Még ma is éjjel-nappal őrzik a tótvázsonyi objektumot, pedig a kihalt laktanya lassan az enyészeté lesz. Az utolsó szovjet katona 1990 március végén hagyta el a bázist.

- Térképen ez a terület nem szerepel, nincsen feltüntetve sehol. Nem véletlenül. A bázisnak nagyvázsonyi helyrajzi száma van, erdős-hegyes területen, a lakott területtől távol helyezkedik el - meséli Gráczki László nyugalmazott alezredes. A tervrajzok szerint 38 hektár, de a nagyságát egyes források 66-ra teszik. Ez az eltérés egyrészt abból adódhat, hogy ez utóbbiba beleszámíthatták a laktanya előtti területet is, amelyen például egy vadászház is állt. Létrehozásának körülményeiről annyit tudunk, hogy az 1960-as években, egy szovjet hadgyakorlat kudarcát követően döntött úgy a legfelsőbb szovjet párt- és állami vezetés a katonai vezérkarral együtt, hogy a Varsói Szerződés tagországainak területén "különleges tárolókat" kell kialakítani, és tökéletesíteni kell a "mobilitást és a híradást" - avat be a tótvázsonyi "Kis-Moszkva" történelmébe Gráczki László, majd hozzáfűzi, hogy élete leghosszabb napja volt az a márciusi nap, amikor átvette az irányítást a bázison.

Elmondása szerint a kudarcba fulladt hadgyakorlaton - amely az atombunkerek megépítéséhez vezetett - harcászati és hadászati atomfegyver alkalmazását tervezték, ennek során az atomtöltettel ellátott robbanófejeket a Szovjetunió területéről gépjárművel kellett volna a kijelölt alakulatokhoz szállítani. Mivel ezt nem sikerült maradéktalanul végrehajtani, rádöbbentek arra, hogy ez a körülmény alááshatja egy esetleges atomcsapás kivitelezését.

A különleges létesítmény a magyar közvéleménytől azért kapta a "Kis-Moszkva" nevet, mert a külső szemlélőnek szinte városnak tűnt. Igaz, Tótvázsonyból nézve csak néhány épület teteje látszik ki a fák közül...

Az objektum közvetlenül moszkvai irányítás alá tartozott: a Szovjetunió honvédelmi minisztériuma adott ki minden parancsot, utasítást, ellentétben a többi, Magyarországon állomásozó szovjet alakulattal, amelyek mind a mátyásföldi székhelyű Déli Hadseregcsoport Parancsnokságához tartoztak.

A honvédség tulajdonában lévő területre csak külön engedéllyel lehetett belépni, napjainkban pedig már ez sem lehetséges, ezért virtuális sétát teszünk Gráczki László korábbi felvételeinek segítségével.

A Tapolcát Veszprémmel összekötő útról az Úrkúti elágazásnál lekanyarodva több kilométert kell megtenni az erdőben, a húszéves fotók tanúsága szerint a bejáratnál nézelődőket az előírások szerinti Dicsőség a Szovjetunió Kommunista Pártjának! felirat fogadta. Megtudom, hogy mindenki csak a fogadóépületig mehetett, és akit keresett, kihívták hozzá a laktanyából. A protokollvendégeket a tiszti klubban fogadták.

- A húsz éve gondozatlan bázist a természet lassan visszaveszi magának: az egykor modernnek számító panelházak ablakai kitörve, minden mozdíthatót elvittek már innen - mutatja az idén májusban készített fotókat Gráczki László. - A betonutakat benőtték a bokrok, a nyitott és fűthető uszodában, ahol régen a katonák fürdőzhettek, legfeljebb a békák versenyezhetnek eső után.

A bázis szovjet igények szerint, szovjet és magyar tervek alapján a Magyar Népköztársaság költségén készült. A laktanya tervezését és kivitelezését a KÖZBER (Közéleti Beruházó Vállalat) végezte. Az itt lévő épületeket magyar szakemberek építették fel. Egy korabeli kimutatás szerint az építés tervezett költsége akkor 24,6 millió forintba került az államnak.

