VI. fejezet
ANTISZEMITIZMUS?

A zsidó világhatalom tényleges megalapozója tulajdonképpen egy szerencsétlen, vagy inkább rosszul meghatározott fogalom volt: antiszemitizmus. A. szót 1873-ig nem ismerte senki. Ekkor merült fel először a korai német fajvédő publicisztikában. Nem zsidó oldalról feltalált, de mégis súlyos fogalom volt ez, mert ürügyül szolgált arra, hogy az emancipációtól a világuralomig segítse a zsidóságot. Szerencsétlen volt, 'mert faji alapra helyezett egy politikai, társadalmi és világnézeti kérdést. A zsidók nem szemiták. A tudományos kutatás régen megállapította, hogy a zsidó nép különféle embertípusok keresztezéséből keletkezett. [79] Legjobb esetben a zsidók fele volt szemita származású.
A második hibája volt a fogalmi meghatározásnak, hogy valóban magában hordozott valami negatívumot, amely sokszor a kultúremberekre visszataszítóan hatott. Az "anti" szócskát egyetlen embercsoporttal szembeni gyűlöletnek, tehát alantasabb érzésnek lehetett tekinteni, ami - az úgynevezett és általában elítélt "antiszemitizmus" ezenfelül - sokszor jobb hiányában faji síkra vitte át a harcot, amely csak igen kis százalékban lehetett vallási és faji harc. Mert lényegében nem a zsidó faj kisebb vagy nagyobb értékűségéről, hanem a Tanról volt szó, amely a nemzetek fölötti nacionalizmust és a keresztény országlási renddel egybe nem hozható politikai institúciót a gyarmatosítást jelentette.
A zsidóság kitűnő taktikai érzékkel feszítette szét a fogalmi meghatározás helyességén mutatkozó rést, és igyekezett annak felhasználásával még több sajnálatot kelteni maga iránt és még több hatalmat hódítani.

A tudatlan és tájékozatlan ember valóban "antiszemita". Azt hiszi, hogy egy szellemi, gazdasági, politikai és sajnos, ma már világpolitikai problémát el lehet intézni, akár átkozódásokkal, akár gyermekes hiedelmekkel, vagy megbukott fajelméleti jelszavakkal. Veszélyes és káros antiszemita az, aki az egész kérdést a synhedrion és, a nép, Krisztus meggyilkolásán keresztül ítéli meg a zsidót, de nem ismeri a Tant. A Talmud és a Toledót Jesú (Jézus életrajza), "istenkáromló gyalázkodásokkal s torzításokkal telített koholmányok, mesék, ma is élnek még a zsidók köztudatában és táplálják a "Názáreti" iránti gyűlöletüket." [80]

Az indulatokra hajlamos antiszemita csak a zsidó ember bizonyos tulajdonságait gyűlöli, gúnyolja. Nem tetszik neki a pajesze, a kaftánja, a lúdtalpa, esetleges tisztátalansága, s hajlandó gyorsan egy pofonnal megoldani a maga zsidóproblémáját. Hasonló alantasság főként az emberre átvetíteni a Tan törzsi nacionalizmusát, holott ezért személyileg egy zsidó nem felelős. Ez a Tan azonban gyűlöletet hirdet, és ezért gyűlöletet vált ki. [81] ' .
Az úgynevezett infantilis antiszemitizmus valóban buta jelenség, amely ténylegesen - sokszor - irigységen, tudatlanságon, műveletlenségen, személyi sértődöttségen, vagy faji gőgön alapszik. S ez segített a világ fölötti hatalmat az ő kezükre juttatni, mert mindig alkalmat szolgáltatott arra, hogy a zsidók megsajnáltassák magukat, s humanizmusért kiáltozzanak akkor is, amikor például az uzsorától akarták eltiltani őket. A primitív orosz tömegek barbár pogromjai a kultúreurópát menekülő zsidókkal töltötték meg. Ezek kergették még Amerikába Oroszország zsidó tömegeit, hogy azok ott épp. oly uralmi réteggé váljanak, mint mindenütt. A félzsidó Heydrich SS-vezér faji antiszemitizmusa vitte a koncentrációs táborokig a keleti zsidóság egy részét, hogy azután a megmaradottak, szenvedéseik jogán később 40 milliárd márkás német jóvátételt és világhatalmat igényelhessenek maguknak.
Semmiképpen nem lehet azonban antiszemitának tekinteni azokat, akik tudományos megalapozottsággal, minden faji demagógia nélkül egy politikai képlet, közelebbről az országhódítás ellen harcoltak.

