Zsidó betelepítés Magyarországra
Link
Csurka István Magyar szemmel 2001. június 28.-augusztus 02.
Sorozatot kezdek el ma. A közlendő anyag terjedelme nagy, megmondani sem tudom, hogy ennek az írásnak hány része lesz. Az Izraelből Magyarországra irányuló tőkebefektetés útját, módját, célját kívánom végigkísérni, különös tekintettel az "ingatlanfejlesztésekre". Ez a szó azért van idézőjelben, mert új keletű, és talán szándékosan is homályos tartalmú. A magyar fül még nemigen érti, hogyan lehet egy ingatlant fejleszteni. Hiszen, ha ház, történetesen, akkor még csak hagyján, akkor lehet tatarozni, emeletet ráépíteni, szebbíteni, s ezt lehet ugyan "fejlesztés"-nek mondani, de már ebben az esetben is eltérünk nyelvünk tárgyias szellemétől, amely szereti megnevezni a dolgokat és a tatarozást tatarozásnak, a ráépítést ráépítésnek mondja. A legegyszerűbb ingatlanfejlesztés egyébként húsvét előtt történt, annak idején, amikor a gondos gazdaasszony kimeszelte a házát. Szép fehérre.
Manapság nem ilyen meszelések vannak. Először papíron meszelik, minősítik át a földet, mezőből, szántóból belterületté, alácsövezik, villanyt, gázt, csatornát építenek bele, s ez már kétségtelenül fejlesztés. A baj csak az, hogy ez-után a fejlesztés után rendszerint megváltoznak a tulajdonviszonyok. Érkezik egy vevő valahonnan -, megveszi a telket. No, nem éppen azon az áron, amit mezőkorában ért, de nem is azon, amit alácsatornázva ér. S ekkor kezdődik, az új, tőkeerős tulajdonos jóvoltából az igazi fejlesztés: rövidesen elkészül a plaza vagy a "gyógy centrum". Az Ingatlanbefektetés című újság írja: "1995-ben és 1996-ban a befektetéseknek újabb lendületet adott az izraeli gazdaságban bekövetkezett belső válság, amely a külföld felé terelte a pénzembereket, és az, hogy akkorra Magyarországot a térség egyik legstabilabb, befektetésre alkalmasabb piacaként tartották számon." - Itt azért álljunk meg egy szóra. Milyen stabilitás volt akkor hazánkban? A Bokros-féle stabilitás éveit éltük, mindenki - mármint a Bokros-Suchman-Medgyessy-féle bankárkaszt kivételével - sokkal szegényebb lett, minden eladóvá vált, minden leértékelődött, gyorsan elkelt a villany, a gáz, a belterületi földek és Tocsik nemsokára elkezdte felvenni a sikerdíjait. Demszky a Vector 2000-nek fizetett, harmonikusan együttműködött a Horn-Kuncze-kormánnyal, benne majd a Bokrost váltó Medgyessyvel és a mögötte álló Fekete Jánossal. Még itt van a Leumi Bank, de már szedelőzködik. "1998-ra az izraeli befektetések elérték a 250 millió dollárt, és az előzetes adatok szerint 1999-ben mintegy 300 millió dollárra becsülhető a Magyarországra érkezett izraeli tőke nagysága." Azóta a befektetések összege elérte, sőt meghaladta a 900 millió dollárt, s így a kicsiny Izrael bekerült a legnagyobb külföldi befektetők körébe. Nem sokkal maradva el a hatalmas Németországtól vagy a még nagyobb USA-tól. "Célterületeik közé tartoznak az ipar, a telekommunikáció és legnagyobb mértékben az ingatlanfejlesztések." (Ingatlanbefektetés) Később majd tételesen felsoroljuk ezeket a fejlesztéseket.
Most azonban álljunk meg egy pillanatra. 1995-96-ban adva van egy "belső válsággal" küzdő ország, ahonnan kimenekül a tőke, amint azt az Ingatlanbefektetés a liberális sajtó szóhasználatát idézve írja, meg egy stabil, ahol éppen ennek a stabilitásnak a következtében minden eladó. Itt mindenki szegény, s a napi fennmaradás érdekében mindent el kell adni. Legalábbis ezt mondják azok, akik a gyors privatizációt szorgalmazzák, intézik. Kik ezek? Az egyik Bokros Lajos, aki "Riccardó" álnéven írt a Beszélőbe gazdasági értekezéseket a rendszerváltás előtt, de ezt soha nem rótták fel neki szocialista elvtársai, sem előtte, sem utána, és akik magát a Beszélőt állítólag üldözték, a másik pedig Suchman Tamás, a marcali zsidó hitközség tisztségviselője, egy marcali zsidó fuvaros család sarja. Történik még ekkor az országban, hogy folytatják a megkezdett bankkonszolidációt, azaz pénzt nyomnak bele olyan bankokba, amelyek előzőleg nagy hiteleket adtak soha meg nem nevezett egyéneknek, cégeknek, és emiatt elvesztették tőkéjük nagy részét, a Nemzeti Bank éléről eltávolítják a református magyar család történelmi nevű Bod Péter Ákosát, és helyére visszateszik a zsidó származású kedvencet, Surányi Györgyöt, s a stabilitás nagyobb dicsőségére a kormány elkezdi tönkretenni, becsapni, elszegényíteni az államszervezet alapsejtjeit, az önkormányzatokat, visszatartva a korábban elprivatizált belterületi ingatlanaikért járó pénzeket, és sikerdíjat ajánlva fel annak, aki rá tudja beszélni őket, hogy fogadjanak el sokkal kevesebbet is, érjék be egykori vagyonuk töredékével. Az ügylet egyik lebonyolítója, aki még ma is bíróság előtt áll: Tocsik Márta. A főbűnösök azonban különböző kitüntetések birtokosai. Itt, a stabil országban, ahová a válságövezetből menekül a tőke, a bankárok havonta leértékelik a nemzeti valutát, s így a menekült ingatlanfejlesztő egységnyi dollárjáért minden nappal nagyobb területre teheti rá a kezét. Bankárjai jóvoltából a magyarnak, legyen akár paraszt, kárpótolt, akár önkormányzat, minden órával több földet kell ingatlanfejlesztés alá bocsátani, hogy ugyanazt az összeget kapja meg érte, mint amit tegnap kapott volna.
1996 elején születik meg a médiatörvény, aminek a következtében gyorsan megalakult a két kereskedelmi csatorna, anélkül, hogy kifizetné az ügylet alapján járó áfát, és egyidejűleg rendszeres pusztítás áldozatává lesz a Magyar Televízió, és a nemrégiben alakult Duna Tv is a létéért, a fennmaradásáért küzd. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, természetesen, hogy mindkét kereskedelmi televízió, de elsősorban a Tv 2, a ma már "mosógép"-tévének nevezett, a Bronfman család tulajdonában van, és az irányítása is ennek megfelelő. Edgar Bronfman úr tudvalevőleg a Zsidó Világkongresszus elnöke. A Horn-kormány mindjárt hivatalba lépése után magas állami kitüntetéssel jutalmazta. Göncz Árpád elnöksége első ciklusában, a forró napokban, amikor sok jó tanácsra volt szüksége, hét- vagy nyolc ízben járt Amerikában, ennek a világszövetségnek a vendégszeretetét élvezve. Ennek egyik leányvállalata, az Emanuel Alapítvány - és a Soros rendezte meg ott egyik darabjának a bemutatóját, amiről a Magyar Fórumban tudósítottunk.
Vessünk azonban egy pillantást a válságban lévő országra is, ahonnan magyar ingatlanfejlesztésekbe menekül a tőke. Ott háború van, pontosabban háború volt, háború dúl jelenidőben, és háború készül a jövőre. A hadsereget állandóan készenlétben kell tartani. Időnként mindenki katona. Senkinek nincs fogalma róla, hogy mennyibe kerül ennek a mindig győztes és mindig számszerű túlerővel szemben győztes hadseregnek a fenntartása, de hogy ez olcsó nem lehet, az nyilvánvaló. A tőkének mégis van útja kifelé. Idézzük újra az Ingatlanbefektetést.
