadó magyarság állandó provokációja az 1938-1944 közötti átlag zsidó magatartás. Felesleges és mégis állandó ingerlése az alvó oroszlánnak, amely óh, dehogy is volt "antiszemita", de a csepeli munkásházaktól a svábhegyi villákig csak most kezdi meglátni, mire megy a játék, és mifajta erők állanak amögött. Hitlernél, Mussolininál talán lehet ez a magatartás "ellenállás", de az akkor még alkotmányos Magyarországon semmi esetre sem az, hanem lázadás. Az egész kérdés a magyarság szempontjából végzetes problémává vált a háború kitörése pillanatában. A "baziliszkus szem", amelyről Petőfi Sándor irt megbűvölte a magyar politikát, a vezetőket, sőt a nép egy részét is, és a magyarság gyarmatosított sorsát az jellemzi legjobban, hogy 1937. és 1944. október 15. között teljesen a nemzeti kisebbség és nem a befogadó nemzeti többség igényeihez alkalmazkodott a magyar politika. Az Anschluss idején a budapesti Vár nem mer felelni Hitler gesztusara, és elfogadni a "nácik" kezéből az ezeréves nyugatmagyarországi területeket, mert vajon mit szólnának ehhez a londoni és párizsi Rotschildok és budapesti Chorinok?

A felvidéki válság idején ugyanezen okból fél követelni a felvidéki magyarság önrendelkezési jogát, és végül is megvárja az első bécsi döntést. Tiso és a szlovákok sürgessék ki Hitlernél. Amikor aztán már vérre megy a játék, a Jugoszlávia elleni háborúban nem a magyar érdekből avatkozik be Horthy Miklós, hanem azért, mert Chorin Ferenc és a budapesti hitközség interveniálnak nála, hogy ne álljon ellen a németeknek, akik ez esetben tíz nap alatt lerohanják Magyarországot, és elviszik, vagy internálják a magyarországi zsidóságot. A hadparancs egész büszkén hangzik: "Előre az ezeréves magyar határokig!" Háttérben azonban nem a magyar területek visszaszerzésének nemzeti érdeke áll, hanem a zsidóság megmentése. Elvégre az országhódítók is értenek annyit a politikához, amely szerint "Hitler kezéből nem lehet területeket elfogadni", végzetes következményekkel járhat épp rájuk nézve. Amikor már valóban háború van, akkor a Német Birodalom nem tűrheti el, hogy Magyarország elvágja a romániai olajmezők vezető összekötő útvonalait.

Csodálatos, de valóságos, hogy a magyar politikát 1941 áprilisában, Teleki öngyilkossága után nem a magyar, hanem a zsidó érdek rántja titokban a német oldalra. Ennél csak az csodálatosabb, hogy három hónappal később a szovjet háború kitörésének pillanatában 180 fokos fordulattal megindul a zsidóság részéről a háború szabotálására irányuló nagyarányú akció. Végeredményben azonban ez is érthető. Most már nincs lehetőség arra, hogy megtartsák az ország fölötti hatalmat csak kétféle formában: ha a kapitalista nagyzsidók számára az angolszászok győznek, vagy ha a kis zsidó proletár ortodox nacionalizmusuk számára Sztálin seregei tiporják el Magyarországot. Hogy mi lesz a magyar néppel, paraszttal, munkással: kit érdekel ez az emancipáltak közül?

Amidőn a doni fronton 1943 februárjában megsemmisül a második magyar hadsereg, ők bontják fel a pesti kávéházakban és bárokban a "sztálingrádi pezsgőt", ők suttogják bele a magyar közvélemény fülébe, hogy Magyarország csak egyféleképpen mentheti ki magát a világviharból, ha az ő érdekeiknek, az ő parancsaiknak engedelmeskedik.

Óh árva magyar nép! Tudod-e, hogy kiket "emancipáltál" a kiegyezés évében? És fogja-e tudni a magyar fiatalság, hogy a magyarság beleértve az úgynevezett magyar "antiszemitákat" is, soha sem akarta direkt akcióval elintézni a zsidókérdést.

