A hajléktalanok maguk tehetnek arról, hogy az utcán laknak, mert nem kellene elinni a pénzt, meg abba kellene hagyni a nem dolgozást, és akkor nem egy kartonpapíron élne az ember. A fenti szociológiai elméletet Tarlós István állította fel, és igazát bizonyítja, hogy a fővárosi közgyűlés is mögé állt. Elfogadták a rendeletet, [1] amely pénzbírsággal számolja fel a hajléktalanságot.

A terv mintha szembe menne a józan ésszel: korábban magam láttam hajléktalanokat, [2] akiknek összeguberált takaróit, dobozait, ruháit közegészségügyileg szórták konténerekbe, kuckóikat szakmunkások bontották le, a hajléktalanokat pedig a karhatalom zavarta el, hogy aztán két sarokkal odébb töltsék az éjszakát, csak éppen már takaró nélkül, ami problémamegoldásnak elsőre nem tűnik erősnek. Tarlós döntése után le is mondott a fővárosi hajléktalanügyi megbízott, [3] az ombudsman pedig a rendelet visszavonására szólított fel.

A főpolgármester szerencsére nem foglalkozik a sápítozókkal, mert tudja, amit ezek a szűk látókörű alakok nem: hogy többről van itt szó, mint a hajléktalanságról. A döntés új korszakot jelöl ki a magyar történelemben.

Mert miért hozhatott ilyen kemény rendeletet Tarlós? Csakis azért, mert nem mindenféle kutatások eredményeire támaszkodott, hanem választói akaratára.

Tarlós tudta, hogy nincs olyan ember Magyarországon, aki ne szeretné elpaterolni a hajléktalanokat az utcáról valamilyen gyors és tiszta módon. Ha megkérdeznénk tíz embert, tíz mondaná, hogy minket sem vet fel a pénz, de azért egy kis odafigyeléssel, takarékoskodással meg tudjuk oldani, hogy ne az utcán fetrengjünk naphosszat. A hajléktalanok nyilván mást mondanának, de őket senki nem kérdezi, hiszen vagy részegek, vagy büdösek, vagy mindkettő.

Ez eddig persze közhely. A politikus a választói kegyeket keresi. Az érdekes az, hogy a választók hirtelen viszont valami olyan szokatlan dolgot akarnak, amit már évtizedek óta nem: öngondoskodást. Tarlós pedig megérezte a fordulatot, azt a mentalitást, amit támogatni kell. Végre nem az állami segítségért sírunk, nem abban bízunk, hogy más majd eltűri, ahogy mi bénázunk. Persze ebben a fordulatban is radikálisabbak vagyunk az indokoltnál, de több évtizedes kényszeres függés után érthető, ha az ország hirtelen a leghatározottabb öngondoskodási modell mellé áll.

A döntések azonban nem torpanhatnak meg olyan marginális kérdéseknél, mint a hajléktalanság. A népakarat nyilván ezek után a frankhitelesek mentését számolná fel. Kényszerítette őket valaki, hogy frankhitelt vegyenek fel? Na, ugye. Nem kötelező saját lakásban lakni. Mások egy kis odafigyeléssel, takarékoskodással meg tudták oldani ezt a problémát.