Ma már súlyos tévedésnek látszik, hogy az ország és a nép helyzetét látók "antiszemitáknak" nevezték magukat, és hogy 1993. október 6-án Budapesten megalakult az országgyűlési antiszemita pártkör. Ismételjük: az elnevezés szerencsétlen volt, mert a fogalom negatívumot hordozott magában. Azonban Istóczy Győző, Simonyi Iván, Ónódi Géza és Széll György magyar népünk védelmére nem tudtak jobb fogalmat találni, mint ezt. Később a rosenbergi szellemű német Rassenschutzgesetz lejáratta a fajvédő fogalom értelmét is, mert a zsidóságot, mint fajt összetévesztette a politikai institúcióval. A Méhely Lajos fogalmazta magyar fajvédelem is egészen más volt. A nép védelme, de nem a vérség, hanem a szociális gondolat jegyében.

Azonban épp azok a magyarok, akik "antiszemitáknak" nevezték magukat, nem a zsidó faji, hanem a zsidó politikai és gazdasági uralom, tehát Szent István országának gyarmatosítása ellen küzdöttek. [82]
Még a magyar "antiszemita párt" megalakulása előtt Istóczynak sikerült nemzetközi síkra emelni ezt a kérdést. A német Sozialer Reichsverein dr. Henrici javaslatára elsősorban a szociális jogaiért küzdő magyarokat - közelebbről Istóczy Győzőt és Simonyi Ivánt - hívta meg az 1882. szeptember 11-i drezdai kongresszusra. A kongresszus elnöke Bredow, nyugalmazott százados és Simonyi Iván, magyar országgyűlési képviselő volt. Már a második napon elfogadták Istóczy Győző kiáltványát, s elhatározták, hogy azt az amerikai és az összes európai kormányoknak megküldik.

Feltűnően érdekes, hogy a drezdai kiáltvány csaknem teljesen elfogadta a magyar álláspontot, amely nem faji harcnak tekintette, hanem mindig is politikai, szellemi, gazdasági szempontból vizsgálta a gyarmatosítási törekvéseket.
A drezdai kiáltvány, amely az első nemzetközi keresztény összefogás eredményéből jött létre nem a faji ellentéteket hirdeti, hanem a világ és országhódító törekvésekre, tehát a lényegre utal. [83]

Tulajdonképpen az, akkori német vezetők is Istóczyn keresztül egyenesen Kossuth Lajostól tudják meg, hogy itt nem faji és vallási, hanem politikai hatalmi harcról van szó. S ezt a magyar álláspontot mint a drezdai kiáltvány világosan mutatja, magukévá teszik. Nem emberek, hanem elvek ellen küzdenek, méghozzá az önvédelem jegyében. Világosan bizonyítja ezt magyar viszonylatban a "12 röpirat" 1833. szeptember 15i száma, amely Istóczy tízpontos programját közli. Ebben is csak a hatalom megtöréséről van szó, de nem a zsidók üldözéséről.

Nem lehet eltitkolni, hogy Kossuth Lajos, aki 1844. május 5i vezércikkében az antiszeminizmustól mentes magyar állam és társadalom védelme alapjait rakta le, éppen ebben a kritikus időszakban, kissé változtatott véleményén. Gelléri Mórral folytatott beszélgetésében 1883-ban elismeri, hogy a magyar népnek sok oka van az antiszemitizmusra. Ennek ellenére kifogásolja az antiszemita párt programját, és azt mondja, hogy az antiszemitizmus okait gazdasági intézkedésekkel kell levezetni. És itt az emigráns Kossuth erőteljesen szembe kerül a szabadságharcos Kossuthtal, aki 1844-ben az emancipáció ellenes tanát meghirdette. Az általa végzetesnek tartott politikai institúcióból - íme - országfoglalás lett. Nemzetellenes hódítás és gyarmatosítás épp azon a területen is, amelyről az ifjú Kossuth' az "Éhségmentő intézetekben" írt. Istóczy Győző ezért a hazai élettől elszakadt Kossuthnak most saját elveit olvassa fejére. "A zsidókérdés nem csupán gazdasági kérdés, ma már nemzeti létkérdés, ma már az a kérdés. hogy a magyar vagy zsidó elem legyen az uralkodó Magyarországon." [84]

Kossuth azonban mégis megmaradt régi álláspontja mellett, és a galíciai bevándorlás megtiltását, a bevándorlási törvény megalkotásának okvetlen szükségességét hangoztatta.