"A Magyarországon megjelenő külföldi befektetők közül talán az izraeliek vannak a legspeciálisabb helyzetben. Míg a nyugati országok befektetői a rendszerváltást követően érkeztek hazánkba azért, hogy megismerjék az országot és felmérjék a lehetőségeket, addig az izraeli üzletemberek számára Magyarország sok esetben a születés helyét, rokoni, baráti kapcsolatokat jelentett. Ma már kicsit más a helyzet. A Magyarországon jelenlévő legnagyobb izraeli befektetők közvetlenül általában nem kötődnek az itt élőkhöz - ezeket talán az itt dühöngő antiszemitizmus és a velük született mazochizmus vonzza ide -, de szinte minden esetben olyan képviselőt delegálnak üzleteik élére, aki jól ismeri ezt az országot. Így a befektetések és a magyarországi üzletek hátterében valóban dominálnak a közvetlen, személyes kapcsolatok." Fordítsuk le, értelmezzük az Ingatlanbefektetés ezen mondatait? Miért is ne? Még akkor is, ha ez antiszemitizmusnak minősül majd. Az izraeli befektetések zsidók számára létesülnek, azokat magyar zsidók irányítják, akik jól ismerik a terepet. Ennyi. Nincs ez másként a másik befektetési ágazatban, a telekommunikációban sem. Ahol pedig ez csak foghíjasan működik, mint az Állami Televízióban és Rádióban, a foghíjak betömése céljából ezeket állandóan kereszttűz alatt tartják. Addig, amíg olyan homogén nem lesz a vezetés, mint az izraeli üzletek élén, az ingatlanfejlesztésben. Izraelből nézve tehát Magyarország nem egyéb, mint egy nagy ingatlanfejlesztés.
Jó üzlet ez? Igen, de egyelőre csak azért, mert potom pénzért lehet hozzájutni a magyar földhöz, ingatlanhoz. A haszon egyelőre csak a világbanki parancsok szerint tönkretett, elszegényített magyar talaj megvételében jelenik meg. A nagy üzlet majd akkor valósul meg, ha az új áron eladják ugyanezeket a fejlesztett telkeket. De eladják-e?
Lehet-e feltételeznünk, hogy más céljuk is van ezekkel az ingatlanokkal, a fejlesztésekkel, az üzletláncok felépítésével, a plazákkal, mint a későbbi továbbadás? Gondoljunk bele: a pénzt háborús térből hozták ki, egy válságövezetből, ahol a legnagyobb tőke tulajdonosai sincsenek teljes biztonságban, s ahol gyakran a saját rendőrségüknek is szembe kell szállniok, sokszor véresen össze kell csapniok azokkal a telepesekkel, akiket az egykori Szovjetunió területéről hoztak ki. Ezek követelőznek és ezek nem látják be, hogy ott, a volt Palesztina területén már jóformán nincs számukra hely. Már Amerika is szót emelt a további telepítések ellen. Még ha ez meglehetősen hatástalan maradt is.
A volt Szovjetunió területén, az egykori pogromok helyén államilag fedezett, lappangó antiszemitizmus van, nincs és nem is lehetséges semmilyen ingatlanfejlesztés. Ha ott lakóparkokat építenének és üzleteik élére csak olyan embereket neveznének ki, aki az Ingatlanbefektetés szavaival "jól ismeri az országot", a helyiek szétvernék a berendezéseket és nem tűrnék el a vezetőket, mert ők meg azt ismerik jól - vagy nem jól -, aki a befektető szerint jól ismeri az országot. A cionista összegyűjtés programja tehát megfeneklett, mégpedig elsősorban az arabok nagyarányú szaporodása következtében. Nincs hely, s egyelőre nem lehet annyit kiirtani közülük, hogy legyen. Más hely kell. Azok tehát, akiket a befektetők megbíznak a fejlesztések vezetésével, akik rokonok és barátok, nem arra figyelmeztetik a terepet nem ismerő sorstársaikat, a pénzembereket, hogy ne gyertek ide, mert itt tombol az antiszemitizmus, hanem éppen ellenkezőleg, azt mondják, azt kell hogy mondják, hogy itt a pénz is és az ember is biztonságban van, mert a nép - hála Istennek - türelmes, és csak a sajtónk írja azt, hogy itt antiszemitizmus tombol, meg kirekesztés, és üldözik a cigányokat meg a zsidókat. Valószínűleg megmondják nekik nyíltan: - Nézzed, elvtárs, ezt csak a mi sajtónk írja, hogy olcsó legyen a telek. És jön a pénz. Épülnek a plazák, a lakóparkok, a földeket átminősítik az önkormányzatok, mindenki előzékeny, és kalapot emel a tőke előtt.
Bizony, szálláscsinálás ez, mégpedig olyan, amihez a médiumoknak és a pénznek százszázalékos összedolgozására van szükség, mert a gazdanépnek, a fejlesztés előtti földtulajdonosoknak nem szabad észrevenniök, hogy mi történik. A folyamatnak rejtve, a demokrácia és az Európához való csatlakozás jegyében kell lejátszódnia. Kenyeret keveset kell adni a népnek, de cirkuszt annál inkább. A cirkuszt az ingatlanfejlesztésekhez már évek óta Torgyán szolgáltatja, s ezzel teszi a legnagyobb szolgálatot az ingatlanfejlesztőknek, nem pedig azzal, hogy időnként kipát tesz a fejére. Cirkusz az is, amikor "komonistázik", és harag napját tart, s cirkusz az is, amikor letartóztatott mindenesét, államtitkárát védi, holott tudván tudja, kicsoda, micsoda.
A következő részletben az ide érkező pénz útját, esetleges eredetét kísérelem meg nyomon követni.
Az előző részben megállapítottam: az Izraelből Magyarországra irányuló tőkebefektetés aránytalanul nagy része ingatlanbefektetés. Megkérdőjeleztem, hogy ennek a hátterében csupán az a cél áll, hogy a magyar ingatlanokat megszerezve, a különböző izraeli cégek extra-profitokra tegyenek szert. Ehhez ugyanis egy idő múlva el kellene adniok ugyanezt az ingatlant. Ennek azonban semmi jele nincs most. Feltettem továbbá azt a kérdést is, hogy elegendő magyarázat-e erre az egyirányú, s jellegzetes mozgásra az a tény, hogy a magyar föld igen olcsó, s az ingatlanba befektetett pénz oly csekély, hogy nem is kell törődni azzal, mi történik később. Vagyis egy ismeretlen befektetési cél fennforgását sugalmaztam. Idáig elérve még mindig nem akarok többet, mint újabb tényekkel, tények csoportosításával, okok és összefüggések keresésével tovább kérdezni.
Az eddig feltártakból egyelőre csak annyi világos, hogy valami különös, a szokványos tőkeáramlástól eltérő dolog történik. Miként már más helyen is, ezúttal is "szálláscsinálás"-nak neveztem a műveletet. Meglehet, kissé korán és mintegy megelőlegezve valamit, ami ennyire súlyos kérdések esetében megengedhetetlen, tudománytalan eljárás, legalábbis akkor, ha nem következik az okok feltárása. Hát következzék!
Az ingatlanfelvásárláshoz és az ezekkel összefüggő nagyarányú plazaépítésekhez előbb meg kellett teremteni a pénzügyi feltételeket. Az az előfeltétel ugyanis, amelyre az előző részben hivatkoztam, tudniillik a Bokros-csomag és a magyar társadalom vészes elszegényedése, a "minden eladó" állapota maga is következmény. Olyan szerencsétlen állapot, amelybe el kellett jutni. Hogyan jutott a magyar társadalom és a magyar gazdaság a Bokros-csomag állapotába, a "minden eladó" állapotába? Vajon a rendszerváltásnak szükségszerűen kellett ide vezetnie, vagy voltak külső és belső rásegítő körülmények, és ezt a magyarságra nézve káros, veszélyes irányt szorgalmazó emberek? Terelők és elterelők. Mindenekelőtt meg kell állapítanom, hogy ilyen vizsgálódásokat, amelyek a rendszerváltozás esetleges hátsó céljainak vizsgálatára irányultak, még senki nem kezdeményezett. A rendszerváltás egy üdvös jelenség, amit nem illik egyes körök hátsó szándékaival bemocskolni. Aki így kérdez, gyanús. Az okság különben is, mint olyan, eleve ki van hagyva mai társadalmi kérdésfeltevéseink köréből. Ma nem szokás megkérdezni, hogy valami vagy valaki az-e, ami, olyan-e, amilyennek látszik, tettével, bűnelkövetésével van-e valami célja, sőt még a törvényeket is úgy hozzák, hogy a következményeivel, a távolabbiakkal különösen nincs tisztában minden törvényhozó.
Akkor, amikor a tudomány, a biológia, az agykutatás, a fizika és a kibernetika egyre több, eddig nem sejtett okra világít rá, addig a társadalmi gondolkozás megreked valami felszínes tudomásulvételben. Az "állam rossz tulajdonos" mondták ki a rendszerváltás hajnalán a liberálisok, és az állítást senki nem kérdőjelezte, vagy nem merte megkérdőjelezni. Mindenfajta állam, minden körülmények között rossz tulajdonos? Továbbá, nincs-e, nem lehet-e érdeke, sőt létérdeke egy közösségnek éppen az állami tulajdonlás esetleg megváltoztatott tartalmú - fenntartása egy adott történelmi szakaszban? El kell-e jutni az állam rossz tulajdonos elven maradva addig, hogy a vízműveket, a csatornázást, a temetkezést és az energiaipart és kereskedelmet is el kell adni külföldi tulajdonosoknak? Mi az oka annak továbbá, hogy azokat a kivételes személyeket, akik mégis rákérdeztek ezeknek a privatizációknak az okára, rámutattak a helytelenségükre, rövid úton kipenderítették az állásukból, s lehurrogták, majd elhallgattatták őket? Közelmúltunk története, kinevezései és leváltásai, egyes elemek szélsőségesnek és szalonképtelennek nyilvánítása, egyáltalán: az érvelés és érdemi vita nélküli megbélyegzés gyakorlata arra enged következtetni, hogy mindebben megnyilvánul valami erőszak, valami hátsó szándék, amelyről a népnek nem szabad tudomást szereznie.
