Nincs. Nincs zsidó művészettörténet, nincs zsidó irodalomtörténet, nincs zsidó zenetörténet. Nevezetteknek nincs olyan népi kultúrája sem, ami mindenfajta történetírás elejére beilleszthető lenne, ahogyan a magyar irodalom történetéhez is hozzátartoznak a népmesék, népdalok, de Bartók és Kodály zenéje sem születhetett volna meg a felbecsülhetetlenül gazdag magyar népzene nélkül. E tényeket manapság nem szokás kimondani, értelemszerűen az iskolában sem tanítják, sőt, magát a fenti kérdést sem illendő feltenni.
A címbeli kérdőjel fontosságát az adja, hogy napjainkban Magyarországon mégis egymást érik a zsidó fesztiválok, mindennapos a zsidó művészek seregszemléje. Eközben alig vesszük észre, hogy mindez gyökértelen, valójában még zsidó népművészet sincs. Ahogyan önálló története van a francia festészetnek, a magyar szobrászatnak, a finn építészetnek stb., tágabb értelemben az európai kultúrának, ugyanúgy nincs története pl. a zsidó irodalomnak, még akkor sem, ha zsidó származásúnak Nobel-díjat is odaítélnek. Nincs külön zsidó fejezet Szerb Antalnak sem a Magyar irodalomtörténetében, sem A világirodalom története című könyvében, de ugyanez a helyzet Babits: Az európai irodalom története című munkájával. Kiragadott példaként lehet idézni a zsidók szerepét a magyar irodalomban, születhet könyv a Zsidó Budapestről, a Zsidó Európáról, de ezek nem azonosak az önálló nemzeti művészettörténetekkel, amilyennel bármelyik európai nemzet évszázadok óta bír. Az irodalmi példánál maradva a megértéshez elég csak az idei 100 éves évfordulón Radnóti példáját idézni, akinek munkássága természetes és méltó módon része a magyar irodalom történetének, és nem pedig egy jeruzsálemi központú történetírásnak.

1. TÁRSUTASOK AZ EU-BAN
A távolabbi múlt ismertetésében ismét Herder lehet segítségünkre, aki az Eszmék az emberiség történetének filozófiájából tizenkettedik könyve III. fejezetében ír a héberekről: „A perzsákhoz képest a héberek igen kis népnek tűnnek. Ennek ellenére …. nagyobb hatást fejtettek ki más népekre, mint bármelyik ázsiai nemzet; a kereszténység és a mohamedanizmus közvetítésével bizonyos fokig ők alapozták meg a felvilágosodást szerte a földön.” Így írt Herder, a felvilágosodás korának filozófusa, megállapítva annak héber gyökerét, és ehhez két évszázad múltán hozzátehetjük: még a XXI. században is a felvilágosodás béklyóiban vergődik az ember, de ennek elemzése majd más írásra fog tartozni.
Herder leírása azért is figyelemreméltó, mert igyekszik elfogulatlan lenni: „Nem szégyellem tehát, ha úgy adom elő a héberek történetét, mint ők maguk, noha mégis azt szeretném, hogy ellenfeleik vélekedését is figyelembe vegyük, ahelyett, hogy megvetéssel elfordulnánk tőle.” „.. szétszóródtak a római világ valamennyi országában; és éppen e szétszórtság idején kezdődött az emberi nemre gyakorolt hatásuk, amelyet szűk országukból aligha fejthettek volna ki; mert soha történelmük során nem tűntek ki sem állambölcsességükkel, sem harci jártasságukkal, legkevésbé pedig tudományok és mesterségek feltalálóiként.
A címbeli kérdésre - Van-e zsidó művészet - maga Herder is ad választ: ”Igaz, hogy a zsidó nemzet, habár az egyiptomiak és a föníciaiak között élt, semmilyen tapasztalatot nem szerzett a képzőművészetek terén, hiszen Salamon templomát is idegen munkásokkal építtette fel.”
Ma a sporttól a kultúráig mindenhol zajlik a zsidó beépülés, Izrael nem a Közel-keleti országokkal futballozik, hanem európai ligában szerepel, ugyanez vonatkozik a gazdasági kapcsolatokra. Sőt, hovatovább Jeruzsálem Európa kulturális fővárosa is lehet, ami nem csak az erőszak bizonyítéka, hanem egyenesen a földrajzi tények megcsúfolása lenne. Zsidó társutazás zajlik ma az európai kultúrában, melynek érzékeltetésére még inkább a potyautas megjelölés illik.