Ennek ellenére Kossuth állásfoglalása hátrányosan befolyásolta a magyar antiszemita párt választási esélyeit. A várt 70 képviselő helyett 20 kapott mandátumot, noha a választási manifesztum hangoztatta, hogy a párt csak alkotmányos és törvényes eszközökkel akarja célját elérni. [85] A zsidóság kétszázezer forintot vetett be arra a célra, hogy Istóczy mozgalmának győzelmét megakadályozza. A párt azonban már nem tudott elegendő jelöltet állítani a biztos kerületekben sem, mert a terror, a megfélemlítés, az anyagi függőség 16 évvel az emancipáció után, akkora volt, hogy igen sokan nem merték vállalni a nyílt állásfoglalást az ország belső függetlensége érdekében.

Annyit azonban mégis elértek, hogy az ellenfél kerületeiből kisöpörtek sok megalkuvó politikust, élükön Eötvös Károllyal, a tiszaeszlári védővel. Kibukott Polonyi Géza, Helfy Ignác, Mezei Ernő. Elérték, hogy még a választások előtt a felsőház hat szavazattöbbséggel elvetette a zsidó-keresztény házasságokról szóló törvényjavaslatot. A felsőház állásfoglalására az ország minden részéből félmillió aláírással bizalmi nyilatkozat érkezett.

Az eltérés a kossuthista és széchenyista alaptól végzetesen megbosszulta magát úgy a magyarságon, mint a zsidóságon. Az országhódítók hamarosan meghirdették, hogy a velük szembeni állásfoglalás - barbárság. Mindenki tehát, aki ragaszkodott a fennálló országlási rendhez, a magyarsághoz, a keresztény jogállamhoz és magyar nép országmegtartó hagyományaihoz, a szentesített törvényhez - "antiszemita lett". Vagyis barbár. Barbár volt, aki meg akarta alkotni a bevándorlási törvényt - tehát maga Kossuth is - kannibál, aki meg akarta szüntetni a népet fojtogató kazár uzsorát, antihumánussá kiáltották ki a bírót, aki megbüntette a gyilkost, a csalót, a hamisan bukott kereskedőt. Antiszemita lett az újságíró, a szellemi ember, ha nem volt hajlandó alávetni magát a gyarmatosítók, pénzhatalmasságok és zsoldjukba fogadott idegen főszerkesztők akaratának. Antiszemita vagyis barbár volt mindenki, aki védte önmagát, vagy népét. A magyar hibákat, sőt erényeket is lehetett gúnyolni, megvetetté tenni a 16 éve befogadottak sajtójában. Szent István Magyarországában szabad volt antimagyarnak, de már gyakorlatilag tilos volt pro-magyarnak lenni.

Mi is hát végső eredményben az antiszeminizmus?

S itt vissza kell menni az ősrégi kérdéshez: mi volt előbb? A tyúk, vagy a tojás? A zsidó uzsora, vagy a zsidó gyűlölet? A Talmud és a Sulhán Áruk keresztény gyűlölete, vagy a keresztények önvédelme?

Mi volt előbb? A kárpátaljai 1500 százalékos uzsora, vagy Egán Ede? Az oroszországi kocsmauzsora avagy a pogrom? Samuelly Tibor járt-e az élen, avagy csak ő utána jöttek az "atrocitások".

Ismét csak a nagy keresztény teológushoz és tudósokhoz kell visszatérnünk, aki abszolút elfogulatlanul a keresztények zsidóellenes intézkedéseit súlyosan elítélve állapítja meg, hogy minden úgynevezett antiszemitizmusnak előzményei voltak.[86]