Társadalmunk még ma is egyeduralmi jellegű, erőszakra épül, csak ez az erőszak másképpen van előadva. Ez nem fizikai erőszak, noha sokszor az is, hanem szellemi. Gúzsba köti a gondolkodást. Ezt az is bizonyítja, hogy arra sem irányul kérdés, hogy miért bélyegzik meg a kérdezőket és miért nem engedik kérdezni a tudományt.
Miért csak egyfajta, lényegében véve marxista és marxistából liberálissá lett közgazdaságtant tanítanak az egyetemen, miért állapítják meg önkényesen és a sajtómonopólium reklámfogásaival az új irodalmi értékeket, miért nem tanítják a történettudomány mindegyik irányzatát, miért van egyoldalúan liberális tájékoztatás és tömegkultúra? De az alapkérdésünknél maradva: miért nem kérdez vagy kérdezhet rá a tudomány a rendszerváltás körülményeire, okaira, esetleges rejtett, feltáratlan céljaira, a rendszerváltást irányítók, vagy azok egyes köreinek kapcsolatrendszerére, függésére, külföldi elkötelezettségeire és a sorsunkat eldöntő globális erők velünk kapcsolatos céljaira? Miért nem lehet megkérdezni, hogy valamely tőke honnan jött, miből származik és mit akar itt? A gondolkodás megreked ott, hogy a piacgazdaság, amelyet a Nyugat telepít ide, jobb, mint a szovjet szocializmus ami kétségtelen -, de azt már, hogy az ide beérkező tőkének valami más, esetleg politikai, netán etnikai célja is lehet, azt szégyenlősen nem kérdezi senki. Arról már beszélnek a nemzeti radikalizmus körébe tartozó közgazdászok, hogy egyes piacvesztéseinknek, tulajdonvesztéseinknek akár tragikus következményei is lehetnek nemzetünk számára, de a hátsó szándék, a kiszámított kártétel és a "tudatos ingatlanfejlesztés" gondolatáig nem jut el senki. A privatizációnak a nemzeti sorssal való összekapcsolása nacionalizmus, és természetesen tabu. Erre nincs ösztöndíj. Amelyik kutató pedig mégis erre vetemedik, az félredobódik, és műve nem épül bele a tudományos és a közgondolkodásba. Elhallgatással van eltiltva.
Huszonöt-harminc éve arról esik a legkevesebb szó, mi az érdeke a közösségnek. Ezzel ma már csak idős, megviselt emberek, hatalom nélküli hagyományőrzők, maradék ötvenhatosok, megbélyegzett horthysták vitézkednek. Meg újabban, hála Istennek és a mi tevékenységünknek, az ifjúság táguló körei, amelyek még úgyszintén nincsenek hatalomban. Megtartani egy üzemet, egy birtoktestet és jól működtetni, vagy pedig gyorsan eladni? És ha eladni, kinek és mennyiért? Ezt, a nemzeti sors számára legfontosabb kérdést senki nem vizsgálja. A liberális élcsapat, az SZDSZ ehhez már 1989-ben azt is hozzátette, hogy nem szükséges az állami tulajdont kezelő személyeket, a rosszul működtetőket lecserélni, mert ha megváltozik a tulajdonforma, ha az állami vállalatból részvénytársaság lesz, akkor mindjárt, sőt szükségképpen jól fog működni. Az állami tulajdont a régi, szovjetes formában rosszul működtetők mind a kommunista nómenklatúra tagjai voltak, de hogy miért ragaszkodott hozzájuk a liberális élcsapat, arra most az Ingatlanbefektetés című honlap már idézett mondatai vetettek valami sivatagian szikrázó fényt, megállapítva, amit már idéztünk, hogy az izraeli befektetők, akik nem őshonos magyarországiak, szeretik rokonokra, barátokra, olyanokra bízni a megvett üzemet, akik előtte is vezették, irányították. Természetesen nemcsak azoknak az üzemeknek a vezetői maradtak a helyükön, amelyeknek most izraeli tulajdonosa van, hanem a többi is. Ehhez viszont azt kell nyomban hozzátenni, hogy egyetlen külföldi cégről sem tudható pontosan, ki a tulajdonosa. Végső soron.
A kádermentésben akkor, 1989-ben, 90-ben csak politikai hatalomátmentést látott az ember, s undorodva fordult el az SZDSZ-től mint párttól, hiszen ez korábban ennek éppen az ellenkezőjét hangoztatta, most, tíz év múltán azonban egy céltudatos és rendkívülien előrelátó szálláscsinálást is fel kell felfedezni benne. Mire kellett és mire nem kell ma már az SZDSZ? Kezdetben a szálláscsinálásra és az átmentésre szervezték, arra tartották fenn, most azonban, hogy már itt vannak azok, akiknek szállást csináltak, nem kellenek, mert megszokott, beléjük rögzült hangoskodásukkal felhívják a figyelmet az eddig sikeresen elrejtett hátsó célokra, az ingatlanfejlesztésre. Ez áll a Kuncze-Demszky-váltás mögött is. Remélik, hogy Kuncze arcával el lehet takarni Bauert és a többit.
Merész feltételezés, de teljesen kizárni nem lehet, hogy a '90-es, '91-es átmentésekben, görcsös kádermentésben, magában az Antall-Tölgyessy-paktumban valakik már látták a mai plazák helyét, sejtették az árát, ismerték a helyrajzi számát. Az azonban kétségtelen, hogy a magyar rendszerváltás akkori, hirtelen elkanyarításában, visszafogásában benne volt az egész nómenklatúra burzsoává válása, a piacszerzés és az egész Magyar Ingatlan sorsának ilyen látomása, az aligha lehet vitás. A paktum csak a tévék, rádiók sorsáról intézkedett. A többi aztán jött magától. Mindezt a bekövetkezett eladások és vásárlások bizonyítják. A beszédes tények. Az eladók köre és a vevők köre. Ha az MSZMP KB hatásköri listájáról kinevezett elvtársnak nyomban mennie kellett volna, akkor nem lett volna lehetősége később, a Bokros-csomag után mint "jó rokonnak" aláírni az egydolláros eladási szerződést. És esetleg a dolgozókat sem kellett volna mind szélnek ereszteni. De hát 1988-89-90-ben az egész társadalom át volt itatva liberalizmussal, ami akkor egyedülien, kizárólagosan jelentette a szabadságot a Kádár-rendszer kissé már megszokott, áporodott, rossz levegőjével szemben. Más lehetőség nem volt? Harmadik út nem létezett? Ez volt a nagy csalás. Aki a harmadik úttal próbálkozott, azt nyomban szélsőségesnek minősítették, kirekesztették, és most itt vagyunk a plazák tövében, az "ingatlanfejlesztésben".
A nyolcvanas években, amikor Reagan elnök olyan fegyverkezési versenyre hívta ki az oroszokat, amit azok gazdasági fejletlenségük következtében nem bírtak követni, és megindult a glasznoszty, s Gorbacsov elkezdett tárgyalni, egyszerre több jövőkép alakult ki.
A szovjet hatalom teljes és radikális megdöntése nem szerepelt az amerikai tervek között, mert egy esetleges lázadás az atomerő indítógombjait is veszélybe hozta volna, és Kína számára óriási előnyt jelentett volna. Tehát a lassú átgyúrást és a gyors Coca-Cola-benyomulást választották. Ezenfelül valószínűleg csak Németország egyesítéséről döntöttek, de a német gazdasági és politikai erő megnagyobbodását Németország európai körbevételével és gazdasági leterheléssel kívánták ellensúlyozni. Magyarország, ha szóba került egyáltalán, csak mint opciós terület kerülhetett szóba. Kézenfekvő volt, hogy Ausztria és Németország kapjon opciót Csonka-Magyarországra. Ez részben meg is valósult, már csak a történelmi körülmények folytán is. Magyarországra azonban, most már látjuk, mintegy hátulról vagy alulról Izrael is opciót jelentett be. Washingtonban, hogyan, hogyan nem, helyt adtak ennek az opciókérésnek. Persze a német opció sincs kizárva, különösen ha olyan a cég tulajdonosi szerkezete, hogy a másik opciót is érvényesíti (Deutsche Telekom-Matáv).
