ZÁRSZÓ

Ki volt tehát a bűnös, sőt háborús bűnös? Titus cézár, aki Jeruzsálem elfoglalása után a zsidó Josephus Flavius tanúságtétele szerint ezeket mondotta: Ahányszor csak győztem, mindannyiszor békére szólítottalak fel benneteket, mintha csak én lettem volna a legyőzött fél. Amidőn pedig a templomhoz értem el, szánt-szándékkal figyelmen kívül hagytam a hadijogból folyó jogaimat és kértelek benneteket, legyetek kímélettel a magatok szentélyei iránt, s óvjátok meg a templomot. Ti visszautasítottátok mindezen ajánlataimat, és a templomot saját kezetekkel gyújtottatok fel."
Titus volt-e a bűnös, vagy az a zélóta bolsevizmus, amely kegyetlenül lemészárolta saját népének gazdagjait, s kétezer év előtti Cseka módszerekkel, testvérek, rokonok kivégzésével, borzalmas kínokkal gyakorolta az ostromlott Jeruzsálemben a mai modern terrort, mert "a szent könyvekben kétértelmű kifejezés volt, amely szerint, tudniillik abban az időben valaki a világuralmat elnyerni fogja közülük" írja Flavius. "Balsorsát a város saját fiainak köszönhette, a rómaiak pedig voltaképpen csak az igazságot szolgáltatták ki."

Vajon Spanyolországban Katolikus Ferdinánd volt-e bűnös, vagy előzőleg már volt népnyúzó uzsora, országhódítás, kereszténygyűlölet is, keresztény gyermekek keresztre feszítése? Előbb volt az inkvizíció vagy előbb mindaz, ami a spanyol nép ellen elkövettetett?

És mi volt előbb? Az oroszországi pogrom, vagy a nagyurak kazár bérlője, aki bezárta a templom kulcsát, ha a kozák nem fizette meg neki a keresztelési adót? A tényeket lehet magyarázni és elferdíteni, de a tények mégis csak tények maradnak.

Mi volt előbb? Az "antiszemita" Bartha Miklós Kazárföldönje, vagy kárpátaljai 1500 százalékos uzsorakamat, idegen bevándorlás, vagy magyar kivándorlás? Gömbös Gyula jött előbb, vagy előtte talán ott járt Samuelly Tibor? Az akció és reakció örök társadalmi törvényét kell megkeresni ebben a szellemi Bábelben.

A magyar szabadságharc volt-e előbb, vagy Rákosi-Roth Mátyás terrorja, amely kiváltotta a magyar népfelkelést?
S vajon mi volt előbb Németországba? Hitler, vagy talán Rothschild, Rathenau, Ullstein, Berlinben berendezett gyermekbordélyházak, demokratikus korrupció és Versailles? Előbb volt-e a bűnhődés, csak azután jött a bűn?
Magyarországon pedig előbb jötte Eichmann és csak azután Chorin? Apróbb kilengésekben és megtorlásokban bűnös volt-e a magyar nép, ha már oly sokan és oly sokszor vétkeztek ellene vendégei.

Valahonnan a messziről visszatekint ránk rab Magyarország, és a száműzetés éjszakáin fel kell vetni a lelkiismereti kérdést: bűnös voltál-e árva magyar nép? Vívódni kell ezen a problémán, mert a nyugati világ egyirányú terrorja sok-sok magyarban eltöri a gerincet, és felkelti a hamis vagy érdek által sugallt bűntudatot. Sokan járnak ma a nagy világban, akik nem a Hartsteinok, Ornsteinok nagybirtokain elhullott magyar csecsemőt sajnálják, hogy úgy érzik, nekik legszentebb kötelességük örökké egy idegen nép gondjaival és áldozataival foglalkozni, megbánást tanúsítani, és felvenni az ezért járó obulusokat.

És nincs, de nem is lehet magyar "bűnbánat", mert milliószor annyit szenvedtünk általuk, mint amennyi szenvedést az országhódítók okoztak magyar népünknek. Samuelly Tibor vagy az ÁVH-ból kiostromolt ezredesek, cafatokra tépett holtteste fölött is, nekünk egyetlen egy fájdalomra van okunk, a nagydobronyi és zsablyai tömegsírok, a Gyűjtőfogház kivégzett mártírjai fölötti örök fájdalomra.

Örökségül szeretnénk tehát hagyni a magyarvérű baloldali ifjúságnak is azt a tanulságot, amelyet apái nem ismertek fel. Ez pedig az, hogy a magyar baloldal tragédiája legalább olyan mértékben figyelmeztet a lényegre, mint a megátkozott jobboldaliak vértanúsága. A nagy végjelenetben ők is kénytelenek voltak rádöbbenni, hogy bár népüket akarták szolgálni, idegen, magyarellenes erők játékszereivé váltak. Az ország így. vagy úgy meghódíttatott és mégsem hódolt meg.