Ugyancsak ő állapítja meg, hogy az egész középkoron át egész Európában megölt valamennyi zsidó száma nem tesz ki olyan rengeteg számot, mint azoké a nemzsidóké, akiket a zsidók II. Sapur (310-380) és II. Kozroesz (590-620) perzsa királyok alatt Perzsiában, a VI. század elején pedig a zsidó Dunaán alatt legyilkoltak. Nem szabad figyelmen kívül hagyni Houston Stewart Chamberlain történelmi adatait sem, amelyek szerint a Bar Kochba lázadás idején a földközi-tengeri térségben a zsidók 350-400 ezer nemzsidót mészároltak le. Ugyancsak ő írja meg, hogy a középkorban, ha "nem a zsidók lettek volna a gyengébb fél, az ő gyűlöletük - a múltakból következtetve - bizonyára kegyetlenebbül végződött volna a keresztényekre nézve." Huber Lipót szerint, habár a zsidók a keresztények legádázabb ellenségeinek mutatták magukat, a keresztény népek mégis egy évezreden át türtőztették magukat és tartózkodtak a keményebb fellépéstől. [87]

Az egész világ tele volt a középkorban a zsidó uzsorakamat miatti panaszokkal. Zsigmond király 1436-ban 100 dénár után heti hat dénár kamatot engedélyezett a zsidóknak, ami 104 százaléknak felel meg. IV. Béla 190 százalékot engedélyezett nekik. [88]

Luther Márton, akit joggal állíthatunk oda mint a modern kor felvilágosodottságának úttörőjét, sokkal elítélőbben nyilatkozott a zsidóságról, mint akár Hitler, akár Heinrich Himmler. Luther Márton "Von den Juden und ihren Lügen" című brosúrájában hét javaslatot terjeszt elő, amelyet természetesen a "humanizmus" korában senki sem oszthat, azonban amelyek mégis úgy tűnnek fel, mintha nem egészen a kereszténység volna az oka a hibáknak, üldözéseknek. Luther a gyűlölettel száll szembe, és ezeket mondja: "Zsinagógáikat, vagyis iskoláikat fel kell gyújtani, és ami nem akar elégni, azt földdel be kell temetni, hogy soha többé ember ne lásson azokból egy követ, vagy salakot sem, hogy Isten lássa, hogy keresztényeire szórt ilyen nyilvános hazugságokat, átkozódásokat és káromlásokat. Nem védelmezhetjük és nem oltalmazhatjuk a zsidók olyan házát, amelyben bennünket átkoznak, káromolnak... ez annyi volna, mintha magunk tennénk azt, sőt még sokkal rosszabb. Nem járja, hogy mi átkozott gójok arcunk verejtékével dolgozzunk, ők meg, a szent emberek majd mindezt felemésztik, és aztán még gyalázatosan dicsekedjenek is, hogy ők a keresztények urai." [89]

A lutheri mondatokban ott van a kossuthi felismerés is. Nem a zsidótól, hanem az országhódítóktól, a leigázóktól féltette Luther is az ő népét. "El kell válnunk tőlük, és országunkból ki kell őket űznünk, az ő gondjuk aztán, hogy hazájukba jussanak!" - írja Luther Márton. - "És jutalmul még gazdagokká és urainkká tegyük azokat, akik még ki is nevethetnek!" - kiált fel a protestantizmus megalapítója, a szellemi és lelkiismereti szabadság, az emberi egyenlőség pionírja.

Akiknek módjukban volt a zsidó problémát tudományosan és nem az "utca emberének" alpári antiszemitizmusa alapján megismerni, azoknak mindig a szeme előtt lebegett, hogy az antiszemitizmus oka nem' a zsidó emberben, hanem a, Tanban, a keresztényellenes gyűlölködő, és minden esetben államellenes elméletben keresendő.[90]
"Nem úgy van az, ahogy a zsidó írók felvázolják mintha a zsidó nép teljesen ártatlan áldozati báránya volna más népek gonoszságának, akik tiszta, bűntelen. mártírjai a világtörténelemnek, akik mindig csak a jóakaratuk miatt szenvedtek. Ő (a történelemíró) nem tud a zsidókra csupán tömjént szórni, mint ezt ők maguk legtöbbször megteszik, neki nem szabad elhallgatni az ő bűnüket sem." Ezt irja a nagy német történettudós, akinek tárgyilagosságát még a modern zsidók is elismerik.