Magyarország 1982-ben lett tagja az IMF-nek, a Nemzetközi Valutaalapnak. Az ügyet szovjet engedéllyel, PB-hozzájárulással, Kádár rábólintásával az akkori pénzügyminiszter és az akkori AMNB-elnök mellett, pontosabban előtt az a Fekete János MNB-elnökhelyettes intézte, aki később, a kilencvenes években megcsinálta, igaz, csak egy rövid szívásnyira a magyarországi Leumi Bankot, és aki ma már bevallottan izraeli-magyar kettős állampolgár. A Leumi a Moszad, az izraeli titkosszolgálat kezében lévő bank. A legfontosabb értesülésekhez való hozzájutás szála tehát adva van. Soha senki nem fogja megtudni, hogy valójában milyen információk kerültek be ezen a szálon és egy-két továbbin, melyekre majd még kitérek, és milyen állapotrajzok, kérések, ajánlatok kerültek ki ugyanakkor. Egy szép, jól záródó aktatáska nem csupán dollárkötegek Moszkvába kiszállítására alkalmas. Mi arra vagyunk utalva, hogy a megtörténtekből, a privatizáció lebonyolítási módjából, kedvezményezetti köréből, illetve kárvallottaiból, valamint egyes politikai lépésekből következtessünk.
Kezdem magammal, mert ez a legegyszerűbb. Már a közösen kiküzdött és Aczélék által árgus szemmel figyelt Hitel egyik első számában leírtam, 1986-os amerikai élményeim, valamint az 1988-ban már erősen fújó rendszerváltó szél hatására, hogy "nekünk, magyaroknak ügyelnünk kellene, nehogy a moszkvai húskampó után most egy New York-i húskampóra akasszanak bennünket". A mondatot természetesen megértették. 1989 végén Kis János, az SZDSZ akkori elnöke Amerikából hazajövet kijelentette, hogy a két párt, az MDF és az SZDSZ között lehetséges az együttműködés, a szövetség, ha engem kihagynak belőle. Mert antiszemita vagyok. Én persze tudtam, hogy a húskampókról van szó. Nem lehet a vezetésben olyan ember, aki ezt így látja. Még csak nem is washingtoni, hanem New York-i húskampó? New York a világ legnagyobb zsidó városa. Miről beszél ez az ember? Az átakasztás megtörtént, és az MDF-ből való kizárásom is. Sorsom további részletei meglehetősen ismertek, ma az Orbán-kormányt óvják a velem való együttműködéstől, pedig brüsszeli húskampóról még nem is írtam. Lehet, hogy ott már nem is árulnak bontott sertést, marhát, csak csomagolt darabokat, tehát a hasonlatot keresőnek pultra kitett és vákuumcsomagolt országokkal kell példálóznia. A vákuumot mi magunk, a hűtést a kereskedelmi tévék állítják elő.
Izraeli beruházásban felépült budapesti irodaházak
Cím Ker. Év Beruházó/fejlesztő
Business Center 99 (Váci út 99.) XIII. 1996 Business Center 99
DUNA PLAZA (Váci út) XIII. 1996 Transelektro, majd Ofer Brothers
Metropol Vision XIII. 1997 nemzetközi befektetőcsoport
Metropol West (Tüzér u.) XIII. 1997 nemzetközi befektetőcsoport
Metropol South (Hun u. 2.) XIII. 1996 nemzetközi befektetőcsoport
Metropol Center (Tüzér u. 2.) XIII. 1995 nemzetközi befektetőcsoport
Metropol East XIII. 1999 nemzetközi befektetőcsoport
Business Center 22 (Baross u. 22.) VIII. 1999
Business Center 99 Kft.
Lotar center (Baross u. 52.) VIII.
1999 nemzetközi befektetőcsoport
Fogarasi út 3. XIV. 1999 Business Center 99 Kft.
Pálya utca XII. 1999 Bes-Net csoport
Hermina Towers XIV. 1999 Bes-Net csoport
http://www.ingatlanbefektetés.hu/szam2/c08.html
Más is történt azonban, ami az ingatlanbefektetés irányába mutat. 1989 nyarán öt időközi választást tartottak, amelyek közül négyet az MDF nyert meg; egyben, Kiskunfélegyházán érvénytelen volt a választás. Ezekre mindegyikre úgy került sor, hogy az MDF kezdeményezte aláírásgyűjtéssel a régi kommunista képviselőt visszahívták, vagy az a visszahívás elől menekülve lemondott. S a helyére újat választottak. Így került többek között Pest megyében a hírhedt Cservenkáné helyére Roszik Gábor, aki később, már mint MDF-es képviselő, a hírhedt Dunagate-aktákat nem a saját pártjának, hanem a Fidesz-SZDSZ-nek adta át. Kecskeméten Debreczeni József, Szegeden Raffay Ernő lett megválasztva, Zalaegerszegen pedig Marx Gyula. A megválasztottak későbbi elirányulásától eltekintve ez óriási siker volt, előrevetítette az MDF esetleges későbbi abszolút győzelmét, amit éppen a Dunagate-tel felhozott SZDSZ akadályozott meg. A sikeren felbuzdulva, s az erős pécsi szervezettel együttműködve éppen a következő áldozatra nyomultunk volna rá. Pécs I. kerületének képviselője, az egykori Baranya megyei első titkár, Aczél György volt. Antall azonban ezt a visszahívást - többedmagával - leállította, mondván, hogy Aczél szívpanaszokkal kórházba került. Halálát mégsem okozhatjuk ezzel az ingerrel. A pécsi szervezet meghátrált. Aczél megmenekült a megszégyenítő visszahívástól, s vele az MSZMP-nek az a szárnya is fennmaradási engedélyt kapott, amelyik később eljutott az ingatlanbefektetésekig és a tőkés létezés gyönyöreiig. Aczél vonalát a pártban és az MSZP-ben Nyers Rezső vitte tovább, a stafétában ő még közre tudott működni. Aczél 1991-ben halt meg, minekelőtte részt vett az MSZP megalakulásában, és funkcióitól megszabadulva irattárának rendezgetésével foglalatoskodott, immár Bécsben. Utolsó pártmegbízatása a Kádár-irattár rendezése.
Végelszámoláskor nincs ennél fontosabb. Életrajzírója, Révész Sándor vaskos könyve végén megállapítja, hogy 1990-ben valószínűleg az SZDSZ-re szavazott. Arra a pártra, amelynek a magját, a "demokratikus ellenzéket" állítólag éveken át üldöztette, és amelyik elsőként mondta ki, még Kádár életében, hogy "Kádárnak mennie kell!". Akkor, amikor ő még Kádár jobbkeze volt! Bajuk semmi nem lett ebből a nagy kijelentésből. Később pedig képviselőik minden kádert, különösen azokat, akiket rokoni, baráti szálak fűztek a későbbi befektetőkhöz, a helyükön kívántak hagyni. Céljukat el is érték. Ez pedig azért tartozik ide, a mostani ingatlanbefektetési elemzésbe, mert Aczélról közben kiderült, hogy már politikai bizottsági tagként is kétfelé játszott. Mindezt az a Lovas István hozta nyilvánosságra, akit most minden képzeletet felülmúló aljassággal, magánéletében való vájkálással akar megsemmisíteni két Soros-komisszár, anélkül természetesen, hogy közéleti-politikai cikkeibe foglalt állításaival vitába szállna, azokat idézve cáfolná. Most fény derült arra, hogy Aczél titokban már a hetvenes években találkozott a Szabad Európa Rádió magyar osztályának vezetőivel, és azokkal a reform kommunisták SZER általi támogatásában egyezett meg. Erről a találkozásról, mint döntő fontosságú és a szocialista rendszert lényegében véve eláruló megegyezésről most is kevés szó esik. Nem állították be ezt abba a folyamatba, amelyik szükségképpen elvezetett a mai helyzetbe. Elfelejtették, hogy a SZER-t ezután fokozatosan a demokratikus ellenzék szolgálatába állították. Puddington úr, akinek visszaemlékezését Lovas felidézte, nem ír a későbbi, már nem Aczél, hanem jó emberei által megejtett bécsi találkozókról, a nyolcvanas évek fellazulásairól.
Azt természetesen nem állíthatjuk, hogy Aczél és társasága már ezen az első találkozón megállapodott abban, hogy idővel Konrád György elvált felesége is a Rádió munkatársa lesz, mint a vákuumosodó Magyar Ingatlan viszonyait jól ismerő, megbízható személy, s az sem következik mindebből, hogy Konrád György ezen a rádiós, vagy talán Aczél-csatornán kapta az értesülést: fel lehet vetni a két Németország egyesülésének kérdését, mert már nem eltiltás jár érte. Mi a tényt közölhetjük: felvetette, mégpedig akkor, amikor Walter Ulbricht elvtárs fala a két Berlin között még állt és a fal tövében még lőttek. Nem tudott ő valamit, amit mások nem?