2. A HAZUGSÁGOK MŰVÉSZETE
A leghitelesebb hitbéli, történelmi, politikai elemzéseknek ma is Herdertől kellene kiindulni, akár magasztalás, akár a hazugságok feltárása lesz is az írások végterméke. Maga Herder is megírja: „Hány történetet csonkítottak meg annak érdekében, hogy héber eredetűnek tüntethessék fel…” 2009 augusztusában kezdődött az a Zsidó Nyári Fesztivál, ami váltás nélkül folytatódott a Heller Ágnes által bevezetett Spinoza-fesztivállal. Ezen alkalommal Budapest immár hetedik alkalommal vált újabb egy hónapra a zsidó kultúra fővárosává. E zsidó médiahadjáratban Heller a bibliai családi konfliktusokat elemezte, Popper Péter pedig a megbocsátás filozófiáját boncolgatta elmélkedéseiben – egyik sem bizonyítéka a zsidó művészet létének. A vágy muzsikál, szefárd varázs címmel szólt Szalóki Ági Karády estje, melynek helyszíne az Uránia Nemzeti Filmszínház, ami ez alkalommal igazán nem volt magyar nemzeti intézménynek nevezhető. Egyébként Raade-Jew a Symbolban, sztárvendég Vodku – szintén nem tekinthető magyar kulturális jelenségnek.
E sorok írása idején, 2009 decemberének első hetében pedig kezdődik a Gólem fesztivál, az izraeli és izraelita színházak seregszemléje a Nemzetiben. Értsd: az új budapesti Nemzeti Színházban, ami már megnyitása óta mindennek nevezhető, csak a magyar nemzet színházának nem. Ennek csak tükre az az építészeti giccs, ami a színház épületét jelenti, a lényegesebb azonban az a műsorpolitika, ami Madách megcsúfolt Ember tragédiájának bemutatásával kezdődött, és manapság Alföldi Róbert áldásosnak nem nevezhető tevékenységében csúcsosodik ki. A Gólem fesztivál reklámlapján a kisbetűs „nemzeti színház” felirat alatti mondat: „Új értelmet ad”, nyíltan is kifejezi azt, ami a mai hivatalos kultúrpolitikában történik - a magyar kultúra rovására. A nemzeti színház felirat ugyancsak kisbetűvel szerepel az intézmény honlapján (!), nem csak a keresőben, hanem magán a nyitólapon is. A Gólem fesztivál hivatalos támogatója Izrael Állam Nagykövetsége mellett az American Jewish Joint Distribution Committee, az iki (izraeli kulturális intézet) mellett a magyar OKM, Oktatási és Kulturális Minisztérium. A 2005 óta Magyarország első professzionális zsidó színházaként működő Gólem Színház immáron másodszorra rendez fesztivált külföldi közreműködőkkel. A Gólem küldetésnyilatkozatában szereplő legfőbb célja, hogy „magas szintű művészi produkciók bemutatásával képviselje hazánk és a szélesebb értelemben vett zsidóság kulturális értékeit, és szerepet vállaljon Magyarország nemzetközi kulturális együttműködéseinek kiépítésében, bővítésében. A Gólem színház nyitott, alkotó és folyamatosan párbeszédre törekvő színházi műhely, az izraeli és a magyar, illetve az európai zsidó kultúra közvetítője és terjesztője. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakozott most a Nemzeti Színház is, hiszen szeretne kezdeményező szerepet játszani abban, hogy a nemzetközi újítások, a meghatározó jelentőségű külföldi társulatok, előadások bemutatkozhassanak Magyarországon.” Tehát a Gólem a nemzetköziség szolgálatában áll, azaz egyértelműen nem magyar, de még csak nem is igazán zsidó, hanem amolyan internacionális, ismét alátámasztva a bevezetőben írottakat és a címbeli kérdőjelet.
A már idézett Zsidó Nyári Fesztivál és a Spinoza fesztivál időbeni találkozásakor, ugyanennek a kultúrpolitikának részeként volt egy kiállítás a budapesti Szépművészeti Múzeumban A Szentföld öröksége, kincsek a jeruzsálemi Izrael Múzeumból címmel. Ismét egy kiállítás, ami reklámot bőven, kritikát annál kevésbé kapott. A zsidóság művészetének álarcában bemutatott anyag ugyanis feltűnően szegényes volt, mondhatnánk, legkevésbé voltak kincsnek nevezhető. A kiállítás fehér falakon, akár néhány kisebb teremben is bemutatható lett volna. Ezt az értékbeli hiányosságot volt hivatva pótolni a látványrendezés, sötét falakkal, sejtelmes megvilágítással, zsidóságtörténeti táblázatokkal kiegészítve. Merthogy nincs annyi zsidó műalkotás és nincs olyan zsidó művészet, ami versenyképes lehetett volna egy olyan európai kulturális városban, mint amilyennek akár Budapest is mondható. Az egyetlen Rembrandt kép és két kisebb Turner akvarell is csak úgy került ide, hogy bibliai témát illetve Jeruzsálemet ábrázolta. A Jeruzsálem kiállítás mégis 9000 évet akart bemutatni, az utólagos múltkereséstől napjaink fiatal izraeli művészeiig. A kiállítás azonban hiába hivatkozik változatos művészeti ágazatokra, ezek csakis az európai művészet részei, korszakai lehetnek és az újdonsült izraeli művészek, alkotásai pedig egyáltalán nem nevezhetők olyan „kincseknek”, mint amire a kiállítás címbeli megjelölése utal. A nevek pedig – Nes, Boltanski, Serrano, Landau, Smith távolról sem olyan alkotók, akiknek hírneve méltó lehetne bármelyik rangos európai művészéhez. A témaválasztás pedig a bibliaitól a holokausztig terjedt, az előbbiben pedig eljutott akár a hagyományos bibliai kép megmásításáig is. A zsidó témaválasztásra jellemző annak a Lilit-nek az ábrázolása, melynek alkotója az 1954-es születésű Smith, aki megalkotta magának a természetellenességnek a szimbólumát is. A feminista jelképértékű, fiút gyilkoló, erőszakos közösüléseiben folyton megtermékenyülő papírmasé alak pókszerűen tapadt a kiállítás falára, mintegy jelképezve azt az erőt, hogy képes szembeszállni a természet törvényével, magával a gravitációval is. Jelképe a természetellenes, életellenes, holokausztot, halált hirdető művészetnek, ami idegen Európától, és ebben az értelemben művészetnek sem nevezhető. E kiállítás záró „alkotása” volt az a fehér gyantából készült Ecce Homo, az 1959-ben született Wallinger műve. Bibliai cím, ezúttal bibliai mondandó nélkül, ami 1999-ben került kiállításra a londoni Trafalgár téren. Zsidó jelenlét az angol dicsőséget hirdető Nelson admirális szobra és az európai kultúra gyöngyszemeit őrző brit Nemzeti Galéria tőszomszédságában is?

Dr. Nagy Attila
orvos, közíró