- A laktanya 1968-ra elkészült - jegyzi meg a nyugalmazott alezredes, és gyorsan meg is magyarázza, hogy miből következtet a dátumra. - Egy közeli ismerős akkoriban ipari tanulóként járólapozta a szolgálati lakásokat, és ő bizony 1966-67-ben volt inas.

Az akkor őrnagyként szolgáló parancsnok birtokában lévő dokumentumok szerint a tótvázsonyi objektum két fő részre osztható, laktanyára és egy úgynevezett védett vagy zárt területre. A laktanyában két harminc lakásos épület mellett tiszti klub, konyha, étkezde, vegyesbolt, hőközpont, fűrészüzem, asztalosműhely, sportpályák, pihenőpark, vadászház, óvoda, iskola, teázó, könyvtár, fodrászat szolgálta az ott állomásoztatott katonák kényelmét. Volt még egy 18 bejáratos garázssor, zöldségtároló, fúrt kút, lakatosműhely és kovácsműhely is, a futballpálya pedig helikopter leszálló is volt egyben. A laktanyát 1985-ben egy 24 lakásos, négyszintes panelházzal bővítették ki.

A zárt területre magyar állampolgár még a kivitelezés időszakában sem tehette be a lábát.

A korabeli iratok szerint a terület négy sarkában egy-egy őrtorony áll, a különleges raktárakhoz fákkal szegélyezett út vezet.

Az itteni építményeket - ellentétben a laktanyával - szovjet szakemberek építették 1966-68 között. A bunkerek vagy tárolók - mert kettő van belőlük - egy-egy domb alatt helyezkednek el. Két oldalukon, kívül 4-4 gépjármű egyidejű fogadására alkalmas beállót alakítottak ki, amelyek inkább egy hullámpalából készült fészerre emlékeztetnek.

A két föld alatti tárolót csak a dombokra vezető lépcsők felől lehetett megközelíteni, lejárataikat pedig egy konténerre emlékeztető építmény rejti.

A tákolmányba belépve vaslépcső vezet a földfelszín alá, két emelet mélységben egy-egy vastag, nyomásálló és légmentesen záródó acélajtót találni.

Ezeket a raktárakat egységesen építették, pontosan ugyanilyen alaprajzú épületek vannak az egykori NDK területén, Romániában, a volt Csehszlovákiában - vagy akár Kamcsatkán. Az önálló áramforrással is rendelkező földalatti létesítményeket légkondicionáló berendezéssel is ellátták, a beáramló levegőt szűrték, a hőmérsékletet és a páratartalmat szigorúan szabályozták.

A föld alatti komplexumokban tárolták a Déli Hadseregcsoport hazánkban állomásozó repülőgépeire függeszthető atombombákat, továbbá a szárazföldi hadműveleti és harcászati rakéta csapatok atomtöltetű robbanófejeinek egy részét. A parancsnok fel is sorolja, pontosan melyek voltak ezek: 152 mm-es és 203 mm-es tüzérségi eszközök atomtöltetű gránátjai, atomaknák, a már említett atombombák és rakéták atomtöltetű fejei. Ugyancsak itt raktározták a korábbi Magyar Néphadsereg hadműveleti, harcászati rakétáihoz használható - szintén atomtöltetű - robbanófejeket is.

- Magyarországon egyetlen ilyen objektum létezett: ez pedig a Tótvázsony melletti - szögezi le Gráczki László. Azt is szóba hozza, hogy a különböző nukleáris robbanófejek - vagy ahogy ő nevezi: gyártmányok - tárolására épített vastag falú betonbunkerekben időről időre megjelent egy szovjet mérnök-tábornok, aki egyenként állította át a töltetek kódjait.

A tárolók ajtaján elhelyezett felirat szerint oda csak az arra kijelölt személy léphetett be, senki más. Az előtérből négy tároló helyiség nyílott, ezekben a stabilan a betonhoz rögzített konténerekben tárolták a nukleáris fegyvereket egészen 1988 végéig-1989 elejéig, amikor feltételezhetően egy csapatmozgás keretében kiürítették a bázist.