Aczél természetesen nemcsak a müncheni liberálisoktól szerezhetett híreket a világ változásairól, hanem az utazó és világbanki konferenciára járó kettős állampolgár elvtársától is. Kétségtelenül szükségük volt egymásra, mert itthon a vaskalaposok hevesen támadták mindkettőjüket és egy véd- és dacszövetségben semmi sem jelent többet a bizalmas információknál. Ők egyébként is összetartoztak. Ha egyszer a világ legerősebb hatalmi központjában és annak is a pénzt osztó kemény magjában az a vélemény - folyosón, vacsorán, s esetleg döntéshozatalkor is -, hogy a szovjet rendszer napjai, jó, mondjuk évei meg vannak számlálva, akkor az okos ember, s az, aki tudja hová tartozik, nyomban az átmentésen kezd gondolkodni. A vezető pozíciókba kinevezni, ott megerősíteni a saját embereket, s a rendszeren belül egy olyan alrendszert képezni, amelyik úgy hajtja végre az átmentést, hogy közben megszerzi a hülye nép bizalmát, és a rendszer legnagyobb, legradikálisabb ellenzékének kitüntető címét is. Szamizdatokat ad ki, amelyeket mi üldözünk, miközben biztosítjuk a következő számok megjelenését és az egész világon való szétterjedését: SZER. És ellátjuk őket olyan információkkal, amelyekhez a rendszerünk - a közös rendszerünk! népi-nemzeti ellenzéke nem jut hozzá. Amelyhez természetesen maga a nép soha nem jut hozzá. (Vagy legfeljebb most, 2001-ben, amikor ezeket a levezetéseimet közreadom.) Nem tudjuk miről tárgyalt Aczél Rómában a SZER vezetőivel, de azt tudjuk, hogy a SZER a CIA intézménye volt és a magyar osztály vezetői úgy, hogy a főnökök ne tudjanak róla, semmiképpen nem tárgyalhattak egy olyan magas rangú kommunista vezetővel, mint amilyen Aczél volt. Ha pedig a CIA vezetői tudtak erről, akkor tudniok kellett a Moszad illetékeseinek is, annál is inkább, mert ők Aczélt másként is számon tartották. Hogy miként, azt azonban csak 1989-ben tudhatta meg egy szűk kör. Erről Révész elvtárs, az életrajzíró így ír: "Ezután Aczél egy rövid közbeszólást leszámítva, négy hónapig nem szólal meg a központi bizottság ülésein. Jelen van, de hallgat. Azon az április 12-ei ülésen is, amelyen Kádár elmondja utolsó, zavarodott beszédét. Egy KB-ülésről maradt távol (izraeli útja miatt), a május 8-airól, amelyen Kádárt felmentették pártelnöki beosztásából. Erről Aczél Izraelben szerez tudomást, és felháborítja, hogy ezt teszik egy "haldoklóval".
Az egyik fővezér, a kulturális és információs főember rendszer végi, a kétségtelen bukás előtti izraeli útját nem szabad csak menedékkérésnek tekinteni, és nem szabad csupán vezeklésként felfogni. Ennek az utazásnak, amelyet sokáig titkoltak a nagyközönség előtt, jelképes értelme, jelentése volt, amelyet csak azok a beavatottak értettek meg, akikre tartozott. Kétségtelenül Aczél ezen az úton vezekelt is, amiért elhagyta kora ifjúsága cionizmusát, zsidó hitét, és kommunista lett, Appel Henrikből Aczél György, ahogy Dzsugasviliből, a grúz postarablóból Sztalin, azaz szintén acél. A vezeklésről és a megbocsátásról, az újra befogadásról később meleg hangú cikkben írt a Szombat című zsidó kulturális hetilap, csak arról nem írt senki, sehol, hogy mi volt, mi lehetett Aczél poggyászában. Mit vitt ki, mit adott át és mit hozott haza, esetleg üzenetként. Mert egy ilyen hirtelen feltámadt vágyakozást a Sion hegye és a Város iránt nem magyaráz meg kielégítően az ifjúkori elkötelezettség. Aczél minden lépését politikai célok vezérelték. Gyávának sem lehetett - nem is volt annyira gyáva, ahogy látva a kétségtelen bukást, most ott keressen magának menedéket. Nem, ez politikai utazás volt, üzenet, iránymutatás és nyilván elő is volt készítve, azaz valószínűleg hívták.
Izraelnek, a mai ingatlan befektetőknek, s azok elődeinek szükségük volt azokra a tájékoztatásokra, amelyeket csak tőle, a megtérőtől kaphattak meg. Tudni kellett, kire számíthatnak, és kire nem. Kiket kell otthagyni a helyükön és kiket nem, kik tudják megvédelmezni a maguknál kisebbeket, és kik tudják megteremteni a privatizáció előfeltételeit, kire szabad bízni a bankrendszert stb. Ostobaság volna feltételezni, hogy mindezt két hét alatt forgatókönyvszerűen megbeszélték a már betegeskedő Aczéllal odakint. Ezt természetesen nem is állítom. De azt már igen, hogy ez is egyik fontos állomása volt annak, hogy ma az Ofer család a legnagyobb plazaépítő. A Váci úti Duna plaza mellett még tizenvalahány plaza épül, vagy terveződik Magyarországon, mégpedig a legfontosabb, legnagyobb magyar városokban. Zalaegerszegtől Nyíregyházáig. A Duna plaza mögött - már hogyha a Váci út felől nézzük -, pedig most folynak az előkészületei egy óriási hajó- és jachtkikötő, szállodasor és lakópark építésének, amelyik a plazával együtt egy új, soha nem látott minőségű városmag kialakulásával fenyeget.
Ez az új luxuskikötő a haldokló Csepeli Szabad kikötő fölött épülne akkor, amikor a magyar tengerhajózás és a Duna-tengerhajózás már el van adva. Már nincs magyar hajó a tengeren. Akadt olyan hajó is, amelyet 1, azaz egy dollárért adtak el, hogy aztán új tulajdonosa röviddel ezután egy, azaz 1 millió dollárért dobja oda a hullámok hátára. A pénz sorsáról semmit nem tudunk. Feküdhet Cipruson, az off-shore-paradicsomban, fél lábbal a Közel-Keleten, de megbújhat az ingatlanbefektetést jól ismerő jachtkedvelők zsebében is. Mindenesetre ahhoz, hogy mindez létrejöhessen, hogy egyáltalán ezeket el lehessen képzelni, fel kellett számolni többek között az Óbudai Hajógyárat is, amely eladdig a közismerten rossz tulajdonos Magyar Állam kezében volt, utána csődbe kellett juttatni a magyar hajózást, és a hajókat el kellett adni, létre kellett hozni az adót sehol nem fizető cégek sorát, és ki kellett választani azokat a vezetőket, akik mindezt, természetesen nagy egyéni haszonhoz jutva végrehajtják. Ez mindegyik önmagában álló mozgásnak, ténynek látszik, eddig legalábbis senki nem kísérelte meg sorba állítani mindezeket és megkeresni az esetleges összefüggéseket.
Az előző részben megkíséreltem felvázolni Magyarország rendszerváltás utáni átalakulásának általam leglényegesebbnek tartott elemét, az állam státusváltozását. Az államot már a Kádár-korszakban elkezdte megszállni a liberalizmus, mint előőrs, és nyomban utána mint zöm: a pénzhatalom. Nem tévedünk nagyot, ha ezt a banknyomulást, a Világbank és az IMF beleszólásának megnövekedését tekintjük a rendszerváltás előkészületeinek. A Kádár-korszakban az egy párti parancsuralomba beleillesztett liberalizmus látszólag szocialista reform volt, s mint ilyen, rokonszenvet váltott ki, s máig nem lepleződött le, mint szálláscsinálás. Mert ebbe az irányba, a kérdésfeltevésnek eddig a köréig senkit nem engedtek és senki nem merészkedett. Csak most, hogy megjelent Révész Aczél-életrajza, tárult föl az a képtelenség, hogy Aczél György, életrajzírója feltételezése szerint, a kilencvenes választásokon nem egyik vagy másik utódpártra, azaz az MSZP-re, vagy az MSZMP-re, hanem az SZDSZ-re szavazott. A párt második embere. A reformok atyja, a sztálinisták üldözöttje, a kultúrember. Még akkor is, ha ez csak feltételezés, döbbenetes erővel mutat rá az irányra, a szándékokra, annak a történetnek a lényegére, ami a magyarsággal történik. Ha ez igaz, akkor Aczélnak és a kései életrajz-írónak tudnia kellett a következőket: az SZDSZ nem az, ami, nem radikális rendszerváltó párt, hanem a mi pártunk. A későbbi ingatlanfejlesztőké.
