A politikai fogalmak halála

Korunk - legalábbis a gondolkodó ember számára - szembetűnő jellegzetessége a szavak és a kifejezések tartalmának fokozatos fejtetőre borulása, majd kiüresedése. A folyamat eredményeként világunk jelenségeinek megértése - az elbeszélhetőség ellehetetlenülésével - egyre nehezebbé válik. Az elbeszélhetetlenség a modernség korszakának velejárója. Ez az a korszak, mikor a morális - egyszersmind intellektuális - dimenzióját tekintve rendkívül alacsony szinten funkcionáló „elit” saját tevékenységének felelősségét az absztrakt értelemben vett szélesebb tömegekre hárítja át. A parlamentáris demokráciát homályos, de feltétlenül materiális elvekre építve, gyakorlatilag a szavak és a kifejezések eredeti tartalmának felborításával megalkotó elitnek soha nem volt érdeke semmiféle értelemben vett népuralom „bevezetése”. A nyugati elit - jelentős szabadkőműves behatásra, és óriási energiákat felemésztve a XVIII. század utolsó évtizede óta - saját uralmának mintegy konzervációjaként, a népakaratot szimplán egy ciklikusan, manipulált alkotmányjogi és politikai konstrukciókkal működő rendszerben kifejeződő, ad hoc jelenségnek tekinti. Nem foglalkozik különösképpen a népuralom (demokrácia) definíciójával, természetesnek és magától értetődőnek - adottnak - veszi azt, voltaképpen a "nép" érzelmi-emocionális (majd későbbi fázisában, egy komplexebb szinten indulati) alapállására épít ezzel. Itt érdemes megjegyezni, hogy minden magát érzelmi-indulati síkon meghatározó politikai erő - lényegileg -  a szabadkőműves szellemiségű elit által definiált módon demokratikussá válik, a fennálló politikai rezsim konstituáló/konzerváló része lesz (még ha demokratikus megmérettetéseken közvetlenül nem is indul. Tulajdonképpen ezen a ponton bukik meg a jobboldaliság és a demokrácia (ma: pártokrácia) összeegyeztetésének napjainkban divatos kísérlete. 

A XVIII. század utolsó évtizedétől kezdve fokozatosan egy jól körülhatárolható szellemi kör ragadta magához a hatalmat. Ésszerűbben és kézzelfoghatóbban úgy lehet ezt pontosítani, hogy ekkor kezdett fellépni a politikai szféra jogi és eszmei meghatározójaként egy - célkitűzéseit tekintve - többé-kevésbé egységes (közös nevezőként valójában a szimplán agresszívan domináns jelleget megtaláló) elit, a szabadkőművesek hálózata. A legtöbb hozzáférhető összeesküvés-elmélet igazságtartalma mellett torzít és homályosít a szabadkőműves tevékenységi kört illetően. Józan ésszel annyit mindenféleképpen leszögezhetünk velük kapcsolatban, hogy több alakváltás után, az úgynevezett felvilágosodás idején már - deklarált elveiket praxisukkal összevetetten vizsgálva – elmondható róluk, hogy legfőbb célkitűzésük a tradicionális rend felbontása volt. Ennek főbb összetevői a következők: mindenekelőtt Isten létének megkérdőjelezése, ebből vonatkoztatottan az uralkodó (államfő) Istentől eredő, szakrális legitimitásának tagadása; ez párosult a vallás belső bomlasztásával, és a szekularizációval (az egyházi írástudók politikai-igazgatási szerepének megszüntetésével); közösségi-társadalmi szinten pedig - elnyúló folyamatként - a nemi szerepek, majd a család intézmények aláaknázásával. A tradicionális fundamentumok restaurációs kísérletei 1945-re elbuktak. Az oktatási szférát a katonai erőfölényt mutató győztes tradícióellenes erők teljes egészében - a fősodratú politikai gondolkodás kifejezéseivel élve - a felvilágosodás értékeinek megfelelően modernizálták. Társadalmi rendezőelvvé emelkedtek a szabadkőműves alapelvek, a politikai szférára pillantva pedig látható, hogy ezekre az alapokra épült az, amit pártokráciának, illetve liberális demokráciának nevezünk.

