(Ezt sem értitek? Ez sem baj.) Semjén Zsolt a katonailag megvert Monarchia és az elhibázott nemzetiségi politika helyett a belső ellenségre hárítja Trianonért a felelősséget. Ilyet csak a két világháború közötti, ott is szélső-jobboldalon állítottak. Tőrdöfés, hazaáruló és hazugság.

"Azért következett be a tragédia, mert az ország élén nem egy Tisza István-formátumú államférfi állt, hanem egy olyan szerencsétlen, alkalmatlan pojáca, mint Károlyi Mihály, vagy egy olyan virtigli hazaáruló, mint Linder Béla, aki honvédelmi miniszterként azt mondta, hogy nem akar több katonát látni, (...) külső ellenségeink csak akkor tudnak legyőzni, ha a belső hazaárulók hátba tudják szúrni az országot. Nem szabad megengednünk, hogy az ország élén olyan figurák állhassanak, mint Károlyi Mihály vagy Linder Béla" - ezeket Semjén Zsolt, a KDNP elnöke Oroszlányban, a Trianon-emlékmű avatásán mondta.

A magyar miniszterelnök-helyettes ezzel a véleményével csak a szélsőjobboldali szubkultúrában talál társakat, a történeti szakirodalom régen túllépett a leegyszerűsítő, nyilvánvalóan politikailag motivált állásponton. Ami már eleve azért született meg, hogy a két világháború között gyengíteni lehessen azt a tényt, miszerint a trianoni békeszerződést 1920. június 4-én éppen a Horthy-rezsim harmadik miniszterelnöke, Simonyi-Semadam Sándor írta alá (azért éppen ő, mert a fajsúlyos politikusok, mint Bethlen vagy Teleki, egyike sem kívánta a nevét adni az aktushoz). Tény ugyanakkor, hogy más választása akkor már nemigen volt, a leegyszerűsítő bűnbakkeresés azonban hiábavalóan próbálja igazolni, hogy másoknak korábban lett volna alkalmuk változtatni a viszonyokon.

A Tanácsköztársaság július végén nem a Horthy-féle ún. nemzeti hadsereg csapásai, hanem a román hadsereg tiszai offenzívája miatt bukott meg (amihez hozzájárult, hogy francia nyomásra, illetve élelmiszersegélyért cserébe maga adta föl a korábban elfoglalt felvidéki területeket). Károlyi sem a belső ellenállás miatt, hanem kizárólag katonai megfontolások alapján adta át a hatalmat a kommunistáknak; azért, mert ők voltak hajlandóak fegyveresen is föllépni a magyar kormány számára vállalhatatlan (az Antant számára azonban katonapolitikai okokból, a Szovjet-Oroszország elleni intervenció miatt elengedhetetlen) Vix-jegyzékben rögzített határokkal és demarkációs zónákkal szemben.

Mindezzel együtt azonban a polgáriradikális-szociáldemokrata, valamint a szociáldemokrata-kommunista kormányok voltak egyáltalán azok, amelyek szembeszálltak az antantnak a történelmi királyságot földaraboló szándékaival. Az antant védelme alatt Aradon és Szegeden szerveződő ellenforradalmi kormányok semmit sem tettek az ügyben. Horthy Miklós és Nemzeti Hadserege Szegedről nem a románok ellen indult 1919 nyarán, hanem - átkelve a Dunán - Siófokon rendezte be a főhadiszállását, onnan nyomult fokozatosan Budapest felé, és a megszálló románoktól vette át a főváros igazgatását.

Károlyi miniszterelnök és Linder honvédelmi miniszter felelőssége a két világháború közötti ellenforradalmi rezsim meghatározó toposza volt. Elsősorban utóbbinak azzal a mondataival igazolva, miszerint "Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!", elmulasztották a fegyveres ellenállás megszervezését. Linder ezt 1918. november 2-án mondta a budapesti helyőrségi tisztek eskütételén. Azonban a miniszter, ha akart volna sem tudott volna sokat tenni a hadsereg potenciáljának fönntartására, nem volt ugyanis katonaság az irányítása alatt.

Julier Ferenc, a közös hadsereg tisztje, majd a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke - miközben Linder miniszterségét maga is rosszemlékűnek nevezi - emlékirataiban a közös hadsereg vezetését teszi felelőssé a késlekedésért. "Magyar szempontból bizonyára az lett volna a helyes, ha október 20.-a után minden magyar csapat a lehető leggyorsabban hazavonul, hogy megvédje az országot. (...) A nagy haderő azonban szinte megbabonázott állapotban várt az olasz fronton és ahelyett, hogy a megvédelmezendő területekbe visszasietett volna, ami közvetlenül október 20.-a után, bár igen nagy anyagveszteséggel, de még tűrhető rendben - és bizonyára hasonlítatlanul jobb fegyelemben, mint 10 nappal később az ellenség nyomása alatt - megkezdhető lett volna, megérthető okok nélkül elfogadta az utolsó csatát, amelynek elvesztése alig lehetett kétséges. Csatavesztés a fegyverszünet és béketárgyalás előtt csak hátrányos lehetett" - írta Bajcsy-Zsilinszky Endre későbbi párttársa.

A függetlenedni kívánó nemzetiségek centrifugális törekvései, illetve a rövidlátó magyar nemzetiségi politika, amely - a Romsics Gergely által idézett von Lützow szerint - meghonosította a nyugat-európai országokban az elnyomott nemzetiségek toposzát, talán önmagukban is elegendőek lettek volna a Magyar Királyság második fölbomlásához (az első: 1541), de hadsereg nélkül - Linder után Bőhm Vilmos és Stromfeld Aurél már hiába látott neki az újjászervezésnek - mindez elkerülhetetlenné vált. A már addig is kivérzett hadsereg végképp fölbomlott az október 24. - november 3. közötti Vittorio Venetói (III. piavei) csatában, mindez azonban teljesen független a csak október 31-én hatalomra jutó Károlyi-kormánytól.

A kereszténydemokrata pártelnök inkriminált mondatait sem a teljes tájékozatlansága, sem az aktuálpolitikai motivációja nem menti; csak hozzájárul a rég lejáratódott-megcáfolt toposzok továbbéléséhez. Valamire hivatkoznia kell a mai jobboldali rezsimnek, ha el akarja távolítani Károlyi szobrát a Parlament mellől. Az egykori miniszter-, majd köztársasági elnök II. világháború utáni szerepvállalása vitatott, 1918-19-es tevékenysége saját maga szerint is inkább kudarcos. Tehetetlen helyett bűnösnek beállítani azonban legalábbis történelmietlen.
Link