Miben foglalható össze eddigi elemzéseim lényege? A fentiek mellett talán a nagyon tudatos személyzeti politikában. Már a nyolcvanas években elkezdődött, Aczél káderkiválasztásaival, kinevezéseivel, elhallgattatásaival, eltiltásaival. A kulturális és a tudományos élet vezető helyeit saját embereivel szállta meg, számukra a párt által uralt sajtóban nyilvánosságot teremtett, hangadóvá és mértékadóvá tette őket, s a már korábban is birtokba tartott pénzügyi rendszer után a gazdasági kulcspozíciók többségét is megszerezte. A rendszerváltás előtti években és a következőkben is ezt a megszállást sikerült az állandóan magas lángon tartott népi-urbánus vitával elfödnie, s mire a rendszerváltásra sor került, már meg volt szervezve a reformer sajtócsapat - Mester Ákos és csapata -, amelyik ezeket a korábban kinevezett liberálisokat, oda származottakat a jövő embereinek, a demokrácia bajnokainak tüntette fel, és a nem ilyenek iránt legalább fanyalgást mutatott, vagy egyenesen lefasisztázta őket. Igyekeztek olyan politikai körülményeket teremteni, amelyben a rendszerváltás leegyszerűsödött volna az MSZMP vaskalaposainak, Biszku Béláinak, Berecz Jánosainak eltávolítására. Az irányítás pedig kerüljön az Aczél-körbe tartozó, egyébként ugyanúgy kommunista múltú, KB-tag és PB-tag kettős állampolgárok, vagy lehetséges kettős állampolgárok körébe. Ez a művelet mégis csak részben sikerült nekik. Az MDF népi szárnyának, az e sorok írója mögött tömörülők MDF-en belüli elégedetlenségének volt ez köszönhető. Az "Apák és fiúk" megjelentetése éppen a csomagterv titkosságát vágta szét. Azért is voltak annyira dühösek érte. Az SZDSZ nem nyert, nem jutott kormányra, paktumot kellett kötni, s ez időveszteséget jelentett nekik.
Aczél kiestével ez a politikai nyomulás nem szűnt meg. A korábban Amerikába kihelyezett emberek, a kiüldözöttnek látszó lukácsisták, az USA-ba kitelepülő s egyetemeken szállást és némi katedrát kapó emberek - köztük az Akadémia volt elnöke, a Kádár-korszakról egyetemi dicshimnuszokat zengő Berend T. Iván (Gólyavári Esték) -, szorgalmasan szőtték a kapcsolati hálót. Politikai életbiztosításokkal kellett az otthonmaradt ingatlanfejlesztőknek védelmet és előmeneteli lehetőséget szervezni, a nemzeti kormányt rákényszeríteni az alkalmazásukra, és megakadályozni a nem a körükbe tartozó nemzeti középosztály tőkéssé válását. Elfoglalták például a privatizációt felügyelő, intéző auditáló, a vállalatokat felmérő és a vevőket kijelölő nagy nemzetközi cégeket, mint a Deloitte and Touche, a Procter and Gamble és a Baker et McKenzie. De már ekkor is érkeztek szép számban a közvetlenül Izraelből ideküldött emberek. Még a tőkét ők nem hozták, hanem csak a helyet keresték neki. Néha egy-egy gikszer is becsúszott. A rendszerváltáskor amerikai nagykövet nyíltan és diplomáciai hatáskörét túllépve beleszólt a dolgokba, ezért el is kellett innen vinniök, s átkerült a bankszakmába.
A kulcspozíciók megszerzésével egyidejűleg folyt és folyik ma is az állam leépítése, gyengítése és a mindenkori kormány hatókörének a szűkítése. A liberális állam ma már nem állam és nem hatalom abban az értelemben, amilyen hatalommal hatvan, hetven évvel ezelőtt rendelkezett. Ez fejlődésnek van feltüntetve, a szabadság nagyobb fokának, egyes ember cselekvési területe megnövekedésének. Holott nem így van. Az államtól és a kormánytól elvett hatalmat, jogosítványokat, vezetési készségeket nem a köznek, a népnek, még csak nem is a civil társadalomnak adták oda, mint ahogy mondják, hanem ez ma mind, szőröstül-bőröstül a pénz, a pénz hatalmasainak, a nemzetközi tőkés társaságoknak, a bankoknak és a bankároknak a kezében összpontosul. Ez a globalizmus. Ezt David C. Korten írta le mindeddig legtökéletesebben és a legnagyobb erővel a Nemzetközi tőkés társaságok című könyvében, s ugyanezt fejtegeti filozófiai síkon, egyedülállóan magas színvonalon a mi legnagyobb szétnézőnk és legmélyebben látó magyar filozófusunk, Molnár Tamás is. A globalizmusba vezető történelmi utat összeköti az állam és az egyház viszonyának tárgyalásával, az értelmiség háttérbe szorításával. Az egykor dicsőséges polgár, a szabadpiac megteremtője, éppen most nyomorodik bele a globalizmusba. Természetesen ma már a globalizmusnak, a globalizmus ártalmainak s a jövőféltésnek óriási irodalma van, amelyik mégis, minden túlerő ellenére, azzal kecsegtet bennünket, hogy az emberiség kilábal ebből az új világuralomból, pénzügyi zsarnokságból.
Az úgynevezett liberális demokrata állam kétosztatú. Egyik oldalon van maga az állam a kormányával, amelyet minden negyedik évben szabad választásokon kell megválasztani, hogy végezze el az adminisztrációt, és egyengesse az utat a tőke szabad áramlása előtt, vezesse az anyakönyveket, már amennyire az adatvédelmi ombudsman megengedi, lehetőleg tartson rendet, "biztosítsa a stabilitást", de vég-eredményben a lényeges dolgokba ne legyen beleszólása. A pénz dolgait egy, a választott kormánytól igen, de a nemzetközi pénzvilágtól korántsem független jegybank intézze. Majd minden jegybank legyen csupán fiók, mert a minden államban bevezetendő közös pénz ügyeit egy központi bank intézi. Ez dönt minden, még meglévő nép sorsa felől. Ha 2002 elején Európa tizenöt államában bevezetik az eurót, megtörténik a nagy lépés ebbe az irányba. A globalizmus számára kiemelkedően fontos, hogy a legtagoltabb földrész, a kereszténység és a világot megváltoztató racionalizmus együttes kultúrájának bölcsője, a legtöbb egykor nemzeti államot magában foglaló földrész kerüljön bele először a pénzügyi karámba. A közös pénzzel gyakorlatilag megszűnnek a nemzeti függetlenségek. A szó mindenütt és állandóan a választásokról esik, de a megválasztott, önmagát belterjesen és titkosan újratermelő pénztulajdonos kör uralkodik. Magyarország még az uniónak sem tagja, s az euró bevezetésétől még messzibb van, a pénzügyi hatalom azonban már ugyan-azoknak a nemzetközi erőknek a kezében összpontosul, mint az eurós országokban, és a következő vázlatban, elemzésben éppen azt kívánom bemutatni, hogy a mára sikeresen meggyengített magyar államba hogyan nyomul be egy Magyarországra specializálódott tőke, az izraeli tőke, hogyan veszi át a tényleges hatalmat, nemcsak a gazdasági élet nagy vonalakban való irányítását tekintve, hanem akár az apró élettények meghatározásában is. A liberális állam, a kétosztatú tér egyik felén Magyarországon a gyenge kormányok és állandóan gúzsba kötött állam mellett, a másik terebélyesedő, terjeszkedő, hatalmi teret a nemzetközi tőke, a pénzvilág, az izraeli cégek és embereik töltik ki.
A következőkben ezeket a cégeket, a köztük lévő összefüggéseket fogom elemezni. Ha alcímet adnék ennek a résznek, azt írnám: Plazaország tulajdonosai. Mindenekelőtt egy érdekes, senki által nem tudott és nem közölt tény: Budapesten jelenleg 167, azaz százhatvanhét olyan izraeli tulajdonban vagy döntő izraeli befolyás alatt álló cég, kft., rt., bt. működik, amelyik vagy kizárólag, vagy részben ingatlanügyletekkel foglalkozik. Ennek az adatnak a fényében hirtelen megvilágosodik a Grespik László elleni hajsza célja is. Grespik László, a Fővárosi Közigazgatási Hivatal vezetője, tehát hivatalból felügyelője a külföldiek ingatlanvásárlásainak, a fővárosban elsősorban lakásvásárlásainak. Belenézve a hivatali aktákba, feltűnt neki az évente több mint kétszáz izraeli ingatlanvásárló és az aránytalanság. A négy-öt milliós Izraelből több igény érkezik, mint a szomszédos, nyolcvanmilliós Németországból? Nyilvánosságra hozta az adatot. Második "Apák és fiúk".