Az orbánizmus szabadkőműves gyökereiről

Magyarországra bő két évtizede, a szovjet típusú államkapitalizmus külső bástyájának megrendülését követően érkezett el a liberális demokrácia intézményrendszere. E rezsim üzemeltetésére a politikai menedzsment felkészítését már évekkel azelőtt megkezdték. Honnan jött az új elit? A különféle összeesküvés-elméletek helyett érdemes a puszta tényekre koncentrálnunk, és ezekből levezetni a kérdésre adandó választ. Az új elit főbb építőelemeire összpontosítva elmondható, hogy 1989 után természetesen egy sor régi politikai potentát alakította politikai tőkéjét gazdasági tőkévé, majd vice versa. Hozzájuk csatlakoztak a magyarországi születésű, Amerikában élő Soros György üzletember által finanszírozott politikai körök. Állambiztonsági dokumentumok, de jelenlegi kormánypárti politikusok visszaemlékezései is tanúskodnak a Soros Alapítvány elévülhetetlen szerepéről a magyarországi liberáldemokraták politikai szocializációjában. A hírhedt pénzügyi spekuláns szabadidejében szívesen foglalkozik társadalmak átalakításával, úgymond „nyílttá” tételével (lásd: Open Society Foundations). Nyíltság alatt de facto a tradicionalitás maradványainak felszámolását látjuk megvalósulni, melyhez a nemzeti alapú társadalmi közösségek elleni politikai-szellemi harcot rendeli a Soros-féle intézeti hálózat. Soros György társadalmakat „jobbító” tevékenysége kapcsán érdemes itt röviden szólni a nemrégiben Magyarországra telepített Athéna Intézet tevékenységéről, mely a végletekig stigmatizálja a vélten vagy valósan nemzetérdekű politikai tömörüléseket. 

Orbán Viktor és körének politikai szocializációja - demokratikus kiképzése -  mögött tehát közvetve vagy kevéssé közvetlenül egy olyan pénzügyi spekuláns állt, akinek tudatos vagy féltudatos célja, hogy az eddig meg nem valósult szabadkőműves törekvéseket továbbvigye és sikerre vezesse. Azért, hogy ezt a jelenlegi miniszterelnök palástolja, már a kezdetekkor vehemens antikommunista retorikával lépett fel a politika színpadára. Ezt a beállítódást aztán - a jelenlegi fősodratú politikai gondolkodás fogalmaként értve a nacionalizmust - nemzetivé válásakor tovább tudta kamatoztatni.

Útkeresés koncepció hiányában

Orbán - felszínen megjelenő - eszmei-ideológiai rugalmasságának a nemzeti színezet felvételén túl egy másik figyelemreméltó mozzanata az a relatíve új fejlemény, miszerint kormány a feje, az őt segítő tanácsadói-elemzői stábbal és más segítőkkel egyetértésben 2010 nyarára a retorika, majd fokozatosan a politikai cselekvés szintjén is keleti irányú külpolitikai irányvonal lehetőségét vetették fel. Diplomáciai puhatolózások kezdődtek el, majd bukás következett és szembefordulás Oroszországgal. A Jövőnk.info témába vágó híreit és elemzéseit megvizsgálva valóban erőteljesen szembetűnik a kormány külpolitikai irányvonalának megváltoztatása és a jelen politikai rendszer által extrémista szervezetnek tartott Magyar Nemzeti Arcvonal (MNA) mozgalom politikai doktrínáival való hasonlóság. A 2010 nyara óta eltelt események jellegét figyelembe véve, pusztán a történések logikai láncolatát végignézve nagy a valószínűsége, hogy Orbán politikai és titkosszolgálati tanácsadói tervezéskor figyelembe veszik az általuk szélsőséges csoportként kezelt és megfigyelt MNA politikai megnyilvánulásait. A jelenlegi miniszterelnök ilyen irányban indított politikai műveleteinek sikertelensége a pártokratikus Orbán-kabinet és a demokráciát bomlasztó eszköznek tekintő MNA közötti paradigmatikus szakadékra vezethető vissza. Közös kiindulópontok hiányában legfeljebb csupán felszínes és ideiglenes sikerek érhetők el egy teljesen eltérő paradigmára építő politikai koncepció adaptálásánál. Hozzá kell tenni, hogy egy pártokratikus kormánynál nagy ellensúlyt jelentenek a különféle informális csoportokhoz tartozó személyek is, akik egy-egy vétóval vagy bürokratikus akcióval - informális csoportjuk érdekeinek megfelelően - megakaszthatják a kormányzati koncepció, vagy egy részének végrehajtását.