Ezt bizonyította 1956. október 23-ika, amely a magyar történelem Dózsa óta elmaradt nagy népi forradalma volt. Ezúttal a kommunista és cionista kettős járom ellen! Természetes, hogy még a kommunisták is a Szovjet csapatok kivonulását követelik. Az is természetes, hogy a politizálni, megtanult magyar vezetők óvakodnak az "antiszemita" jelszavaktól. Azonban a népösztönben sokszor több bölcsesség van, mint a könyvtárak millió kötetében.
A magyar népösztön, 1956 októberében csupán a hatalom ellen fordult, melyet az idegen proletár ortodoxia AVH-sai, munkaszolgálatosai, munkásigazgatói és pártfunkcionáriusai képviselnek. A másik népösztön 1956. október 26-án felismeri, hogy itt nem fajra, nem felekezetre, hanem egy ország fölötti hatalomra megy a játék, és a New Yorki cionista nagygyűlésen "antiszemita-fasiszta lázadásnak" minősíti a magyar szabadságharcot.

A magyar népösztön egyfelől felismeri a Pártházból kiostromolt ÁVH-s ezredesek halálgrimaszában a Samuellyek, Rákosi-Rothok arcvonásait, tehát a "Hatalom" arculatát, másfelől a baloldali magyar nép betöri a jobboldali magyar politikai 'foglyok fegyházainak kapuit. Szabadságlevelükre láthatatlanul is odaírta: egy végzet áldozatai, egyetlen idegen kisebbség uralmának szerencsétlenjei vagyunk: jobboldaliak, baloldaliak, munkások, parasztok, grófok, értelmiségiek, prímások és papok, tábornokok és közkatonák. Magyarok!

Az októberi szabadságharc véres csillaga alatt megnyílott az ég a magyar nép égése előtt. A szovjet ágyúkat túldörögte az utat tört Eszme: "minden kiontott ártatlan vér, minden magyar vér..." A Solymosi Eszter, a gróf Tisza István, a devecseri parasztok, ludovikások, a Szálasi Ferencek, Bárdossyak és ki merjük mondani még a Rajk Lászlók, Nagy Imrék, Maléterek vére tehát minden magyar vér, ami folyt, nem grófi és nem proletár vér volt, hanem idegen országhódítás bűne, és a mi végzetünk!
Ez a könyv nem hirdet sem nácizmust, sem antiszemitizmust, csupán egy politikai irányzat elleni küzdelmet. S ebben a küzdelemben 1956. október 23-án eszmeileg is összeért a jobboldali és baloldali magyar út.
Mert a kiontott vér előre meghatározta a magyar nemzeti egység jegyében egykor megszülető modern magyar társadalmi rendszer, sőt az emigráció működésének irányát is.

Több mint egy évszázad véres, keserves tapasztalatai után nem lehet olyan magyar baloldaliság, amely nemzetközi és nem nemzeti. Többé azonban nincs olyan magyar jobboldaliság, de még hazafiság sem, amely nem szocialista. Bármilyen magyar baloldali kormány nem lehet szocialista, ha egyben nem nemzeti és ha csak a legkisebb mértékben az országhódítók antiszociális, uralkodni akaró elemire támaszkodik. És semmiféle jobboldali irányzat nem nemzeti, amely még egyszer befogadja a piros-fehér-zöld zászlók alatt jelentkező liberál kapitalista országhódítást.
Függetlenül az orosz elnyomástól és megszállástól, még a magyarvérű és gondolkodású kommunistákkal sincs koegzisztencia amíg uralmukat a Kohn-Kun Bélák és Roth-Rákosi Mátyások népe támasztja alá. Azonban nincs koegzisztencia azokkal a magyarnak mondott állítólagos nemzeti irányzatokkal sem, amelyek amerikai vagy másfajta idegen tőke segítségével akarják saját hatalmukat és az országhódítók uralmát visszaállítani a magyar nép fölött.
Kossuth, Széchenyi, Deák, Istóczy, Verhovay, Gömbös Gyula, Bárdossy László, Szálasi Ferenc, Kölcsey Ferenc és Szabó Dezső, baloldali és; jobboldali magyar vértanúk, a ludovikások és az 1956-os csepeli munkáshősök életáldozata nyomán megmutattatott az út, amelyet legjobban egy görög szó jelöl: szintézis. Egymásba hasonulása elveknek, irányzatoknak, gazdasági rendszereknek. És ez nem jöhet létre, csakis az országhódítók nélkül.
Nem tudjuk, hogy ez a könyv eléri-e a célját. Egyben vagyunk csak biztosak, hogy célja nem volt más, mint csupán ennyi:

"... s emléked árva hajadon,
Solymosi Eszter árva népét
ébressze bátran, szabadon."
Vége