Tömegpusztító eszközök tárolására építették

- A Tótvázsony-Úrkút-Nagyvázsony háromszögben található titkos bázis rendeltetése az volt, hogy helyet adjon a tömegpusztító eszközök tárolásának, az eszközökkel kapcsolatos minden technológiai folyamat szakszerű elvégzésének, biztosítsa a nukleáris töltettel rendelkező eszközök védelmét ellenséges behatolás vagy támadás esetén, továbbá komfortos életvitelt nyújtson az itt szolgálatot teljesítő katonáknak és családjaiknak - sorolja a volt szovjet bázis későbbi magyar őrségének parancsnoka.

Visszaemlékezése szerint a felderítés elleni védelmet nagyrészt a természetre bízták - az építkezésen a lehető legkevesebb fát vágták ki -, illetve a garázsokhoz később épített gépjárműbeállók tetejét a műholdfelvételek megzavarására belülről fémhálóval árnyékolták, tyúkhálóval borították be.

A hivatalosan Rakéta Technikai Bázist (RTB, oroszul: raketno-tyeknicseszkaja baza) komplex védelmi rendszerrel látták el, rejtett figyelőállásokból állandóan őrizték. A "város" határán létesített géppuskafészkek és a dupla szögesdrót kerítés - a két "fal" közé technikai jelzőrendszert telepítettek - bizonyítja, hogy az objektumot kiemelten védték: az illetéktelen behatolókra kérdés nélkül tüzet nyithattak, jobb esetben csak feltartóztatták őket.

Azóta sem döntöttek a hasznosításáról

Magyar katona - egy magas rangú katonai vezetőn kívül - csak 1990 márciusában léphette át a védett létesítmény küszöbét, amikor a honvédség Gráczki Lászlót bízta meg a bázis őrzésére felállított század vezetésével. A hátrahagyott ágyak, illetve a katonaszekrények számából következtettek arra, hogy hány szovjet katona szolgálhatott ott: ezek szerint 120-150 fős sorállomány tartózkodhatott a Nagyvázsonytól hat kilométerre lévő területen.

- Mi összesen 82-en voltunk, rajtam kívül 73 sorkatona, két tiszt és hat tiszthelyettes szolgált Tótvázsonyban. A feladat ellátásához kaptunk 82 gépkarabélyt, tizenöt 9 milliméteres pisztolyt és hat géppuskát. Voltak még teherautóink - UAZ, ZIL, Avia - és egy kerti traktorunk is - eleveníti fel a nyugalmazott alezredes.

A magyar őrség kezdetben öt őrhelyen és két járőrrel állandóan őrizte a területet. Az első látogatók a Magyar Honvédség tábornokainak egy részéből álló delegáció volt, később pedig az akkori honvédelmi miniszter, Kárpáti Ferenc is felkereste az objektumot 1990 áprilisában. Azután beindult az úgynevezett katonaturizmus is, a különböző beosztású és rangú katonák, illetve polgári személyek szinte egymásnak adták a kilincset. A védett létesítményekbe való belépés lehetőségére pedig jellemző volt, hogy összesen csak öt személy engedélyezhette azt.

- A látogatások során sokan a hasznosítását nézték, sok elgondolás volt ezzel kapcsolatban, közülük az egyik szerint ott tárolták volna a Magyar Nemzeti Bank nemesfémkészletét - mondja Gráczki László. - Felmerült az is, hogy a katasztrófavédelem oktatóközpontját rendeznék be a laktanyában, de a sok más lehetőséggel együtt ezt is elvetették. Így maradt azóta is kihasználatlanul a Honvédelmi Minisztérium tulajdonában.

Még megemlíti, hogy nem tervezett látogatások is előfordultak, de a behatolókat a század katonái feltartóztatták. Az egykori "Kis-Moszkva" mára szellemvárossá változott, a teherautóknak fenntartott garázsokban az erdészet vadtápot tárol...

Forrás: Link