A legnagyobb magyar látó, Istóczy Győző Herzl Tivadart megelőzve, 1875. augusztus 23-án javaslatot nyújtott be a magyar országgyűléshez: "A zsidó állam visszaállítása Palesztinában" cím alatt. Ebben az indítványában többek között a következőket mondja: "Ezernyolcszáz évvel ezelőtt feldúlt hazájából kiűzött zsidó népnek is végre igazság szolgáltassék, hogy annak hőn szeretett eredeti hazája, Palesztina, kellően megnagyobbítva a magyar porta szuverenitása alatt álló autonóm tartományként, akár pedig önálló zsidó államként visszaállíttassék." [178] Istóczy Győző a törvényjavaslat szóbeli indoklásában megjegyzi azt is, hogy nem igényli magának az eszme eredetiségét, amely Luthertől kezdve Fichteig, s ettől Goldwin Smithig és a Nineteenth Century című angol folyóiratig mindenki agyában megfordult: a zsidóság önálló államának visszaállítása.

Herzl Tivadar tulajdonképpen csak epigonja volt Luthernek és Istóczynak. Amikor azonban a magyar életben és társadalomban valami ok miatt aktualizálódott a zsidókérdés, mindig megjelent a probléma megoldásának egyetlen emberi és magyar lehetősége. Amikor 1920-ban a nemzetgyűlési választások előtt egyik liberális újságíró meginterjúvolja Gömbös Gyulát, és azt mondja neki, hogy a jogegyenlőség nem ismer első és másodrendű állampolgárokat, Gömbös lemutat a Lánchídra, és azt mondja: Nézzen Ön le a Lánchídra, az ott közlekedő autók kilenctized része az Ön által másodrendűnek nevezett állampolgárok birtokában van. Most tehát sajnos inkább mi vagyunk itt másodrendű állampolgárok, s éppen azért küzdünk, hogy ez az állapot megszüntethető legyen.

Gömbös Gyula azonban nemcsak a magyar nép meghódítottságát ismerte fel, hanem rámutatott ugyanarra a megoldásra, amelyet Istóczy, Herzl Tivadar, Bettelheim Samu és nem utolsó sorban Luther ajánlottak. " Szükségesnek tartom írja 1921-ben, híres újévi cikkében, a Szózatban , hogy a magyar kormány már 1921-ben érintkezésbe lépjen a cionisták központjával, a magyar állampolgárságú, fölös számú, többszázezer zsidó polgár kitelepítésére. Az egész világon elszórtan élő, hontalan nép sorsa, a többi népek nyugalmának biztosítása szempontjából megvizsgálandó. Amíg a hazával bíró népek természetszerűleg a nacionalizmus hívei, addig a legerősebb antinacionalista tendencia rendesen a zsidóságtól ered. Az összes internacionális mozgalmak ezért találnak élénk visszhangra a zsidóságnál. Nekik, amíg elszórtan élnek, egy céljuk lehet: a nemzeti hatások elsimítása egy új világrend megalakítása által, amely nekik uralmat, nekünk rabszolgaságot jelent." [179] Ugyanezt a hagyományos magyar álláspontot képviselte Szálasi Ferenc is, aki Út és Cél című programjában többek között a következőket írta: "Az aszemitizmus célja a zsidóság eltávolítása a nemzet közösségéből. Ez pedig egyféleképpen lehetséges: a kivándoroltatás által."

Szálasi Ferenc 1944-ben a magyarság második világháborús tapasztalatai ellenére is, kereken elutasította Winckelmann SS tábornoknak . a közel háromszázezer főnyi budapesti zsidóság deportálására vonatkozó kívánságait. "Beszéde során kifejtette, hogy a háború esetleges megnyerése alkalmával a zsidókérdést a cionizmus alapelvei szerint kell rendezni, amennyiben az évezredek óta diaszpórában élő zsidóságot olyan körülmények közé kell juttatni, hogy önálló állami életet éljen. A zsidóságnak épp olyan joga van nemcsak az élethez, hanem ahhoz is, hogy önálló állami életet éljen, mit bármely más népnek, vagy nemzetnek. Hogy ez bekövetkezzék, annak első feltétele, hogy a világrendezés során akár Palesztínában, akár más részen a világnak, a majdani győztes hatalmak lehetőséget adjanak a zsidóságnak, hogy nemzetté, állammá alakuljon."[180-181]