Már előre halljuk a kifogást, hogy mindez az "antiszemiták" találmánya. Elvégre a pesti bankár, a bárósított zsidó kereskedő és a New York-kávéház, vagy a Nyugat intellektuelje nem azonosítható a Galíciából beszivárgó Talmudzsidóval. Nagyjában mindez igaz is. Molnár-Neumann Ferenc, Bródy-Braun Sándor és a többiek természetesen egész más színvonalat fognak reprezentálni az elkövetkező XX. évszázadban, mint - mondjuk - az olaszliszkai csodarabbi. Azonban a szellemiség, amely őket eltölti, mégiscsak abból a szellemből nőtt ki, amelyet a Talmudzsidó hordozott zöld bársony tarsolyában. Ez a másod-, vagy harmadgenerációs zsidó fiatalsága, amelyből "nagy" íróink kinőttek - amennyiben apái hithű zsidók voltak - még a jeshivákban, a Talmud-iskolákban ismerkedett meg a kereszténygyűlölettel, amelyet tovább vitt, fel egészen a Pester Lloyd, később Az Est vagy a Népszava szerkesztőségi boxáig.

A liberalizmus századában, amikor a zsidó előtt az emancipáció kitárja a hatalom, bőség és élvezetek kapuit, nem tudta megváltoztatni a modern, sőt hitehagyott zsidóság szellemi alkatát. Kétezer esztendő beidegzettsége tette alkotásra képtelenné, és arra, hogy önálló gondolatot termeljen, de adott ezzel szemben sokoldalú készséget a kritikára, az eszmék szétbontására, gyakorlati értékesítésére, vagy lejáratására. [91]
A zsidó szellem idegenségét a keresztény világon belül talán legjobban látta Goethe és Liszt Ferenc. Goethe is főként politikai szempontból nézte a már korábban is folyó zsidó térhódítást. Herder azt írta, hogy az olyan minisztérium, amelyben a zsidó megjelenik, "kiszáríthatatlan pontini mocsárrá válik".

Liszt Ferenc, a magyarság és az emberiség egyik legnagyobb zsenije, szintén kitűnően mutatott rá arra, hogy a Tan sötét eltévelyedése az úgynevezett kultúrzsidóságot is megakadályozza a szellemi alkotásban. [92]
Nagy elmék és nagy nemzedékek gondolkodásában nyoma sem volt az olyan antiszemitizmusnak, amely kisebb értékű embernek, vagy gazdasági konkurensnek tekintette volna a zsidóságot. Ők csak a szabadságot, a keresztény országlási rendet, vagy ha tetszik, a demokrácia egyensúlyát féltették.

Friedrich Nietsche a század legnagyobb gondolkodója, minden filoszemitizmusa ellenére prófétikusan, kossuthista szemszögből nézte a jövendő két eshetőségét:

"A zsidóknak nem marad más hátra, mint Európa uraivá válni, vagy elhagyni Európát."
Ugyanekkor a zsidóság legnagyobb szellemei, például Freud Zsigmond úgynevezett pszichoanalitikus magyarázatokat kerestek az antiszemitizmus fogalmára, és természetesen a más népek alacsonyabbrendűségével akarták magyarázni ezt. A Freud-féle paradoxon szerint az antiszemitizmus még ma is a "pogány népeknek ilyen formában konzervált Jézus és kereszténység elleni gyűlölete". Arnold Zweig, az emigráns német író 1933-ban egyszerűen paranoiásnak minősítette a német népet a hitlerizmus egyes jelenségei miatt.

Azonban a valóságra egy nagy magyar zsidó író, az európai zsidóság Cassandrája és nagy vátesze talált rá, kimutatván könyvében: "az antiszemitizmus, ha eszközeiben nem is, - mert ugyancsak vét a tiszta emberi összetartozandóság érzése ellen - társadalmi folyamatában a zsidó faji elfogultságnak és korlátoltságnak reakciója. A neurotikus pszichoanalitikus kompozícióból, az antiszemitizmus, a zsidókérdés beállításából kitűnik, hogy a zsidó az önmagára vonatkozó kérdés, az örök zsidókérdéssel szemben tárgyilagosságra képtelen. Mert képtelen önmagát és hibáit a saját tükrében felismerni, s a más tükör által eléje vetített képet mindig torzítottnak nyilvánítja. Nem tudja leleplezni önmagát, még önmaga előtt sem, mert olyan szuggesztiókkal van terhelve, amelyeket ha felismerne, már meg is szűnt zsidó lenni. És utólag: mindig mártírnak érzi magát, mert képtelen az ellene irányuló érzéshullámok okait saját magában keresni. [93]

Dr. Fejér Lajos - aki maga is zsidó volt - ezzel egyben azt is kimondotta, hogy az antiszemitizmust mindenkor maga a zsidóság idézi fel, s egyben, hogy amíg zsidók lesznek mindig lesz "antiszemitizmus" is.