Modell, nem rendszer

Orbán 2010-ben, második kormányának megalakításakor, a „nemzeti együttműködés” jelszavával új politikai modellt vezetett be, megfejelve ezt egy új alkotmánnyal. Több elemző (maga Orbán és köre, illetve hívei is) új rendszerként tekintenek a 2010-ben alakult kormány által kialakított politikai szerkezetre. Le kell szögezni, hogy semmilyen értelemben vett rendszerváltás nem történt, egyszerűen csupán néhány kapcsoló átállításra került sor. Egy év kormányzásának politikai elemzését elvégezve Intézetünk rámutatott a - legjobb indulattal is - változatlannak nevezhető helyzetre. A pártokratikus rendszer egyéb belső szereplői - az úgynevezett ellenzék - is új politikai rendszerként határozza meg a jelenlegi kormányfő modelljét.

Orbán kihívója: a gyurcsányi pártcsökevény

A liberális demokrácia 1990 óta tartó magyarországi politikatörténetében rengeteg politikus bukott el, kevés olyan szereplő van, aki hosszú éveken keresztül a rendszert meghatározó tényezővé tud válni. Orbán Viktor mellett Gyurcsány Ferencet lehet említeni, mint kitartó liberális politikust. Orbán Viktor politikai modelljének - a rendszeren belülről - Gyurcsány tekinthető komolyan vehető ellenfelének. A köztük fennálló, rendszeren belüli rivalizálás hosszú évek óta tart, jelen pillanatban Orbán áll nyerésre. Gyurcsány vád alá helyezése régi vágya a kormánypárt híveinek. A politikai fogalmak átértelmezése intellektuálisan odáig süllyesztette az orbánista szugeráció híveit, hogy a liberális demokrácia minden hibájáért Gyurcsány Ferencet akarják rituálisan felelősségre vonni.

Gyurcsány mindazonáltal egyelőre állja a sarat, harcot folytat az úgynevezett „Demokratikus Koalíció” előretöréséért, az MSZP vezetéséért, melyet akár szét is szakíthat törekvéseivel. Saját káderképzőt is tart fent a közismert homoszexuális politológus, Sebián-Petrovszki László vezetésével. Gyurcsány tehát rendszeren belüli alternatívaként törtet tovább, ugyanazzal a modellépítő szándékkal, amivel Orbán is fellépett. A politikai amnézia, mely Magyarországot jellemzi, még ezt is elbírja.

Kell-e demokrácia?

A modern világ fogalmi felforgatása új, zavaros és tartalmilag nem helytálló politikai fogalmakat alkotott. Így van ez a fogalompárokkal is. A demokrácia versus diktatúra dichotómia az egyik leginkább félrevezető fogalmi jelenség. Hiszen abban a pillanatban, mikor - nem véletlenül - elfelejtik definiálni például a demokrácia fogalmát, bukik a teljes „felvilágosult” fogalmi apparátus. A ma pártokráciaként agonizáló demokrácia távolról sem jelenti a nép uralkodását, hiszen választani ma már csak globalista kapitalizmust és cionizmust elfogadó politikai erők közül lehet. Ez önmagában behatárolja a „nép” politikai mozgásterét.

A diktatúra fogalmát sokféleképpen definiálhatjuk, érthetjük ezalatt a hitelintézetek szabadrablását is, ám semmiféleképpen a liberalizmus által halálra ítélt tradíciót. Ez utóbbinak logikusan több köze van magához a néphez. (A nép fogalma szintén egy felforgatott, kifacsart fogalmi mutánssá vált.) Magas szellemi és erkölcsi szinten lévő magyar elit uralma Magyarországon pedig végképp nem lehet diktatúra. A liberális politikai filozófusok ezen a ponton felhozzák a kárhoztatott paternalizmust, mondván az erős nemzeti elit csak atyáskodni tud a „felvilágosodás idején felnőtté vált individuumok felett”. Józan ésszel képtelenség elfogadni a fogalmi zavarkeltés következményeit.

Orbán-féle demokráciára a magyaroknak semmi szüksége. Az álságos hősködés mestere szavakban legyőzné a cionizmust, de a gyakorlatban a cionizmusért tesz. A jelenlegi miniszterelnök egyre kopó fénye ugyan még ellenáll a fogalmak valódi tartalmának helyreállítási törekvéseinek, ám idővel, a rendszer tartalékainak kimerülésével a szabadkőműves gyökerű elit a valóság martalékává válik majd.

Jövőnk Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző Intézet