A magyar program tehát Istóczy Győző óta mindig a békés elválás volt, és nem eichmanni program, tehát nem megsemmisítés. Amikor már 1944-ben a német megszállás után végzetessé vált a helyzet, a mártír Szász Lajos iparügyi miniszter, május 28-án mondott beszédében kijelentette: "Nyíltan és tisztán le kell szögeznünk, hogy senkinek nem áll szándékában a zsidókat kiirtani, megsemmisíteni, vagy kínozni... Senkinek nem áll szándékában a világos megszabadítani a zsidóktól, mi kizárólag a mi fajtánkat akarjuk káros befolyásuktól mentesíteni. Azt hiszem mindegyikünk boldog lesz, ha Ahasvérus szerencsétlen népe, távol határainktól, valahol a földtekén hazát talál, hol saját államát meg tudja alapítani."

"A zsidókérdést illetően csak annyit akarok megemlíteni, hogy bűnös tudatlanság és veszedelem tévedéssel párosult önámítás az az állítás, hogy a zsidóság de facto és de jure már világhatalom, s uralmon van. Hiszen csak azért válhatott a zsidókérdés világkérdéssé. A plutokrácia, a szabadkőművesség, a liberális demokráciák, a parlamentarizmus, az aranyalap és a marxizmus, mindezek csupán eszközök a zsidóság kezében, hogy világhatalmát és világuralmát megtarthassa, szilárdíthassa, és lehetetlenné tegye, hogy a népek földgömbünk és saját magukban ebben a sorskérdésben tisztán láthassanak, és saját jó hasznukra, közös akarattal cselekedhessenek. Az új élet akarta és vérszentelte koreszmében felvilágosult és cselekvő népek világszabadságharcának is ez köszönhető, hogy a zsidóság ki fog kerülni az európai és az ázsiai nagytérből, és valószínűleg kényszertelepül az amerikai nagytérben. Súlyos tapasztalatokból merített joggal feltételezhetjük, hogy új és valószínűen utolsó menhelyén is magatartásával, erkölcsi, szellemi, anyagi mohóságával és kíméletlenségével hamarosan fel fogja törni az amerikai népi ugart, aminek nyomán ott is nacionalista és szocialista új életforma fog diadalmasan kifejlődni, és hatalomra jutni." [182]

A magyar álláspont tehát világos és tiszta volt minden időkben. E tekintetben értéktelennek kell tekintenünk azokat a filojudaista megnyilatkozásokat, amelyek olyan írók, politikusok stb. részéről hangzottak el 1937 és 1945 között, akik maguk is valami módon haszonélvezői voltak az országot meghódító szellemi és gazdasági hatalomnak. Azonban a magyarság emberségének, báránytürelmének szempontjából értékesek azok a megnyilatkozások, amelyeket érdektelenek tettek. Ilyen például az a bizalmas beszélgetés, amely 1944. április 21én folyt le Czapik egri érsek és Mindszenty József veszprémi püspök között. Ez a beszélgetés csak később került nyilvánosságra, s ezért van különös értéke, mert részben lezárja a trianoni kort, megállapítja, hogy Horthy Miklóst egy idegen kamarilla vette körül, egyben azonban kifejezi a katolikus egyház álláspontját is. Azt mondja Mindszenty: " Úgy aggódom, hogy a zsidó munkaszolgáltatásokkal szemben is eldurvul majd a bánásmód. Most elrendelték a zsidók összeírását. Nyilván gettóba kerülnek. A sárga csillag után ez következik. Igaz, hogy gyakran nem volt szerencsés, néha provokatív volt a viselkedésük. Félek, hogy az idegen megszállással hozzánk is bevonul az embertelenség. Mindez majd visszahull a magyarságra! A védtelen városok bombázása az egyik oldalon, a másikon meg ez a zsidó ügy." [183]