Majdnem agyonütötte a sajtó, gúny tárgya lett minden mondata, személye. Üldözik ma is. Az izraeli vagy izraeli többségi tulajdonban álló ingatlanfejlesztő cégek jegyzéke természetesen rendelkezésre áll, és ha majd ez a cikksorozat különkiadásban, együttesen is megjelenik, a jegyzékben ezt is közreadom. Most csak a valóság és a felszín, a sajtó által felrajzolt hazug világ és a valóság közötti szakadékra kívánok rámutatni. Ez a 167-es szám még akkor is elképesztő, ha nem mindegyik cég foglalkozik csak ezzel, és hogyha többnek csak az ezzel kapcsolatos kutatások, felmérések, és egyáltalán a magyar állam ellenőrzése lehet a feladata, mások pedig egyéb tevékenységük mellett foglalkoznak ezzel is. De 167 cég, amelyeknek mégiscsak módjukban van izraeli pénzelőik megbízását teljesítve onnan, vagy máshonnan, de ott is jóváhagyott személyek számára ingatlant vásárolni, a nagyobbaknak a plazaépítésekbe és más városátalakító tevékenységekbe belefolyni, ez bizony már szignifikáns. Ez már megszállás, vagy legalább előkészület arra. Kétségtelen, hogy egyidejűleg megkezdődött a város, Budapest átalakítása. A plazaépítések, a bevásárlóközpont-telepítések és a lakóparképítés, a banküvegpaloták köré új városközpontok szervezése és a lakásvásárlások új városszerkezet, tehát új, más kultúra megteremtését célozzák. Az új csak úgy léphet a régi helyébe, ha a régit eltörlik. Budapest sok régi szerkezeti eleméért, elkorhadt részéért, eldzsumbujosodott negyedéért természetesen nem kár, ha lenne egy saját magyar terv arra, hogy ezeket mi váltsa fel. Ha az végre megfelelne a magyar nép ízlésének és nemzeti igényeinek, ha magyar fővárost és benne magyar kultúrát tervezne, álmodna akárki is a régi helyébe. Budapestet Kádár körülrakatta alvónegyedekkel, tömbökkel, kockalakótelepekkel, amelyek többsége már elöregedett. Ez a lakótelep-kultúra, vagy inkább eltömegesedés sokat ártott az egész városnak, de kétségtelen, hogy megoldotta a harminc évvel ezelőtti iszonyatos lakáshiányt, és sokaknak, akik ezeken a telepeken jutottak elfogadható áron lakáshoz, kicsihez és szűkhöz, családi életre alkalmatlanhoz, mégiscsak nagyon sokat jelentett. Százezreket ma is ez köt a kádárizmushoz, holott már régen nincs meg az a munkájuk, amiért a lakást kapták.
Ezek helyett a telepek helyett is mást és máshogyan kellett volna építeni, s már most gondoskodni kellene arról, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akiknek jelenleg vagy nemsokára el kell hagyniok a kockaházakat, mert összedőlnek. Ők fognak a lakóparkokba költözni? Vagy a romok alá kerülnek? A bevásárlóközpont- és plazakultúra nemzetidegen, de ne gondolja senki, hogy csak üzleti célokat szolgál. Igen, elsősorban és jelenleg még azt, de a teljes feltöltődés után ezek a nemzetközivé lett város legfontosabb közterei lesznek. Az ide érkezett idegen, akinek nincs magyar kultúrája, csak a nemzetköziben érzi jól magát. Ő még nem tud kutyaeledelt kérni a kutyájának, neki az a jó, ha le tudja venni a polcról. Neki az otthonosság érzetét nem a magyar kultúrába való beleilleszkedés, a magyar világhoz való alkalmazkodás jelenti majd, hanem a nemzetközies űr, illetve a saját otthon hagyott kultúrájának a jelenléte. Ezért mindent, ami a régi magyarra, a magyar történelemre utal, el kell sorvasztani, el kell felejteni. Nem azért, mert az ide érkező netán eleve ellenségesen viseltetik iránta, hanem egyszerűen azért, mert a megtanulása kényelmetlen, és mert az érvényesüléshez, a megélhetéshez nincs is szükség magyarságra, magyar kultúrára. A város nemzetközi, a vezetői zsidók, a tulajdonosok, akik az őrzött lakóparkokban laknak. Mi pedig, akik kint lakunk, és fő örömünk egy félnapos ténfergés a plazában, elvagyunk itt. Jó kis ország ez! Mi is volt a neve azelőtt?
Felsorolni is sok, hány plaza épült vagy van épülőfélben ma Magyarországon izraeli vállalkozásban. Nincs olyan város, megyeszékhely, ahol ilyen ne volna tervbe véve, vagy elkezdve, vagy felépítve. A méretek mindenütt nagyok, akár az egész város minden irányú kiszolgálására elegendők, a költségek csak tízmilliárd forintokban mérhetők. Ennyi pénzt nem lehet csak stratégiai befektetésbe helyezni, másnak ebben a nagyságrendben egyszerűen nincs értelme. Az építési piac viszont kezd betelni. Már megjelentek híradások az építőkedv lanyhulásáról és a várt hasznok elmaradásáról, az építés azonban nem áll le, és most már az olyan kisebb települések is szóba jönnek, mint például Orosháza. A tőke egy része nyomban átáramlik a gyógyfürdő-létesítésbe. Az újabb, sürgős hódítás: a termálvízkincs.
A bevásárlóközpont- és plazaépítés, mint korábban azt már írtam, egy új kultúra elterjesztését szolgálja. Erre nézve a legárulkodóbb az, amit a kijevi - igen, a kijevi! - plazaépítés céljáról és jellegéről az egyik építő, Székely Péter, a Transelektro Rt. elnök vezérigazgatója közölt a kijevi magyar nagykövetségen, a Libigy Plaza alapkőletételekor.
"A bevásárló- és szórakoztatóközpontnak, mint kereskedővárosnak a lakói bérlők, a mall sétányai mentén sorakoznak az üzleteik, amelyeket sem ajtó, sem ablak nem köt össze a külvilággal. Kereskedelmi és üzletpolitikai megfontolásokból az épület kifelé vak kell hogy legyen, tekintettel arra, hogy üzletei a mall belső sétányaira szervezettek."
Más szóval: ezt akár üzlettábornak vagy üzletbörtönnek is nevezhetnénk. S nagyjából ebben a homokvihartól védő sivatagi stílusban épült meg a Demján által felépített Westend City Center a Nyugati mellett. Lechner Ödön vagy Koós Károly nagyobb dicsőségére. Néhány sorral lejjebb kiderül a fogva tartás üzleti szándéka is: "Kiemelt szempont, hogy annak is meg kelljen tenni ezt a gyalogtúrát, aki a második emeleten lévő mozikat, a biliárd-, vagy bowlingszalont, esetleg az éttermeket kívánja elérni. A mall célja a kereskedelmi funkciókon túl a szórakoztatás, és adott esetben egy család valamennyi tagjának egész napon át történő >fogva tartása<." Ez már világos beszéd. A fogva tartás természetesen nemcsak a kijevi ember számára van elképzelve, hanem a magyar számára is. Ez a stratégiai cél. Ingyen beléphetsz egy olyan erőd kapuján, amelyben elköltheted a kis pénzed, eltöltheted az időd minden gondolat, minden kérdésfeltevés nélkül, és nevezheted az egészet szabadidőprogramnak. Minden zsebbe nyúlásoddal beleilleszkedhetsz egy szigorú szabályok közé szorított világba, amelyben már ott szorong, tolong, bambul ezer más társad. Ott van a munkanélküli, aki csak ezt a nézelődést tudja megengedni magának, ott van az egyke gyereked, aki ekkor és éppen itt teszi meg a szükséges lépéseket, hogy ugyanolyan bamba ember váljék belőle, mint a szüleiből, akik idehozták, annak ellenére, hogy voltaképpen nem érzik jól magukat ők sem. Itt sem és a világban sem. A plaza voltaképpen ennek a rossz közérzetnek a fel-oldására szolgál.
A rossz közérzetből, a kielégületlenségből csak akkor válhat ellenállás, lázadás - ezt jól tudják a plazaépítők -, ha az embernek valódi érzései, önmagából fakadó kérdései vannak, ha gondolkodik. Ha egy mallban ődöng, és ki van szakítva a közösségből, elfelejt kérdezni. A rendszerdöntő forradalmak akkor szoktak kitörni, ha a feltett, de megválaszolatlan kérdések szervezik ellenálló, robbantó közösséggé a népet, a polgárt, az ifjút. Ha nincs kérdés, nincs ellenállás. Ha azonban minduntalan elvonja a figyelmet valami, és mindenre az árcédulákon van a válasz, vagy a villódzó klipekben, akkor a rossz közérzet tétlen unalomba fúl. Ez a szórakozásalapú társadalom alapelve: állandó üres szórakoztatással cselekvésképtelen unalomba fullasztani a tömegembert. Kijevben óriási plaza épül, sokkal nagyobb, mint akármelyik pesti. De ezt már magyar cég építi. Ez fölöttébb érdekes, és mindjárt kérdésekre sarkall. A Transelektro? Mit keres ez a valamikor transzformátorok és egyéb nagy villamossági gépek kereskedelme céljából, egykor az ötvenes években létrehozott állami vállalat a kijevi plazaépítésben? Honnan van erre pénze? Mert ide aztán sok kell. Két társa van Kijevben. Az egyik az az Ofer testvérek különböző cégeinek átváltozásából keletkezett plazaépítő cég, amelyikkel a Váci úti plazában is társtulajdonos a Translektro, a másik pedig a Gazprom nevű orosz-ukrán olaj- és gázóriás, amelyik itthon a Borsodchem-CIB-ügyletben került képbe.