A legcsodálatosabb azonban nem az egyházak álláspontja, amely természetes, hanem az úgynevezett magyar "antiszemiták" kiállása a zsidók mellett. A jól ismert emigráns sajtó természetesen elhallgatta ezt az emberi és magyar dokumentumot, amelyet Lits Ernő jóvoltából a "Vádló bitófák"-ban, eskü alatti nyilatkozat formájában Fiala Ferenccel együtt hoztunk nyilvánosságra. A magyarországi zsidóság megmentésére azok tették az utolsó kétségbeesett kísérletet, akik az eskü alatti nyilatkozat szerint a "magyar jobboldal keresztmetszetét képezték". Tették pedig az oroszlánbarlangban, 1944. június 17. és 27. között, ahova a németek azért kérették a magyar jobboldali politikusokat és újságírókat, hogy mint a nemzeti lelkiismeret német szempontból megbízható képviselői, a magyar pecsétet ráültessék a zsidódeportációra és gettózásra, amelyhez Horthy Miklós kormányzó 1944. március 18-án Klessheimban kénytelen volt hozzájárulni. Az "antiszemita" magyarok nemzeti lelkiismerete azonban egészen másként nyilvánult meg, mint azt a német birodalmi belügyminisztérium, a német birodalmi igazságügyminisztérium, külügyminisztérium, a Wehrmacht, a német vezérkar, a nemzeti szocialista párt, az Amt. Rosenberg, az Amt für Rassenforschung és a hesseni Gauleiter hivatalos képviselői, valamint Pohl SS tábornok, a SS Wirtschaftsamt vezetői várhattak volna.

Az előzőleg ott járt francia, spanyol, román, norvég, belga, dán küldöttségek kivétel nélkül hozzájárultak a zsidó deportációhoz, egyedül a magyar "antiszemiták" voltak azok, akik életük és szabadságuk kockáztatásával ellenvéleményt mertek nyilvánítani a német szándékokkal szemben, noha velük is csak annyit közöltek, hogy Horthy Miklós Klessheimben hozzájárult, miszerint a magyarországi zsidókat német birodalmi munkaszolgálatra vigyék. A magyar küldöttség változatlanul Istóczy Győző álláspontját képviselte: a magyarországi zsidók magyar állampolgárságot élveznek, így jogilag nem szolgáltathatók egy másik külhatalom kezére. A magyar "antiszemiták" szemben a jelenlevő Pohl tábornokkal, a varsói Hubay Kálmán, aki egy időben a bebörtönzött Szálasi helyettese, és tulajdonképpen a Hungarista Mozgalom igazi felépítője volt, bátran, magyarul és emberien állt szemben az akkor még hatalma teljében levő Német Birodalom képviselőivel szemben.

"Amikor távozóban voltunk mondja az esküt helyettesítő nyilatkozatban Lits Ernő , a Reichssicherheitshauptampt képviselője Hubay Kálmán után kiáltva azt mondta: -Herr Hubay, die Juden werden Ihnen für Ihre Stellungnahme nicht dankbar sein. Sie werden Sie aufhängen, wenn sie den Krieg gewinnen sollten. (Hubay Úr! Az Ön állásfoglalásáért a zsidók nem lesznek hálásak. Ha a háborút megnyerik, Önt is felakasztják.) -Wahrscheinlich! válaszolta Hubay mosolyogva, és vállát vonogatva. [184]

Annak a magyar nemzeti jobboldalnak, amely a teljes emberséget és teljes magyarságot képviselte 1944 júniusában, semmiféle kapcsolata nem volt, nem lehetett az országhódítók aranyával, szellemi fellegváraival, hiszen a németek épp azért hívták meg, mert száz százalékban megbízhatónak tartották őket. A fenti eskü alatti nyilatkozatot a résztvevők 15 évig nem hozták nyilvánosságra, mert bevallják szégyellték, hogy emberek, magyarok voltak, és zsidó embertársaik megmentése érdekében ki mertek állni. Szégyellték, mert hiszen Pohl SS tábornok jóslatát valóra váltották, amikor Rákosi-Roth Mátyás akasztófáira hurcolták Hubay Kálmánt, Bosnyák Zoltánt, Rajniss Ferencet, Andréka Ödönt, Jaross Andort, Kolosváry-Borcsa Mihályt, és a többieket, akik részesei voltak ennek az utolsó nagyvonalú zsidómentő akciónak.

A zsidóság és a magyarság kapcsolata akkor szakadt meg mindörökre, amikor a jótétre gyilkossággal feleltek, és a Szálasi Ferencek, Hubay Kálmánok számára kimondták a talmudi ítéletet: Mi győztünk! Miénk a bosszú!