Kiterjedt üzleti tevékenységű cég ez a Transelektro! A turizmustól a szállításig, az elektromos berendezések gyártásától és forgalmazásától az építőipari tevékenységig, az ingatlanfejlesztésig mindennel foglalkozik és mindenütt jelen tud lenni. Afrikában éppen úgy, mint Németországban. Akár büszkék is lehetnénk rá, hogy van egy ilyen hatalmas magyar nagyvállalat. Csakhogy éppen ezt nem tudjuk, hogy magyar-e, és hogy valójában kié. Székely Péteré, az Ofereké, a Leumi Banké? A cég internetes honlapján mindenről adnak tájékoztatást, csak a tulajdonosi szerkezet honlaprésze üres. Semmi nincs rajta. A történeti közlésekből is csak annyit tudhatunk meg, hogy az állami vállalat 1990-ben alakult rt.-vé, és "1992-ben fejeződött be a magánosítás". Ezek Székely Péter szűken mért szavai. A céget a cég iránt barátságos menedzsment vásárolta meg. Ezt is az elnök-vezér közli. Pénzről, árról egy szó sincs. Valakik, valakik jóvoltából, milliárdosok lettek, és most az Oferekkel üzletelnek, akik nagyon szeretik őket. Még csak egy homályos utalás sincs pénzre, hitelre, bankgaranciára. Üzleti titok, esetleg államtitok is, sőt esetleg két állam titka is. Most az Ofer testvérekkel működnek együtt, meg a Gazprommal, harmonikusan. Csak ennyi tudható. Kijev már az övék, legközelebb visszaszerzik a meotiszi ingoványokat és megveszik a csodaszarvas agancsát. Kiállítják, a plazaközönség meg fogja bámulni, de fogalma sem lesz, mit bámul. Öt perc bámulás egy euró. Vagy sékel.
Az Ofereket, akik hárman voltak, de már csak ketten élnek, korábban, még az apjuk idejében, aki a cégüket alapította, Hersovicinek, magyaros ejtéssel Hersovicsnak hívták, de ők valószínűleg nem innen indultak, hanem Galíciából. Hajóellátó és hajózással üzletelő kicsiny haifai cégből fejlődött ki a mostanra világcégnek számító vállalkozás, amelyben ma már megtaláljuk a banktevékenységet - Leumi -, a tőzsdei műveleteket és a hajóépítést, a kikötőfenntartást egyaránt. Több, hollandokkal közös cégük is van már. Külföldi tevékenységük fő iránya az utóbbi időben Magyarország lett, és ezen belül is az ingatlanfejlesztés. Rendkívül büszkék Váci úti plazájukra, és nyilván ez a büszkeség sarkallja őket, hogy megkezdjék, ismét a Transelektróval közösen, a plaza mögötti hajó- és jachtkikötő, szállodalánc és lakópark, valamint szórakoztatócentrum megépítését a Dunán és a Hajógyári-szigeten. Erről már szóltam, érintőlegesen. Ennek a központnak az arányai, luxusa, és természetesen a költségei is elképzelhetetlenül nagyok lesznek.
Bűn ez? Tehetünk talán szemrehányást a Hersovics-Ofereknek, hogy ennyire terjeszkednek hazánkban? Nem, egyáltalán. Ők csak azt teszik, amit megtehetnek, amit megengednek nekik, amihez van magyar társ, van magyar Transelektro. A magyar népnek rójuk fel talán, hogy ezt megengedi, mégpedig az érdekei ellen? De hiszen fogalma sincs arról, ami történik, és a jövőjéről, amit szánnak neki, a plazasétányokon főként nincs.
Mi előzte meg a Hersoviciek hatalmas befektetéseit? Nem csupán az, amire korábban már utaltunk, hogy minden eladóvá vált, és ezért olcsóvá. Ingyenes lett a telek, nagyon rossz a magyar pénz, és sokkal kevesebb dollár kellett a beruházáshoz, hanem az is, hogy ezeket a telkeket előttük korábban nem építette be senki. Ezek a plazatelkek őket várták. Mert ha Magyarországon még az Antall-kormány idején megrendezi a világkiállítást, akkor nagyon valószínű, hogy ezeket a telkeket, akár a Hajógyári-szigetet is beépítik. Ha magyarok nem, németek vagy mások. Szögezzük le: az expó elmaradása szükséges előfeltétele volt az Oferek betelepülésének. Mert még ha ott, a szóban forgó helyeken talán nem is, de másutt épült volna sok olyan centrum, szórakoztatóüzem, amelyik eleve feleslegessé tette volna a mai plazákat. Mégpedig nemcsak Budapesten, hanem az ország más városaiban is. De ki akadályozta meg a világkiállítás megrendezését? Elsősorban az SZDSZ. Meg a bankok, azok, amelyek most az Ofereknek és a Transelektrónak hitelfedezetet adnak. Az Antall-kormány kétségtelenül nagyot hibázott, amikor elállt a világkiállítás megrendezésétől, de ma már nem tudjuk kideríteni, milyen és mekkora nyomás nehezedett rá. Végeredményben nem az SZDSZ hárította el a világkiállítást, hanem nála sokkal nagyobb erők, amelyek ezt a liberális pártot megbízták az elhárítással. Azt nem mondhatjuk, hogy éppen az Oferek, akik most fényesen érzik magukat Magyarországon, s legjobban a plazájukban. Előbb Bécs állt el az expó megrendezésétől, aztán Budapest adta fel. Ausztriának akkor szociáldemokrata kormánya volt, Magyarországnak csak 1994-ben lett szocialistája. Az a tőke, amelyik most itt van, épít, vásárol és lakik, akkor még nem volt készen erre a műveletre. Drágállotta a telket, bizonytalannak ítélte a helyzetet, és a pénz sem érkezett még meg a bankjába. Az a magyar pénz, amelyik ekkoriban indult el kifelé, vagy valahová. A HVG 2000. június 3-i számában írta: "Csak diszkréten és szeriőzen - ez volt az az elv, amely a bécsi Central Wechsel- und Creditbank (CW) vezetőit a kilencvenes évek első felében arra ösztökélte, hogy elfogadják egyik ügyfelük, Jevgenyij Lejbovics (vagy ahogyan Magyarországon bejegyzett társaságainak okirataiban szerepel: Evgeni Leibovich) ajánlatát, miszerint a bank más ügyfeleinek is érdemes igénybe venni azt a komoly és megbízható svájci vagyonkezelőt, aki neki dolgozik."
A CW Bank vezetői hallgattak a jó rokonra, és több megbízást adtak a zürichi Zeno A. Meier úrnak, Leibovichnak pedig potom 8,2 millió dollárt, 1996-ban, amit ő, Leibovich hogyan, hogyan nem, izraeli bankszámlákon helyezett el. Javukra legyen írva, a CW Bank kihelyezői gyanakodni kezdtek, és visszakérték a pénzt. Kérték, de nem kapták, csak a felét. A többi eltűnt Leibovichcsal együtt. Akkor már ismét Surányi György volt az MNB elnöke, vagyis a CW Bank tulajdonosa. Az elnök úr, a nemzetközi szaktekintély, az Orbán-kormány jóvoltából a 150 milliárdos CW Bank-hiány ellenére kitölthette elnöki idejét, minden bizonylatot megsemmisíthetett, és utolsó fázisként még ki is tüntették. Az SZDSZ-es és most már MSZP-s pénzpolitika embere ő, a beavatott. Mondani sem kell, ellenezte a világkiállítást. Jelenleg a CIB Bank igazgatóságának elnöke.
Most rajzoljunk köröket, és írjuk bele azt, amit eddig tudunk, vagy tudni vélünk. Aztán kössük össze a középpontokat. Első kör: Magyarországon rendszerváltás történik, de a bankárok a helyükön maradnak, mert ők azzal, hogy bankárok, a kapitalizmus hívei, eleve reformereknek vannak nyilvánítva. Második kör: a nemzeti kormány, hogy a helyükön maradt bankárok és azok nemzetközi támogatóinak, rokonainak, barátainak jóindulatát elnyerje és a helyén maradhasson, paktumot köt a bankárok kijáróival, az SZDSZ-szel. Harmadik kör: megkezdődik a széthitelezés, a Leibovicsok - meg persze mások is! - viszik a pénzt. Jön az első bankkonszolidáció, majd a második, az ország elszegényedik, már gondolni sem lehet a világkiállításra, a kormány megbukik, majd a szocialista kormány végighajtja a gyors, mindenre.